Testvéremnek: A szent sátor szimbólumai

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: A szent sátor szimbólumai. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. március 8., csütörtök

2011. június 20., hétfő

Tartalomjegyzék

A szent sátor szimbólumai

Tartalomjegyzék

2011. június 19., vasárnap

A szent sátor szimbólumai - bevezetés

Georg R. Brinke: A szent sátor szimbólumai című könyvből

Bevezetés

   Több mint ötven évvel ezelőtt, közvetlenül megtérésem után, egy angol prédikátor jött a gyülekezetünkbe, és kezében tartotta előadása témájának, a szent sátornak a modelljét, amely nagy benyomást tett rá, és felejthetetlen maradt számomra. Később kezembe került Kargelnek, a mennoniták prédikátorának "Fény az árnyékból" című könyve, amely megbarátkoztatott engem az ószövetség előképeivel. Ugyanakkor James Smith írása is serkentőleg hatott rám a Szentírás szimbólumaira vonatkozólag. Így bontakoztak ki bennem hitéletem kezdetével egyidejűleg a szent sátor nagyszerű igazságai, és ezen keresztül egyre jobban megismertem és megszerettem az Urat. A szent sátorról szóló tanulmányunkban magát az U rat keressük, ez a törekvésünk a most következő elmélkedéseinkben. Ez kötelességünk is, mert maga az Úr parancsolta: "Tudakozzátok az Írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van az örök életetek. És ezek azok, amelyek tanúskodnak rólam" /Jn 5,39/. Hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított az Úr az ószövetségi iratoknak, azt láthatjuk az emmausi tanítványokkal folytatott beszélgetésből is: "És Mózestől kezdve valamennyi prófétán át megmagyarázta mindazt, ami az Írásokban róla szól" /Lk 24,27/. Más szavakkal: Bizonyságot tett önmagáról az Ószövetség alapján. Ezzel azt is bizonyította, hogy a mózesi könyvek éppen róla beszélnek. A szent sátorról szóló tárgyalásunk célja és szándéka az, hogy abban megkeressük és meg is találjuk az Urat. Minden helyiségben ott van Ő: az udvarban, mint aki értünk meghalt és feltámadott; a szentélyben mint főpapunk, aki él és esedezik érettünk /Zsid 7,25b/, és a szentek szentjében pedig mint az, aki a trónon ül /Jel 5,13b/, mindent irányít és uralkodik minden felett, de meg is ítél mindeneket /2Tim 4,1/. Dolmannak van egy ismert könyve, amelynek találó címet választott: "Jézus a szent sátorban". Igen, az Úr ott van a szent sátorban. Sajnálatos tény, hogy Isten gyermekei közül sokan, mert nem zsidók, elmennek a szent sátor mellett, mert úgy gondolják, hogy ez kevésbé építő. Ezek az olvasók azonban elfelejtik, hogy az ószövetség az Úrnak és apostolainak a Bibliája volt, abban éltek, és abból prédikáltak.

   A jobb érthetőség és az összefüggések érdekében rövid áttekintést nyújtunk Izráel történetéről és kiválasztásáról. Izráel népének gyökere Ábrahámban található, akit Isten kiválasztott magának, és a káldeabeli Úr városából Kánaán földjére vezetett, ahol mint idegen és vándor élt. A Józsué 24,2-ben ezt olvassuk: "A folyóvízen túl éltek egykor ősatyáitok: Táré, Ábrahámnak és Náhornak atyja, és idegen isteneknek szolgáltak". Mózes így szól az 5Mózes 26,5-ben Ábrahám eredetéről: "Apám bolyongó arám volt, aki lement Egyiptomba, és jövevény volt ott kevesedmagával". Isten mindig a jelentékteleneket és a senkiket választja ki, hogy azokból a maga tiszteletére valakiket formáljon /1Kor 1,27/. Vigasztalás ez mindnyájunk számára, akik meg vagyunk győződve, hogy semmik vagyunk. Az 1Mózes 15,9-21 szerint Isten megmutatta Ábrahámnak látomásban, hogy utódai idegen országba jutnak, és ott szenvednek majd, mint egy tüzes kemencében. Ugyanakkor azonban azt is megígérte, hogy kivezeti onnan őket, és nekik adja azt a földet, ahol most Ábrahám, mint idegen tartózkodik. Józsefnek Egyiptomba történő eladásával /1Móz 37/ kezdődött a "kemence" begyújtása /Zsolt 105,17-19/, hasonlóan a három ifjúhoz Babilonban /Dán 3/. Egyiptomban később Jákób egész házára nagy szükség és nyomorúság következett, és a kezdeti nagy előnyöket csakhamar követte az olvasztótégely. Ekkor tapasztalta meg a nép az Ábrahámnak adott jövendölést. Izráel égő kemencében volt, de maga az Úr ült az olvasztótégely mellett, hogy megtisztítsa az ezüstöt /Mal 3,3/. Mindaz, amit Isten cselekszik, szeretetből történik, hasznunkra, megszentelődésünkre, átformálódásunkra. Népére csak addig enged megpróbáltatást, amíg azt szükségesnek tartja. Talán az olvasók között is vannak olyanok, akiknek nehéz úton kell menniök, ezek tanulják meg, hogy olvasztónk a hőséget egyetlen fokkal sem emeli a szükségesnél magasabbra, csak addig, míg a kemencéből salak nélkül folyik ki az ezüst /Zsid 12,7-11/.

   A 2 Mózes 3,7-8-ban olvassuk a következőt: "Láttam az én népem nyomorúságát, mely Egyiptomban van, és meghallgattam sanyargatóik miatt való kiáltásukat, mert ismerem szenvedésüket; leszállok, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és elvigyem őket a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre". Isten szívét mélyen megindította népének nyomorúsága. Figyeljük csak meg: hallotta, látta, ismerte, lejött, kivezette, megmentette őket, és tejet, mézet adott nekik. Milyen szerető Istenünk és Atyánk van mindnyájunknak! Szeretetének mily nagy folyama ömlik a szorongatottak számára.

   A 10. vers szerint Isten Mózest választotta eszközül Izráel kivezetéséhez, és ezt mondja neki: "Most azért eredj, elküldelek a fáraóhoz, hogy kihozd az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból". A 2Mózes 4,14-16-ból tudjuk, hogy Isten segítőtársat adott Áronban Mózesnek. Mindketten Isten megbízásából, isteni paranccsal mennek a fáraóhoz: "Engedd el népemet, hogy nekem szolgáljanak a pusztában". Mindjárt itt a kezdetben megtudjuk, Isten azért vált meg embereket, hogy Neki szolgáljanak. Mindannyian felismertük már ezt? A fáraó makacsul vonakodott Istennek engedelmeskedni, és azt mondta: "Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam a népet?" /2Móz 5,2/. A fáraó megkeményítette szívét Istennel szemben, és mivel nem engedte Izráelt kivonulni, Isten súlyos ítéletcsodákkal kényszerítette őt engedelmességre. Egyszer, a jégesőnél, mintha engedne a fáraó, és beismeri: "vétkeztem". Amint Mózes közbenjárására megszűnt az ítélet, kitűnt, hogy a fáraó bűnbánata látszat volt. Sajnos, a fáraónak ma is van sok ilyen követője. Kilenc, egyre súlyosabb ítélet sújtotta a fáraót és népét, de a király újból és újból ellenállt az Úrnak. Milyen balga is a tehetetlen ember, hogy megpróbál ellenállni a mindenható Istennek! Nem kell a mi Urunknak ma is sok embert keményen megfenyíteni, míg végül tiszteletet ad neki és meghajlik előtte? Végül azt mondja az Úr Mózesnek: "Még egy csapást hozok a fáraóra és Egyiptomra, azután elbocsát titeket" /2Móz 11,1/. Ezzel a tizedik csapással folytatjuk elmélkedésünket, amelyik nagyon megrendítő és tanulságos.

2011. június 18., szombat

A húsvéti bárány (Páskabárány) - 1. rész

/2 Mózes 12/

   A tizedik csapás volt a legsúlyosabb, amelyet Istennek a fáraóra, a kemény nyakú királyra és annak népére küldenie kellett, és magát a királyt is nagyon érzékenyen érintette. Nemcsak elengedte Izráelt, hanem igyekezett ki is űzni az országból. Felismerte, őrültség Isten ellen harcolni, és észrevette, hogy ez az ő és népe romlását jelenti. Kérjük, olvassa el mindenki az 1Mózes 11-12 fejezeteket, így elhagyhatjuk a hosszabb leírást.

   Időzzünk egy kicsit a tizedik csapásnál és a húsvéti báránynál, mert jelképes értelemmel bírnak. A húsvéti bárány, az 1Korintus 5,7 és Ézsaiás 53,7 szerint előképe a mi Urunknak, az Isten Bárányának, Aki hordozza a világ bűnét /Jn 1,29/.

   Miből is állt a tizedik ítéletcsoda, és mit eredményezett? Az Úr tudatta Mózesen keresztül népével, hogy az első hónap 14. napján minden elsőszülött, legyen az ember vagy barom, elpusztul Egyiptomban a fáraó elsőszülöttétől a legkisebb rabszolga elsőszülöttéig, de egész Izráellel szemben Isten kivételt tesz. Isten sohasem ítéli el azokat az embereket, akik hisznek az értékes vérben és elfogadják azt, mert "Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak" /Róm 8,1/. A húsvéti bárány története az egyik legvilágosabb és legnagyszerűbb utalás a mi húsvéti Bárányunkra, Krisztusra, aki megöletett értünk. Az események sorrendje röviden a következő:

   Az isteni halálos ítélet.

"Átmegyek Egyiptom földjén ezen az éjszakán, és megölök minden elsőszülöttet" /12,12/. Ez a megrendítő bírói ítélet mindenkire vonatkozott az országban, akár egyiptomi volt, akár izráelita, Isten nem ismer és nem is tehet különbséget: "Mert mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek Isten dicsősége nélkül" /Róm 3,23/. A halálfélelem rájuk nehezedett, és szorongott, remegett, reszketett mindenki az éjszakától.

   Az isteni kegyelmi ajánlat

/5/. Ahogy a halálos ítélet kivétel nélkül vonatkozott minden elsőszülöttre, ugyanúgy érvényes volt az országban mindenkire Isten kegyelmi ajánlata is. Aki hitelt adott ennek az ajánlatnak, leölt a nyájból egy bárányt, mint helyettest az ítéletben. Valakinek ugyanis meg kellett halnia, vagy az elsőszülöttnek saját és családja bűnei miatt, vagy az egyéves báránynak. A báránynak hibátlannak kellett lennie, mert csak az ilyen közelíthette meg Jézus Krisztusnak, Isten Bárányának előképét /1Pét 1,19; Zsid 9,14; Mal 1,14/. A Bárány, mint a bűnösök helyettese, már a világ alapjának lerakása előtt szerepelt Isten üdvtervében /Jel 13,8b; 1Pét 1,20/. Az 1Mózes 3,21-ben látjuk, Isten maga volt az, aki az ember megmentéséért és bűnének elfedezéséért az első vért ontotta. A bűnös vétkeiért vérnek kell folynia. Isten maga gondoskodott egy bárányról, ahogy előbb Izsák feláldozásánál is ezt tette /1Móz 22,9-13/. Ugyanezt a gondolatot látjuk Ábel áldozatánál /1Móz 4,4/. Minden leölt bárány csakis az Egy bárányra mutat: "Isten Bárányára".

   A bárány mint a helyettesítés képe

/3/. Isten ítélete alapján Egyiptomban minden elsőszülöttnek szüksége volt egy helyettesre, mert csak így kerülhette el a halálos csapást. Amit Izráelnek a páskabárány jelentett, azt ma számunkra Isten Báránya jelenti. Csak aki Isten Bárányát választotta hitben, az nem megy ítéletre /Jn 3,16; 5, 24/. Jézus Krisztus, Istennek Báránya helyettünk halt meg /1Pét 1,18-19/, "bűnné tétetett értünk" /2Kor 5,21/. A bárány az ártatlanság, a hibátlanság képe, mely tiltakozás nélkül, némán áll nyírója előtt. Nagyszerű előképe ez Krisztusnak, Isten Bárányának.

   A bárány vérének alkalmazási módja

/7/. A családfő a bárány vérével bekente a két ajtófélfát és a szemöldökfát. A halál elől az egyetlen biztos menedéket a vér helyes használata jelentette. Az Úr azt mondta: "Meglátom a vért és elmegyek mellettetek, és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre" /13/. Isten nem a vétkező bűnösre, hanem a vérre tekintett /Zsolt 130, 3-4; Zsid 9,11-28/. A vérben van bűneink egyedüli engesztelése. Krisztus vére eleget tett a törvénynek és Isten igazságosságának is; ugyanakkor a vérben nyilvánult meg mérhetetlen szeretete és kegyelme /Jn 3,16/, úgyhogy akin Isten meglátja a vért, az szabadon közlekedhet Őhozzá /Zsid 10,19/. Kedves olvasóm, látja-e rajtad Isten ezt a vért? Ha látja, akkor olyan biztosan állsz az ítéletben, mint Egyiptomban a vér által megmentett elsőszülött az öldöklő angyal előtt.

   A nagyszerű szabadulás.

Az Úr azt mondta, mindenütt, ahol a vért meglátja, elmegy mellette az öldöklő angyal. Miért? Mert azokban a házakban volt már halott. A bárány "meghalt" az elsőszülött helyett, s ezért az megszabadult. Az öldöklő angyal csak azt a házat sújtotta, amelyikről hiányzott a vér. A bűnös, aki hisz a vérben, megtisztul minden bűntől /1Jn 1,7/, nem rabja többé a halálfélelemnek /Zsid 2,15/, sőt ellenkezőleg, örül mint Pál, hogy Krisztusban van /Fil 1,21.23/.

   A vér ezen az éjszakán Izráel népének elsőszülöttjeit nemcsak a haláltól, hanem egyúttal a fáraó félelmetes rabszolgaságától is megszabadította. Isten gyermekei közül sokan sajnos a vér hatásának csak az egyik oldalát ismerik, bűneik bocsánatát, de a bűn hatalmából való szabadulást nem látják. Az elsőszülött mindkettőt egyszerre élte át. Sokan elfelejtik azt az igazságot, hogy Krisztussal együtt meghaltak és fel is támadtak /Gal 2,20/. Isten gyermeke minden szenvedélytől megszabadult, és ezután nem kell a bűn szolgájának lennie. Szabad lett a bűn törvényétől, élhet Istennek. Az Úr megmondatta a fáraónak, hogy az Ő népének Isten számára kell szolgálnia a pusztában, ezért szabadította meg őket. Hasonló módon, ha hiszel a drága vér általi megbocsátásban, számolhatsz azzal, hogy minden bűntől és kötözöttségtől szabad vagy.

   A bárány táplálékul is adatott Izráelnek.

Láttuk, hogy a bárány vére megváltást és szabadulást hozott a népnek, de azt is láthatjuk, hogy a bárány húsa táplálékul szolgált. A bárányt tűzön kellett megsütni, hogy a család elfogyassza; ez adott erőt az úthoz, amelyre még ezen az éjszakán indultak. Krisztus nemcsak a vérét ontotta, hanem teljesen odaadta magát értünk. Ezért mondja az Úr: "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak" /Jn 6,54/

   Ennek a fejezetnek a részletei olyan fontosak és értékesek, hogy nem futhatunk át rajtuk felületesen, jóllehet szemlélődésünk tulajdonképpeni tárgya a szent sátor. A bárányt megsütötték a tűzön, és ez Isten Bárányára mutat, aki a szenvedések tüzében égett. A bárányt keserű füvekkel kellett elfogyasztani, ami szintén Krisztus keserű halálára mutat.

   Vessünk még egy futó pillantást arra, hogyan fogyasztották el az izráeliták a bárányt. Azon az éjszakán vonultak ki, tehát mint zarándokok, állva és menetkészen ették a bárányt. A Krisztus vérében rejlő üdvösség jövevényekké és idegenekké tesz bennünket /1Pét 2,11/. Nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük /Zsid 13,14/. Izráelnek továbbá kovásztalan kenyérrel kellett ennie a bárányt. Előzőleg minden kovászt el kellett takarítani. A kovász a Bibliában a bűn, a gonosz képe. Isten népe szent nép, és ezért minden kovászt, azaz fölismert bűnt eltávolít /1Kor 5,7-8/. Izráel sietve ette a bárányt, várva a pillanatra, amikor Isten parancsot ad a kivonulásra. Ez Isten népének útja ma is: kivonult e világ Egyiptomából, és megy a visszajövő Úr, az Ígéret földje felé. Mint a világtól és a bűntől elkülönültek, sietünk Őutána, a mi Tűz- és Felhőoszlopunk után, és kiáltjuk: "Jövel hamar, Uram Jézus!"

   Mi történt az egyiptombeliekkel?

Nem hittek Istennek és az Ő szavának. Meg van írva: "Aki pedig nem hisz, elkárhozik" /Mk 16, 16/. Azon az éjszakán, amikor Izráel elsőszülöttei megmenekültek, Egyiptomban minden elsőszülött meghalt. Leírhatatlan az az ijedelem, amely ébredéskor elfogta a népet. A pusztító angyal minden házból, amelynek ajtajáról hiányzott a vér, elragadta az összes elsőszülöttet. Nem volt ház, amelyben ne lett volna halott. Egyiptom történelme során eddig nem hallatszott még olyan jajveszékelés, mint ezen az éjszakán. Pedig ők is megmenekülhettek volna, ha hisznek Isten szavának, és oltalmat keresnek a bárány vére alatt. Hasonlóképpen lesz majd egyszer, amikor Isten népe kivonul és beköltözik a mennyei Kánaánba, öröm és gyönyörűség tölti el akkor őket; de sírás és jajgatás hallatszik azoknál, akik az elközelgő ítélet felé mennek. Megtapasztaltad már a megtisztító vért a szíveden? Csak így tudsz majd részt venni az eljövendő nagy kivonuláson.

Georg R. Brinke

2011. június 17., péntek

Egy biztos vezető - 2. rész

/2 Mózes 13,20-22; 14,20/

Izráel népének története Egyiptomtól Kánaánig, Isten szeretete megnyilvánulásának, kijelentéseinek és csodáinak szakadatlan sorozata. Az útra kelésnél két dolgot élt át a nép: Isten kedvessé tette őt az egyiptomiak szemében, és Isten parancsa szerint kapott drága arany, ezüst ajándékokat és ruhákat /2Móz 12,35-36/. Így gondoskodott a hű Isten előre az ő népéről, mert Izráel a pusztában nem tudott dolgozni, sem vásárolni. Izráelnek évszázadokon át kellett ingyen dolgoznia; a kivonuláskor elnyert jutalmát, ahogy meg van írva: "Nem fáradnak hiába" /Ézs 65,23/. A másik nagy meglepetés az eddig ismeretlen tűzoszlop megjelenése volt. Amint a nép menetkész lett és kitekintett a sötét éjszakába, ott állt előtte vezére tűzoszlop alakjában. Sokaknak összeszorulhatott a szíve, de a tüzes felhő eloszlatott minden félelmet. Hasonlóan járnak mindazok, akik e világ Egyiptomát elhagyták, annak hátat fordítva Krisztus követésének útjára léptek. A Sátán megpróbálja a szívet aggodalommal eltölteni, hogy lehetetlennek lássa az új utat. De nézzünk Jézusra, és elmúlik a szorongás, mint ahogy a hó elolvad a napon /Zsid 12,2/. Megtapasztaljuk az Úr nagyszerű vezetését, s átéljük hatalmának és jóságának csodáját. Maradjunk még egy kicsit a felhőoszlopnál.

   A felhőoszlop Isten természetfölötti csodája volt.
Isten nemcsak kiszabadította Izráelt a kegyetlen szolgaságból, hanem láthatóan kísérte is veszélyekkel tele útján. A felhőoszlop nem szokásos felhő volt, mert azt a sivatag vihara csakhamar elfújta volna. Isten maga rejtőzött a felhőben, mint egy köntösben. Látszólag egy gyenge felhő, de valóságban erős oszlop. Egészen úgy, mint Urunk, aki gyönge gyermekként született, de elmondhatta magáról: "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön" /Mt 28,18/. Ahogy az Úr a felhőben volt, úgy olvassuk, hogy Isten Krisztusban volt /2Kor 5,19/. Ahogy a felhőben, ugyanúgy Krisztusban egyesült a gyöngeség és az erő. A felhő változtatta külsejét. Nappal mint felhőoszlop, éjjel mint mint tűzoszlop volt látható, de mindig ugyanaz a felhő volt. Így jelent meg az Úr az emmausi tanítványoknak is más alakban, nemsokára azonban észrevették, hogy az ő Uruk volt az /Lk 24,31/. Az Úr ugyanaz az örömben, mint a szenvedésben, az egészségben, mint a betegség napjaiban. Számíthatunk minden helyzetben az ő jelenlétére /Mt 28,20; Zsid 13,5-6.8/.

   A felhőoszlop volt Izráel vezetője.
Ez az oszlop vezette ki a népet a régi életből, és vezette be az új életbe, és ez választotta ki az utat is /5Móz 1,33; Zsolt 78,14/. Úgy vezette Izráelt, mint apa a gyermekét. A felhő Izráelt kezdetben nem a szárazföldön vezette át, hanem a Vöröstenger mélységének útján, vagyis látszólag lehetetlen úton. Éppen ezen az úton kellett a népnek meglátnia Isten dicsőségét és erejét. Mint ahogy Lázár betegségénél emberi gondolkodás szerint az Úr későn jött, de éppen így nyilvánította ki dicsőségét Lázár feltámasztásában /Jn 11/. A felhő tehát megtanít bennünket minden saját véleményünk és utunk feladására, és arra, hogy kövessük a Bárányt, ahová megy /Zsolt 23,4; 32,8/. Nekünk csak várnunk kell és csöndben maradni /Ézs 30,15; Csel 1,4/, de el is indulni, ha fölemelkedik a felhő /4Móz 9,15-23/. Egyszer, amikor Pál bizonytalan volt útját illetően, vezetésért könyörgött; Isten látomásban felelt neki: látott egy macedón férfit, aki kérte: "Jöjj át és segíts nekünk" /Csel 16,9/. Pál és munkatársai azonnal felkerekedtek, és Görögországba utaztak. Ahogy a felhő vezette, úgy ment az apostol. Hasonló történetet olvasunk a Cselekedetek 8,26-tól: Fülöp parancsot kapott a Szent Szellemtől Samáriában, hogy a pusztán át menjen, és amint ment, találkozott a kamarással, akit az Úrhoz vezetett. Engedjük-e mi is, hogy az Úr válassza meg útjainkat? Követjük-e a felhőt, ha vezetni akar, például: a párválasztásban, a hivatás megválasztásában, a lakásproblémában? Ki dönt ezekben? Az Úr, vagy anyagi előnyök? Nem minden izráelitának volt joga belépni a szentélybe, de mindegyiknek szabad volt nézni és követni a felhőt. Jaj nekünk, ha olyan helyen járunk, ahol nem megy előttünk a felhő. Ezt Izráel megtapasztalta, amikor a felhő nélkül vonult harcba, és vereséget szenvedett az ellenségtől /4Móz 14,41.45; Zsolt 44,9-13/. Amikor Izráel elhagyta az Urat és idegen istenek után ment, fogságba került Babilonba. Ott nélkülözniük kellett a felhő vezetését, sírtak és hárfáikat a fűzfákra akasztották. /Zsolt 137,1-2/. Ez a felhő velünk sem jön, ha mi is, mint Démás, megszeretjük a világot, mert a világ barátsága ellenségeskedés Istennel. /Jak 4,4/.

   A felhő volt Izráel oltalmazója.
Izráel útja kiút nélküli völgyön vezetett át. Egyszerre ott állt a nép a mély és széles Vöröstenger előtt. Mögöttük jöttek az egyiptomiak, akik vissza akarták vinni őket a fogságba. Izráel Istenhez kiáltott, és Isten meghallgatta kiáltásukat: "Ne féljetek, álljatok meg és nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek, mert az egyiptomiakat, akiket ma láttok, soha többé nem fogjátok látni. Az Úr hadakozik értetek, ti pedig csöndben legyetek" /2Móz 14,13-14/. Mózes Isten parancsára rásújtott a tengerre, és az szétvált. Izráel hit által átment a tengeren. De figyeljük csak meg, mi is történt most. A felhő, amely egyébként Izráel előtt ment, hirtelen megváltoztatta a helyzetét, és Izráel és az egyiptomiak közé lépett. Ha az egyiptomiak meg akarták támadni Izráelt, akkor Isten ellen kellett harcolniuk, és ennek következményeit ismert a fáraó. Az izráeliták oldalát megvilágította a felhő, az egyiptomiak oldalát sötétségbe borította, és az üldözőket összezavarta. Izráel akadálytalanul vonulhatott tovább /2Móz 14,19.29/. Isten népének nem kell félnie semmilyen helyzetben és semmilyen ellenségtől, mert az Úr vele van /Róm 8,31-34/. "Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Szellemem által, mondja az Úr" /Zak 4,6/. Az evangéliumnak ugyanaz a hatása, mint a felhőnek. A hívőknek élet illata az életre, a hitetleneknek pedig az ellenkezője /2Kor 2,15-16/. Olvassuk még: Lk 1,68-75/. Az Úr ma is köztünk és ellenségeink között áll, és engedi, hogy meglássuk és az Ő hatalmát és dicsőségét.

   A felhő Isten kinyilatkoztatásának helye Izráel számára.
A felhőből beszélt Isten az Ő népével /2Móz 14,15.26; 4Móz 9,15.23/. A felhő ott nyugodott a szent sátoron és a frigyládán, és Isten szólt: "Innen fogok veletek beszélni". Nekünk is van egy felhőnk, amelyet megkérdezhetünk, ez Istennek szilárd és megbízható Igéje, "mint sötét helyen világítő szövétnek" /2Pét 1,19/. A felhő mutatta az utat Izráelnek /4Móz 9,18/, Izráel kinyilatkoztatási helye volt /Zsolt 99,7/ és a nép dicsősége /2Móz 40,34/. Figyelemre méltó az is, hogy a felhő csak a szent sátoron pihent meg; így mindenki látta, hol lehetett, mert akkor, mint tűzoszlop világított. Így találhatjuk meg mi is az Urat minden időben és minden alkalomkor az Igében.

   A felhő volt Izráel gondviselője.
A naponkénti manna a felhő közelébe hullott. Ha Izráel saját útján ment volna, vagy egy szép pálmaligetben maradt volna, amikor a felhő fölemelkedett, akkor éhen halt volna. Ahová Isten állított minket, ott külsőleg és belsőleg is gondot visel rólunk. Missziós utamon Afrika belsejében kétszer kerültem nehéz anyagi helyzetbe. Azt mondtam az Úrnak: "Nem azért küldtél engem ide, hogy éhen haljak, hanem, hogy hirdessem az evangéliumot." És időben, csodálatos módon gondoskodott rólam az Úr. Ő tudja, hogy éppen az egyik vagy a másik bokor alatt fekszik egy éhező, mint Illés, és kielégíti éhségét /1Kir 19,5 kk./

   A felhő fénnyel ajándékozta meg Izráelt.
Éjjel és nappal Izráel előtt ment, hogy minden körülmények között akadálytalanul vonulhasson a nép /2Móz 13,21-22/. Később azt mondta Józsué Izráelnek: "Hiszen nem jártatok még soha ezen az úton" /Józs 3,4/, és így volt ez most is, zarándokútjuk kezdetén. Isten gyermekei minden időben biztosa lehetnek az Úr vezetésében, és haladhatnak éjjel és nappal. Gyakran van sötétség körülöttünk. Dávid azt mondja: "Lábam szövétneke a te Igéd" /Zsolt 119,105/. Továbbá ugyanez a zsoltáros mondja: "Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy" /Zsolt 23,4/. A minap meglátogattam egy haldokló testvért; teljes várakozással lépett be e sötét völgybe, mint István, és gondolt a fénylő kijáratra /Csel 7,55/.

   A felhő beárnyékolta a Szent sátrat
/2Móz 40,34/. Isten mindene volt népének: vezére, gondviselője, világossága, oltalmazója. A pusztában, ahol izzón sütött a nap, szétterült a felhő, mint egy hatalmas ernyő, és árnyékot adott. A trópuson az éjszakák közismerten hidegek, de a tűzoszlop meleggel ajándékozta meg a népet. A felhő őrzőjük is volt, mert Izráel őrizője nem alszik, még csak nem is szunnyad el /Zsolt 121,5-6; 105, 39/. Senki sem merte volna Izráelt megtámadni, az ellenség nagyon jól látta a felhőoszlopot. Izráelnek ez a hatalmas Istene a mi Istenünk is!

Georg R. Brinke

2011. június 16., csütörtök

A szent sátor építői - 3. rész

/2Mózes 31,1-11; 36,1-4/

   Minden épületnek van tervezője és kivitelezője. Így volt ez a szent sátor esetében is. A fő építésvezető Mózes volt, ez érthető is, hiszen a hegyen mindent tulajdon szemével látott /2Móz 25,40/. A tulajdonképpeni építők Bésáléel, Urinak fia és Aholiáb voltak, és mindkettőjük nevének nagy a jelentősége. Bésáléel azt jelenti: "Isten árnyékában". A Zsoltár 57,2-ben ezt olvashatjuk: "Benned bízik a lelkem, és szárnyaid árnyékába menekülök". Bésáléel bizonyára gyakran így cselekedett, amikor ránehezedett a munka. Aholiáb azt jelenti: "Az én sátram az Atya". Ha az Ő árnyékában és sátrában dolgozunk, áldott eredményeket mutathatunk fel. Mózes mindazt látta a hegyen, amit el kellett végezni, betekintett a mennyei világba, és mint szolga "hű volt az ő egész házában" /Zsid 3,5/. Természetesen mindkét építésvezetőnek a lelkére kötötte, hogy mindent pontosan az isteni terv szerint csináljanak. Ne felejtsük el azt sem, hogy Mózes, aki ezt az isteni mintát először megtekintette, negyven napon át böjtölt Isten előtt, hogy fogékony legyen mindarra, amit Isten neki különösen ki akart jelenteni. Nem önhatalmú cselekedet volt ez, mint ahogy Uzza elkövette a hibát /1Krón 13,7-11/, hanem szigorú engedelmesség. Isten eme hajlékán azonban nemcsak ez a két ember dolgozott, hanem mindazok, akik készséges szívvel akartak segítséget nyújtani, az asszonyok is, akik varrótűvel ügyeskedtek. Néhány szép részletet tudhatunk meg mindkét férfiről.

   Mindketten, Bésáléel és Aholiáb, egykor rabszolgák voltak Egyiptomban, de megszabadultak a páskabárány vére által. Isten szándékát hűségesen teljesítették, mert Isten kijelentette a fáraónak: Izráel nekem szolgáljon a pusztában. Ez a két férfi teljesítette Isten akaratát, pontosan úgy, mint később a tesszalonikabeliek, akik megtértek, hogy szolgáljanak az élő és igaz Istennek /1Tesz 1,9/. Istent csak megszabadított ember képes szolgálni. Nem teológiai tanulmány, hanem az újonnan születés és Isten elhívása jogosít fel a szolgálatra.

   Mindkettőt név szerint hívta el Isten /31,2/, mint később Barnabást és Sault /Csel 13,2/. Ma az Igének nagyon sok hivatásos szolgája van, de nagyon kevés elhívott bizonyságtevője, akik az 1János 1,1 szavaival elmondhatják: "Amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk és kezeinkkel érintettünk, azt hirdetjük az élet Igéjéről". Csak az elhívottak képesek építeni /Ef 2,10/. Pál azt írja az 1Korintus 3,10-ben: "Mint bölcs építőmester fundamentumot fektettem le." Valóban, ő építhetett, mert erre Isten hívta el /Csel 9, 15/. Valamilyen szolgálatra Isten minden gyermeke el van híva: "Hogy hirdessék annak hatalmas dolgait", aki megmentette őket /1Pét 2,9/. Felismertük már elhívatásunkat, és meg is valósítjuk azt?

   Mindketten izráeliták voltak, de különböző törzsekből. Bésáléel a legnagyobb törzsből, a Júda törzséből, Aholiáb pedig a legkisebb törzsből, Dán törzséből származott. Isten nagy tudású embereket, mint Pált, éppen úgy elhív, mint egyszerű, tanulatlan embereket, pl. halászokat, mint Pétert. Hívja a derék Nikodémust éppúgy, mint az elesett samáriai asszonyt, hogy mindkettőt felhasználja a maga szolgálatában. Annak feltétele, hogy Isten minket használhasson, az, hogy benne maradjunk /Jn 15,5/.

   Mindkettőt Isten készítette föl /3/. "Betöltöttem Szent Szellemmel és bölcsességgel." A gyümölcsöző szolgálatnak mindig feltétele volt a Szellemmel történő teljes beteljesedés /Csel 1,8; 6,3/. Pál azt írja az efézusbelieknek: "Teljesedjetek be Szent Szellemmel" /Ef 5,18/. És hol kezdődik a valódi bölcsesség? "Az Úrnak félelme a megismerés kezdete" /Péld 1,7/ - ennek alapkőnek kell lennie, mert bölcsesség által kapunk betekintést. Figyeljünk meg ebben a fejezetben néhány szép és alapvető igét: "Betöltöttem őket Istennek Szellemével"; "Én hívtam el őket"; "Betöltöttem őket bölcsességgel és értelemmel." Gondoljunk csak ezeknek a férfiaknak sokoldalú munkájára. Dolgoztak arannyal, ezüsttel, rézzel; vágták és csiszolták a drágaköveket, dolgoztak fával, és készítették a szőnyegtakarókat stb. Ez csak isteni felkészítés által volt lehetséges. Hol van az a szakember, aki egyszerre ennyi hivatásban dolgozik? Akit azonban az Úr bízott meg, az mondhatja Pállal: "Mindenre van erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít" /Fil 4,13/. Egyiptomban az izráeliták csak téglát vetettek, most azonban az Úr képessé tette őket arra, hogy Neki szent hajlékot építsenek a legcsodálatosabb tárgyakkal, mint pl. a hétágú gyertyatartóval vagy a kerubokkal az engesztelési fedélen /2Móz 25, 17-18/

   Egy órásmester a következő történetet mesélte el nekem: Egyik nap bejött az üzletébe egy férfi az órájával, amellyel már jó néhány órásnál járt, de egyik sem tudta megjavítani. Ez a férfi azt hallotta valakitől, hogy az Üdvözítőnél minden lehetséges. Jó, mondta magában; meglátjuk, igaz-e, amit mondanak. Amikor ezt órásmester barátunk meghallotta, munkához látott. De az óra nem akart megindulni. Ekkor térdeire ereszkedett és elmondta az Úrnak, hogy az Ő dicsősége függ a sikeres munkától. Hamarosan fel is fedezett egy hajszálat két kis kerék között; eltávolította azt, és az óra hibátlanul járt. Az órás bevallotta ügyfelének, hogy először vele is ugyanaz történt, mint kollégáival: az óra nem indult el. Ekkor komolyan imádkozott, mire az Úr megmutatta, hol a hiba. Az ügyfél annyira meglepődött, hogy elkezdte keresni az Urat és megtalálta őt. Így ad az Úr bölcsességet azoknak, akik kérnek tőle /Jak 1,5/. Kérd azt minden helyzetben, és megtapasztalod Istent, mint ahogy a szent hajlék építői is megtapasztalták. Az Úr képessé tesz a szolgálatra. Ő ad tehetséget, amellyel nekünk gazdálkodnunk kell /vö. Lk 19,12-26/. Dávid elmondja az 1Krónika 28,19-ben, hogy őt az Írás tanította meg a szentély munkáira.

   Mindketten együtt szolgáltak egy Mesternek. Gyakran nem férnek meg egymással az Ige szolgái. A Sátán szét tudta választani Evódiát és Sintikhét, akik az evangélium szolgálatában álltak /Fil 4,2/. Ez sikerült még Pál és Barnabás esetében is, akiket a Szent Szellem egyesített /vö. Csel 13,2; 15, 36-41/. Együtt munkálkodunk, vagy csak hibát találunk a másikban? A közös munkának és a közös imának nagy ígérete van, és eredményekben gazdag szolgálathoz vezet. Az Úr a szolgáit párosával küldte ki. Az Írás nem ismer egyszemélyes rendszert /Préd 4, 9-12/.

Mindketten engedelmes szolgák voltak. Mózes odafent az Úrnál a legkisebb részletekig látta a szent sátrat, és azt a feladatot kapta, hogy mindent pontosan a képmás alapján állítson elő. Mindkét embernek a lelkére kötötte, hogy mindent, a legkisebb részletekig hűséggel, az isteni minta szerint készítsenek el. Mint ahogy Mózes, a két szolgáló is biztosan hűséges volt az egész munkában. Rájuk is vonatkozik az ige: "Amit mond nektek, azt megtegyétek" /Jn 2,5/ Ilyen pontosan vesszük-e mi is Isten Igéjét, vagy kényelemből eltérünk attól? Tudjuk pl., hogy az Úrnak nem tetszik, ha meg nem tért emberrel törünk kenyeret /veszünk úrvacsorát/, mégis ezt tesszük, hogy senkit meg ne sértsünk. Hűség ez az Igéhez, szeretet az Úr iránt? /Jn 14, 23-24/

   Mindketten befejezték a munkát, és jutalmát vették. Munkájuk feltehetően nagyon nehéz és szokatlan volt. Gyakran állhattak problémák előtt, de imádkoztak a munkáért, és így befejezhették azt. Napjainkban sokan fiatal csikó módjára lelkesedve nekiugranak a munkának, azután visszahúzódnak, mint egy csiga, a házukba. Urunk azonban azt mondta: "Elvégeztem a munkát, amit reám bíztál" /Jn 17,4/ Hasonlóan beszélhetett Pál is /2Tim 4,7-8/. Végre elérkezett a nap, amikor minden készen volt, Mózes véleményt mondott a munkájukról, és megdicsérhette őket. Ez a dicséret azonban nemcsak emberi elismerésben állt, hanem mindenekelőtt abban, hogy a szent sátrat maga az Úr vette birtokába, és beköltözött abba. A felhő, mely Isten jelenlétének volt a jele, betöltötte a sátrat /2Móz 40,34/. Egy napon az Úr a neki végzett munkánkat is megítéli. Hogyan fog végződni vajon ez az ítélet? Mondhatja-e majd: hűséges szolgám, vagy azt kell mondania, ami a Mt 25,26-ban van leírva? Egy napon mindnyájunknak számot kell adnunk a ránk bízott talentumokról. Semmi sincs, amit sajátunknak nevezhetünk, minden tőle és érte van. Adottságaink, képességünk, időnk, pénzünk, mind az övé. Mindennel a Ő dicsőségére sáfárkodunk? Jutalmat kapunk, vagy kárt szenvedünk, ahogy Pál írja az 1Kor 3,12-15-ben?

Georg R. Brinke

2011. június 15., szerda

Izráel önkéntes adakozása a Szent Sátor építésére - 4. rész

/2 Mózes 25,1-9/

   Gondoljunk ismét arra, hogy a szent hajlék építésében mindent pontosan Isten útmutatása szerint kellett elvégezni. Ehhez tartozott az anyagbeszerzés is, amelyet Isten elvárt utazó népétől, mint nagy és önkéntes áldozatot. Mai fogalmak szerint ezt vagyondézsmának neveznék.
   Izráel egyik legjellemzőbb tulajdonsága: ragaszkodása Isten házához. Ez feltűnik különböző alkalmakkor, mindenekelőtt éppen a szent sátor építésekor. De ugyanígy a templomépítésnél is, amikor szinte leírhatatlan nagy áldozatokat hoztak /1Krón 29/. További példát láthatunk a templom helyreállításakor, amikor a zsidók visszatértek Babilonból /vö. Ezsd 2; Neh 7/. Az ilyen áldozatkészségről szóló leírásnak hasonló áldozathozatalra kell ösztönöznie bennünket. Izráel ragaszkodása Isten házához nem csupán külsőség volt. A zsoltárokból látjuk, hogy a nép belsőképp csüggött rajta /Zsolt 84,3.11; 96,8; 100,4/. De a legjobb példát maga az Úr mutatja, aki állandóan felkereste Atyjának házát. Ezt a vágyát már mint gyermek kifejezésre juttatta /Lk 2,49/.
   A szent hajlék építésére szóló parancsot Mózes kapta; de annak megépítését maga Isten kívánta, aki arra vágyott, hogy lakóhelye legyen népe között. Ez a hajlék egy darab menny volt a földön, mert megfelelt a mennyei mintának, Isten imádatának és neki szóló áldozatok bemutatásának volt a helye. Ezen a helyen sok nagy áldozatot mutattak be, és fáradhatatlanul énekelték a dicsőítő énekeket. Már útban Isten háza felé felcsendültek a magasztaló énekek és az ujjongás hangjai. Ez volt az a hely, ahol az ember visszajuthatott az Istennel való közösségbe, és elmondhatta imáját úgy, mint Anna /1Sám 1/ vagy Salamon /2Krón 6/. Ez volt Isten választott kinyilatkoztatási helye és áldásainak a helye is. /2Móz 39,43; 40,34/. Bűnösök jöttek ide, és megigazultakként tértek haza /Lk 18,13-14/. A tisztátalanok megmosakodtak, és így eljutottak a szentélybe. A hűségesek rendkívüli áldást nyertek /4Móz 6,22-26/. Izráel az Isten házához való ragaszkodás és szeretet lenyűgöző példáját mutatja be nekünk. Elmondhatjuk-e ezt magunkról is?

   Az önkéntes adományok gazdag áradata. Hálatelt szívvel adták oda ajándékaikat. Az Írás ennek a túláradó ajándékozási készségnek a forrását ezekkel a szavakkal fejezi ki: "mindenki, akit arra indít a szíve". A szívek gyengéden szerették Őt; ez tette képessé őket ilyen készségre. Az a gondolat, hogy az az Isten, aki kiszabadította őket a szolgaságból, most még közöttük is akar lakni, ez tette őket oly készségessé, hogy számára mindent meghozzanak, s ezáltal siettessék eljövetelét és közöttük lakozását. A szív nélküli adományoknak nincs értékük, és Isten előtt nem kedves az olyan adomány, amely nem Iránta való szeretetből fakad.
   Az egész nép kivette részét: férfiak, nők, gazdagok, szegények egyaránt. A gazdagok aranyukat hozták. A szegények erejüket adták az építkezéshez. Az ügyes asszonyok művészi szövetet készítettek a függönyök és a papi ruhák számára. Olyan volt ez a szolgálatkészség, mint az első gyülekezetben /Csel 2,44-45/; itt nem hiányzott, mint sajnos Izráelnél a későbbi időkben /Mal 1/.

   Nevezzünk meg néhány ajándékot. Aranytól és drágakövektől kezdve a kecskeszőrig mindent elhoztak, amijük csak volt. Az asszonyok levették arany ékszereiket, és elvitték Mózeshez. A férfiak kimentek az erdőbe kemény akácfákat vágni. Soroljuk fel röviden, amit hozniuk kellett, de közben figyeljük meg a kért dolgok szimbolikus jelentését is.

Arany: a Fiú dicsőségének képe.
Ezüst: a megváltás képe.
Vörösréz: Krisztus bírói alakjára mutat.
Kecskeszőr: Krisztus halálára mutat.
Vörösre festett kosbőr: a fájdalmak emberére utal.
Borzbőr: arra mutat, Akinek "alakja nem volt kívánatos".
Akácfa: Krisztus ember voltát ábrázolja.
Világító olaj: Ő a világ világossága.
Füstölő: Krisztus kedves, jó illat /Ef 5,1-2/.
A főpap mellpajzsának drágakövei: Érték és dicsőség /Ézs 43,4/.

   Kik hozták mindezt? Mondjuk el még egyszer: "Mindenki, akit arra indított a szíve", mindazok, akik örültek a szent hajléknak. Aki készséggel és örömmel adakozik, az gazdagon adakozik. Így volt ez itt is. Sőt, Mózesnek kérnie kellett a népet, hogy ne hozzon több ajándékot, mert túl sokat adott /2Móz 36,5/. Itt nem volt koldulás, gyűjtés, bazár; így kellene mindig lennie. Az adakozás nem lehet kényszer; - hanem örömet kell szereznie. Izráel azt hozta, amije volt. Gyakran volt hasonló tapasztalatom Afrika belsejében. A négereknek akkoriban nem volt pénzük. Az adás-vétel cserekereskedelem formájában zajlott le. Mit tettek a perselybe? Néhányan tojást hoztak, mások lisztet, ismét mások gyümölcsöt. Olyan volt vasárnaponként a gyülekezet, mint nálunk aratási hálaünnepkor. A jókedvű adakozókat szereti Isten. Kövessük mindnyájan Izráelnek vagy az apostolok idejében élő szegény macedóniaknak a példáját /2Kor 8,1-4/.

   Még egy másik áldozathozatal is szükséges volt: az idő odaáldozása. Sokan készek ugyan adni, de nincs idejük, hogy Isten munkájában gyakorlatilag részt vegyenek. Az üzlet, a háztartás vagy a baráti kör teljesen lefoglalja idejüket. De mit mond az Ige? "Életem ideje kezedben van" /Zsolt 31,16/. Dávidnak, mint királynak, bizonyára sok dolga volt, mégis kimondhatatlanul sok előkészítő munkát végzett a templom építése érdekében, és nagy áldozatokat hozott idő tekintetében is. "Nincs időm!" - ma ez divatos szólás. Nincs idő az imaórára, a vasárnapi iskolára, a gyülekezeti terem kitakarítására és más munkákra az Úrért.

   Emellett folyamatos áldozathozatal is volt. A szent sátor nemcsak egyszeri, hanem állandó áldozathozatalt is megkövetelt mint pl.: az égőáldozathoz való fát, a lámpához való olajat, az asztalra való kenyereket, az aranyoltárra való füstölőszert és sok más dolgot. Isten Igéje nem ismeri az egyszeri, hanem csak a folyamatos áldozathozatalt. Izráelben ott volt a tized. Valaki ezt mondta: "Aki visszatartja Istentől a tizedet, az templomrabló." John Wesley nem hitt addig egy megtérésben, amíg a pénztárca meg nem tért. Aki visszatartja az Úrtól azt, ami az övé, az lopásból él. Ne felejtsük el soha, hogy az Úr ott ül a perselynél, figyeli az adakozót, ismeri gondolatait, és helyesen értékeli áldozathozatalát /Mk 12,41-44/.

   Honnan vette Izráel a pusztában a bemutatott adományt? Mielőtt Izráel kivonult volna Egyiptomból, azt mondta az Úr Mózesnek: kérjen a nép az egyiptomiaktól ezüst és arany eszközöket /2Móz 11,2/. Ennek a rendelkezésnek az alapja nyilván az volt, hogy Izráel évszázadokon át ingyen dolgozott Egyiptomban, és így ezeket az értékeket mintegy megérdemelt fizetségnek tekintették. Hisz az Úr mondja az Ézsaiás 65,23-ban: "Nem fáradnak hiába". A 2Mózes 12,35-36-ban olvashatjuk, hogy az egyiptomiak készséggel odaadták Izráelnek mindazt, amit Isten megígért nekik. De hogyan használta fel Izráel az egyiptomi adományokat, melyeket Isten jóságából kapott? Visszaadta neki a szent hajlék építéséhez. Vajon úgy tekintjük-e munkabérünket, mint Isten ajándékát, vagy úgy, mint a mi keresetünket? Olyan szívesen és készséggel adjuk-e vissza legalább egy részét annak, amit Isten az Ő jóságából és hűségéből ajándékoz nekünk, mint Izráel?

   Mi volt Isten szándéka a szent sátor építésével? Az, ami már megmondatott a fáraónak: "Bocsásd el népemet, hogy nekem ünnepet üljön" /2Móz 5,1/. Egész Izráel papi királyságra volt rendelve. Mily nagyszerű látvány lehetett Izráelben Isten háza! Erről szól valamit Bálám /4Móz 24,5-6/. A tábor közepén ott állt a szent hajlék a felhővel, mely Isten jelenlétének volt a jele. Körülötte táboroztak rendben a törzsek: éjjel a tűzoszlop világította meg az egész tábort, s ez arról tett bizonyságot, hogy Izráel Istene nem alszik, még csak nem is szunnyad /Zsolt 121,4/. A hajlékban pedig ott álltak Isten papjai éjjel és nappal, és imádták Istenüket /Zsolt 134,1-2/.

Georg R. Brinke

2011. június 14., kedd

A váltságdíj - 5. rész

/2Mózes 30,11-16; 4Mózes 1,2; 2/

   Isten az engesztelési pénzt felajánlásnak nevezte. Ez az egyetlen eset, amikor Isten fizetést kíván az embertől vétkei engesztelésére. Izráelnek fel kellett ismernie, hogy nem minden további nélkül szabadult meg a szolgaságból Isten hatalma által, hanem bizonyos díjat kellett fizetnie ezért a szabadulásért. Elhangzott Isten parancsa: Minden húsz évnél idősebb izráelita férfinek fél ezüst siklust kellett hoznia. Ez a követelés ígéretet vont maga után: "hogy ne legyen rajtuk csapás". A fizetés teljesítése után tehát nem volt többé tartozás. Minden kiváltott férfi az Úr harcosainak sorába lépett, és Isten vitéze lett. Csak a tartozásaiktól megszabadultak szolgálhatnak Istennek.

   Ezt az engesztelési pénzt nem lehetett másban, csak ezüstben kifizetni. Az Írás említ néhány adás-vételt, amelyet ezüstpénzben bonyolítottak le. Így vásárolta meg Ábrahám is Makpelá barlangját 400 ezüst siklusért /1Móz 23,15/. Józsefet 20 ezüstért adták el /1Móz 37,28/. Urunkat pedig 30 ezüst pénzért árulták el gyalázatos módon /Mt 26,15/. Hogy gyermekeinek örök szabadságot vásároljon, Urunk maga képezte a vételárat /Mt 20,28/. Igen nagy áron vásárolt meg minket /1Kor 6,19-20; Jel 5,9; 1Pét 1,18-19/. Mihelyst egy bűnös kapcsolatba jut Istennel, előtérbe kerül bűneinek kérdése. Csak egy tökéletes váltságdíj mentheti meg a haláltól, mert Isten előtt a bűnöst nem védi más, csak Krisztus vére.

   Erre a kiváltásra minden izráelitának szüksége volt /12/. Ugyanazt az összeget kellett fizetnie mindekinek, a gazdagnak éppúgy, mint a szegénynek, a fejedelemnek éppúgy, mint a pásztornak. A test szerinti származás nem számított /Róm 3,23/. A fél siklus igei értelmében kifejezte annak elismerését, hogy "vétkeztem". A pénzt nem volt szabad összegyűjteni, és mint összbüntetést befizetni, hanem mindenkinek személyesen kellett elhoznia /14.v.; Zsolt 49,8-9/. Nem elég tehát azt mondani: igen, mi mindnyájan bűnösök vagyunk; nem, személyes vallomásnak kell elhangzania: én bűnös vagyok! Istenhez való viszonyában minden ember egyforma.

   Az izráeliták az ezüstöt előzőleg Isten segítségével az egyiptomiaktól kapták, most Isten elé hozták azt, mint váltságdíjat. Vagyis mindenkinek azt kellett hoznia, amit Isten adott neki az Ő szeretett Fia által /Jn 6,53-58/. A Sátán ma is eláltatja az embereket, azt hazudja, hogy a keresztség külső ceremóniája, vagy más hasonló üres formákká merevedett dolgok elégségesek.

   Az árat Isten szabta meg /13/. Fél sekel, sem több, sem kevesebb. Senki sem adakozhatott saját belátása szerint. Mondhatta volna valaki, talán mint Manassé: vétkem oly nagy, ezért többet kell adnom /2Krón 33,12 kk./, vagy Abdiás, aki ifjúságától fogva szolgálta az Urat, gondolhatta volna azt: nekem elég egy kis váltságdíj /1Kir 18,1-16/. Nem, mindenkiért ugyanazt az árat kellett megfizetni. A Jób 33,24-ben ezt a prófétai szót olvassuk: "Váltsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba". De hol található ez a váltság? Egyedül Isten szívében /Jn 3,16/. Az ár pedig: "Az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm" /Mt 3,17/.

   Csak a szent sekel szerinti pénz volt érvényes /13/. Nem a kereskedelemben használatos, hanem a szentély számára érvényes sekelről volt szó. Így hangzik a közmondás: "Az igazi kereskedő még magát is eladná." Itt tehát nem számít az önbecsülés, vagy az emberek előtti jó hírnév, vagy éppen a jó vallásos nevelés súlya, hanem kizárólag a tiszta Ige és Isten csalhatatlan mértékegysége. Az Úr is, aki számunkra az egyedül érvényes engesztelés, megméretett, de nem találtatott könnyűnek, mint Belsazár. Nála teljes súlyt lehetett megállapítani. Ő a törvényt és a prófétákat teljesen betöltötte /Róm 10,4; Mt 26,54/. Benne volt a teljes igazságosság, amely egyedül számít Isten előtt. Isten egyetlen szellemi hamis pénzt sem tűr el. Vannak, akik azt mondják: "Igen, Krisztus váltsága szükséges, de az én imám és kegyességem sem értéktelen Isten előtt." Aki más evangéliumot hirdet, mint Krisztus egyedül tökéletes áldozatának evangéliumát, az elzárja a bűnös elől a mennybe vezető utat. Aki úgy hirdeti a megigazulást, mint saját munkájának eredményét, egyenesen bűnt követ el.

   Így hangzott Izráelben a jelszó: fél sekel, sem több, sem kevesebb! Hozzátenni vagy elvenni, mindkettő súlyos következményekkel jár /Jel 22,18-19/. Mindenki adós, akár 50, akár 5000 pénzzel is tartozik. Isten előtt mindenki csődbe jutott és fizetésképtelen. Saul /Pál/ büszke lehetett páratlan származására, amely Benjámin ősatyáig volt visszavezethető, de mit használt ez neki? Hogy Isten felvegyen valakit seregébe harcosnak, abban nem segít semmiféle emberi származás.

   Az engesztelési pénz üzenete. Mit mondott ez a fiatal izráelita számára? Tudta, hogy jó származása, nevelése vagy vallásos kötelességének pontos teljesítése mellett sem alkalmas a szolgálatra, csak ha teljesen kifizette az engesztelési pénzt. Minket is csak a Krisztus vére általi engesztelés tesz alkalmassá arra, hogy méltóan szolgáljuk az Urat. Csak aki hisz Isten Fiában, annak van örök élete /Jn 3,18.36/.

   Aki lefizette az engesztelési pénzt, az belépett a seregbe. Az ilyentől elvárták, hogy Istenének és népének hűséggel szolgáljon /4Móz 1,54/. Isten gyermekei szabaddá lettek a szolgálatra /Lk 1,74-75; Tit 2,14; Csel 27,23 kk./. Mivel nagy áron vásároltattunk meg, Isten parancsa így hangzik: "Dicsőítsétek azért Istent testetekben és szellemetekben" /1Kor 6,20/. Ha azonban helyesen szolgálunk és küzdünk /2Tim2,5/, akkor a győzelem ígérete is a mienk /1Kor 15,57/. Zsákmánnyal és dicsérő énekkel térünk haza /Zsolt 118,15; Ézs 30,29/. Hiszen a mi harcunk Istenünk harca. Ő maga küzd értünk, az övéiért /2Móz 14,14; Józs 10,14; Zsolt 107,1-3/.

   Mi történt az engesztelési pénzzel? Az ezüstöt beolvasztották, és felhasználása fontos tanításul szolgált a szentély látogatójának. Az összegyűjtött pénz súlya meghaladta az 50 mázsát. A szentély maga, azaz a 48 db arannyal bevont deszka egyenként két ezüst lábazaton állt, melyeknek súlya kb. 60 kg volt /2Móz 38,27/. A mi hitünk Krisztus váltságának örök és szétrombolhatatlan fundamentumán nyugszik. Amikor az izráelita föltekintett a pitvar kárpitjaira, látta, hogy azok ezüst kampókon függenek. Ha pedig a földre nézett, ott is láthatta, hogy az engesztelési pénzt mire használták fel. A megváltás ezüstjét éppúgy meg lehet találni és magasztalni fent, mint lent. Odafönn énekelnek a megváltottak a megöletett Bárányról /Jel 5/, e földön ugyanezt tesszük az úrvacsoránál, amikor a pohárért, mint Krisztus vérének jelképéért hálát adunk.

   Mi történt azokkal, akik nem fizették meg a fél sekelt? Védtelenül járták útjukat. Védtelenek voltak a csapásokkal szemben. A meg nem váltott ember alkalmatlan az Úrért való szolgálatra és munkára, és a legszörnyűbb csapás, az örök kárhozat felé halad.

Georg R. Brinke

2011. június 13., hétfő

Hol lakik a jó Isten? - 6. rész

/2Mózes 25,8/

Ezt a kérdést tette fel egyszer egy gyermek az édesanyjának, mire a mama azt válaszolta, hogy Isten az égben lakik, de nagyon szeretne az ő szívében is lakni. Erre a gyermek könyörgött az Üdvözítőhöz, bár költözne be az ő szívébe, és zárná be azt oly erősen, hogy az ördög soha többé ne tudna oda behatolni. Amikor ilyesmit lehet hallani egy gyermek szájából, az biztosan felüdíti a keresztyén szülőt. Ám ha mi, felnőttek tesszük fel magunknak ezt a kérdést, hogyan hangzik a válasz? Az Írás nagyon érthetően mondja az Ézsaiás 57,15-ben: "Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és szellemben alázatossal is". Mindnyájan készíthetünk az Ő számára lakást, de ehhez valóban szellemileg szegénynek és megszomorodottnak kell lennünk, ahogy az Úr a Hegyi beszédben mondta, és akkor beköltözik hozzánk /Mt 5,3 kk./. Az előbb említett ige szerint Ő szentségben lakik, és Izráelnek egy ilyen szentélyt kellett készítenie Istenének. A nagy és háromszor szent Isten, aki odafenn kerubok és szeráfok között trónol /Ézs 6/, ugyanakkor népe dicséretei között kíván lakni /Zsolt 22,4/. A közösség utáni vágy nem Izráel szívében, hanem magában az Úrban keletkezett.
Ezzel a néppel, amely még röviddel azelőtt rabszolganép volt /2Móz 1,22/, nagy dolgoknak kellett történnie, amit később az apostol a Róma 9,4-5-ben nagyszerűen kiemelt. Így lép Isten népe elé röviddel a szabadulás után, azzal a felhívással, hogy neki szent hajlékot építsen; ama nép elé, amely alig mert a hegyhez közeledni, amely menekült Isten elől, és kérte Mózest, hogy ő beszéljen Istennel, hogy meg ne haljon /2Móz 20,18-19/. Ez a nép most hallja az isteni kérést, hogy Ő közöttük akar lakni.

A szent sátorban mutatta meg Isten népéhez való jelképszerű leereszkedését. Ez történt: "Szétszakította az eget, és alászállott" /Ézs 64,1/. Ennek beteljesedését olvassuk mindenekelőtt a Galata 4,4-5-ben: "Amikor eljött az idő teljessége, elküldte Isten az Ő Fiát". Figyelemre méltó az is, ahogy Isten népéhez igazodott: ahogy népe sátrakban lakott, maga számára is sátort készíttetett. Odafenn lábai alatt valami zafir fényű tárgy volt /2Móz 24,10/, olyan tiszta, mint maga az ég. Jóllehet a szent hajlék belülről fénylő aranyban ragyogott, mégiscsak egy sátor volt. A mi Urunk is bűnös test alakjában jött közénk: "Az Ige testté lett, és sátorozott közöttünk" /Jn 1,14/. Ugyanakkor templom is volt az Úr, amit a következő szavakkal fejezett ki: "Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem". Saját testének templomáról beszél /Fil 2,6-7/. Salamon azt kérdezte imájában: "De vajon lakhatik-e Isten a földön? Íme, az ég és az egeknek-egei be nem fogadhatnak Téged, mennyivel kevésbé ez a ház" /1Kir 8,27/.

   Isten mélységes vágya. Ezt korábban idézett vers fejezte ki: "Készítsenek nekem szent hajlékot, hogy közöttük lakozzam". A szent sátor alapgondolata tehát: Isten számára lakóhely az Ő népe között. Isten vágyik az emberrel való közösség után, azért teremtette saját képmására. Az Úr ezt a vágyát nyilvánította ki imájában /Jn 17,24/ és az utolsó páskavacsoránál /Lk 22,15/. De kikről van szó az igében? A Bárány vére által megváltottakról, akikéi a nagy és becses ígéretek /2Pét 1,4; Róm 9,4-5/.

   Megtérésünk előtt nem voltunk-e mi is, mint Izráel, a bűn és a Sátán szolgaságában, holtak és bűnökben és vétkekben, de most közelvalók a Krisztus drága vére által /Ef 2,13/. Életünk Isten szempontjából csak az újonnan születéstől számít. Egyik összejövetelen találkoztam egy fiatal nőtestvérrel, aki örvendezve mondta nekem: "Éppen ma vagyok egy éves". Hasonlóképpen fejezte ki magát egy hetven éves testvér: "Brinke testvér, ma töltöm be első életévemet". Életünknek tehát csak akkor van igazi értéke, ha testünk Isten lakóhelyévé, vagyis témánk értelmében szent sátorrá lett. Amikor felszabadultunk a bűn alól, az örök Kánaán felé vivő út zarándokai lettünk. E zarándokok között akarja Isten felépíteni szent hajlékát, közöttük akar lakni. Lássunk egynéhány példát:

   Isten lakozása az emberek között

   1/ Ezzel az állapottal először a paradicsomban találkozunk. Ki bírja elképzelni a bűnbeesés előtti drága viszonyt Isten és ember között? Isten az emberekkel lakott. Ez valódi szentély, de csakhamar tönkrement. Istenünk azonban sohasem adja föl. Amit elhatározott és amit akar, annak célba kell érnie. Így a bukott emberről sem mond le.

   2/ Isten később kiválasztotta magának Ábrahámot, szövetséget kötött vele, barátjának nevezte őt, és ápolta vele a közösséget /1Móz 15,18; 2Móz 33,11/.

   3/ A szent hajlék építésének parancsában Isten újra kifejezte ama vágyát, hogy az emberek között kíván lakni. Népével együtt vándorolt, megáldotta és védte őket. Beköltözött abba a hajlékba, amelyet népe készített a számára, és közöttük lakozott. /2Móz 40, 34-35/.

   4/ Hasonló esetet látunk Salamon templomépítésénél. Amikor Salamon befejezte az építést, és imában a templomot az Úrnak szentelte: "Tűz szállott le az égből, és megemésztette az égőáldozatot és a véresáldozatot, az Úr dicsősége pedig betöltötte a házat" /2Krón 7,1-3/.

   5/ A János 1,14-ben azt olvassuk: "Az Ige testté lett és lakozott /szó szerint: sátorozott/ közöttünk, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal". Ez volt a templom, amelyben Isten lakozott, mert Isten Krisztusban volt. Az Úr maga nevezte testét templomnak /Jn 2,19-22/. Isten Krisztusban találta meg végül az óhajtott lakóhelyet az emberek között, Akiben Ő kinyilvánította magát /1Tim 3,16; Zsid 1,3; Jn 5,22 kk./.

   6/ Pünkösdkor Isten újra felállította templomát. Ott vett lakozást a Szent Szellem az élő kövekből álló épületben /1Pét 2,5/, és lakott közöttünk. Ahol ketten vagy hárman az Ő nevében összegyűlnek, ott lakik közöttük /Mt 18,20/. Ide vonatkozólag mondja az Írás, hogy az Úr minden egyes Isten gyermekében benne lakozik: "Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Szelleme bennetek lakik?" /1Kor 3,16; 6,19/.

   7/ A tökéletesség azonban, amelynek a szent sátor csak gyönge előképe volt, akkor fog kiteljesedni, amikor a Jelenések 21,3 drága igéjét: "Ímé, Isten sátora az emberekkel van", valósággal szemlélni lehet.

   Mind a hét példa bepillantást nyújt Urunk epekedő vágyakozásába, hogy ápolja velünk a közösséget. Meddig kell még várnia, amíg helyet készítünk Neki, és mikor áll testünk az Ő rendelkezésére /Róm 12,1/?

   A szent sátor nagy mennyei jelentősége. Ezt akkor ismerjük fel legjobban, ha az Újszövetség fényében vizsgáljuk meg. A Cselekedetek 7,44-ben azt mondja István, hogy Mózes a hajlékot ama minta szerint készítette, ahogy fönn a hegyen látta. A Jelenések 11,19 és 15,5-ben látja János a nyitott eget és a frigyládát Isten templomában. Tehát a frigyláda Izráelben a mennyei dolgok képe volt. Ezt bizonyítják a következő íráshelyek: a Zsidók 8,5; 9,23 és 10,1-ben a hajlék úgy van leírva, mint a jövendő dolgok árnyéka. A szent hajlékba való betekintés által pillantást vethetünk a mennybe is. Minél jobban növekedünk az ismeretben, annál jobban megismerjük ebben az árnyékban Isten útjait népével, és a görögök kívánságával együtt mondhatjuk: "Szeretnénk látni Jézust" /Jn 12,21/. A szent sátor fontossága kitűnik abból is, hogy a teremtéstörténet két fejezetből, Isten lakóhelyének leírása pedig majdnem tizenöt fejezetből áll. Végül még egy fontos kérdést tárgyaljunk meg.

   Miért nem állította fel Isten a szent hajlékot Egyiptomban? Miért a pusztát választotta ki erre? Isten nem lakhatott népe közt, amíg az szolgákból és rabszolgákból állt, ezeknek a fáraót kellett szolgálniok, aki nem akart tudni az Úrról. Mi közössége van a világosságnak a sötétséggel, és Krisztusnak Beliállal? /2Kor 6,14-15/. Ez az alapelv a mai napig fennáll. Azok számára, akik Egyiptomban, azaz a világban lakoznak, nincs jelenvaló Isten illetve Krisztus, legfeljebb elképzelésükben élnek. Isten jelenlétének feltétele a világtól való elkülönülés. "Különüljetek el - hangzik az isteni parancs -; és én közöttetek fogok lakni". Illés azt kérdezte Izráel népétől: "Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek Őt; ha pedig Baál, kövessétek azt" /1Kir 18,21/. Ugyanezt az igényt támasztja az Úr a laodiceabeli gyülekezet felé a Jelenések 3,14-22-ben. Csak Isten kívánalmainak teljesítése után lesz szívünk Isten hajlékává, és nem előbb. Ezt a szétválasztást fejezi ki még egyszer a 2Mózes 33,7. Aki meg akarta tudni az útmutatását, annak oda kellett mennie, ahol a szent sátor állt. "Menjünk ki tehát Őhozzá a táboron kívül, az Ő gyalázatát hordozva" /Zsid 13,12-13/. Kimenetelünk történjék szabad akaratból, mint Ábrahám esetében /1Móz 12,1-4/. Az Úr magát adta érettünk, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló világból, Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint /Gal 1,4/. Kedves Olvasóm, még mindig két úrnak próbálsz szolgálni?

Georg R. Brinke

2011. június 12., vasárnap

A pitvar (előudvar) - 7. rész

/2Mózes 27, 9-18/

A szent sátor /hajlék/ elnevezés, amit ennek a szállítható Isten házának adtak, nem fejezi ki pontosan Isten gondolatát. Bár Isten tervezte és alapította, jelentése mégis egészen más. Az elberfeldi /német fordítás/ Biblia a "találkozás sátrának" nevezi. E hajléknak olyan helynek kellett lennie, ahol a bűnös találkozhatott Istenével, vagyis Isten szeretetének és kegyelmének kinyilatkoztatási helye ez a bűnös számára. Isten lehetőséget talált arra, hogy a bűnöst kiemelje bűneiből, és visszahozza a Vele való közösségbe. Időzzünk el egy kicsit ennél a találó kifejezésnél:

A találkozás sátra

Milyen szép elnevezés ez!
A bűnösnek erre a találkozási helyre elkerülhetetlenül szüksége volt Istennel, ha nem akart még távolabb kerülni tőle. Itt válhatott tehát a bűnös újra Isten gyermekévé egy helyettes áldozaton keresztül, amely magára vette a bűneit. De hisz a találkozás sátra csupán az Úr Jézusra mutató előkép, Aki testté lett és közöttünk lakozott. Ahogy Isten ezt a sátrat népe javára és hasznára építtette, úgy küldte el az Ő Fiát, hogy minket atyai szívéhez visszavezessen. Péter írja: "Hogy minket Istenhez vezéreljen" /1Pét 3,18/. Tehát azért jött e világba, hogy minket, elveszett bűnösöket megmentsen Isten számára. Ő a Közbenjáró /1Tim 2,5; Zsid 8,6/. Nincs szükségünk senki közbenjáróra! Szabadon közeledhet mindenki az Úr Jézushoz! A közbenjáró tiszte az, hogy két egymástól elidegenedett embert vagy pártot ismét összehozzon és kölcsönös megelégedéssel kibékítsen. Röviden: ellenségekből barátokat teremt. Salamon bűne miatt Izráelben szakadás történt, a birodalom két részre hullott. De mindkét rész számára csak egyetlen találkozási hely maradt: a templom. Aki ma Istenhez akar közeledni - legyen még oly távol is -, csak a mi Urunk Jézus által teheti, Aki Emberfia és Isten Fia egyben. Vére által kibékített minket Istennel, az Ő Atyjával. Krisztusnak, az e g y e t l e n Közbenjárónak engesztelő műve alapján mindenki bátran közeledhet Istenhez, és úgy fordulhat Hozzá, mint fiú az apához.

Lépjünk be először a pitvarba. Milyen volt ez? Hossza száz, szélessége ötven könyök /50 ill. 25 méter/, és körül volt véve fehér lenvászon kerítéssel. Ez az elkülönítés emlékeztet az Énekek Éneke 4,12-re: "Körülzárt kert vagy te". Ez a kerítés vagy vászonfal 56 akácfa oszlopon nyugodott, és ezek érc cövekekhez voltak erősítve kötéllel. Az oszlopfejek ezüstből készültek, ugyanúgy a horgok is, amelyek a lenvászonkerítés felfüggesztésére szolgáltak. Kívülről nézve Istennek ez a háza semmi vonzót nem nyújtott a szemnek. Ha valóban meg akarta ismerni valaki ezt a házat, úgy az előírt úton kellett mennie, és csak akkor látta meg a belül elrejtett nagyszerűséget. Isten az Ő dicsőségét nem a kíváncsi emberek számára viseli látványosságul. Ezt mindenekelőtt magasztos Urunkban és Üdvözítőnkben, Isten szép és gazdag ajándékában látjuk, aki a legnagyobb egyszerűségben jött a világba. "Nem volt sem alakja, sem ékessége" /Ézs 53,2/, de azok, akik ismerték Őt és hittek benne, bizonyságot tettek: "Láttuk az Ő dicsőségét" /Jn 1,14/. Mint ahogy a kívülálló semmi különöset nem lát a szent hajlékban, ugyanúgy a természeti ember sem lát semmit Isten Fiában. Egyeseknek bolondság, másoknak botránkozás, de azoknak, akik Őt megismerték és betekintettek kegyelmének tengerébe, Ő a "legszebb az emberek fiai között" /1Kor 1,23; Zsolt 45,3/.

A pitvar kerítése tiszta fehér lenvászonból készült. A Jelenések 19,8-ban olvasunk ennek jelentőségéről, "a szentek igazságosságát" ábrázolja. Ez az az öltözet, amellyel a Bárány menyasszonya díszíti magát. Nem csodálatos ez a szemünk előtt, hogy aki belép a pitvarba, mintha minden oldalról fehér vászonba lenne burkolva? Így van ez a természeti emberrel is, ha az Úr Jézuson, mint ajtón keresztül /Jn 10,7/ belépett, átéli azt a leírhatatlan csodát, hogy Krisztus igazságossága beburkolja. Mert "Krisztus lett nekünk igazságosságul" /1Kor 1,30/. Krisztus igazságossága a hívőknek számít be. Többé már nem áll a szent Isten előtt bűntől szennyezett ruhában /Zak 3,4/, mert Isten az Ő Fiában szeplő nélkül, tisztán és megigazultan látja őt. A Róma 5,1-ben azt olvassuk: "Megigazultunk azért hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által". Csodálatos, hogy többé nem kell saját igazságosságunkra és cselekedeteinkre támaszkodnunk, sem azokat védelmeznünk, azok ugyanis értéktelenek. Számunkra sokkal többet jelent az, hogy Krisztus igazságosságába vagyunk beburkolva, mert egyedül ez értékes Isten előtt. Ezért dicsekedhetünk a dicsőség biztos reménységével /Róm 5,2/. Különös figyelmet érdemelnek a vászonkerítés oszlopai, amelyek érctalpakon nyugszanak, és felül ezüstből vannak. A vörösréz ellenáll a tűznek. A mi Istenünk megemésztő tűz. Előtte a legderekabb ember sem állhat meg, mert a legjobb emberi igazságosság is egyenlő a "szennyes ruhával" /Ézs 64,5/.

A pitvar felszerelése. Két eszköz állt benne, a vörösrézből készült oltár, amelyet égőáldozati oltárnak is neveznek, és a réz mosdómedence.

Az oltár a sátor bejáratánál állt; a továbbiakban majd jobban megismerkedünk vele. Lehetetlen volt úgy belépni a szentélybe, hogy az ember előzőleg ezzel az oltárral ne találkozott volna. Emlékezzünk csak a paradicsomkert bejáratára a bűnbeesés után. Ott álltak előtte a kerubok kivont karddal, akik lezárták a paradicsomba visszavezető utat. Aki megpróbált volna behatolni, meghalt volna. Ehhez hasonlóan lehetetlen volna az örök szentélybe is a belépés, ha Jézus Krisztus a bűnös helyett előzőleg fel nem áldozta volna magát.

Az előudvar másik, éppen ilyen fontos eszköze volt a vörösréz mosdómedence; erről is lesz még bővebben szó. Mellette kellett elhaladni a szentélyhez vezető úton, tehát a rézoltár és a szentély bejárata között állt. Ebben a medencében fürödtek meg a papok a papszenteléskor, mielőtt átvették volna a papi ruhát.

Amikor bementek a szentélybe azért, hogy szolgáljanak, mindannyiszor ebben a medencében kellett megmosni kezüket és lábukat. Aki a mosakodást kihagyta, annak meg kellett halnia. Nagy igazságot tanulhatunk ebből: "Szentség nélkül senki sem látja meg az Urat" /Zsid 12,14/. vagy ahogy maga az Úr mondta: "Boldogok a tiszta szívűek, mert ők az Istent meglátják" /Mt 5,8/.

A pitvar látogatói. Ide minden izráelita beléphetett. Ez a belépés nagy döntést jelentett, amelynek alapvető változás volt a következménye, vagyis arról tett bizonyságot, hogy az illető Istennek akar élni. Kívül saját ruházatában állt, de itt tiszta vászonnal volt beburkolva. Itt lehullott az önigazultság szennyes ruhája, és örömmel közeledhetett az érte hozott áldozat alapján Istenhez /Ézs 12,2; 61,10/. És ez mind az ember saját fáradozása nélkül történt. Az előudvarba mindenki beléphetett, ezt tanulhatjuk meg a Lukács 15 három példázata alapján.

Ez az a hely, ahová mindenki úgy jön, mint a tékozló fiú az Atyához, ahol nem csupán új ruhát, hanem egy ünneplő ruhát kap, és ezáltal méltó és kész lesz arra, hogy részt vegyen az Atyával és a vendégekkel az ünnepi vacsorán /Mt 22,11-13/. Engedjük, hogy az önigazságosság fügefalevelei hadd hulljanak le, és öltözzük fel Krisztus igazságosságának ruháját, mert csak egyedül ez számít Isten előtt, és semmi más. Jób sokáig tudott védekezni derekasan három barátja előtt, de amikor Isten közelségébe lépett, az oly nagyon megpróbált ember felismerte és beismerte vétkeit, megbánta bűneit porban és hamuban /Jób 42,1-6/.

Ezekbe az "előudvarokba" hívja a Zsoltáros a testvéreit /Zsolt 100,4/. Aki nem szereti Istent, nem ismeri az Ő háza iránti vágyakozást sem /Zsolt 84,2/. A szent hajlék, ahogy azt már hallottuk, az eljövendő dolgoknak csak árnyéka /szimbóluma/. Mennyivel végtelenül nagyobb a valóság. Az átlag izráelita nem mehetett tovább az előudvarból, mi azonban ma, hála Krisztus vérének, teljesen szabadon beléphetünk a függöny mögé, sőt egészen be a Szentek Szentjébe /Zsid 10,19-23/. A pitvar a hit általi megigazulás állapotát jelképezi. A szentély annak állapotát ábrázolja, aki hitben növekszik és fejlődik, aki a Szent Szellem által isteni természet részesévé lett. Életét halálba adta, Krisztussal együtt megfeszíttetett, eltemettetett és feltámadt. Ne csak a pitvarba lépjünk be, hanem felmagasztalt Urunk egyszeri áldozatára támaszkodva lépjünk tovább Isten királyi székéhez, ahová bejárásunk van. Nem nyugszunk, míg ezt a dicsőséges célt el nem érjük.

Georg R. Brinke

2011. június 11., szombat

Az ajtó - 8. rész

   Az ajtón keresztül juthatunk be a házba. Az izráeliták is csak azon keresztül tudtak a szent hajlékba jutni; Istennek az Ő népével való találkozása helyére.

   Ez az ajtó ismét Urunk szép előképe. Ő maga nevezi önmagát ajtónak /Jn 10,9/. Természet szerint minden ember kívül van, idegen, távol Izráel közösségétől, a szövetségtől és az ígéretektől /Ef 2,12/. A "kívül" szó az Írás egyik legfájdalmasabb szava, és akkor hasít igazán a tudatunkba, ha olyan igehelyeket olvasunk, mint pl.: Máté 8,12; 13,42.50; Márk 4,11-12; Jelenések 22,15. Ki tudja elképzelni Ádám és Éva fájdalmát, amint egyszerre csak a Paradicsom kapuján kívül /1Móz 3,23-24/ találták magukat, távol az Istennel való közösségtől? Vagy ki tudná felmérni annak a sokaságnak a megrendítő és késői bűnbánatát, akik megvetették a bárka nyitott ajtaját, kívül a bárka ajtaja előtt, és megcsodálhatták azt az eseményt, ahogyan az a sokféle állat rejtélyes módon vezettetve, egymás után belépett az ajtón. A magát okosnak tartó ember azonban kívül maradt. A tömeg ma is az ajtó előtt áll. Az emberek egészen közel jönnek, be is tekintenek, de visszanéznek, mint egykor Lót felesége, és elpusztulnak. A gazdag ifjú is csak bepillantott, és szomorúan távozott onnan. Félix is remegve állt az ajtó előtt, de bűnei, amelyeket nem akart elhagyni, visszatartották. Hasonlót hallunk Agrippáról, aki maga mondja: "Majdnem ráveszel engem", de nem lépett be /1Móz 19,26; Mt 19,22; Csel 24,25; 26,28/. Mindnyájan ismerjük a balga szüzek késői, és ezért hiábavaló bűnbánatát, akik bár, mint egykor Ézsau, buzgón keresték az ajtót, de kívül kellett maradniuk /Mt 25,1-12; Zsid 12,16-17/.

   Tehát nemcsak az istentelenek vannak kívül, hanem a "félig kegyesek" is, vagyis az olyanok, akik nem szakítottak teljesen a világgal /Jel 21,8; 22,15; Mt 7,21-23; 8,11-12; Lk 14,33/. De mi történik azokkal, akik nem az Úr Jézuson, az ajtón keresztül lépnek be? Az Úr, Aki magát ajtóőrzőnek is nevezi, válaszol e kérdésre: "Isten haragja marad rajtuk" /Jn 3,36; Róm 2,5; Fil 3,19; Zsolt 50,16-22/. Isten senkit sem zár ki /1Tim 2,4/, hanem az ember rekeszti ki önmagát, ha nem az Úr Jézuson, mint ajtón keresztül megy be /Jn 10,1/. Isten az Ő nagy kegyelméből mindenkit meghív /Mt 7,13; 11,28; Lk 14,23/, mert nem akarja a bűnös halálát /Ézs 55,7; Ez 18,32; 33.11/.

   Az ajtó tehát a döntő pont, azon keresztül kellett az izráelitáknak a szent sátorba bemenniük. Senki sem mászhatott be a vászonkerítésen át. Itt csak a vagy-vagy érvényesül: vagy belépni és bocsánatot nyerni, vagy kívül maradni, és ezáltal távol maradni a szentély minden áldásától.

   Tárgyaljunk meg röviden a témához tartozó hét fontos részletet: Jézus Krisztus az ajtó.

   1/ Az Úr az egyetlen ajtó /Jn 10,9/. Minden vallási rendszer többé-kevésbé azt állítja magáról, hogy ő a mennybe vezető ajtó. Nyilvánvaló, hogy mindegyik - akár tudva, akár tudatlanul - megcsalja a lelkeket.

   Az Írás csak e g y mennybe vezető ajtót ismer: az Jézus Krisztus.

   Csak e g y nevet ismer, amely üdvözít: az Úr Jézusét /Csel 4,12/.

   Csak e g y áldozatról tud /Zsid 10,12.14/

   Csak Jézus Krisztus véréről mondja, hogy engesztelést szerez /1Jn 2,2/.

   Csak e g y közbenjárót ismer, ez az Úr /1Tim 2,5/

   A lator ezt az ajtót használta, és bemehetett a paradicsomba. Az első ember, akiről azt mondja az Írás, hogy másik útra tért Kain volt. Útja örökre megpecsételtetett /Júd 11/. Milliók vannak, akik követik őt, és más ajtón akarnak bemenni. Megvetik az egyetlen ajtót, sőt akadályozzák és üldözik azokat, akik az Úr Jézuson, az ajtón keresztül léptek be /1Jn 3,12-13/.

   2/ Az Úr a megbocsátás ajtaja. A szent hajlék bejáratánál állt a rézoltár, ide hozta a hívő izráelita az áldozatát, és ennek vére által nyerte el bűneinek bocsánatát. Ki ne ismerné közülünk a nagy üdvigazságot az 1János 1,9-ben: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minden hamisságtól". Az Ő vére megtisztít minden bűntől" /1Jn 1,7/.

   3/ Az Úr a megtisztuláshoz vezető ajtó. Ha az izráelita tovább lépett, elérte a réz mosdómedencét. Ott megmosakodhatott és megtisztulhatott minden szennytől /2Kor 7,1/. Csak most volt kész arra, hogy belépjen a szentélybe. Mert csak azok az emberek mehetnek föl a szentélybe, akiknek bűnei lemosattak Krisztus vére által /Jel 7,14-15/

   4/ Az Úr a közösséghez vezető ajtó. Az Úr azt mondja a juhairól a János 10,9-ben: "Bejár és kijár majd és legelőt talál". Azok, akik az ajtón keresztül mentek be és az oltárra, valamint a mosdómedencére vonatkozó rendelkezéseket hűségesen betartották, bemehettek a szentélybe. Izráelben ezek csupán a papok voltak. A szentélyben állt az arany asztal a szent kenyerek számára, és itt tarthatták a vacsorát /Jel 3,20/. Szent ünnepeket tartottak itt. A megtisztult papoknak itt közösségük volt az Úrral és egymással. A szentélyben állt egy arany oltár is, amely előtt mindenki hálát adhatott a megtapasztalt váltságért, de egyben kéréseit is Isten elé hozhatta.

   5/ Az Úr az állandóan nyitott ajtó. Ez a bejárat az Igében a "szívesen látott meghívás" ajtaja: "Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem" /Jn 6,37; Mt 11,28/. Az Úr nyitotta ki az ajtót elsőként annak a szegény bűnösnek, aki mellette függött a kereszten, és azóta nyitva áll mindenki számára. De ne felejtsük el azt sem, hogy ez az ajtó csak a kegyelem idejére van nyitva, és egyszer "amely órában nem gondoljátok", becsukatik /Mt 24,44/.

   6/ Az Úr az egyetlen biztos ajtó. Ő nemcsak beengedi a belépni szándékozót, hanem örök biztonságot is nyújt neki /Jn 10,28-29; Fil 1,6/. Ezen az ajtón keresztül nem jöhet be farkas, mert az, aki ajtónak nevezi magát, az ajtó őrizője is /Jn 10,3/. Aki rajta, mint ajtón keresztül lépett be, épp olyan biztonságban van /1Pét 3,20/, mint azok, akik bementek Noé bárkájába. Olyan biztonságban vannak, mint az elsőszülöttek az ajtófélfára kent vér mögött /2Móz 12,12-13/. Semmi sem szakíthatja el őket Krisztus szeretetétől /Róm 8,31-39/, mert el vannak rejtve a kőszikla hasadékában /2Móz 33,22/.

   7/ Az Úr a dicsőségbe vezető ajtó /Jn 14,6/. Aki idelent nem rajta, mint ajtón keresztül ment be, az annak idején biztos, hogy bezárt mennyet talál, mert senki sem jöhet az Atyához, csak az Úr Jézuson keresztül. Egyedül általa jut be az ember a mennyei Jeruzsálembe /Zsid 12,22-24/. A tanítványok a Tábor hegyén már kaptak egy kis ízelítőt ebből, ezért mondták az Úrnak: "Jó nekünk itt lenni" /Mt 17,2-4; Jel 1,12-18/. Aki oda bejut, annak valóban nem szükséges hajlékot építenie, mert az Úr maga készített helyet övéinek /Jn 14,2/. Ő maga vágyakozik övéi után, és arra kéri az Atyát, hogy az övéi nála lehessenek /Jn 17,24/. Elmélkedésünk további részeiben látni fogjuk, hogy a szent hajléknak még két ajtaja volt, az egyik a szentélybe, a másik a szentek szentjébe vezetett. Ezen a harmadik ajtón is lépjünk be. Ide hív meg bennünket az Írás /Zsid 10,9-22/. Sajnos, sokan megállnak a pitvarban, és így nélkülözniük kell mindazt a gazdag áldást, amit a szentély kínál.

Georg R. Brinke

2011. június 10., péntek

Az égőáldozati vagy rézoltár - 9. rész

/2Mózes 27,1-8/

A vörösrézből készült oltár, amelyet égőáldozati oltárnak is neveznek, a pitvar legnagyobb és legjelentősebb tárgya volt. A bűnösnek Istennel való kegyelmi találkozási pontját ábrázolta, rámutatott az Istenhez vezető útra, az üdvösség útjára, s egyben előképe is volt annak. Az izráelita az oltáron keresztül jutott közösségbe Istennel. Olyan volt ez számára, mint Jákób létrája. A megjelenés az oltár előtt mindenki számára azt jelentette, hogy találkozik a háromszor szent Istennel, hogy Ő a megérdemelt ítéletet kiszabja reá. Ez az ítélet azonban az előírás szerint bemutatott áldozatot érte.

Az oltár helye.

Ahogy az izráelita ember belépett a pitvarba, először ez előtt az oltár előtt állt meg. Aki vágyott az Istennel való közösség után és kereste azt, csak a rézoltár előtt találta meg. Istentől meghatározott hely volt ez. De mit látott itt a belépő? A tüzet, amely éjjel és nappal égett rajta, és megemésztette az áldozatot, amelyet a bűnös hozott /2Móz 29,36-46/.

Itt tapasztalt meg valamit az izráelita Isten abszolút igazságosságából és szentségéből, és abból, hogy törvény megszegőjének meg kell halnia, vagyis hogy a bűn zsoldja a halál /Róm 6,23/. Itt lett világos számára az is, hogy a bűnös emberen semmilyen bocsánatkérés vagy jó cselekedet nem segít, és nincs számára enyhítő körülmény sem. Csak a törvény teljes betöltése, amelynek megtartását Izráel megígérte /2Móz 19,8/, számított volna Isten előtt. De mindnyájan bűnösök voltak, és híjával voltak Isten dicsőségének /Róm 3,23/. Ezért mindenkinek áldozatra volt szüksége. A bűnös azonban itt nemcsak Isten igazságosságát ismerte meg, hanem nagy irgalmasságát és kimondhatatlan szeretetét is, amely nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy éljen /Ez 33,11/. Isten örök váltságot talált, mint kiutat /Zsid 9,12/, mert bűneinket az áldozati bárányra helyezte. Ami az izráelitáknak annak idején a rézoltár volt, az ma számunkra a golgotai kereszt. Krisztusban Isten maga szerzett engesztelést bűneinkért. Aki tehát bűneivel és vétkeivel teljes hittel Isten Bárányához jön, örökre megmenekült, és Isten elfogadta őt /Ef 1,5-6/. Mint gyermek az atyjához, úgy járulhat mindenkor Isten elé. A bűneik alatt sóhajtozó izráeliták számára az oltárhoz vezető út volt az első lépés, hogy Istennel megbéküljenek. Ugyanezt látjuk a babiloni fogságból visszatérő zsidóknál is. Bűnei miatt jutott oda a nép. Ott sóhajtozott a győztes ellenség elnyomása alatt /Zsolt 137,1-2/, és hárfái a fűzfákon függtek, mert a bűn csak szomorúságot okoz. Hosszú idő után jutott Izráel bűnbánatra, és Isten megkönyörült népén, visszavezette őket Ezsdrás és Nehémiás alatt az ígéret földjére. A zsidók hamar fölismerték, hogy a bűnbánat önmagától nem törli el a bűnt, hanem egyedül a vér cselekszi ezt, amely az oltáron folyik. Ezért építették fel elsőnek a rézoltárt. Ez a csodálatos előkép biztasson megtérésre minden visszaesőt, aki mint egykor Izráel, elhagyta az új utat, és újra visszatért a világba és a bűnbe. Számára is van egy oltár, melyet úgy hívnak: a golgotai kereszt.

Ma is fülembe cseng Boothnak, az üdvhadsereg öreg tábornokának szava, aki egy nagy összejövetelen, így kiáltott fel: "Backslider, come along, come along, come along" - azaz: "Pártütő, jöjj vissza, jöjj vissza, jöjj vissza!" Gondolatban látom, hogy többen megtalálják a kereszthez visszavezető utat. Ha ezek a sorok ilyen békétlen elszakadottak kezébe kerülnének, szeretném bátorítani őket, térjenek vissza az Úrhoz, mert az Úr várja őket. Nagyszerű bizonyítéka ennek a tékozló fiúról szóló történet a Lukács 15-ben.

A rézoltár alakja. Akácfából készült ládaszerűség volt, érccel, tehát egy egészen más anyaggal bevonva. Aligha akadt volna valakinek ilyen gondolata. Az akácfával még gyakran találkozunk. Elpusztíthatatlan, ezért az időjárás minden viszontagsága között a legjobban bevált faanyag. Krisztus emberi természetére mutat, mint gyökérre a száraz földből /Ézs 53,2/. Ebben a fában látjuk előrevetett árnyékát annak, aki miattunk testté és vérré lett, aki rabszolgai formát vett föl, és emberekhez lett hasonlóvá /Zsid 2,14; Fil 2,6-8/. Urunk mindkettő, Isten és ember, egyedül ez tette képessé Őt arra, hogy közbenjáró legyen Isten és ember között /1Tim 2,5-6/.

Az oltár másik alkotórészét az érc képezte. Ezzel vonták be az egész oltárt úgy, hogy többé a fa nem volt látható. Amikor az Úr a Jelenések 1-ben ítélő alakban jelenik meg Jánosnak, ez halottként esik lábaihoz. Ott látjuk a lábakat ércből. Habakuk ezt mondja az 1,13-ban: "Tisztábbak szemeid, hogysem nézhetnéd a gonoszt", de meg kell ítélnie azt. Isten megítéli a bűnt, és senkit sem kímél. Nem kímélte sem Mózest, sem Dávidot, a szíve szerinti férfit, de mindenekelőtt szeretett Fiát sem. Amint a bűnt magára vette, Isten úgy kezelte, mint bűnöst, és mások bűneiért halállal kellett bűnhődnie.

Az oltár négyzetalakú volt, egy-egy oldala öt, magassága pedig három könyök /2,5 ill. 1,5 méter/. Szilárdan állt tehát, nem lehetett felborítani. Krisztus keresztje is szilárdan állt, míg a feladatát teljesítette. Képletesen szólva: erősen áll az, egészen az örökkévalóságig. Az oltár négy sarkán egy-egy szarv volt, ami az erőt jelképezte. A bika ereje szarvaiban van. Ezekhez a szarvakhoz kötözték az áldozati állatokat. A szarvaknak másik jelentőségük is van: oltalmat keresők találtak itt menedéket üldözőik elől /1Kr 1,50; 2,28; 2Móz 21,13/. A szarvakat vérrel kenték be /2Móz 29,12/. Körtáncok alkalmával, ha megérintették, megtapasztalták Isten erejét.
Az oltár két oldalán négy karika, s bennük két rúd volt a szállításhoz. Amikor a felhőoszlop fölemelkedett, a léviták, akik a szent sátrat eszközeivel együtt hordozták, követték azt. Az oltárt fél magasságig fémrács vette körül. Maga az oltár jelentéktelen külsejű volt, de gondoljunk csak arra a sok vérre, amely ráfolyt. Oly valóságos kép ez arról, akinek "Nem volt alakja és ékessége... , utált, az emberektől elhagyott volt..., mint aki elől arcunkat elrejtjük" /Ézs 53,2-3/. Az oltárhoz többféle eszköz tartozott: lapát, fogó, serpenyő stb. ezek is vörösrézből készültek.

   Szolgálat a rézoltár körül. Itt a szolgálatot a papok végezték. A pap, aki Isten helyett szolgált, fogadta a bűnöst az áldozati állattal együtt. A bűnös rátette kezét az állat fejére, és beismerte bűneit. A bűn így átkerült az állatra. Ez természetesen tudatlanul és akaratlanul vette magára a bűnös vétkeit és az ezzel járó büntetést is. A pap odalépett, és késével leölte az állatot, vette ennek vérét, és engesztelésül ráhintette az oltárra, az állatot pedig elégette az oltáron. Nem nehéz megmondani, ki volt a bűnös, az áldozatot bemutató vagy az állat, amelynek ezen a helyen az életét kellett adnia. Az állat nyöghetett és megpróbálhatott védekezni, nem volt segítség, meg kellett halnia. Minden őszintén kutató bibliaolvasó biztosan látja ebben az előképben Őt, aki meghalt értünk a kereszten, akit nem egy pap, hanem maga Isten adott halálra /Ézs 53,4/. Ne felejtsük el, ahogyan Urunk küzdött a halállal a Gecsemáné kertjében, és verejtéke olyan volt, mint nagy vércseppek /Lk 22,44/. Itt nem segített semmilyen kérés: "Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár" /Mt 26,39/. Az Úr már a világ alapjának levettetése előtt kész volt, hogy mint Isten Báránya, bűneinkért bűnhődjön, és ezért neki kellett helyettünk meghalnia /Jel 13,8/. Köszönjük meg az Atyának, hogy Ő a legtisztábbat, az Ő egyszülött Fiát, aki az Ő kebelén pihent, odaadta értünk. De imádjuk a Fiút is, aki mindnyájunk bűneit és vétkeit magára vállalta és hordozta /Jn 1,29/. Lehetetlen, hogy a bakok és bikák vére elvegye a bűnt, annak csak jelképes jelentősége volt. Akkor jött Ő, és feláldozta magát értünk /Zsid 10,4-10/. Mindnyájunk bűne reá vettetett /Ézs 53,6; 1Pét 3,18; 2Kor 5,21/. Az igaz meghalt a nem igazakért /1Pét 3,18/. Senki sem érezte a halált oly keserűnek, mint Ő, aki önmagát az életnek nevezte, és mégis ezt mondta: "Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem" /Zsolt 40,9/.

   A rézoltár, egészen pontos előírás szerint, emberi kezek alkotása volt. Ugyanígy feszítették keresztre a mi Urunkat is, isteni végzés alapján, törvényszegő kezek /Csel 2,23/. Ahogyan az izráelita nem közeledhetett Istenhez más úton, mint a rézoltár előtt vezetőn, ugyanúgy ma a bűnös sem talál más utat az üdvösségre, mint Krisztus keresztje által. Csak a keresztben van üdvösség. Aki befogadja Isten Bárányát, joga van, hogy magát Isten gyermekének nevezze /Jn 1,12-13/. Ő minden korszakban a Bárány volt, és az is marad /Jel 1,18; 4,9; 5,13-14/

   Az oltár a missziós feladatainkra is rámutat. Az oltár, mint ahogy már láttuk, fel volt szerelve négy gyűrűvel és két hordozásra szolgáló rúddal. Amikor a felhőoszlop felemelkedett, a papok fogták az oltárt és vitték a felhő után. Azt is láttuk már, hogy az oltár az Úr keresztjének az előképe. Így kell a keresztről szóló örömhírt, hogy az Úr meghalt a mi bűneinkért, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért /Róm 4,25/, az egész világba szétvinni. Ezt parancsolta a feltámadott Úr /Mt 28,20/. Úgy akar vezetni minket, ahogy Izráelt vezette a felhőoszlop által. Pál egyedül a kereszttel dicsekedett, és nem akart másról tudni /Gal 6,14; 1Kor 2,2/. Krisztus szeretete, mely gazdagon kitöltetett szívébe /Róm 5,5/, szorongatta őt /2Kor 5,14/, ezért mondhatta, hogy az egész világot betöltötte az evangéliummal. A mi kötelességünk is az, hogy mindenkinek mondjuk: "Béküljetek meg Istennel" /2Kor 5,20/.

   Az áldozat hamuja is szól hozzánk. Miután az állat elégett, a hamut kivitték egy tiszta helyre. Tehát szó szerint nem maradt vissza semmi a bűnterhet hordozó áldozati állatból. A hamu bizonyította az áldozat teljesítését. Elmúlt a szenvedés és fájdalom. Egy további utalás is van ebben arra, aki végül így kiáltott fel: "Elvégeztetett", és akit halála után kivittek egy tiszta helyre, mégpedig egy új sírba /Lk 23,53/. Mit mond ez nekünk? Isten nem látja többé bűneinket, nem gondol azokra, elsüllyesztette a tenger mélyébe /Mik 7,19b/. Bűneink Krisztusban teljesen félretétettek, és mivel Isten nem gondol többé azokra, nekünk sem kell ezt tennünk. Reánk pedig, akik megtisztultunk, Isten úgy tekint, mint gyermekeire /Mt 12,50/.

"A tüzet állandóan tartsák égve az oltáron, ne aludjék ki." 3Móz 6,6

    A tűz az oltáron. A tűz állandóan égett, de ki gyújtotta meg először? A 3Mózes 9,24-ben találjuk meg a választ. Isten maga gyújtotta meg az áldozatot. A tűz Isten szentségének és az ítéletnek a szimbóluma, mert a mi Istenünk megemésztő tűz /Zsid 12,29/. Az égből jövő tűz az áldozatra hullott, ha nem erre esett volna, akkor a bűnöst emésztette volna meg, aki ezen a helyen kereste Istennel az engesztelést. Ugyanezt figyelhetjük meg a templom felszentelésénél is /2Krón 7,1/. Amikor évekkel ezelőtt egy héten keresztül vetített képes előadásokat tartottam a szent hajlékról, a hallgatóság között volt egy fiatalember is. Mélyen megragadta a rézoltár képe és mindaz, amit hallott róla, és azon az estén Isten gyermeke lett. Későn ért haza, és ezért édesapja kérdőre vonta. A fiú nagy örömmel mondta el az apjának: "Ma átéltem azt, hogyan lehet az ember Isten gyermeke, és hogyan hiheti azt, hogy az Úr meghalt érettünk. Az előadó elmagyarázta, hogy vagy a bárány ég el érettünk, vagy nekünk kell égni bűneink miatt a pokolban. Apám nekem már nem kell, mert tudom, hogy az Úr Jézus meghalt értem, és átadtam magam Neki. Neked azonban égned kell, mert még nem vagy a Bárány tulajdona." Az édesapát és az édesanyát úgy megragadta fiuk bizonyságtétele, hogy mindketten eljöttek azon a héten az utolsó előadásokra, és ők is békességet találtak.

   Befejezésül még további olyan áldozati helyekre illetve oltárokra szeretnék rámutatni, ahol különösen jelentős újrakezdésekkel találkozunk. Ezek egytől egyig az oltáron való engesztelés fontosságát bizonyítják.

   Az első, ember által hozott véres áldozatról az 1Mózes 4,4 számol be. Ábel nyájának elsőszülöttjeiből hozott, és ezzel példát adott mindenkinek. Felismerte a vér általi engesztelés szükségességét, és ezzel rámutatott az egyetlen Bárányra, aki magára vette a mi bűneinket /Jn 1,29/.

   Az első tulajdonképpeni oltárról, amelyet Nóé épített, az 1Mózes 8,20-22-ben olvasunk.
   Ezt követte Ábrahám oltára, amelyet az Úrnak épített, amikor az ígéret földjére lépett /1Móz 12,7/.
   Ezután következik a szent sátor égőáldozati oltára az előudvarban, amellyel ebben a részben foglalkoztunk.
   Ezután következik az áldozati hely, amelyet Salamon a templomban felszentelt /1Kir 8,64/.
   A hatodik oltár Izráel Babilonból való visszatérése után készült. Ezt már említettük /Ezsd 3,2/.
   Az Írás az utolsó oltárt az eljövendő ezeréves birodalomba helyezi, amelyet Izráel újra felépít, amikor a nagy nyomorúság után földjére visszatér /Ez 40/.

   Ezek a gondolatok arra szeretnének biztatni, hogy még többet foglalkozzunk az oltárral és annak újszövetségi jelentésével, a kereszttel, és hogy még mélyebben, bensőségesebben imádjuk Istent az Ő kegyelméért.

Georg R. Brinke

Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)

Apcsel 17, 26-31

"Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek: 'Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.' Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség. A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból."

"A ház ura megharagudott, és ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat. A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam. Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat."

Lukács ev. 14,21-24

Hadd mondjam újra – és tudjátok, milyen értelemben mondom ezt! –, hogy legyetek kellemetlenül zavaróak a világ számára; legyetek olyan emberek, hogy a világiaknak muszáj legyen érezniük azt, hogy egy keresztény van közöttük!

Egyszer egy katonatiszt, miközben a király jelenlétéből távozott éppen, megbotlott a saját kardjában. A király odaszólt neki, hogy “A kardod igen zavaró!” “Igen”, felelte a katonatiszt, “Őfelsége ellenségei is sokszor mondták már ezt!”

Bárcsak terhére lennétek a világnak, ilyen értelemben; legyetek bosszantóan idegesítőek a Királyok Királya ellenségei számára! S míg a magatartásotok legyen illendően udvarias, megfelelve mindannak, ami csak megkívántatik az emberekkel való társas érintkezésben, mégis: bátran, meghátrálás nélkül tegyetek bizonyságot Krisztusról, finomkodások és szépítgetések nélkül!

C. H. Spurgeon

neked TestVérem...

Könnyel áztatott arcodat kémlelem,

hogy felsejlik-e még rajta a Végtelen,

csillogó-cseppek tengerén át látom csupán

végtelen szereteted hegyláncát.

Elborít engem mély érzelmek soka,

mozdulni - annyi - sem bírok alatta,

gondolataim nyekergőn mozdulnak tova,

arcodat látnám újra - kacagva.

Fáradt erőm nyiklik-nyaklik esetlen,

lelkem hozzád vágyódik leküzdhetetlen,

szeretetem lángol Lélektől kapott tűzzel,

az Úr ajándékozott meg engem Testvérrel.

Fogadalmam nem feledem míg élek:

hová te tartasz, oda megyek,

te Istened az én Istenem,

mert a Lelket szeretem.

Nelly

"Emberek, vigyázzatok! Itt a veszély, meglássátok.

Ítélet jön, csak negyven nap, odavesztek, ahányan vagytok!"

A nép rémülten néz. Kérik az ég Urát: Ne tedd ezt, jó Urunk!

Megesik a szíve, enged az Isten, látva bűnbánatuk.

Menekültél-e már, mint Jónás, te is az Úr színe elől?

Megtalál mielőtt elbújnál. Nincs menekvés szemeitől.

Bárhol is van Ninivéd, az Úrnak te kellesz.

Ne bujkálj, jöjj elő! Légy bátor és engedelmeskedj!

Az Úr visszajön, nálad is megnézi, termett-e gyümölcsöd?

Megkérdi, mit tettél, van-e kincsed, aranyad, ezüstöd?

Szóltad-e hirdetve a világban az Úr Szavát?

Mi lesz a védelmed? Mi lesz válaszod rá?

E.L.

Jónás - és te című verséből

"Mi a feladatom? A megcsüggedt, kétségbeesett, ellankadt hívőket, embereket vigasztalni, bátorítani, szakításokra felszólítani és egy lendületes jövő felé segíteni őket, elsősorban ez az én feladatom. Ha eközben valaki megtér az Isten nagy kegyelméből, az is jó, de a fő cél, hogy Isten gyermekei erősödjenek, mert azt tapasztalom látogatásaim során, hogy rengeteg megalkuvó, e világgal kevert, pénztől megkötözött hívő ember van.

Úgy gondolom, hogy nekem most már legalább annyit kell foglalkoznom a készülődéssel, mint a mások felkészítésével. Tudjak úgy elmenni, azzal az alázatos vallomással: "Igen Uram, semmim sincsen." Ez nem a parittyás hős, nem a lantos énekes! Egy Istennel megbékélt ember megy el, és így kell elmenni."

/Zimányi József/