Az igazi Amerika / 2.

A YANKEE

     Amerikában általában nem tolonganak az emberek. Még ahol legnagyobb is a forgalom, mindenki rendet tart s a legnagyobb tömegek hullámzása is rendkívül gyors. A két földalatti vasút keresztező állomásán, a 42. utcánál minden hétköznapon reggel 8 és 9 óra között kétszáznegyvenezer ember fordul meg, s ez a negyedmillió ember ott lenn a föld alatt megy a maga útján, a másik vonatra vagy fel az utcára, anélkül, hogy egymást a könyökével érintené. De a "magas vasút" egyik-másik forgalmas állomásán mindig van egy kis torlódás a pénzváltás miatt. A peronra csak az léphet be, aki az állomás pénzgyűjtőjébe bedob egy öt centes nikkelt; akinek nincsen 5 centese, annak váltani kell. Az asztalkán, ahová a pénztáros a visszajáró aprópénzt kilöki, nagy betűkkel fel van festve: KEEP SMILING. Ezt így szokták fordítani: "Mosolyogj!" Az eredeti szöveg azonban többet fejez ki ennél, körülbelül ennyit: "Maradj mosolygó."

     "Mindig mosolyogj!" - ez a legelső, amit Amerika követel tőlünk. Erre tanítják már a kis gyermeket, s ez a műveltség alfája és omegája. Akivel bármi dolgunk van, arra rá kell mosolyognunk,  s még ha kellemetlen dolgot kell is mondanunk, ezt csak mosolyogva szabad tennünk. Azoknak arcára, akik azt hiszik, hogy már egészen ellesték az amerikanizmust, már egészen ráfagyott a mosoly. De mi az oka, mi az értelme ennek a szokásnak? Miért akarja mutatni az amerikai, hogy mindig jókedvű, holott nem az? Ennek bizonyára egynél több oka van. Egyik a patriotizmus: Amerika oly nagyszerű ország, hogy ott mindenkinek csak jókedve lehet, s ha valaki netalán azt állítaná, hogy a Mennyországban jobb dolguk van az embereknek, az illető ezzel csak azt bizonyítaná, hogy nem jó amerikai hazafi, vagy pedig - idegen. A hazafiságnak, a nacionalizmusnak, sőt mondhatjuk: a sovinizmusnak klasszikus talaja Amerika, - az az ország, melynek fiai eredetük szerint harminckilenc népfajt, bőrük szerint pedig minden lehetséges színt képviselnek. Csodálatos, hogy akik el bírtak szakadni őseik földjétől, ennyire bírnak ragaszkodni új hazájuk földjéhez. Ily eredményt politikai vagy társadalmi kényszerrel elérni nem lehet: ehhez okvetlenül szükséges az a meggyőződés, hogy az új haza az életnek több lehetőségét nyújtja, mint a világ bármely más országa. Mindenki hálás az Egyesült-Államok iránt, aki az Uniónak polgára, és mindenki büszke rá. Talán ebben az egy pontban szorul háttérbe az amerikai humanizmus. Stephen Decatur híres jelszava: "Right or wrong - my country!" - "akár van igaza, akár nincs - az én hazám!" ott ragyog az újságok címfején, közterek és középületek feliratai között s minden amerikainak elméjében és szívében. Az amerikai polgár előbb amerikai és csak azután ember.

Találati hely: itt

     Pedig az emberi öntudat sehol sincsen annyira kifejlődve, mint Amerikában. Az emberi jogok teljességét csak az tudja a maga részére követelni és megtartani, aki tudatában van e jogoknak. Amerikában nem tekintik embernek azt, aki nem tudja, hogy őt micsoda jogok illetik meg, s az idegennek, aki amerikai állampolgár akar lenni, szigorú vizsgát kell tennie a polgári jogok és kötelességek ismeretéből. Persze, nem a véletlen műve az sem, hogy Amerikában a polgári öntudat ennyire ki van fejlődve. Amikor Amerika elszakadt az angol királyságtól, ezt az elhatározását az emberi jogokra alapította, azokra a természetes jogokra, melyekkel a Teremtő minden embert felruházott. Azoknak, akik Amerikát függetlenné tették, ezeket a természetes emberi jogokat bele kellett vinni népüknek a tudatába, s ezt a tudatot oly erős meggyőződéssé kellett fejleszteniök, amelyért érdemes hosszú, véres háborút viselni. Abban a heroikus korszakban keletkezett az "amerikai humanizmus", az emberi jogoknak az az elmélete, amelyben felépült az Egyesült Államok egész alkotmánya. Az ember, a polgár természetes, veleszületett jogainak védelme és kifejlesztése legelső helyen áll az amerikai embernek egész gondolkozásában, és semmi más nem szoríthatja háttérbe, mint az amerikai polgárok összességének, az amerikai nemzetnek érdeke.

      Az "amerikai mosoly" elsősorban a nemzeti büszkeség és nemzeti öntudat gyermeke. Merőben különbözik a japániak udvariassági mosolyától. A japáni is mosolyog, ha idegennel beszél, de egészen más motívumokból. Egy amerikai úr, aki sokáig élt Japánban, beszélte el a következő jellemző esetet. Az amerikai úrnak volt egy japáni titkára is, Ito, egy igen derék, szorgalmas, pontos ember. Ito egy napon nem jelent meg az irodában. Másnap a főnöke megkérdezte tőle, hogy hol volt. Ito a hagyományos japáni mosolygással válaszolt: "Ezer bocsánat, nem jöhettem, hehehe - mert hehehe - meghalt a bátyám." "Szomorú dolog, Ito; remélhetőleg el van látva az elhunyt családja?" Ito ugyanazzal a hagyományos mosollyal válaszolt: "Dehogy, kérem, hehehe - özvegye - hehehe - és hat gyermeke a legnagyobb nyomorban maradt hátra, hehehe ..." Mi ez? A japáni modor: az udvariasság arra kötelezi az egyént, hogy az ő saját bajával nem szabad terhére lennie senkinek; még családi bajok és szerencsétlenségek elbeszélésekor is lehetőleg derűs arcot kell mutatni, hogy elbeszélésünk szomorú hatását lehetőleg tompítsuk ... Az altruizmus túlzásba vitele, az udvariasságnak a végletekig való felfokozása fakasztja a japáni mosolyt. Félelmetes ez a mosoly, a léleknek akkora önuralmát, az egyénnek és a fajnak akkora fegyelmét árulja el. Az amerikai ettől lényegesen különbözik: a nemzeti és általános emberi motívumokon kívül még egy nagy lélektani tényezőt találunk mögötte: az amerikainak optimizmusát. A vén Európa pesszimista, az ifjú Amerika optimista mindenben. Ebből ered az amerikai vállalkozási szellem, mely néha sportszerűen nyilvánul meg. Amerika létrehoz olyan dolgokat, melyeknek csak gigászi méreteit látjuk, de célját, értelmét, hasznosságát nem. Ezek: az energia-felesleg levezetői, - létrejöttek csak azért, mert a népben megvolt az erő s a nép meg akarta mutatni, hogy ő még ezt is bírja. Fiatal emberek szokták néha mutogatni az erejüket ... Az ilyen erő-produkció ébren tartja és táplálja azt a vállalkozási szellemet, mely az amerikait minden más nép fiától megkülönbözteti. Az optimizmusból fakad az önbizalom s a nagyobb aktivitás, - és ez az az út, mely a sikerhez, a gazdagsághoz viszi az egyént és a népet.

Találati hely: itt

     Az optimizmuson kívül természetesen még egyéb is kell a sikerhez. Azt mondják, hogy az amerikai "élelmes". Valójában az; s ez oly tulajdonság, melyet nem a tanítás fejleszt ki az emberben, hanem egyedül az életkörülmények. Nincs ostobább ember a világon,  mint aki mindig arra gondol, hogy ő okosabb, mint mások. A mai Európa azért szegény, mert itt az emberek nagyon okosak. Ha valami vállalkozási, üzleti vagy érvényesülési lehetőség van, az európai addig spekulál s addig keresi a "legokosabb" megoldást, míg az üzletet elszalasztja. Az amerikai nem töri az eszét azon, hogy az üzletből nem lehetne-e még egy centtel többet kizsarolni, hanem amint az üzlet jónak látszik neki - már benne is van az üzletben. "Megpróbálja." Néha persze ő is rajta veszít, de tíz üzletet csinál addig, míg az óvatos és az okos európai egyet, s a végeredmény az amerikai javára billenti a mérleget. Amikor az amerikai megpróbál valamit, "esélyt vesz" (he takes a chance), melyen lehet veszteni, de lehet nyerni is. Az ilyen vállalkozásra mi könnyen azt mondanók, hogy ez hazárd-játék, pedig a legtöbbször nem az, s a kedvező eredmény sem pusztán a "szerencse" műve. A "szerencse" éppen olyan ostoba szó, mint a "véletlen", - az életben semmi sem a véletlennek és szerencsének a műve; ha mi valamit nem értünk és nem tudunk megmagyarázni, az még nem "véletlen" és nem "szerencse", hanem éppen olyan természetes és logikus dolog, mint minden, ami történik a világon. Az amerikai amikor "csenszet vesz", egy pillanat alatt már áttekintette vállalkozásának ama lehetőségeit, amelyeknek felismerésére és áttekintésére a körülményekkel nem ismerős európainak egy hét is kevés volna. Az amerikainak gyors elhatározása a legtöbb esetben nem is egészen tudatos: az amerikai látja a helyzetet és meghozza elhatározását, anélkül, hogy a helyzet mérlegeléséből kiindulva elvégezné mindazokat a logikai műveleteket, melyeknek legvégső következtetése maga az elhatározás. Az a tény, hogy kétszer kettő annyi, mint négy, egy egész sor logikai műveletnek a végeredménye; de amikor arra a kérdésre, hogy kétszer kettő mennyi, megadjuk azt a feleletet, hogy: négy - ezeket a logikai műveleteket nem végezzük el, mert már benne van az értelmi világunkban a kérdésre illő, kész felelet. Ha egy üzleti lehetőség van az amerikai előtt - az arra a lehetőségre illő elhatározás nagyon sokszor már készen van az amerikai ember értelmi világában; ő erre kicsiny korától kezdve éppen úgy be van már gyakorolva, mint mi a kétszer kettő négyre. Hazájának összes szociális és gazdasági viszonyai elősegítették ezt a begyakorlást, nem is szólva a nevelésről és oktatásról. Ha Európában az embernek valami nem sikerül, kinevetik, gúnyolják, esetleg lenézik, s egy vállalkozás bukásáért gyakran igen súlyos szociális és gazdasági következményeket kell elviselni. Amerikában a sikertelenség egyáltalán nem szégyen abban az esetben, ha az elesett ember jó arcot mutat a rossz játékhoz, s rögtön talpra ugrik és új vállalkozásba kezd - rendesen egészen más téren. A "szerencse" ajtaján addig kell kopogtatni, amíg ki nem nyílik - de aki egy ajtó előtt vesztegeti az idejét, annak hamar felkopik az álla. Amerikában senki sem "a szerencse fia"; azok, akik a legtöbb sikerre hivatkozhatnak, nagyon sok sikertelen vállalkozásukról tudnának beszámolni.

     A mozgékonyságon, a gyors elhatározáson, az élelmességen kívül nagyon fontos tényezője a sikernek: a takarékosság. Azt mondják, hogy a skót a világ legtakarékosabb népe. Ha ez igaz, akkor az amerikai mindjárt a skót után következik. Az amerikaiak takarékosságát rendkívül előmozdítja az a körülmény, hogy a készpénz-fizetési rendszer egészen háttérbe szorult a bankrendszer mögött. Az amerikai nép már belátta azt, hogy a bank milyen hatalmas segítőtársa minden embernek; pénzének őrzését és kezelését tehát mindenki a bankra bízza. Mivel pénz nincsen sem a zsebben, sem otthon a ládafiában, hanem csak a bankban - a hirtelen elhatározással történő, könnyelmű vásárlástól elszokott a nép. Amint a bankba vitt pénzekből egy kis tőke gyűlik össze, ha csak pár száz dollár is, az amerikai már érzi és tudja, hogy ezt a tőkét igazi szükség nélkül nem szabad megtámadni, sőt ellenkezőleg, gyarapítani kell. Akinek pénze van a bankban, annak hitele is van; ha tehát az amerikai üzleteket köt, akkor sem kell a pénzéhez nyúlnia; bankbetéte az ő hitelének valóságos értékfedezete. Fizetését, keresetét, üzleti nyereségét mindenki viszi a bankba; így gyűlik a pénz egy halomra. Elősegíti a takarékosságot az amerikai élet egyszerűsége és igénytelensége is. A lakás berendezése a végletekig praktikus és egyszerű; talán tízezer ember van Amerikában, aki e téren fényűzést tanúsít. Mű- és dísztárgyakra nem költenek semmit. A férfiak és nők ruházata olcsó. A jómódú emberek feleségei és leányai is kimennek az utcára nyár idején egyszerű ginghamruhában, melynek előállítási ára két dollár. A fiúk ruházata puritán egyszerűségű, azaz végtelenül olcsó. "Ugyis eltépik" Az étkezés is nagyon le van egyszerűsítve; a legtáplálóbb anyagokra szorítkozik mindenki, mert a hagyomány már ezt az étkezési szokást állandósította. Olcsó a zabliszt, melyet forró tejjel leöntenek, olcsó a kukorica-lisztból készült pehely-tészta (corn-flakes), a puffasztott rizs, a szárított, papírzacskóban árusított sült burgonyaszelet, mely oly vékony, mint a papír, a burgonyalisztből vagy bükkönyből két perc alatt elkészülő palacsinta, s a vaj, hársfa-szirup, stb., stb. ízletessé, táplálóvá, de egyszersmind olcsóvá is teszi az amerikai konyhát. Mulatságokra és szórakozásra a lehető legkevesebbet költi az amerikai. Könyvet lehetőleg nem vásárolnak. Ritkaság az olyan százezer lakosú város amelyben könyvkereskedés is van. Közkönyvtár azonban mindenütt van s onnan mindenki annyi könyvet vihetne haza, amennyit akarna. De nem igen zavarják a könyvtárak személyzetét. Mivel senki sem tökéletes és az emberek végre is emberek és nem angyalok, természetesen az amerikaiak is megfeledkeznek néha a takarékosságról. Meg lehet figyelni, hogy az amerikai is könnyen adja ki a pénzt, ha egy dolláron aluli összegről van szó. A gyerekek cukorra, gyümölcsre, "malted"-re (malátás tejre), fagylaltra mindig kapnak pénzt, s nincs olyan amerikai, aki ne adna öt vagy tíz centet annak, aki az utcán megszólítja: "Adj egy kávéra valót, nincs pénzem." Az amerikai gavallér is: ha az ember társaságban megy valahová, a villamos díjat az fizeti, aki legközelebb van a boxhoz, s az ily apró figyelmességet szóvá tenni sem illik, még kevésbbé ellene szabadkozni. Egy dolláron felül is adakozó az amerikai, ha páholyának, testvéri egyesületének vagy egyházának valamely ügyéről van szó. Ezen túlmenően azonban ha a három arkangyal lejön is az égből, az se bírja rá az amerikait holmi könnyelmű tékozlásra. A nagy filantropok óriási adományai és kulturális alapítványai néha az összeharácsolt vagyon eredetére borított lepel jellegével bírnak, a legtöbb esetben pedig arra szolgálnak, hogy a meggazdagodott embernek tekintélyt és társadalmi pozíciót is szerezzenek. A legtöbb emberbaráti és tudományos intézmény a hagyatékokból gyarapodik. Igen szép vonása az amerikainak, hogy ha egész életén át kuporgatja is a vagyonát, legalább a halála után juttat belőle a köznek is. A nagy intézmények, pl. a Columbia University, időnkint felhívják a közönséget, hogy végrendelet készítésekor ne feledkezzenek meg a közérdeket szolgáló intézmény támogatásáról. S a milliomosok ezt a felhívást rendszerint meg is szívelik.

     Az amerikai élet a felületes ember szemében "szakadatlan hajsza a dollár után". Ez azonban csak frázis, és a frázisok mindig hazudnak. Természetes, hogy az amerikai, mint mindenki, azért dolgozik, hogy munkájának sikere is legyen; s mivel az amerikai jobban tud dolgozni, mint az európai, munkájának több sikere is van, azaz több dollárt keres. Az európaiak semmivel sem kevésbé vágyakoznak az anyagi sikerre és amikor arról van szó, hogy az eredményt biztosítsák, felebarátaikkal szemben semmivel sem kíméletesebbek, mint az amerikaiak: éppen úgy hajlandók legázolni mindenkit, ha lehet, mint az amerikaiak. Az amerikai csak energikusabb és kitartóbb, de nem rosszabb semmivel sem, mint az európai. A "dollár-hajsza" frázisában benne van az a vád is, hogy az amerikai morális érzéseinek elnyomásával harcol a létért; ez azonban megint nagy túlzás. A legridegebb amerikai, aki munkájában tisztán csak az üzleti szempontokat és az anyagi érdekeket képviseli, egyháza, klubja és páholya pénztárába emberbaráti és kulturális célokra többet áldoz, - még pedig állandóan és rendszeresen - mint Európában egy átlagos filantrop. Az amerikai csak azért tűnik fel a felületes szemlélő szemében dollár vadásznak, mert minden erejének megfeszítésével, hallatlan szívóssággal dolgozik az anyagi sikerért, s eközben az üzletet nem keveri össze semmiféle látszat-filantropiával vagy álhumanizmussal. Szinte mindennapos dolog Amerikában, hogy a meggazdagodott kereskedő úgy ötven-hatvan éves korában behívatja öt-hat alkalmazottját az irodába s így szól hozzájuk: "Gyerekek, én már eleget kerestem; és mivel ti tíz, vagy húsz éven át sokat segítettetek nekem abban, hogy jól keressek, nektek adom az üzletet úgy, amint van; keressetek ti is." Lehet, hogy ilyesmire Európában is van példa, de bizonyos, hogy egy európai példával a "dollár-hajsza" hazájából száz hasonló esetet tudnánk szembe állítani.

     Nagyon szembeötlő vonása az amerikainak az is, hogy a legenyhébb kritikával szemben is rendkívül érzékeny. De meg lehet érteni a népnek ezt a tulajdonságát is. A fiatal emberek általában nem nagyon szeretik, ha bírálgatják őket, s amilyenek a fiatal emberek, olyanok a fiatal népek: teljes tudatában vannak erejüknek, s nagy önbizalmukkal nem egyeztethető össze semmiféle gáncs. Az amerikait semmivel sem lehet annyira kihozni a sodrából, mint ha tanácsot adunk neki. Isten őrizze az európait attól, hogy az amerikait valamire kioktatni próbálja: a válasz rendesen az, hogy az európai bölcsesség Európát koldusbotra juttatta, s azok a népek, amelyek ily rosszul intézték az ügyeiket, nincsenek jogosítva arra, hogy tanítsanak egy olyan népet, melynek rövid múltja és jelene a sikerek hosszú láncolata. Az európai természetesen nem azért tesz kritikai megjegyzéseket az amerikai dolgokra, mintha a maga fölényét fitogtatni akarná, hanem inkább azért, mert szemébe ötlik neki, hogy anyagbőség, az erő és a képességek országában sok nagyszerű alkotáson apró, bántó hibák vannak, melyeket egy csekély kis útbaigazítással el lehetett volna kerülni, vagy helyre lehetne hozni. Különösen a kultúrális alkotásokon vannak apró szépséghibák, melyek a szakképzettség valami kis hiányosságából fakadnak s európai szemmel mérlegelve, az amerikai alkotásnak, valljuk be, bizonyos parvenű-jelleget adnak. Amikor az amerikai az egészen kézzelfogható hibát sem akarja belátni s a kritikai megjegyzés ellen elkeseredve tiltakozik, az európai kritikus rendesen sajnálkozik azon, hogy makacsságával az amerikai elzárkózik a haladás, a tökéletesedés elől. Aki semmi kritikát nem bír eltűrni, annak nem lehet jövője; a kritika elnémítása retrográd jellemvonás. De legyünk igazságosak: Amerika csak az idegenek kritikájával szemben türelmetlen, saját fiainak kritikáján azonban okulni szokott. A valóság a kritika dolgában az, hogy Amerika mindent önmagából akar kifejleszteni, önmagának akar élni, önmagából és csak önmagától akar tanulni. Ez a selfmademanek, autodidakták makacssága, melynek van is bizonyos jogosultsága, mert hiszen nagy sikerekre hivatkozhatik.

     Jobb-e, rosszabb-e az amerikai, mint az európai, - nehéz volna eldönteni; de bizonyításra nem szorul, hogy sok tekintetben más. Lehet, hogy a mai amerikai: a közeljövő emberének a típusa.