Az ajtón keresztül juthatunk be a házba. Az izráeliták is csak azon keresztül tudtak a szent hajlékba jutni; Istennek az Ő népével való találkozása helyére.
Ez az ajtó ismét Urunk szép előképe. Ő maga nevezi önmagát ajtónak /Jn 10,9/. Természet szerint minden ember kívül van, idegen, távol Izráel közösségétől, a szövetségtől és az ígéretektől /Ef 2,12/. A "kívül" szó az Írás egyik legfájdalmasabb szava, és akkor hasít igazán a tudatunkba, ha olyan igehelyeket olvasunk, mint pl.: Máté 8,12; 13,42.50; Márk 4,11-12; Jelenések 22,15. Ki tudja elképzelni Ádám és Éva fájdalmát, amint egyszerre csak a Paradicsom kapuján kívül /1Móz 3,23-24/ találták magukat, távol az Istennel való közösségtől? Vagy ki tudná felmérni annak a sokaságnak a megrendítő és késői bűnbánatát, akik megvetették a bárka nyitott ajtaját, kívül a bárka ajtaja előtt, és megcsodálhatták azt az eseményt, ahogyan az a sokféle állat rejtélyes módon vezettetve, egymás után belépett az ajtón. A magát okosnak tartó ember azonban kívül maradt. A tömeg ma is az ajtó előtt áll. Az emberek egészen közel jönnek, be is tekintenek, de visszanéznek, mint egykor Lót felesége, és elpusztulnak. A gazdag ifjú is csak bepillantott, és szomorúan távozott onnan. Félix is remegve állt az ajtó előtt, de bűnei, amelyeket nem akart elhagyni, visszatartották. Hasonlót hallunk Agrippáról, aki maga mondja: "Majdnem ráveszel engem", de nem lépett be /1Móz 19,26; Mt 19,22; Csel 24,25; 26,28/. Mindnyájan ismerjük a balga szüzek késői, és ezért hiábavaló bűnbánatát, akik bár, mint egykor Ézsau, buzgón keresték az ajtót, de kívül kellett maradniuk /Mt 25,1-12; Zsid 12,16-17/.
Tehát nemcsak az istentelenek vannak kívül, hanem a "félig kegyesek" is, vagyis az olyanok, akik nem szakítottak teljesen a világgal /Jel 21,8; 22,15; Mt 7,21-23; 8,11-12; Lk 14,33/. De mi történik azokkal, akik nem az Úr Jézuson, az ajtón keresztül lépnek be? Az Úr, Aki magát ajtóőrzőnek is nevezi, válaszol e kérdésre: "Isten haragja marad rajtuk" /Jn 3,36; Róm 2,5; Fil 3,19; Zsolt 50,16-22/. Isten senkit sem zár ki /1Tim 2,4/, hanem az ember rekeszti ki önmagát, ha nem az Úr Jézuson, mint ajtón keresztül megy be /Jn 10,1/. Isten az Ő nagy kegyelméből mindenkit meghív /Mt 7,13; 11,28; Lk 14,23/, mert nem akarja a bűnös halálát /Ézs 55,7; Ez 18,32; 33.11/.
Az ajtó tehát a döntő pont, azon keresztül kellett az izráelitáknak a szent sátorba bemenniük. Senki sem mászhatott be a vászonkerítésen át. Itt csak a vagy-vagy érvényesül: vagy belépni és bocsánatot nyerni, vagy kívül maradni, és ezáltal távol maradni a szentély minden áldásától.
Tárgyaljunk meg röviden a témához tartozó hét fontos részletet: Jézus Krisztus az ajtó.
1/ Az Úr az egyetlen ajtó /Jn 10,9/. Minden vallási rendszer többé-kevésbé azt állítja magáról, hogy ő a mennybe vezető ajtó. Nyilvánvaló, hogy mindegyik - akár tudva, akár tudatlanul - megcsalja a lelkeket.
Az Írás csak e g y mennybe vezető ajtót ismer: az Jézus Krisztus.
Csak e g y nevet ismer, amely üdvözít: az Úr Jézusét /Csel 4,12/.
Csak e g y áldozatról tud /Zsid 10,12.14/
Csak Jézus Krisztus véréről mondja, hogy engesztelést szerez /1Jn 2,2/.
Csak e g y közbenjárót ismer, ez az Úr /1Tim 2,5/
A lator ezt az ajtót használta, és bemehetett a paradicsomba. Az első ember, akiről azt mondja az Írás, hogy másik útra tért Kain volt. Útja örökre megpecsételtetett /Júd 11/. Milliók vannak, akik követik őt, és más ajtón akarnak bemenni. Megvetik az egyetlen ajtót, sőt akadályozzák és üldözik azokat, akik az Úr Jézuson, az ajtón keresztül léptek be /1Jn 3,12-13/.
2/ Az Úr a megbocsátás ajtaja. A szent hajlék bejáratánál állt a rézoltár, ide hozta a hívő izráelita az áldozatát, és ennek vére által nyerte el bűneinek bocsánatát. Ki ne ismerné közülünk a nagy üdvigazságot az 1János 1,9-ben: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minden hamisságtól". Az Ő vére megtisztít minden bűntől" /1Jn 1,7/.
3/ Az Úr a megtisztuláshoz vezető ajtó. Ha az izráelita tovább lépett, elérte a réz mosdómedencét. Ott megmosakodhatott és megtisztulhatott minden szennytől /2Kor 7,1/. Csak most volt kész arra, hogy belépjen a szentélybe. Mert csak azok az emberek mehetnek föl a szentélybe, akiknek bűnei lemosattak Krisztus vére által /Jel 7,14-15/
4/ Az Úr a közösséghez vezető ajtó. Az Úr azt mondja a juhairól a János 10,9-ben: "Bejár és kijár majd és legelőt talál". Azok, akik az ajtón keresztül mentek be és az oltárra, valamint a mosdómedencére vonatkozó rendelkezéseket hűségesen betartották, bemehettek a szentélybe. Izráelben ezek csupán a papok voltak. A szentélyben állt az arany asztal a szent kenyerek számára, és itt tarthatták a vacsorát /Jel 3,20/. Szent ünnepeket tartottak itt. A megtisztult papoknak itt közösségük volt az Úrral és egymással. A szentélyben állt egy arany oltár is, amely előtt mindenki hálát adhatott a megtapasztalt váltságért, de egyben kéréseit is Isten elé hozhatta.
5/ Az Úr az állandóan nyitott ajtó. Ez a bejárat az Igében a "szívesen látott meghívás" ajtaja: "Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem" /Jn 6,37; Mt 11,28/. Az Úr nyitotta ki az ajtót elsőként annak a szegény bűnösnek, aki mellette függött a kereszten, és azóta nyitva áll mindenki számára. De ne felejtsük el azt sem, hogy ez az ajtó csak a kegyelem idejére van nyitva, és egyszer "amely órában nem gondoljátok", becsukatik /Mt 24,44/.
6/ Az Úr az egyetlen biztos ajtó. Ő nemcsak beengedi a belépni szándékozót, hanem örök biztonságot is nyújt neki /Jn 10,28-29; Fil 1,6/. Ezen az ajtón keresztül nem jöhet be farkas, mert az, aki ajtónak nevezi magát, az ajtó őrizője is /Jn 10,3/. Aki rajta, mint ajtón keresztül lépett be, épp olyan biztonságban van /1Pét 3,20/, mint azok, akik bementek Noé bárkájába. Olyan biztonságban vannak, mint az elsőszülöttek az ajtófélfára kent vér mögött /2Móz 12,12-13/. Semmi sem szakíthatja el őket Krisztus szeretetétől /Róm 8,31-39/, mert el vannak rejtve a kőszikla hasadékában /2Móz 33,22/.
7/ Az Úr a dicsőségbe vezető ajtó /Jn 14,6/. Aki idelent nem rajta, mint ajtón keresztül ment be, az annak idején biztos, hogy bezárt mennyet talál, mert senki sem jöhet az Atyához, csak az Úr Jézuson keresztül. Egyedül általa jut be az ember a mennyei Jeruzsálembe /Zsid 12,22-24/. A tanítványok a Tábor hegyén már kaptak egy kis ízelítőt ebből, ezért mondták az Úrnak: "Jó nekünk itt lenni" /Mt 17,2-4; Jel 1,12-18/. Aki oda bejut, annak valóban nem szükséges hajlékot építenie, mert az Úr maga készített helyet övéinek /Jn 14,2/. Ő maga vágyakozik övéi után, és arra kéri az Atyát, hogy az övéi nála lehessenek /Jn 17,24/. Elmélkedésünk további részeiben látni fogjuk, hogy a szent hajléknak még két ajtaja volt, az egyik a szentélybe, a másik a szentek szentjébe vezetett. Ezen a harmadik ajtón is lépjünk be. Ide hív meg bennünket az Írás /Zsid 10,9-22/. Sajnos, sokan megállnak a pitvarban, és így nélkülözniük kell mindazt a gazdag áldást, amit a szentély kínál.
Georg R. Brinke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése