Vissza a ...

 

Na közben lett egy háború. Mármint a legutolsó bejegyzésem óta. Nem tűntem el. Szóval, én nem gondolom, hogy a Putin és Trump a fehér estélyis ártatlan szűz leány. Nem, nem. Ők is ugyanabban a páholyban vannak, mint azok, akik a felszínen ócsárolják őket. Az IQ szint olyan alacsony, hogy a fájdalomtól sírnék, ha híreket olvasnék. De! megkímélem magam, van elég fizikai fájdalmam egyébként is, elég az nekem. Szóval miért is nem bojkottálták Kínát, amikor lerohanta Tajvant, vagy Szaúd-Arábiát, vagy Amerikát és sorolhatnám a végtelenségig. Annyira átlátszó a történet, olyan óvodás szintű a kivitelezés, szót sem érdemel. Európa tönkretétele elvégeztetett. Nincs mit beszélni róla. Hogy miért? Mint a kereszténység utolsó fellegvára megszüntetésre kerül(ne). A kereszténység nemcsak egy vallás, de egy filozófia is, életérzés, világlátás. Sok-sok gondolkodó ősünkkel, mint Szent Jusztinosz, Origanész, Szent Irenaus, Kelemen, Szent Ignatiosz. Ha a hátralévő életedben jót akarsz magadnak és Krisztusban akarsz maradni, jól teszed, ha őket olvasod a hírek helyett. Így átmentjük a keresztény értékeket az utókornak. Egyébként az egész mostani helyzet egy nagy keresztényüldözés. Nem, nem csak az egyik oldalról, mind a kettő. Egyik se szent, Amerika se, az oroszok sem, és az állítólagos áldozatok sem, az európai vezetés sem (ja az ukránok sem, állj meg). Meg kell értenetek, hogy nincs jó hatalom, mind a hitedet akarja elpusztítani. Ne engedd! Ennyi.

A túléléshez ajánlok egy könyvet: Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma. Újra kiadva, átdolgozva, megvásárolható. Aztán szerezd be az ókeresztény írókat, szükséged lesz rá.

Ézsaiás

 

Minél inkább olvasom Ézsaiást, annál inkább úgy érzem: nem, nem hiszek az oltásban! Egyedül a Szent Istenben.

A vakcina egyszerűen nem lehet kötelező. 

Én nem hiszek az oltásban. Ennyi. Az orvoslásban eddig szabadság volt. Ha nem akartam kemot, nem kaptam, mert nem hittem benne. Sőt az orvosok kifejezetten nézik, hogy miben hiszel. Ha abban, hogy meg fogsz halni el se kezdik a kezelést. Mert a hit sokat számít. Ennek a fényében teljes abszurditás, amit most művelnek, de az eüben dolgozók is. Olyan szinten a mese kategóriájában léptek félelmükkel, hogy elvesztették józan ítélőképességük. Valószínű a bűneik érik utol őket, mert az eüben nagyon elszálltak már az önteltségükkel. Sajnos.

A politikusok meg pénzért csinálják. Mondjuk az eüben is, az, aki érdekelt és pénzt kap az oltás után stb. De az eüben puszta szimpla butaság. Tudom nehéz elképzelned, de hidd el, az, hogy valaki előtt a dr. vagy az, hogy ápolónő, vagy járványügyis stb sajnos semmit se ér. Semmit, hogy mit végzett, milyen papírja van. Olyan buták, mint a házfal. (Tisztelet a kivételnek, de őket már kirúgták.) Csak is kizárólag a józan eszedre és intuíciódra hallgass. 🙂 Szeret az ÚR!

Olvassátok Ézsaiást!

Ajánlom hozzá: Barry Webb: Ézsaiás könyve

"Ne a világhoz forduljunk segítségért a fenyegető válság közepette. 

"A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; 

de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké." 

(1Jn, 2,17)" 109. oldal

Blogajánló

 

Még nem olvastam tüzetesen, de úgy látom fogom. Ajánlom ezt az oldalt https://ivi.hu/.

Ezt onnan hoztam, olvasd az egészet itt  

Az emberek egymásnak ugrasztása ellen az egyetlen megoldás a közös nevező irányába való elindulás, és az igazságra való törekvés közös szándéka. Fel kell ismernünk, hogy mindannyian emberek vagyunk – rövid ideig élő átmeneti lények a fizikai testünkben -, akik értelmet és boldogságot keresünk az életben. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha nem kényszerítjük rá egymást a másik véleményének, politikai akaratának, vagy pl. a kezelési módszereinek az elfogadására, hanem nyitottan, kíváncsian közelítünk meg mindent, ami az életünk része, és értelmes, érvekkel teli vitákat folytatunk egymással. Fogadjuk el, hogy nincs olyan, hogy “mindenkire jó sapka”, akármennyire is ezt erőlteti a tudomány. Az emberek különbözőek, más-más “csomagokkal” (értsd transzgenerációs traumákkal) érkezünk, minden ember személyes felelőssége önmaga megismerése, a saját megélhetésének biztosítása, gyermekeinek felnevelése, és ide tartozik a betegségekre való fogékonyságának csökkentése is. “Segíts MAGADON és az Isten is megsegít.”

Erő a szeretethez

 

Posta Imréhez kapcsolódóan - akiről semmilyen hírt, még a felesége sem kap, de már két hete valahova elzárta a hatóság - gondoltam megosztok egy könyvajánlást. 

Martin Luther King Jr. örök klasszikus. Nekem, mint baptista teológusnak különösen. Meleg szívvel ajánlom ezt a könyvét olvasásra. 

Az aktuális időnkbe vágó idézet tőle:

"Nemrégiben ismertem fel az erőszakmentesség alkalmazásának lehetőségét a nemzetközi kapcsolatokban. Jóllehet nem voltam meggyőződve a háború hatékony voltáról nemzetközi konfliktusok esetén, mégis úgy éreztem, hogy bár a háború sosem lehet pozitív jelenség, negatív jóként megelőzheti egy gonosz erő növekedését és elterjedését. Bármilyen borzalmas is a háború, talán jobb lehet, mint megadni magunkat egy totalitárius rendszernek. Most azonban úgy hiszem, hogy a modern fegyverek potenciális pusztító ereje teljesen kizárja, hogy újabb háborút indítsunk, akár egy totalitárius rendszer megdöntésére. Ha abból indulunk ki, hogy az emberiségnek joga van a túlélésre, akkor valami alternatívát kell találnunk a háború és a rombolás helyett. Ma, amikor űrjárműveink és irányított ballisztikus rakétáink vannak, választási lehetőségünk csak az erőszakmentesség vagy a nemlét között van.

Nem vagyok vaskalapos pacifista, de igyekeztem olyan realisztikus pacifizmust elfogadni, amely adott körülmények között a pacifista álláspontot a kisebb rossznak tartja. Nem állítom, hogy mentes vagyok azoktól a morális dilemmáktól, amelyekkel a keresztény non-pacifisták szembenéznek, de meggyőződésem, hogy az egyház nem maradhat néma ..."

"Valóban nagyszerű időket élünk. Ezért még nem vagyok csalódott a jövőt illetően. Tény, hogy a tegnap könnyed optimizmusa ma már lehetetlen. Tény, hogy olyan világválsággal nézünk szembe, amelyben gyakran állunk az élet nyugtalan tengerének morajlásában. De minden válságnak megvannak a maga veszélyei és lehetőségei is. Hozhat megváltást és megsemmisülést is. Egy sötét, zavart világban is eljöhet Isten országa - az emberi szívekben."

Olvassunk

 

Olvasom Hannah Arendt könyveit. Nem is értem, hogy miért nem kerültek hamarabb a kezembe. Ezek olyan könyvek, amelyeket Magyarországon minden utcasarkon ingyen kellene osztogatni. Az emberek hirtelenjében tisztábban látnák a mai politikai közállapotok mibenlétét. Felismernék a párhuzamokat az orbanizmus és a nemzetiszocializmus között. Megértenék, hogy a nálunk nyugatabbra lévő európai országok, de még Amerika is, miért és mit kritizál Orbán Viktor vezetésében. Feltárulnak előttük a konteok és a szélsőjobboldal közötti összefüggés. Az állampolgárok tudatos döntést tudnának hozni szavazataik előtt, hogy mit szeretnének, merre menjen az ország ideológiája. Sőt, a demokrata eszmék iránt elkötelezettek sokkal aktívabbak lennének a politikai tevékenységben és nem várnák, hogy a megoldás a szájukba repüljön. És így tennének is az ellen, ami jogosan aláássa emberi méltóságukat és nemcsak gazdaságilag fosztja ki az országot, hanem kollektív bűnbe sodorja az egész nemzetet.

Amikor évekkel ezelőtt először hallottam meg Orbán Viktortól, hogy „mi magyarok”, akkor szó szerint megállt bennem a levegő. Se köpni, se nyelni nem tudtam, a hányás fogott el. Azt még valahogy lenyeltem, „hogy a haza nem lehet ellenzékben”. De azt, hogy „mi magyarok” nemcsak előttünk szavazók előtt, akiket mindenáron és mindig megosztani és összeugrasztani igyekezett már külföldi országok képviselői előtt is hangoztatta. Sikerrel. Később még sok hasonló kifejezéssel összemosta, szándékosan negligálta, sőt megsemmisítette az ellene protestálókat. Nem minden magyar szavazott rá. Sőt, sokkal többen nem szavaztak rá. A közéletben nem véletlenül használják egymás között az emberek a NER rezsim kifejezést, nagyon helyesen összecsengően a náci rezsimmel.

Én azt javaslom, az engem olvasókat, hogy politikai kérdésekben ne engem olvassanak, hanem Arendt könyveit. Van, ami az interneten ingyen elérhető, többek között a leghíresebb műve: A totalitarizmus gyökerei. Azért őt olvassátok el, mert semmiképpen nem vádolható, hogy „mi magyarok” ellen írta volna könyveit és Orbán Viktor legnagyobb kritikusa lett volna, hiszen 1975. december 04-én meghalt. Viszont kíméletlenül leplezi le a mostani magyar fejekben begyöpösödött téveszméket és a nyilvánvalóan tudatosan választott utak kárhozatba tartó eszmeiségét. A párhuzam és a megvilágosító tudomány olyan döbbenetesen erős, hogy egyetlen egy olvasó se fog legyintve elmenni mellette, még egy magát vérfideszesnek tartó sem. Mindenekelőtt pedig azoknak a kortárs teológusoknak javaslom, akik azt gondolják magukról, hogy Orbán mellett kell kiállniuk, és még így is kereszténynek mondhatják magukat.

Bevezetésnek, a mai helyzetről lásd ezt a videot.

Arendt könyvei (amit magyarul találtam, a többi németül és angolul):

A totalitarizmus gyökerei interneten. Ezt mindenképpen javaslom elolvasni:

https://www.scribd.com/document/376583408/Hannah-Arendt-A-totalitarizmus-gyokerei

Arendt, Hannah: Az emberi jogok keltette bonyodalmak - részlet

 

In Uő: A totalitarizmus gyökerei.

Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992, 349–374.

II. Az emberi jogok keltette bonyodalmak

    Az emberi jogokról szóló Nyilatkozat a tizennyolcadik század végén fordulópont az emberiség történetében. Nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint hogy ettől fogva a jog forrása egyesegyedül az Ember, nem Isten parancsolatai vagy a történelmi szokásjog. A Nyilatkozat jelezte: függetlenül azoktól a privilégiumoktól, amelyekkel a történelem felruházott bizonyos társadalmi rétegeket vagy nemzeteket, az ember felszabadult mindenfajta gyámkodástól és nagykorúvá lett. 

    S volt a Nyilatkozatnak még egy következménye, amely nem tudatosult igazán megalkotóiban. Az emberi jogok kikiáltásának volt olyan rendeltetése is, hogy nagyon is szükséges oltalmat kínáljanak ebben az új korszakban, amikor az egyén biztonságát nem szavatolta az a társadalmi helyzet, amelybe beleszületett, és nem lehetett abban sem biztos, hogy Isten színe előtt egyenlő a másik kereszténnyel. Más szóval, ebben az új, szekularizált, felszabadult világban az emberek nem tudhatták biztosan magukénak azokat a társadalmi és emberi jogokat, amelyek eladdig kívül estek a politikai rendszer keretein, és nem kormányok és alkotmányok garantálták őket, hanem bizonyos társadalmi, szellemi vagy vallásos erők. Így aztán a tizenkilencedik század folyamán általánossá vált az a vélemény, hogy az emberi jogokra kell hivatkoznia az egyénnek, valahányszor védelemre szorul az állam újfajta szuverenitásával vagy a társadalom újfajta önkényével szemben. 

    Mivel a Nyilatkozat szerint az emberi jogok „elidegeníthetetlenek”, nem vezethetők vissza és nem származtathatók le másfajta jogokból vagy törvényekből, bevezetésükhöz nem volt szükség semmiféle autoritásra, forrásuk és céljuk egyaránt maga az Ember volt. Mi több, úgy tetszett, nincs szükség semmiféle törvényre e jogok védelmére, mert elvben minden további törvénye jogok elismerésére épül. Egyedül az ember látszott szuverénnek törvény dolgában, ahogy egyedül a népet kiáltották ki szuverénnek önnön kormányzásában. A nép szuverenitását (amely különbözött a fejedelemétől) nem Isten kegyelméből, hanem az Ember nevében nyilvánították ki, tehát a legtermészetesebbnek látszott, hogy az ember „elidegeníthetetlen” jogai érvényre jutnak és a nép szuverén önkormányzáshoz való jogának elidegeníthetetlen részévé válnak. 

    Más szóval, alighogy az ember színre lépett tökéletesen felszabadult, tökéletesen különálló lényként, ki méltóságát magában hordja és nem szorul a tekintetben semmiféle szélesebb, őt felölelő rendre, máris eltűnt és átváltozott a nép egy tagjává. Az elidegeníthetetlen emberi jogok kinyilatkoztatása ugyanis kezdettől belső önellentmondással jár, mert egy „absztrakt”, nem létező emberrel számol: hiszen még a primitív népek is valamiféle társadalomban élnek. Ha olyik törzsi vagy más „elmaradott” közösség nem örvendett emberi jogoknak, az nyilván azért történhetett meg, mert még nem jutott el a civilizáció megfelelő fokára, a népi-nemzeti szuverenitás fokára, hanem idegen vagy törzsbéli zsarnokok nyomták el. Az emberi jogok egész kérdésköre ilyenformán villámgyorsan és kibogozhatatlanul összefonódott a nemzeti felszabadulás kérdésével: úgy tetszett, más nem biztosíthatja e jogokat, mint a felszabadult nép szuverenitása, természetesen a kérdéses népé. S mivel a francia forradalom óta az emberiséget nemzetek családjának tekintették, fokról fokra nyilvánvalóvá vált, hogy az ember igazi megjelenési formája nem az egyén, hanem a nép.

    Hogy miféle súlyos következményekkel jár az emberi jogok azonosítása a népfelségjogokkal a nemzetállamok európai rendszerén belül, arra csak akkor derült fény, amikor hirtelen egyre nagyobb számban tűntek fel a színen olyan emberek és népek, melyek legelemibb jogait éppoly kevéssé biztosította a nemzetállam rendes működése itt, Európa közepén, mintha Afrika közepén találták volna magukat. Végtére addig is azért hitték „elidegeníthetetlennek” az emberi jogokat, mert a feltételezések szerint nem függtek az adott kormánytól; most azonban kiderült, mihelyt az embereknek nincs saját kormányuk és így jogaik a minimumra redukálódnak, nincs hatalom, amely ezeket megvédené, sem olyan intézmény, amely hajlandó volna biztosítani őket.

        [...]

    Hontalanoknak és kisebbségeknek egyaránt az volt a meggyőződésük, hogy nemzeti jogaik elvesztése egyet jelent emberi jogaik elvesztésével, hogy az előbbinek szükségszerű következménye az utóbbi. Minél inkább megfosztották őket mindenfajta jogtól, annál elszántabban törekedtek rá, hogy egy nemzeti közösségbe integrálódhassanak. [...]

        [...]

    Hogy a felelős személyeknek nem sikerült az emberi jogok új törvényének meghirdetésével orvosolni annak az egyre növekvő embercsoportnak a baját, mely törvényen kívül kényszerült élni, az igazán nem a jóakarat hiányán múlott. Az emberi jogok, ahogyan azokat a francia és az amerikai forradalom kinyilatkoztatta a civilizált társadalmak egyedül lehetséges alapjaként, ezelőtt sem játszottak soha tényleges politikai szerepet. A tizenkilencedik század folyamán csak elvétve és felületesen hivatkoztak ezekre a jogokra azért, hogy megvédjék az egyént az állam növekvő hatalmával szemben, és hogy enyhítsék az ipari forradalom okozta társadalmi létbizonytalanságot. Ekkor új értelmet nyert az emberi jogok fogalma: a jogfosztottak védelmezőinek állandó jelszava lett, afféle törvénypótlék, kivételes jog azoknak, akik jobb híján rászorultak.

    Nyilvánvaló, hogy miért bánt mostohagyermekeként a tizenkilencedik századi politikai gondolkodás az emberi jogok fogalomkörével, és miért nem akadt a huszadik században olyan liberális vagy radikális párt, amely időszerűnek érezte volna, hogy azokat programjába felvegye, még akkor sem, amikor nagy szükség lett volna az emberi jogok érvényesítésére: a polgárjogok – azaz az állampolgároknak országonként változó jogai – elvben az örök emberi jogokat testesítették meg és mondták ki valóságos törvények alakjában, és ezek az örök jogok elvben függetlennek számítottak ilyen vagy olyan állampolgárságtól, illetve nemzetiségtől. Minden emberi lény polgára volt valamiféle politikai közösségnek; ha országuk törvényei nem tettek eleget az emberi jogok támasztotta követelményeknek, elvben az ő dolguk lett volna azokat megváltoztatni, demokratikus országokban törvényhozás útján, önkényuralmakban forradalommal.

    Az elidegeníthetetlennek tekintett emberi jogok alkalmazhatatlannak bizonyultak, még olyan országokban is, melyeknek alkotmánya rájuk épült, valahányszor színre léptek olyan emberek, akik már nem voltak állampolgárai semmiféle szuverén államnak. Ez a tény önmagában is elég zavarba ejtő volt, s vegyük még hozzá, mekkora zűrzavart támasztottak a meg-megújuló kísérletek arra, hogy előállítsák az emberi jogok új törvénytárát, hiszen azt bizonyították be, hogy senki sem képes tisztán definiálni, mi is az általános emberi jogok valóságos, az állampolgári jogtól elkülöníthető értelme. Ámbár abban mindenki egyetérteni látszott, hogy a hontalanokat sújtó csapás lényege éppen az, hogy elveszítették emberi jogaikat, azt szemmel láthatóan senki sem tudta, voltaképpen miféle jogaikat vesztették is el, amikor emberi jogaikat elvesztették. 

    Az első veszteség, amelyet a jogfosztottak elszenvedtek, otthonuk elvesztése volt, és ez egyet jelentett annak az egész társadalmi összefüggésrendszernek az elvesztésével, amelybe beleszülettek, és amelyen belül kivívták saját külön helyüket a nap alatt. Erre a csapásra igazán sok példa volt már a történelemben: egyének vagy egész népcsoportok kényszerű kivándorlása politikai vagy gazdasági okokból emberemlékezet óta mindennapos eseménynek számított. Amire korábban nem volt példa, az nem az otthon elvesztése, hanem az volt, hogy lehetetlen volt helyette új otthonra találni. Hirtelen nem volt olyan hely e földön, ahol az emigránsok letelepedhettek volna kegyetlen megszorítások nélkül, nem volt olyan ország, amelynek népével egybeolvadhattak volna, sem terület, ahol saját új közösségüket felépíthették volna. Ennek ráadásul a legcsekélyebb köze sem volt a valóságos túlnépesedéshez; a probléma nem az élettér hiányából fakadt, hanem a megfelelő politikai szervezet hiányából. Senki sem vette észre, hogy az emberiség, amelyet oly régóta nemzetek családjának tekintettek, eljutott fejlődésének egy olyan fokára, amelyen bárkit, akit eme szorosan szervezett, zárt közösségek egyike kivetett magából, azt kivetette a nemzetek családja is.(48)

    A második veszteség, amelyet a jogfosztottaknak el kellett szenvedniük, kormányuk védelmének elvesztése volt, és ez nemcsak azzal járt, hogy saját hazájukban fosztódtak meg törvényes státusuktól, hanem minden más országban is. A kölcsönös szerződések, nemzetközi egyezmények úgy behálózták a földet, hogy révükön bármely ország állampolgára magával vihette törvényes státusát, akárhová utazott is (úgyhogy például egy német állampolgár a náci uralom idején külföldön sem köthetett vegyes házasságot a nürnbergi törvények miatt). De aki kívül rekedt e hálón, az mindenestül kívül rekedt a törvényesség keretein is (az utolsó háború alatt például a hontalanok mindig rosszabb helyzetben voltak, mint azok az idegenek, akik ellenséges országokból jöttek: ez utóbbiak még mindig élvezték közvetve saját kormányuk oltalmát, hála különféle nemzetközi egyezményeknek).

    Önmagában a kormány oltalmának elvesztése sem példátlanabb eset, mint az otthon elvesztése. Civilizált országok menedékjogot kínáltak azoknak, akiket kormányuk üldözött, és ámbár ezt a gyakorlatot soha nem iktatták hivatalosan törvénybe, elég jól működött a tizenkilencedik században, sőt még a mi századunkban is. A baj akkor kezdődött, amikor a menekültek új kategóriáinak száma annyira megnőtt, hogy ügyüket nem lehetett többet egy kivételes esetekre elgondolt, nem hivatalos eljárással kezelni. Mi több, nagyobb részük nem is tarthatott igényt a menedékjogra, mely kimondatlanul is olyan politikai vagy vallási meggyőződést feltételez, melyet nem tilt a befogadó ország törvénykezése. Az újfajta menekülteket nem azért űzték el, amit tettek vagy gondoltak, hanem azért, mert azok voltak, akik voltak és maradtak – mert nemkívánatos fajba találtak beleszületni, vagy nemkívánatos osztályba, vagy nem megfelelő kormány mellé álltak (mint például a Spanyol Köztársaság hadseregének tagjai).49

    Minél inkább nőtt a jogfosztottak száma, annál nagyobb lett a kísértés arra, hogy inkább az üldözöttek státusára irányuljon a figyelem, mint az őket üldöző kormányok tetteire. És a leginkább szembeszökő tény az volt, hogy noha ezeket az embereket imilyen-amolyan politikai ürüggyel űzték el, már nem voltak üldözőik szemében veszedelmesek vagy gyalázatos tettek elkövetői, mint eddig a történelem folyamán: nem tekintették őket aktív ellenségnek, és ezt nem is igen állították róluk (az a néhány ezer szovjet állampolgár, aki a második világháború után önként hagyta el a Szovjetuniót és lelt menedéket demokratikus országokban, többet ártott a Szovjetunió hírnevének, mint a húszas évek sok millió menekültje, akik nem megfelelő osztály tagjai voltak), hanem egyszerűen csak emberi lények voltak és ilyen színben tűntek is fel, és éppen ártatlanságuk volt a legsúlyosabb átok rajtuk – minden tekintetben, elsősorban éppen az őket üldöző kormányok szemében. Ártatlanságuk – a szónak abban az értelmében, hogy semmiféle felelősség nem terhelte őket – volt jogfosztottságuk legfőbb jegye, amiképpen az volt a pecsét politikai státusuk elvesztésén is.

        [...]

    Ez a helyzet mutatja, mennyi buktatót rejt magában az emberi jogok fogalma. Egyre megy, hogyan határozták meg eredetileg ezeket a jogokat (az amerikai formula szerint mint az élethez, szabadsághoz és a boldogulás kereséséhez való jogot, a francia formula szerint mint a törvény előtti egyenlőséget, a szabadságot, a tulajdonjog védelmét és a nemzet szuverenitását); az is egyre megy, hogyan kíséreltek meg világosabbá tenni olyan homályos megfogalmazást, mint a boldogság keresése, vagy a tulajdonhoz való feltétlen jog idejétmúlt formuláját; azoknak a tényleges helyzete, akiket a huszadik század kiűzött a jog sáncaiból, bizonyítja, hogy mindezek állampolgári jogok, melyek elvesztése nem vonja szükségképpen maga után a teljes jogfosztottság állapotát. Háborúban a katona megfoszttatik az élethez való jogától, a bűnöző elzárásakor a szabadsághoz való jogától, szükségállapot esetén minden polgár a boldogsághoz való jogától, mégsem jutna soha senkinek az eszébe ezekben az esetekben arról beszélni, hogy csorba esett az emberi jogokon. Másrészt az alapvető törvénytelenség állapotában is garantálhatja az állam polgárainak ezeket a jogokat (mégha nemigen élvezhetik is őket). 

    A jogfosztottaknak nem az a csapás, hogy megfosztják őket az élethez való joguktól, szabadságuktól, a boldogságra törekvés lehetőségétől vagy a törvény előtti egyenlőségtől és a véleményszabadságtól – hiszen ezeket a formulákat egytől egyig egy adott közösségen belül felmerülő problémák megoldására szánták –, hanem az, hogy nem tartoznak semmiféle közösséghez. Nem attól szenvednek, hogy nincs biztosítva a törvény előtti egyenlőségük, hanem attól, hogy semmiféle törvény nem érvényes rájuk; nem attól, hogy elnyomják őket, hanem attól, hogy még csak elnyomni sem akarja őket senki. Életük csak egy meglehetősen hosszú folyamat végső stádiumában kerül veszélybe; csak amikor végképp „feleslegessé” válnak, amikor senki sem „tart már igényt” rájuk, akkor kerülnek életveszélybe. Még a nácik is úgy kezdtek hozzá a zsidók kiirtásához, hogy előbb megfosztották őket törvényes (másodrendű állampolgári) státusuktól, és elszakították őket az eleven világtól úgy, hogy gettókba vagy koncentrációs táborokba zárták őket; és mielőtt beindították volna a gázkamrákat, óvatosan kipuhatolták, nem inog-e alattuk a talaj, és nagy megelégedésükre azt tapasztalhatták, hogy egyetlen ország sem tart igényt ezekre az emberekre. És ez itt a lényeg: előbb előállították a teljes jogfosztottság állapotát, csak azután vitatták el áldozataik jogát az élethez.

    Ugyanez érvényes, mégpedig szatírába illő mértékben, a szabadsághoz való jogra, melyet olykor az emberi jogok leglényegével azonosítanak. Nem is kérdéses, hogy a törvény sáncain kívül rekedtek olykor szabadabban mozoghatnak, mint a bebörtönzött bűnöző, vagy szabadabban nyilváníthatják ki véleményüket egy demokratikus állam internálótáborában, mint bármely közönséges zsarnok uralma alatt, a totalitárius országokról már nem is beszélve.'' De sem testi biztonságuk – hisz vagy az állam eteti őket, vagy valami magán jótékonysági intézmény –, sem a véleménynyilvánítás szabadsága nem változtat jottányit sem alapvető állapotukon, a jogfosztottságon. Könyörületnek és nem a törvény hatalmának köszönhetik, hogy élnek, mert nincs olyan törvény, amely arra kényszerítené a befogadó nemzetet, hogy táplálja őket; mozgásszabadságuk – ha van egyáltalán – nem jogosítja fel őket az ott-tartózkodásra, ami pedig természetszerűen kijár a bebörtönzött bűnözőnek is; és véleménynyilvánítási szabadságuk a bolond szabadsága, hisz úgysem számít, amit ők gondolnak.

    És ezek a dolgok perdöntőek. A teljes jogfosztottság mindenekelőtt és mindenekfelett abban nyilatkozik meg, hogy nincs olyan pontja a földnek, ahol az érintettek véleményének bármi súlya volna és cselekedetcikkel bármit is elérnének. Nem szabadság és igazságosság – ezek az állampolgári jogok –, hanem valami sokkal alapvetőbb megy veszendőbe, amikor már nem magától értetődő, hogy valaki annak a közösségnek a tagja, amelybe beleszületett, és nem is az ő választásától függ, hogy ne oda tartozzék, vagy amikor valaki egyszerre olyan helyzetben találja magát, hogy az, ahogyan a többiek bánnak vele, nem attól függ, amit tesz vagy nem tesz. És ez az emberi jogaiktól megfosztottak helyzetének lényege, ez a végletes nyomorúság, ez és nem más. Nem a szabadsághoz, hanem a cselekvéshez való joguktól fosztották meg őket, nem attól a joguktól, hogy azt gondoljanak, amit csak tetszik, hanem a véleménynyilvánítás jogától. Véletlenszerűen éri őket áldás vagy átok, olykor privilégiumok, a legtöbbször igazságtalanságok, de sorsuk a legkevésbé sem függ attól, amit tesznek, tettek vagy tehetnek. 

    Hogy létezik egy jog ahhoz, hogy jogaink legyenek (ami egyet jelent azzal, hogy az egyén egy olyan társadalmi szervezetben él, ahol kit-kit tettei és véleményei alapján ítélnek meg), jog ahhoz, hogy az ember valamiféle szervezett közösséghez tartozzék, arra csak akkor figyeltünk fel, amikor milliószám tűntek fel emberek, akik e jogaikat elvesztették, és az adott világpolitikai helyzetben vissza sem nyerhették. És az igazi baj az volt, hogy ez a szerencsétlenség nem a civilizáció hiányának, elmaradottságnak vagy pusztán a zsarnokságnak a következménye volt, hanem éppen ellenkezőleg, azért nem lehetett orvosolni, mert nem maradt a földön egyetlen „civilizálatlan” hely sem, mert akár tetszik, akár nem, immár csakugyan mind egy világban élünk. Csak azóta jelent egyet az otthon és a politikai státus elvesztése a kitaszíttatással, mióta az emberiség szervezettsége teljessé vált.

    [...] Az emberek egyre növekvő számát sújtó szerencsétlenség tehát nem abban rejlett, hogy bizonyos jogaiktól megfosztattak, hanem abban, hogy megfosztattak attól a közösségtől, mely hajlandó és képes lett volna bármiféle jogokat garantálni. Azt látjuk tehát, hogy az ember elvesztheti minden úgynevezett emberi jogát, és mégsem megy szükségképpen veszendőbe legfontosabb emberi tulajdonsága: emberi méltósága. Egyedül a polisz elvesztése az, ami kizárja az emberiségből.

    Az a jog, amely a polisz elvesztésével függ össze, és amelyről soha említés sem történt az emberi jogok között, nem fejezhető ki a tizennyolcadik század fogalmi kategóriáival, mert ezek feltételezik, hogy az emberi jogok közvetlenül az ember „természetéből” fakadnak – és hogy ezt a természetet a természeti törvény képében jelenítik-e meg, vagy az Isten hasonlatosságára alkotott lény képében, hogy „természetes” jogokról beszélnek-e vagy isteni parancsolatról, az vajmi csekély különbség. A döntő tényező itt az, hogy ezeknek a jogoknak és annak a méltóságnak, amellyel az embert felruházzák, akkor is érvényesnek és valóságosnak kell lenniük, ha a földön csupán egyetlen emberi lény létezne; nem függnek az emberek sokaságától, akkor is érvényesülniük kell, ha az emberi lényt kitaszítja a közösség.

    Amikor először hirdették meg az emberi jogokat, függetlennek tekintették őket a történelemtől és azoktól a privilégiumoktól, amelyekkel a történelem bizonyos társadalmi rétegeket felruházott. Ezen az újfajta függetlenségen nyugodott az ember újonnan felfedezett méltósága. És ez az új méltóság kezdettől kétértelmű volt. A történelmi jogok helyére a természetes jogok léptek, a történelem szerepét a „természet” vette át; hallgatólagosan feltételezték, hogy a természet kevésbé idegen az ember lényegétől, mint a történelem. [...]

    A huszadik század embere éppannyira függetlenné vált a természettől, amennyire a tizennyolcadik századé a történelemtől. Történelem és természet egyaránt idegenné vált számunkra, éspedig a szónak abban az értelmében, hogy egyik kategória fogalmaival sem közelíthetjük meg az ember lényegét. Másfelől az emberiség léte, mely a tizennyolcadik század számára, Kant terminológiájával szólva, csupán irányadó eszme volt, mára kikerülhetetlen ténnyé vált. Ez az új helyzet, amelyben ténylegesen az „emberiség” vette át azt a szerepet, amelyet korábban a természetnek vagy a történelemnek tulajdonítottak, ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy az ember jogát jogai birtoklására, más szóval minden ember jogát arra, hogy az emberiséghez tartozzék, magának az emberiségnek kellene garantálnia. És egyáltalán nem biztos, hogy ez megvalósítható. Mert a lehető legjobb szándéktól vezérelt, arra irányuló emberi erőfeszítés ellenére, hogy a nemzetközi szervezetektől kicsikarják az emberi jogok új nyilatkozatát, meg kell értenünk, hogy ez az eszme meghaladja a nemzetközi jog mai szféráját, mely még mindig szuverén államok közötti megegyezések és szerződések formájában működik, és nemzetek felett álló jogi szféra egyelőre nem létezik. Mi több, ezt a dilemmát semmiképpen sem oldaná meg egy „világkormány” létrehozása. Noha egy ilyen kormány létrejötte a lehetőségek birodalmába tartozik, az ember méltán él a gyanúperrel, hogy a valóságban nagyon is másmilyen lenne, mint amilyennek idealista felfogású szervezetek ma elképzelik. Az emberi jogok ellen elkövetett bűnök, amelyek a totalitárius rendszerek sajátosságaivá váltak, könnyen igazolhatók azzal az ürüggyel, hogy csak az jogos, ami az egész és nem ami a rész javát és hasznát szolgálja. (Hitler mottója: „Jogos csak az lehet, ami a német népnek jó”, csak vulgáris megfogalmazása a törvény ama fogalmának, mely mindenütt fellelhető, és amely csak addig nem érvényesül a gyakorlatban, ameddig az alkotmányokba foglalt, régibb keletű hagyományok útját állják.) A törvény olyatén felfogása, mely a jog fogalmát azonosítja azzal, ami valakinek jó – az egyénnek, a családnak, a népnek vagy a többségnek –, szükségképpen uralkodóvá válik, mihelyt a vallás abszolút és transzcendens mércéje vagy a természeti törvény hatályát veszti. És ezt a bajt az sem orvosolja, ha olyannyira kitágul annak a fogalma, „akinek jó”, hogy felöleli az egész emberiséget. Mert nagyon is elképzelhető, és nem esik a valóságos politikai lehetőségek birodalmán kívül, hogy egy szép napon a magas fokon szervezett és gépesített emberiség abszolút demokratikusan – vagyis többségi határozattal – úgy dönt, hogy az emberiség egésze szempontjából kívánatos egy részének felszámolása. Itt, a tényszerű valóságban szembesülünk a politikai bölcselet egy legősibb és legzavarbaejtőbb ellentmondásával, amely csak addig maradhatott rejtve, amíg szilárd volt a keresztény teológia uralma, és ez szolgált megoldással minden politikai és filozófiai problémára, de amely már jóval korábban erre a kijelentésre bírta Platónt: „Minden dolgok mércéje csak egy isten lehet, nem az ember.”

       [...]

    [...] Az emberi jogoknak az a fogalma, mely az emberi lénynek – mint ilyennek – vélt létezésére épül, abban a pillanatban csődöt mondott, amikor azok, akik azt hirdették magukról: hisznek benne, először találták szembe magukat olyan emberekkel, akik csakugyan megfosztattak minden más minőségüktől, egyet kivéve: megmaradtak emberi lénynek. A világ egy cseppet sem tekintette szentnek az emberi lény absztrakt pőreségét. És az objektív politikai viszonyok szemszögéből nehéz megmondani, hogyan mozdíthatták volna elő a probléma megoldását azok az emberről szóló tézisek, amelyekre az emberi jogok épültek: akár az, hogy Isten őt a maga képére és hasonlatosságára teremtette (az amerikai formula szerint), akár az, hogy ő az emberiség képviselője, vagy hogy eleve magában hordja a természeti törvény szent igényeit (a francia formula szerint).

    A haláltáborok túlélői, a koncentrációs és internálótáborok lakói Burke érvei nélkül is arra a belátásra jutottak, hogy a legnagyobb veszélyt az hozta rájuk, hogy ők, a szó absztrakt pőreségében, csupáncsak emberi lények. Ezért nézték őket mindenütt vadembereknek, s ők azért ragaszkodtak nemzetiségükhöz, egykori állampolgárságuk utolsó maradványához, mert attól féltek, végül már vadállatszámba mennek, minthogy ez – nemzetiségük – volt az utolsó megmaradt és mások által is elismert szál, mely őket még az emberiséghez fűzte. Bizalmatlanságuk a természetes emberi jogok s előszeretetük a nemzetiség adta jogok iránt pontosan annak felismeréséből fakad, hogy a természetes jogok kijárnak még a vadaknak is. Már Burke-öt aggasztotta, hogy az „elidegeníthetetlen” természetes jog csak a „pőre vad jogait” ismerné e1,(53) s ezzel a vadság fokára szállítaná le a civilizált nemzeteket. Mivel csak a vadaknak nincs több vesztenivalójuk a puszta ember mivoltuknál, az emberek még inkább ragaszkodnak nemzetiségükhöz, ha elvesztették azt a jogot és védelmet, amelyet ez a nemzeti hovatartozás adott nekik. Csak múltjuk s a vele járó, rájuk „hagyományozott örökség” látszik azt a tényt bizonyítani, hogy még a civilizált világhoz tartoznak.

    Ha egy emberi lény elveszti politikai státusát, pontosan olyan helyzetbe kerül, amelyben az általános emberi jogokról szóló nyilatkozat oltalmat kínálna neki, ha jogai csakugyan veleszületettek és elidegeníthetetlenek volnának. Valójában az ellenkezője igaz. Úgy tetszik, az az ember, aki csak ember és semmi más, éppen ama tulajdonságait veszítette el, amelyek lehetővé teszik, hogy más emberek embertársukként bánjanak vele. Itt keresendő az egyik oka annak, hogy sokkal nehezebb egy bűnöző jogi személyiségét semmibe venni, azaz egy olyan emberét, aki vállalni merte a felelősséget egy tettéért, melynek következményei határozzák meg ezentúl sorsát, mint egy olyan emberét, akitől megtagadtak mindenfajta közös emberi felelősséget.

    [...]

    Minél fejlettebb egy társadalom, minél tökéletesebb az általa teremtett világ, minél otthonosabban érzik magukat az emberek ebben az ember alkotta civilizációban, annál visszatetszőbb a szemükben mindaz, amit nem maguk állítanak elő, hanem csak úgy titokzatosan az ölükbe hull. Az az emberi lény, aki elvesztette helyét a közösségen belül, politikai státusát kora küzdelmeiben, jogi személyiségét, mely tetteit és sorsa egy részét összetartozó egésszé tette, az csak azokat a tulajdonságait őrizheti meg, amelyek rendes körülmények között egyedül a magánélet szférájában fejeződnek ki, és minden közérdekű ügyben tulajdonságok nélküli lény, puszta létezés marad. Ezzel a puszta léttel, vagyis mindazzal, ami születésünkkel titokzatos módon megadatik számunkra, és magába foglalja testünk alakját, lelkünk hajlamait, méltóképpen csak az előreláthatatlan, véletlenül jött barátság vagy rokonszenv bánhat, vagy a szeretet nagy és kiszámíthatatlan kegyelme, amely azt mondatja Szent Ágostonnal: „Volo ut sis!” (Akarom, hogy légy), anélkül hogy valamiféle okát is adhatná e magasztos és felülmúlhatatlan kijelentésének.

    A görögök óta tudjuk, hogy a magasan fejlett politikai élet mélyen gyökerező gyanút táplál e magánszféra iránt, mélységes ellenszenvvel tekint arra a zavarbaejtő csodára, mely abban a tényben rejlik, hogy mindenki olyan, amilyen – egyetlen, páratlan, változhatatlan. A pusztán adottnak ez az egész szférája, ami a civilizált társadalmakban a magánélet körébe tartozik, örökös fenyegetés a közéleti szférára, mivel a közéleti szféra az egyenlőség törvényére épül, a magánszféra ellenben az általános különbözés és megkülönböztetés törvényére. Az egyenlőség nincs adva számunkra, ellentétben mindazzal, ami a puszta létezés körébe tartozik, hanem az emberi szerveződés terméke, amennyiben azt az igazságosság elve irányítja. Nem születünk egyenlőnek; egyenlővé csupán egy csoport tagjaiként válunk, ha elég erős az a közös elhatározásunk, hogy kölcsönösen egyenlő jogokat biztosítunk egymásnak.

    Politikai életünk azon a meggyőződésen nyugszik, hogy képesek vagyunk megfelelő szervezéssel az emberek egyenlőségét biztosítani, mert az ember a vele egyenlőkkel és csakis azokkal közösen építheti fel, változtathatja meg világát és cselekedhet benne. A puszta adottságok sötét háttere, az a háttér, amelyet változtathatatlan és egyedi természetünk alkot, úgy tör be a politika színpadára, mint az idegen, aki a maga nagyon is szembeszökő másságával ébreszt rá bennünket az emberi tevékenység korlátaira – amelyek azonosak az emberi egyenlőség korlátéival. Magasan fejlett politikai közösségek – amilyenek például az ókori városállamok voltak, vagy amilyenek a modern nemzetállamok – azért hangsúlyozzák olyan gyakran etnikai homogenitásukat, mert azt remélik, ezáltal sikerül kiküszöbölniük annyira, amennyire csak lehetséges, azokat a természet adta, mindig jelen levő különbségeket és megkülönböztetéseket, amelyek már önmagukban is ostoba gyűlölködést, bizalmatlanságot és diszkriminációt váltanak ki, mert túlságosan élesen jelölik ki az életnek azon szféráit, amelyekben az emberek nem cselekedhetnek és amelyeket nem változtathatnak meg kedvük szerint, azaz az ember alkotta világ korlátait. Az „idegen” egymagában ijesztő szimbóluma a másságnak mint olyannak, az egyéniségnek mint olyannak, és megmutatja, mely területeken nem képes változtatni és cselekedni az ember, amiért is erős hajlama van ezeket elpusztítani. Ha egy négert egy fehér közösségen belül csak négernek tekintenek és semmi másnak, nemcsak az egyenlő elbánáshoz való jogát veszti el, hanem a cselekvésnek azt a szabadságát is, mely jellegzetesen emberi vonás; ha bármit tesz is, azt ettől fogva olybá tekintik, mint bizonyos „néger” tulajdonságok „szükségszerű” folyományát; egy embernek nevezett állatfaj egyik egyedévé válik. Majdnem ugyanerre a sorsra jutnak azok is, akik elvesztették mindennemű megkülönböztető politikai minőségüket, s csak és kizárólag emberi lénnyé váltak. És nem kétséges, hogy ha valaha valahol is teljes diadalt aratna a közélet és törvénye, az egyenlőség, ha valaha sikerülne egy társadalomnak eltörölnie vagy a minimumra redukálnia a másság sötét hátterét, az a társadalom kétségkívül megkövesedne, és mondhatni így nyerné el büntetését azért, mert megfeledkezett róla, hogy az ember csak ura a világnak, de nem teremtője.

    A közös világon kívüli életre kényszerített emberek létét az a nagy veszély fenyegeti, hogy a civilizáció kellős közepén természetes adottságuk, puszta másságuk állapotába hullanak vissza. Nem rendelkeznek azzal a különbségeket kiegyenlítő óriási erővel, ami a valamifajta közösséghez tartozásból ered, és, mivel nem vehetnek többet részt a közös emberi tevékenységben, lassan valahogyan úgy tartoznak az emberi nemhez, ahogyan az állatok egy bizonyos állatfajhoz. Az emberi jogok elvesztésével járó paradox helyzet lényege az, hogy aki e jogokat elveszti, az abban a pillanatban általában vett emberi lénnyé válik – akinek nincs mestersége, állampolgársága, véleménye, és nem tehet olyat, ami őt önmagával azonosítaná és jellemezné – és általában véve mássá válik, mivel nem képvisel már egyebet, mint tulajdon abszolút egyedi egyéniségét, mely azonban végképp jelentőségét veszti, hiszen nem fejezheti ki önmagát a közös világon belül, és nem is hathat erre a világra.

    Az effajta emberek léte két veszélyt is hord magában: az első és a nyomban szembeszökő az, hogy egyre növekvő számuk úgy fenyegeti politikai életünket, ember alkotta világunkat, mely közös és együttes erőfeszítéseink gyümölcse, ahogy egykor a természet megzabolázatlan erői fenyegették az ember alkotta városokat és vidékeket, vagy még azoknál is ijesztőbben. Kívülről nemigen támadhat immár olyan veszedelem, mely bármely társadalmat létében fenyegetne. Az ember legyőzte a természetet, és nincsenek barbárok sem, akik lerombolással fenyegetnék azt, amit nem értenek, ahogy a tatárok fenyegették évszázadokon át Európát. Még a totalitárius államok megjelenése is civilizációnkon belüli s nem azon kívüli jelenség. A második veszély abban rejlik, hogy a mi civilizációnk, amely az egész világot átfogja és behálózza, saját kebelén belül termeli ki az új barbárokat azáltal, hogy emberek millióira kényszerít rá olyan létfeltételeket, amelyek minden ellenkező látszat ellenére a vadak létfeltételei.(54)

(http://filozofia.hiphi.ubbcluj.ro/sites/default/files/site/rendezvenyek/Hannah%20Arendt_Az%20emberi%20jogok%20keltette%20bonyodalmak.pdf) 

Őrhelyemre állok

Ha nekem több időm lenne ... még több könyvet olvasnék. Ha több pénzem lenne,... de mivel se több pénzem, se több időm... 

Ma teljes véletlenül sikerült megint három könyvet a listámra tenni, amit szeretnék elolvasni, és természetesen majd véleményt mondani:
Dr. Molnár Róbert:
- Ébresztő, Magyarország!
- Egy politikus, akit rabul ejtett Isten
- Amikor a Csend beszélni kezd

De amíg én ezt megteszem, addig ajánlom nektek, olvassátok el ti is, illetve, aki már olvasta, ossza meg véleményét velünk.
Most egyenlőre ide másolok egy rövid leírást, illetve alulra egy videót, ahol a személyes bizonyságát hallhatjátok.

Az Ébresztő, Magyarország! című kötetről: 

A szerző jelenleg, a kötet 2012-es magánkiadása idején - a szülőfaluja polgármestereként - már a harmadik ciklusát tölti. 1998 és 2002 között képviselője és jegyzője volt a Magyar Országgyűlésnek, majd - mint írja a könyvében - Isten kiemelte a világi politika elvakító reflektorfényéből és visszaküldte a szülőfalujába, Kübekházára. „Isten vonta ki ekkor a világi politika hangzavarából...”

Így vall ebben a kötetében: „Ahhoz, hogy egy társadalomban markáns és mélyreható változások menjenek végbe, nem maradhatnak az emberek bűnnel megalkuvók. Kellenek olyan vezetők, akik gyökeresen másként gondolkodnak, és valóban kell egy igazi, őszinte, tiszta forradalom! Hiszem azonban, hogy a győztes forradalmat nem szavazófülkékben és nem gyilkos indulatokkal, egyik vagy másik oldalon harcra fogható pártkatonákkal, politikai fegyvertárakban fellelhető eszközökkel és lövedékekkel vívják, hanem hittel, imával, szeretettel, lelki fegyverzetekkel és keresztviseléssel...”

Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus, ny. főiskolai tanár szerint: „Sokáig talán nem is érti az olvasó ezen könyv címét: Ébresztő Magyarország!” A végén azonban a könyv minden elemét a fájdalmas felismerés vonja egységbe: „Amíg Isten száműzött lesz Magyarországon, addig ne is várjuk az áldást, hiszen a gazdaság válsága, a munkanélküliség, a depresszió, az alkoholizmus, az egészségügyi helyzet és egyéb válságaink mind a szeretet-deficit következményei...”

Szeretettel

Ezt a két könyvet szeretném majd hamarosan elolvasni:

Maggie Gobran
A Gobran család tehetős, a kopt keresztény egyház iránt elkötelezett orvosdinasztia. Maggie-re nagy hatással volt édesapja, George, aki a szegényeket rendelési időn kívül is mindig – ingyenesen – ellátta, illetve a nagynénje, Mathilda – Tedda néni –, akitől a kopt spiritualitást, az imádkozást, a napi bibliaolvasást vette át. Maggie kitűnő eredménnyel végezte tanulmányait, sportolt, irigylésre méltó karriert futott be: dolgozott vezető menedzserként a Siemens és a BMW cég egyiptomi kirendeltségén, professzori állást kapott az egyetemen, a kairói felső tízezerhez tartozott. A feltűnő szépségű szőke nőben viszont végig bujkált egy hiányérzet: nem érezte kielégítőnek az életét. 

folytatás itt:
http://www.baptist.hu/istennel-a-szemettelepen-avagy-szeretetmu-a-nyomortelepen/

„Ebben a világban az erőszakmentesség már nem intellektuális elmélkedés kérdése; hanem cselekvésre szólító szükségszerűség” – írta Martin Luther King Erő a szeretethez című, a Casparus kiadó gondozásában most magyarul is megjelent könyvének előszavában.

Szavainak és a könyvben összegyűjtött beszédeinek semmi más nem adhat komolyabb hitelt, mint az, ahogyan és amiért élt és meghalt. Az erőszakmentesség apostolának nevezett tiszteletes 1954-ben vált az amerikai feketék polgárjogi mozgalmának vezetőjévé. King hatására a feketék országszerte erőszakmentes demonstrációkkal tiltakoztak a hátrányos megkülönböztetés ellen, embertelen gyűlöletet váltva ki ezzel a magukat felsőbbrendűnek tekintő fehérekből.

folytatás itt:
http://www.baptist.hu/ero-a-szeretethez/

Búvárkalandok bibliai vizeken

Hétvégére.
Egy régi felvételünk. Gondoltam felteszem. :)

Érveljünk Jehova Tanúinak

Volt Jehova tanúi barátainknak találtam egy nagyon jó könyvet, hogy igeileg megerősödjenek a Biblia igazságaiban.
Csak igékkel magyaráz.
Pdf-ben letölthető

http://kevinquick.uw.hu/ervel.htm

Mindenkinek hasznos kézikönyv lehet, praktikusan felüthető, arra is, ha az utcán megszólítanak Jehova tanúi és kérdéseikre gyorsan igeileg akarunk megfelelni.

Az "Érveljünk Jehova Tanúinak" 1984 végén keletkezett, mint személyes kísérletem egy független bibliatanulmányozásra, hogy személyesen megvizsgáljam Jehova Tanúi tanításait. Abban az idõben aktív Jehova Tanúja voltam. A tanulmány 800 írásszöveg gyûjteménye, amelyek megcáfolják Jehova Tanúi tanításait, és összhangban vannak a bibliai kereszténységgel. Tartalmazza az "Elõszó"-ban személyes történetemet: hogyan lettem Jehova Tanúja és miért jöttem el.

Remélem, tanulmányomnak ezt az online változatát hasznosnak fogod találni személyes kijöveteledhez az õrtorony Társulatból, ill. Jehova Tanúival folytatott hitvédelmi beszélgetéseidben. 

Kevin Quick

Ajánlás

Hogyan találkoztam C. H. Mackintosh-sal?

1997-ben.
A Blaha Lujza téren hirdettük az evangéliumot.
A 7-es buszmegállóval szemben.
Néhány Amerikából jött keresztény hívő kezdte el ezt az evangéliumi munkát.
Egy teljes évig csatlakoztunk hozzájuk férjemmel.
Minden hét, minden szerdáján elmentünk, felállítottuk kis hangfalunkat, és a buszokról leszálló közönségnek mondtuk el, mit és hogyan gondolunk Istenről. Addig néhányunk Jézusról angol-magyar prospektusokat osztott. (Például ezt itt: link)
Beszélgettünk az emberekkel.
Nem voltunk sokan, talán ha tízen, a tömeg se állt meg.  Csak néhány öregebb néni, bácsi. Mindenki ment a maga útján.

Az Igehirdetés, missziói munka, ezen formája számomra igen megterhelő volt. Mégis mindig mentem.

Az egészből két momentum szépült világossá bennem az idő haladtával.
Én törtem az angolt - most is töröm - de hittársaink zöme amerikai angollal beszélt, nagyon kedves emberek voltak, volt közöttük, aki tanult magyarul, akik hozzánk csatlakoztak, azokból is többnyire külföldiek.
Amikor az utcai alkalom után, egy bérbe vett helységben összegyülekeztünk azokkal, akik éppen akkor még hallgatni akarták tovább az Igehirdetést, vegyes csapat. Szinte mindig más-más emberekkel, hiszen épp az volt a lényeg, hogy kötetlen legyen, és tiszta. Egyes-egyedül az evangélium legyen a központba. Azt hirdetjük, vallástól felekezettől függetlenül.

Az amerikaiak nagyon kedves emberek voltak. Mindig mosolyogtak. Emlékszem, március 15-én hatalmas kokárdákat vettek fel, és büszkén mutogatták, kérdezték, hol van rólunk a miénk?
Nem értették szolid visszafogottságunk. Számukra megtörtént itt Magyarországon a rendszerváltás, derűsen tekintettek a jövőbe, ezentúl lesz nálunk is szabadság, jogállamiság, demokrácia, bátorítóan veregették a hátunkat. Bennünk viszont borús fellegek keringtek a jövőről, talán a múlt kommunista ködjének tűnt az csak szemükben. Miért nem vagyunk happyk? Ezért ahogy tudtuk tört angolságunkkal, egy-egy ebéd közben megpróbáltuk elmondani kételyeinket. Ez Közép-Európa.

Amikor együtt énekeltük a zsoltárokat, azt lehetett olyan szépen mennyeinek hallani, ahogy egy amerikai lelkesen magyarul énekel, egy nigériaival. Először mosolyogtam, majd megértettem, lelkesedésük és Istenbe vetett hitük, együtt énekeltem velük: 

lovast a lovasával tengerbe vetette.

Nekik nem jelentett semmit a magyar politika, Istentől, és Istenért jöttek. Dehogy tudtak ők más lovasról, és dehogy tudtak más tengerről, mint a Vörös-tengerről, ami kettévált a zsidó nép előtt.

Olyan jó lett volna elszakadni a magyar valóságtól, ahogy ők voltak, abba a hittel teli, csak Jézus állapotba. Evangélizálni. De amikor Rita, aki épp akkor tért haza Angliából, a leghátsó sorban zokogott, csak mi magyarok tudtuk velejéig átérezni miért sír. Amerikaik vigasztalták a legnagyobb őszinteséggel. Mindhiába.

Ott volt Ilcsi, és Imre. Hajléktalanok voltak. De mindig ahogy engedte őket a helyzet, ott voltak velünk. Azóta is hajléktalanok. Egyszer nem régiben láttam őket a nyugati pályaudvar mellett aludni a földön, már nem mertem megszólítani őket, vigasztaltam magam: alszanak.
Pedig biztos megismertek volna. Lelkiismeret-furdalás futott végig rajtam. Talán indokolatlanul erősebben, mint kellett volna, mert arra gondoltam. épp most mondtam fel a Máltai Szeretetszolgálattól, 2012, oh én oktalan állat, mit hittem? Milyen álságos az ember. Imrének igaza volt. Hogy nézhettem volna a szemébe? Mit mondhattam volna? Hello Imre, igazad volt a keresztényekről!? 

Akkor 1997-ben egyszer együtt mentem Imrével, azt mondta nekem: "te más vagy, mint a többi keresztény, te komolyan veszed Istent." Csodálkozva ránéztem, elkezdte  mondani, hogy a hit cselekedetek nélkül halott. A keresztényeknek nincsenek cselekedeteik, ő hajléktalan, tudja miről beszél. Az állítólagos hit kevés. 

Addig soha életemben nem beszéltem hajléktalannal, meglepődtem a gyülekezeti hurrá-optimizmus-csillogás, szavak és egy hajléktalan Krisztus hívőember beszámolója közötti szakadékon.
Cselekedetek?
Soha nem gondolkoztam el, hogy ki, és miért kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe, és a keresztények? Kik azok a keresztények? Magamban néztem. Én keresztény vagyok? Vagy valami másról beszélt, én nem vagyok keresztény? Nem vagyok keresztény: Krisztus követő vagyok. Én komolyan követem Krisztust.
Ezt mondta Imre, 1997-ben, és ajánlott egy könyvet.
Azt mondta, szeret olvasni, egy antikvárium előtti asztalról guberálta ezt ki, fillérekért vette, mutatta, belelapozott, a számára lényeges dolgok alá voltak húzva, agyon volt olvasva a könyv.
- Nagyon jó, ajánlom, olvasd el és megérted, amit mondtam.

Megjegyeztem a címét: Mackintosh, Elmélkedések Mózes könyveiről.

Vártam 16 évet. Addig forgattam magamban ezt a dolgot. Aztán egy évvel a keresztény intézetből való felmondásom után, 2013-ban megvettem. Nem sietem el a dolgokat ... (ajaj)

Elkezdtem olvasni, és megértettem.

Imre mondhatná nekem, ha újra találkoznék vele, megengedném neki, hogy ezt mondja:

bogi, hát nem megmondtam, neked akkor, 

te más vagy, 

nem vagy keresztény. 

16 év kellett, hogy erre rájöjjél? 

Te, Krisztust követed.

De Imre, valószínű nem mondaná ezt, mert ő ennél sokkal bölcsebb.

Egy korszak

Találtunk egy érdekes archíve hanganyagot:

http://peregrinator.comoj.com/blogspot/csomos_robert_20051105.mp3

Nagyon érdekes, történelmi visszaemlékezés, érdemes meghallgatni.

---

Csomós Róbert 1930-ban született Budapesten. Gyári munkás (vasöntő) közben érettségizik. Utána bevonul az Esztergom-tábori páncélosokhoz, majd a szolnoki önálló ejtőernyős zászlóaljhoz, onnan a pécsi gyalogostiszti iskolára (Kossuth Akadémia) kerül. 1950 augusztusában a Fő utcai katonai börtön úgynevezett. "HŰTLENSÉGI OSZTÁLYÁRA" viszik főbenjáró koncepciós váddal ellenséghez való átszökés kísérletével gyanúsítva. 1953 nyarán kiszabadul és lumpenproletári állásokkal  keresi meg a kenyerét: (konyhalegény, úszómester, csónakmester, révészmatróz stb). Továbbra is rendőri felügyelet alatt áll (politikai REF-es) 1954-ben, majd 56 szeptemberében is újra letartóztatják.
Öt nappal a forradalom kitörése előtt szabadul és az első perctől, (már a rádiónál) az utolsó lehetőségig forgatja a fegyvert. November 10-én lépi át az Osztrák határt és Izraelben telepedik le. Az első nyáron tengeri mentő aztán búvárhalász lesz. Megélhetési forrása a tengeri puskás halvadászat, szivacsszedés. Emellett korsók ezreit, agyag és bronzszobrok százait, ágyúkat, antik hajók kincseit hozza a felszínre. Összességében több mint 30,000(harmincezer) órát tölt a tenger hullámai alatt A haifai TENGERÉSZETI MÚZEUM donátora. Egyedül egy föníciai bárkából több mint 250 istenszobrot hozott fel a múzeum részére. A Múzeum bejáratánál lévő négyméteres, két és fél tonna súlyú Burbon bronzágyú is az ő ajándéka. Mindeközben a Hazáról sem feledkezik meg, a nagyvilág szinte minden magyarnyelvű lapjában és természetesen a SZABAD EURÓPA rádióban jelennek meg elkötelezett a Kádár rendszert leleplező írásai.
"1991-januárjában a rendszerváltás hírére hazatértem. Nem vártam, hogy virágot szóró, rózsaszínruhás lányok várnak majd a határon,de ami bekövetkezett, az minden képzeletet alulmúlt. Nem kaptam vissza szüleim elkobzott vagyonát, a liberális demokrácia álarcába bújt ujjá éledő kommunista vircsaft még lakást sem adott, albérletről-albérletre vándorolva írtam meg hét könyvemet. Minimál nyugdíjon, és Amerikában élő gyermekeim (két lányom és fiam) támogatásából élek. Eddig sok száz novella, krimi jelent meg tőlem. Időnként az emigrációban használt HALÁSZ RÓBERT, máskor az ugyanolyan jelentésű ROBERT PESCADOR nevet is használom.
Különböző lapokban, nívós folyóiratokban publikálok, miközben életművemen, egy háromkötetes eposzon, évszázadokat átfogó családregényen is dolgozok. 1998-ban megnősültem, fiatal fehérorosz festőművésznőt vettem feleségül. Jelenleg és remélhetőleg tartósan a XIII kerületben a Szent István körút közelében lakom." http://pescador.uw.hu/

A szöveg erről az oldalról származik:
http://www.tollal.hu/mu/in-memoriam-csomos-robert

Nick Vujicic: Élet korlátok nélkül

Nick Vujicic, Élet korlátok nélkül című könyvét olvasom.
Egyik jó barátomtól kaptam kölcsön, aki maga is koraszülöttség miatt kerekesszékben van. Lelkesítőleg hatott rá. Ahogy olvasom rám is.
Így bátran ajánlom mindenkinek.







"Mindannyiunknak vannak korlátai. Én soha nem leszek NBA sztár, de nem baj, mert arra inspirálhatom az embereket, hogy a saját életükben legyenek sztárok. Nem szabad annak élned, amid nincs. Inkább élj úgy, mintha bármit megtehetnél, amiről álmodsz. Még ha balszerencse vagy tragédia ér, gyakran annak is van egy váratlan, teljesen valószínűtlen és abszolúte lehetetlen haszna, amit valóra kell váltanod. Lehet, hogy nem megy azonnal. Időnként néha eltűnődsz rajta, mi jó sülhetne ki belőle, de higgy benne, hogy az egész azért történt, hogy jó származzon belőle - néha a tragédiákból is lehet diadal.

Deszkára fel!

2008-ban Hawaii-on tartózkodtam egy előadás miatt, amikor találkoztam a világklasszis szörfözővel, Bethany Hamiltonnal. Talán emlékszel rá onnan, hogy elveszítette a bal karját, amikor megtámadta egy tigriscápa 2003-ban. Még csak tizenhárom éves volt, amikor az történt. Bethany neve már a cápatámadás előtt is jól ismert volt a szörfösök között, de miután kiheverte azt a tragédiát, és visszatért a sporthoz - dicsérvén az Istent, és hálát adva a szerencséjéért -, nemzetközileg is csodálni kezdték bátor szelleméért és csodálatos hitéért. Ma már hozzám hasonlóan ő is utazgat a földgolyón, és hirdeti a hitét.
     A célja, mint mondotta:
     - Beszélni akarok az Istenbe vetett hitemről, és mindenkinek a tudomására akarom hozni, hogy Isten őt is szereti, s el szeretném magyarázni, nekem Isten mennyire gondomat viselte azon a napon. Elvileg most nem is lehetnék életben, hiszen aznap reggel elveszítettem a vérem hetven százalékát.
     A találkozásunkat megelőzően sosem hallottam a teljes történetét, és nem is sejtettem, hogy ez a hihetetlen ifjú hölgy mennyire közel járt a halálhoz. Elmesélte, hogy imádkozott, miközben a 45 percnyi távolságban lévő kórházba siettek vele, és hogy suttogta a rohammentős a hit bátorító szavait a fülébe:
- Isten nem hagy el, sosem hagy cserben - mondogatta neki a férfi.
     Elég cefetül álltak a dolgok. Mire végre a kórházba értek, és előkészítették őt a műtétre, kiderült, hogy az összes műtő foglalt. De ki nem találnád, ki mondta le az éppen kezdődő térdműtétjét, hogy az orvosai megoperálhassák Bethanyt.
     Bethany saját apja!
     Csodálatos, nem? A műtétjét már előkészítették, és már bemosakodtak, így csak le kellett cserélni az apát a lányára, és kezdették is. Az operáció megmentette az életét.
     Mivel egészséges, sportos lány volt, akinek hihetetlenül pozitív hozzáállása van, Bethany hamarabb felépült, mint bármelyik orvosa várta volna. A cápatámadás után három héttel már ismét szörfözött.
     A látogatásunk alatt Bethany elmondta nekem, hogy Istenbe vetett hite juttatta arra a végkövetkeztetésre, hogy az Ő terve volt, hogy elveszítse a karját. Ahelyett, hogy sajnálni kezdte volna magát, elfogadta a tényt, és tovább lépett. A világ legjobb szörfözőnői ellen vívott első versenyén a harmadik helyen végzett - félkarral! Azt állítja, hogy a karja elvesztítése sok szempontból áldásnak bizonyul, mert amikor jól teljesít egy versenyen, azzal más embereknek is azt sugallja, hogy az életükben nincsenek korlátok!
     - Isten meghallgatta azon imámat, hogy hadd legyek az eszköze. Amikor az emberek meghallgatják a történetemet, Ő szól hozzájuk - állítja. - Sokan azt mondják, hogy közelebb kerültek Istenhez, hinni kezdtek Istenben, reményt találtak az életükben, vagy ihletet kaptak, hogy legyőzzék az előttük álló nehézséget. S én dicsérem Istent, amikor ezeket hallom, mert nem én vagyok az, aki tett értük bármit - Isten az, aki segít nekik. Olyan boldoggá tesz, hogy Isten tervének a részese lehetek.
     Bethany hihetetlen lelkesedése akaratlanul is magával ragad. Kevesen vethették volna a szemére, ha a cápa támadása után abbahagyta volna a szörfözést. Újra meg kellett tanulnia, hogyan egyensúlyozzon a szörfdeszkán, de ez sem szegte kedvét. Hitt benne, hogy bár szörnyű dolog történt vele, jó származik majd belőle.

A hullámokon nyargalni

Ne felejtsd el ennek a bámulatos lánynak a történetét, ha az élet rádveti magát, és kiharap egy darabot a terveidből és az álmaidból. Mert meg fog történni. Időnként mindannyiunkat ledönt egy váratlan hullám. Megvan rá az esély, hogy neked nem egy cápa lesz a problémád forrása, de bármi is dönt le, gondolj erre a bátor, tizenéves lányra, aki nemcsak túlélte a természet egyik legkegyetlenebb ragadozójának a támadását, hanem eltökéltebb lett, mint valaha, hogy egy nagyszerű életet éljen.
     Bethany annyira megihletett engem, hogy megkértem, segítsen megtennem valamit, amit mindig is ki akartam próbálni. Megkértem, hogy tanítson meg szörfözni. Legnagyobb meglepetésemre azonnal felajánlotta, hogy kivisz Waikiki Beach-re.
     Marhára feldobott, hogy egy olyan történelmi helyen láthatok neki a szörfözés elsajátításának, ahol hawaii királyok és királynők lovagoltak először a hullámok tetején. De nem kevésbé voltam ideges. Miközben Bethany elkezdett nekem egy szörfdeszkát viaszolni, bemutatott Tony Moniz és Lance Hookano szörfbajnokoknak, akik majd mellénk szegődnek a vízben.
     Mint már említettem, ha azon tűnődsz, meg tudod-e tenni mindazt, amit kell, hogy elérd az álmodat, bízz azokban az emberekben, akik segítő kezet nyújtanak, hogy kalauzaid legyenek. Én is éppen így tettem, hogy elérjem a célomat. Jobb szörfös cimborákat elképzelni se tudtam volna. A fűben elkezdték velem gyakoroltatni a deszkán való egyensúlyozást."



Idézet, A Kiadó engedélyével
Nick Vujicic, Élet korlátok nélkül, 93., 94., 95., 96. oldal

Nick Vujicic 2013. április 19-20-án Magyarországon:
http://ezazanap.hu/nick-vujicic-magyarorszagon

Feleségével

Gyermekével

Bethany Hamilton szörfös lány történetéről film: Életem a szörf - http://filmtrailer.hu/film/soul-surfer/

90 perc a Mennyországban

Don Piper: 90 perc a mennyországban c. könyvet olvastam most el.

A könyvben kevés van írva a Mennyben töltött időről. Itt alul, amit linkeltem kis filmekben több van elmesélve.

A könyvből nekem az tetszett a legjobban, hogy
- nem volt alagút, fény, amit eddig szokásosan hallottunk halálból visszatértektől

Igaz, és talán pont így is kell értelmezni, amit Jézus mondott, a benne hívőknek:

"Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, 

aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, 

hanem átment a halálból az életbe." 

Jn 5,24

Ez az a levegővételnyi idő.
Utolsó lélegzetem itt, a másik ott. Nincs közte se sötétség, se fájdalom, se gyötrődés. Ez a hívők jutalma.


Tetszett még, hogy sokan fogadták őt, a Menny kapujában.
Ölelgették.

"Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: 

aki nem szereti a testvérét, az a halálban van." 

1Jn 3,14

A könyvben nagyobb hangsúly van a baleset utáni felépülésen.
Nekem is volt autóbalesetem, ezért így is tudtam olvasni a történteket.
Én a kórházban tértem magamhoz, jó lehet, állítólag, magamnál voltam a baleset alatt és után.
Pedig ez nem igaz.
Lehet, hogy feleltem a kérdésekre, megmondtam a nevemet, de később nem emlékeztem semmire,
se a balesetre, se arra, hogyan vittek be a kórházba,
csak arra, hogy a kórházban hordágyon tolnak. Arra 'ébredtem fel', hogy elszédültem, ahogy
körbe-körbe tologálnak.

A baleset az egész családunkkal történt, ezért minden érzelmi sokkot tökéletesen át tudtam élni,
amit a könyvben olvastam. Sőt, mondhatni, hogy mivel nálunk az egész család érintve volt,
a trauma még nagyobb volt, még több segítségre szorultunk volna.

Tehát, Don egyedül szenvedett balesetet, és később a felépülésénél, nagy szakértelemmel gondozták,
ezrek imádkoztak érte, és sokan segítették a családját és őt.
Ennek a fényében, összehasonlítva, az én életemmel, megdöbbentem Don 'hálátlanságán'.
Depresszióján.
Megdöbbentem azon, hogy ő lelkész volt, és ennyire talajt vesztett lett a hitében.
Rávílágított arra a kétségtelen tényre, hogy mi hívő emberek milyen felfuvalkodottá, büszkévé, és gőgössé tudunk válni.

Őszinte nyíltsággal ír magáról.
A büszkeségéről, és ebben megértettem, hogy a büszkeség az, amikor nem tudunk másoktól elfogadni, segítséget, vagy bármit, amit adni szándékoznak. Leírja, hogy a segítőit, hogyan küldte el, vagy 'sértette' meg őket. Majd, hogy ennek megváltoztatásához, egy idősebb prédikátor figyelmeztetésére volt szüksége.
Igen rácsodálkoztam erre.

Aztán írt az önzőségéről, amiből megértettem, hogy az önzőség az, ha van valamink és nem osztjuk meg testvéreinkkel. Ő a Mennyben tett látogatását, két évig nem osztotta meg senkivel, nemhogy a nagy közönséggel, nem értette meg, hogy mi testvérek mindent megosztunk egymással.

Pedig, egy lelkésztől természetesen vártuk volna, hogy ezt értse. Vagy vártuk volna egy olyan embertől, aki fenn járt a Mennyben. Tehát ezekről őszintén ír, hogy milyen kemény, makacs, büszke ember volt. Noha ezeket a depressziójára fogta, ami szintén a büszkeségéből táplálkozó hárítás.

Ámultam azon a kontraszton, hogy milyen sok segítsége volt ennek a lelkésznek, és milyen sok dolgot nem tudott? Rácsodálkoztam, hol tudtunk volna mi depresszióba esni, családunkkal, amikor a balesetünk után magunkra maradtunk?! És mégis milyen csodálatos megtapasztalásom volt, hogy noha még nem voltam hívő, mégis szellememben éreztem angyalok segítségét, a kétségbeesés és a magány óráiban. Ebbe kapaszkodtam a sötét szobában a halk sírások hangjaiban is, tudtam, mert éreztem valami mennyei békesség tölt el, vigyáznak ránk, minden tragédia ellenére is.

Rácsodálkoztam ennél az embernél, hogy még ilyen súlyos baleset sem tudta megtörni a keménységét, amit szerettei felé viselt?
Hogyan lehetséges, hogy lelkész volt?

Isten rajta keresztül mutatta meg, a hívőkben fennálló magaslatot, ami sokszor megakadályozza, az Érte végzett hathatós szolgálatot. Ő valóban belenyúl az életünkbe, hogy kimozdítson minket, előre vezessen.

Arról is írt, hogy milyen tragédia volt, visszatérni a Mennyből a Földre ilyen nagy fájdalmak közé.
Úgy gondolja, hogy bizonyosan nincs is a Földön olyan ember, aki járt a Mennybe, és visszatér, és ilyen drasztikusan élné ezt meg. Erre is felkaptam a fejem. Nem kicsinylem le a fájdalmait, elképzelni se tudom és nem is akarom, hogy milyen nagy fájdalmai voltak. De azt tudom, hogy sok embernek nagyon nagy fájdalmai vannak, és tudom, hogy sokan jöttek vissza a Mennyből. Én magamnak is voltak megtapasztalásaim, éjszakánként az Úr karjaiban voltam, hallottam a Menny énekét, betöltötte a belsőmet. Egy éven keresztül minden reggel így ébredtem, és megmondom, nem volt könnyű a nagy világban lennem élnem az ébredésem után. Lelkemet betöltötte a Menny éneke. Dúdolni is tudtam tovább.

Igen erős a kontraszt Menny és Föld között és sokan, sokféleképpen megélik ezt a hívő életükben.

Csodálkoztam ezen is, hogy ő ezt nem tudja? Nem tudja, hogy minket hívőket sokan, sokféleképpen belemerít az Úr az Ő jelenlétébe? És nekünk se könnyű, utána, itt maradnunk, élnünk, a küldetésünket végezni? Talán mi is sokszor megkérdezzük, Uram, miért kell itt lennem a Földön, ha Nálad sokkal jobb lenne? Ez a legnehezebb dolog. Már komolyan érezzük, az áldozat-terhét, mivel ismerjük Őt. Megismertük az Ő nagyságát, szentségét, szépségét, hűségét. Nehéz a durva földi valóságban élnünk.

Én ezt az érzést sokszor sokféleképpen megfogalmazom verseimben.
Vágyunk elköltözni az Úrhoz. De tudjuk, mások miatt itt kell lennünk.

Pusztában I.

"lehet, hogy mégis tévedtem"

- hang hallatszik

"Mily kietlen száraz sivatag ez"

- hang hallatszik.

"Senki sincs velem,

körülöttem csak halottak fekszenek."

"Lehet, hogy mégis tévedtem én."

- Az én hangom hallatszik.

"Rombolni jöttem én, azt ki embert ölt,

mégis mozdulatlanul, a holtakat ölelem én.

Élettelen testet szorítok kezemben,

szemem előtt vihogó pusztítója.

Minden ínam megfeszül, ugranék,

hogy rávessem magam,

széttépjem a gyűlölőt,

de nézd! fontosabb van itt!

Szeretnem kell a holtakat!"

Sivár, kietlen puszta.

Alig moccan valami.

Egymáson a kivérzett tetemek.

Csata még nem volt ilyen véres.

- Vörösen nyugszik az Ég is.

Oh, kietlen száraz pusztában

Hang se hallatszik,

nem mondom már: "talán tévedtem mégis."

Nem kérdezek Tőled semmit.

Nincs idő beszélni.

S bocsásd meg, hogy valaha megkérdeztem Tőled:

"Miért szeressek Uram?"

Körülöttem már a Vaksötétség.

 S mégis

látom, amott messze tőlem, csupa vér ruhájában

Valaki más is a holtakat öleli.

De az Ő kezében a szó ima lesz,

az ima pedig életté válik.

Tudom ki Ő, s tudom mire tanít.

Szívem minden egyes halk dobbanása

örömmel bízva kiáltja: "Várlak Uram, jöjj ide is!"

S ím a halott, kezemből feltápászkodik.

Don Piper is rájött erre.
Szeretni kell a holtakat!
Megdöbbentő, hogy neki, ilyen nagyon kemény tanításon kellett ezt megtanulnia. Hatalmas különbség van a Föld és a Menny között, nekünk dolgunk van itt.

És mégis, ebből a történetből is, mennyi-mennyi áldást kaptunk mi, Isten drága földi nyája!
Köszönjük Uram!
Köszönjük Don Piper, Isten áldjon meg téged, továbbra is!
Így megyünk előre, dicsőségről dicsőségre. Ő vezet minket. Minden kicsi báránykáját.

http://wandafulworldofbooks.blogspot.hu/2011/10/90-minutes-in-heaven-by-don-piper.html