A szent kenyerek asztalának tárgyalásával elérkeztünk a szentély harmadik, egyben utolsó eszközéhez. A pitvarban Krisztus szenvedését és kereszthalálát láttuk szimbolizálva. A szentélyben viszont a feltámadott Krisztust látjuk, aki a "dicsőség ama reménysége" bennünk /Kol1,27/. Őt, mint életünk kenyerét fogadhatjuk be szívünkbe, hasonlóan a földi kenyérhez, amely a testünk tápláléka. Így valósul meg a parancs és az azzal összefüggő ígéret: "Maradjatok énbennem és én is tibennetek".
Az asztal anyaga. Az asztal éppen úgy, mint az arany oltár, akácfából készült, arany bevonattal. Ez ismét Krisztus emberi és isteni mivoltára emlékeztet bennünket, ránk vonatkozólag pedig a mi kétféle természetünkre. Ez az asztal ugyanabból az anyagból állt, mint a frigyláda, amely minden tárgynál jobban ábrázolja az Urat, így mutatja be az asztal is a rólunk gondoskodó Atyánkat. Az asztal két könyök hosszú, egy könyök széles és másfél könyök magas volt /1x0,5x0,75 méter/. Az asztal lapját egy arany szegély vette körül, amely megóvta a kenyereket a leeséstől. Az asztal, az Ige valódi értelmében királyi asztalt ábrázol, mivel arannyal volt bevonva, és arany korona díszítette. Rajta kínáltatott fel Isten vacsorája, nemcsak időben, hanem az örökkévalóságban is, egészen a Bárány menyegzőjéig /Jel 19,7; 21,2.9/. Az asztal oldalain arany karikák és rudak voltak a könnyebb szállítás céljából. Ebben az összefüggésben gondoljunk az első tanítványokra, akik eredetileg naponta, később azonban csak a hét első napján, összegyűltek az Úr asztalánál.
Az asztal elhelyezése. Az asztal a szentély északi oldalán állt. A szent kenyeret tehát csak a szentélyben lehetett megtalálni. A papoknak, akik a kenyeret fogyaszthatták, be kellett lépniük a szentélybe, de ezt csak megmosott kezekkel és lábakkal tehették, vagyis cselekedetben és járásban tisztán. Nekünk is van szentélyünk, az élő Isten Gyülekezete; amely jelenleg Isten lakóhelye a földön. Tudatában vagyunk-e a szentélynek és fölszentelt voltának, különösen amikor az Úr vacsorájában résztveszünk?
1/ A mi Urunkba vetett élő hit /Gal 3,26; Jn 1,12/.
2/ Valódi szentség és tisztaság /1Kor 5,7-8/.
3/ Ragaszkodás a valósághoz és a helyes tanításhoz /2Jn 4,10/.
4/ Engedelmesség az Úrnak és az Ő Igéjének /Jel 3,7-8/.
A szent kenyeret állandóan jelenlevő kenyérnek is nevezték /4Móz 4,7; 2Krón 2,4/. Ezek a kenyerek nemcsak a szemnek szolgáltak, hanem fogyasztásra is a papoknak. A szent kenyereket a legfinomabb búzalisztből késztették.
Ebben az összefüggésben az Úrnak önmagára vonatkozó két kifejezésére emlékezhetünk. Önmagát nevezi búzaszemnek, amely a földbe hull és elhal /Jn 12,24/. Meg kellett halnia értünk, az övéiért, hogy tápláló kenyér legyen az éhező lelkek számára /Ám 8,11; Zsolt 107,9/. Gondoljunk csak a búza útjára, amíg kenyér lesz belőle. A búzát levágják; a mi Urunk is "kivágatott" /Ézs 53,8/. A búzát kicsépelik, a mi Urunkat is megverték, meggyötörték! A búzát megőrlik a malomkövek között. A kenyér, mint tészta, forró kemencébe kerül. Ezek az elkészítési és ugyanakkor szenvedési fokok arra késztetnek, hogy összehasonlítsuk azzal a leírhatatlan szenvedéssel, amelyet az Úrnak kellett átélnie azért, hogy számunkra élő kenyérré váljon /Jn 6,35/. Ha a naponta fogyasztott kenyér beszélhetne hozzánk, vajon mit prédikálna? Sokan elfelejtkeznek a kenyér fogyasztásánál hálát adni érte az Istennek. De mennyivel inkább kellene hálát adnunk az Úrnak, amikor az Ő asztalának kenyerét fogyasztjuk.
A szent kenyérnek kovásztalannak kellett lennie. Már a páskavacsoránál is csak kovásztalan kenyeret ehettek a jelenlévők. Az Úr beszél néhány alkalommal a kovászról, mint például a farizeusok, szaducceusok, valamint Heródes kovászáról, amit képmutatásnak nevez /Mt 16,6; Mk 8,15; Lk 12,1/. Pál megparancsolja a hívőknek, hogy távolítsák el a régi kovászt /1Kor 5,6-8/. Arra figyelmeztet: "Ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak vagy gonoszságnak kovászával, hanem az őszinteség és valóság kovásztalanságával" /8.v./. Ilyen szívvel járulunk az Úr asztalához? Ha nem, akkor súlyos bűnt követünk el, és az 1Korintus 11,29 vonatkozik ránk.
Kik ehettek az áldozati kenyérből? Izráelben ehhez csak a papoknak volt joguk. Ők minden szombaton az Úr vendégei voltak. A páskavacsora ünnepén csak körülmetéltek vehettek részt. Ide azonban csak egy sokkal szűkebb kör tartozott: a papok, akik mindenekelőtt alaposan megtisztultak a mosdómedencében. Érdekes tanítást nyújtanak a következő tilalmak:
Tisztátalan ember nem ehetett a szent dolgokból /3Móz 22,3-6; 1Kor 11,27/.
Senki, akinek fogyatékossága volt /3Móz 21,17-23/.
Nem közeledhetett egyetlen idegen sem /3Móz 22,10-13/.
Ki voltak zárva a szolgák /a bűn szolgái/ /3Móz 22,10/.
Azt kérdeztük magunktól, ki vehet akkor azon részt, és azt feleltük: csupán a megtisztult papok. Kik ezek? Péter és János válaszol erre a kérdésre /1Pét 2,1-5; Jel 1,5/. Mindkét apostol azokat nevezi papoknak, akik szeretik az Urat, akiknek bűnei lemosattak; őket nevezik szent és királyi papoknak. Mindenki másnak csak a pitvar maradt, nem léphetett be a szentélybe.
Aligha van még egy isteni kegyelmi megnyilatkozás, amellyel oly tiszteletlenül bánnának, mint éppen a szent vacsora. Nem csak a "papokkal", hanem a "körülmetéletlenekkel" is fogyasztják a vacsorát /Csel 7,51/, vagyis olyanokkal, akik még nem az Úr Jézus tulajdonai. Inkább bűnt követnek el Isten világos Igéjével szemben, mert azt mondják, senkit sem szabad "fejbe vágni", vagy fájdalmat okozni, különösen annak, aki vezető és felelősséggel bír. Ezért inkább az Úrnak okoznak fájdalmat, és megvetik parancsolatait. Nem ez van megírva: "Sokan egy test vagyunk" /Róm 12,5/? De hol van ez az egy test, ha megtértek és megtéretlenek együtt ülnek? Ezek után is az Úr vacsorája ez, amit így ünnepelnek? Nem fenyítette-e meg az Úr a korintusiakat szomorú szívbeli állapotukban, mivel nem tisztelték az úrvacsora rendelkezéseit? /1Kor 11,29-32/. Nem ülhetünk egyszerre két asztalnál /1Kor 10,21/. Az asztal az isteni táplálék központja volt a papoknál /3Móz 24,5-9/. A kenyerek az Urat, mint a mi táplálékunkat ábrázolják /Mt 26,26-28; 1Kor 11,23-25/. Ahogy a táplálék fogyasztásával erőt nyerünk, és ezáltal növekedünk és fejlődünk, így van ez a hitéletben is: növekedünk általa úgy, ahogy ezt az 1Pét 2,2 írja. Képletesen kifejezve: meghívottak vagyunk, hogy fogyasszuk az Ő testét és vérét, vagyis hogy tegyük magunkévá az Ő áldozatát, mint a váltság egyetlen útját, de amit sokan nem akartak megérteni Jézus Krisztus napjaiban, és ezért visszavonultak tőle /Jn 6,48-51.65-66/.
Hol fogyasztották el a szent kenyereket? Csakis a szentélyben! Az odavezető utat már megismertük: az égőáldozati oltáron és a mosdómedencén keresztül. Sokan szeretnének, képletesen szólva, a pitvarban úrvacsorázni, azok, akik nem tisztultak meg /1Jn 3,3/, akik bűnben élnek, kiengesztelődés nélkül, akik tehát nem vizsgálják meg magukat, ahogy ezt Pál parancsolja /1Kor 11,28/. Gondoljunk arra, mit eszünk, amikor a szent kenyerek asztalához lépünk: ezek a kenyerek értünk áldozott testének és drága vérének jegyei. Az Úr ma még idegen ebben a világban, de amikor azok között van, akik előtte összegyűltek, otthon érzi magát, mert az övéi között van /Mt 18,20/.
A szent kenyerekre tömjént hintettek. Ez a jó illatnak, Krisztus érdemeinek előképe. Isten nem tekint semmire oly nagy megelégedéssel, mint Fiának áldozatára. Amikor Urunk halálát hirdetjük, szálljon ez a jó illat hálaáldozatként Isten elé. Tényleg úgy jövünk össze, mint valódi imádók, akik az Atyát szellemben és valóságban szeretnék imádni /Jn 4,23/? Ahol az ember ezekre a szent rendelkezésekre nem figyel, ott az Úr az ajtón kívül marad, ott nem található az övéi között /Jel 3,20; Jn 14,23/. Csak a szentélyben, az oltár közelében van jogunk enni /Zsid 13,10/. Itt isteni áldások áradnak. Itt táplálkozik a hit, itt erősödik az Úr és a testvérek iránti szeretet, és itt elevenedik meg a reménység, mert összegyűlünk "amíg Ő eljön".
Vessünk még egy pillantást az étkezőkre. Ahogy már láttuk, ezek a papok voltak. Ott volt Áron a főpap, és vele a papok. Egy törzs, egy nemzetség és egy atyai ház gyermekei voltak. Mindnyájan eggyé lettek ugyanabban a halálban az égőáldozati oltáron, és egyformán mosakodtak a mosdómedencében. Az Úr öltöztette fel őket, tehát az Úr készítette elő őket a dicső ünnepi vacsorára, mint résztvevőket. Az Úr vendégei voltak. Itt volt közösségük az Úrral és egymással. Egy kedves képet mutat be erről Lukács a Cselekedetek 2,41-47-ben.
Említi az Írás a kenyerek számát is: tizenkét darab, s ez Izráel tizenkét törzsét ábrázolja. Mind a tizenkét törzs képviselve volt jelképesen. A főpap mellpajzsán és vállain hordozta őket /2Móz 39/. Ha a vacsora csak Isten népének szól, akkor az Isten egész népéé. Itt nem választhat el bennünket semmilyen tanítási szemlélet, itt csak az Urat és a testvért ismerjük, feltéve, hogy a testvér megtisztult a mosdómedencében, és nem hódol hamis tanításoknak. Valóban drága képet mutat be a szent kenyerek asztala, ha arra gondolunk, hogy mindezek a mennyei dolgok előképei, vagyis a Bárány menyegzőjének előízét adják.
 |
| A szent kenyerek asztalának egy másik elképzelése |
A kenyereket minden szombaton frissen rakták fel. Nyilván elmondhatjuk, hogy az asztal Istent az Atyát, mint gondviselőnket is ábrázolja. Azt mondja nekünk: "Minden gondotokat Őreá vessétek" /1Pét 5,7; Mt 6,25-26/. Isten gyermekeinél az Atya vállal magára minden külső és belső felelősséget, akár földi, akár örökkévaló az. Aki gond nélkül él, az örvendező imaéletet nyer. De a gond szelleme elűzi az ima szellemét, az örömöt és a békességet.
A szentélyben szó van kannákról és kelyhekről, valamint italáldozatról is. Mindkettő az ünnepi lakoma alatti ivásra mutat rá, de egyúttal az újszövetségi úrvacsorára /kenyértörésre/ is.
Georg R. Brinke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése