Ajánlás

Hogyan találkoztam C. H. Mackintosh-sal?

1997-ben.
A Blaha Lujza téren hirdettük az evangéliumot.
A 7-es buszmegállóval szemben.
Néhány Amerikából jött keresztény hívő kezdte el ezt az evangéliumi munkát.
Egy teljes évig csatlakoztunk hozzájuk férjemmel.
Minden hét, minden szerdáján elmentünk, felállítottuk kis hangfalunkat, és a buszokról leszálló közönségnek mondtuk el, mit és hogyan gondolunk Istenről. Addig néhányunk Jézusról angol-magyar prospektusokat osztott. (Például ezt itt: link)
Beszélgettünk az emberekkel.
Nem voltunk sokan, talán ha tízen, a tömeg se állt meg.  Csak néhány öregebb néni, bácsi. Mindenki ment a maga útján.

Az Igehirdetés, missziói munka, ezen formája számomra igen megterhelő volt. Mégis mindig mentem.

Az egészből két momentum szépült világossá bennem az idő haladtával.
Én törtem az angolt - most is töröm - de hittársaink zöme amerikai angollal beszélt, nagyon kedves emberek voltak, volt közöttük, aki tanult magyarul, akik hozzánk csatlakoztak, azokból is többnyire külföldiek.
Amikor az utcai alkalom után, egy bérbe vett helységben összegyülekeztünk azokkal, akik éppen akkor még hallgatni akarták tovább az Igehirdetést, vegyes csapat. Szinte mindig más-más emberekkel, hiszen épp az volt a lényeg, hogy kötetlen legyen, és tiszta. Egyes-egyedül az evangélium legyen a központba. Azt hirdetjük, vallástól felekezettől függetlenül.

Az amerikaiak nagyon kedves emberek voltak. Mindig mosolyogtak. Emlékszem, március 15-én hatalmas kokárdákat vettek fel, és büszkén mutogatták, kérdezték, hol van rólunk a miénk?
Nem értették szolid visszafogottságunk. Számukra megtörtént itt Magyarországon a rendszerváltás, derűsen tekintettek a jövőbe, ezentúl lesz nálunk is szabadság, jogállamiság, demokrácia, bátorítóan veregették a hátunkat. Bennünk viszont borús fellegek keringtek a jövőről, talán a múlt kommunista ködjének tűnt az csak szemükben. Miért nem vagyunk happyk? Ezért ahogy tudtuk tört angolságunkkal, egy-egy ebéd közben megpróbáltuk elmondani kételyeinket. Ez Közép-Európa.

Amikor együtt énekeltük a zsoltárokat, azt lehetett olyan szépen mennyeinek hallani, ahogy egy amerikai lelkesen magyarul énekel, egy nigériaival. Először mosolyogtam, majd megértettem, lelkesedésük és Istenbe vetett hitük, együtt énekeltem velük: 

lovast a lovasával tengerbe vetette.

Nekik nem jelentett semmit a magyar politika, Istentől, és Istenért jöttek. Dehogy tudtak ők más lovasról, és dehogy tudtak más tengerről, mint a Vörös-tengerről, ami kettévált a zsidó nép előtt.

Olyan jó lett volna elszakadni a magyar valóságtól, ahogy ők voltak, abba a hittel teli, csak Jézus állapotba. Evangélizálni. De amikor Rita, aki épp akkor tért haza Angliából, a leghátsó sorban zokogott, csak mi magyarok tudtuk velejéig átérezni miért sír. Amerikaik vigasztalták a legnagyobb őszinteséggel. Mindhiába.

Ott volt Ilcsi, és Imre. Hajléktalanok voltak. De mindig ahogy engedte őket a helyzet, ott voltak velünk. Azóta is hajléktalanok. Egyszer nem régiben láttam őket a nyugati pályaudvar mellett aludni a földön, már nem mertem megszólítani őket, vigasztaltam magam: alszanak.
Pedig biztos megismertek volna. Lelkiismeret-furdalás futott végig rajtam. Talán indokolatlanul erősebben, mint kellett volna, mert arra gondoltam. épp most mondtam fel a Máltai Szeretetszolgálattól, 2012, oh én oktalan állat, mit hittem? Milyen álságos az ember. Imrének igaza volt. Hogy nézhettem volna a szemébe? Mit mondhattam volna? Hello Imre, igazad volt a keresztényekről!? 

Akkor 1997-ben egyszer együtt mentem Imrével, azt mondta nekem: "te más vagy, mint a többi keresztény, te komolyan veszed Istent." Csodálkozva ránéztem, elkezdte  mondani, hogy a hit cselekedetek nélkül halott. A keresztényeknek nincsenek cselekedeteik, ő hajléktalan, tudja miről beszél. Az állítólagos hit kevés. 

Addig soha életemben nem beszéltem hajléktalannal, meglepődtem a gyülekezeti hurrá-optimizmus-csillogás, szavak és egy hajléktalan Krisztus hívőember beszámolója közötti szakadékon.
Cselekedetek?
Soha nem gondolkoztam el, hogy ki, és miért kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe, és a keresztények? Kik azok a keresztények? Magamban néztem. Én keresztény vagyok? Vagy valami másról beszélt, én nem vagyok keresztény? Nem vagyok keresztény: Krisztus követő vagyok. Én komolyan követem Krisztust.
Ezt mondta Imre, 1997-ben, és ajánlott egy könyvet.
Azt mondta, szeret olvasni, egy antikvárium előtti asztalról guberálta ezt ki, fillérekért vette, mutatta, belelapozott, a számára lényeges dolgok alá voltak húzva, agyon volt olvasva a könyv.
- Nagyon jó, ajánlom, olvasd el és megérted, amit mondtam.

Megjegyeztem a címét: Mackintosh, Elmélkedések Mózes könyveiről.

Vártam 16 évet. Addig forgattam magamban ezt a dolgot. Aztán egy évvel a keresztény intézetből való felmondásom után, 2013-ban megvettem. Nem sietem el a dolgokat ... (ajaj)

Elkezdtem olvasni, és megértettem.

Imre mondhatná nekem, ha újra találkoznék vele, megengedném neki, hogy ezt mondja:

bogi, hát nem megmondtam, neked akkor, 

te más vagy, 

nem vagy keresztény. 

16 év kellett, hogy erre rájöjjél? 

Te, Krisztust követed.

De Imre, valószínű nem mondaná ezt, mert ő ennél sokkal bölcsebb.

"A nyomorúság kenyere"

A következő írás az újszövetségi Úrvacsora és az ószövetségi páskabárány ünnepe közötti kapcsolatot tárgyalja. A páskabárány előre mutatott, az Úrvacsora visszautal Jézus halálára.


A páskaünnep, a kovásztalan kenyerek ünnepe


"Ügyelj az Ábíb hónapra, és tarts páskát Istenednek, az Úrnak,
mert az Ábib hónapban hozott ki téged Egyiptomból Istened, az ÚR, éjjel.
Páskaáldozatul vágj le Istenednek, az ÚRnak juhot vagy marhát
azon a helyen, amelyet kiválaszt az ÚR, a te Istened, hogy ott lakjék az Ő neve.

Ne egyél mellé kovászos ételt.
Hét napon át nyomorúságos kovásztalan kenyeret egyél mellé, 
mert sebtében jöttél ki Egyiptomból.
Így emlékezz életed minden napján, arra a napra, 
amelyen kijöttél Egyiptomból.
Látni se lehessen kovászt hét napon át sehol a határodban.
Abból a húsból pedig, amelyet levágsz az első nap estéjén, 
semmi se maradjon reggelre.
Nem szabad levágni a páskaáldozatot akármelyik lakóhelyeden, 
amelyet ad neked Istened, az ÚR, hanem azon a helyen, 
amelyet kiválaszt Istened,
az ÚR, hogy ott lakjék az Ő neve, ott vágd le a páskaáldozatot este.
napnyugtakor, abban az időpontban, amikor kijöttél Egyiptomból.
Azon a helyen főzd és edd meg, amelyet kiválaszt Istened az ÚR. 
Reggel azután indulj, és eredj haza!
Hat napig kovásztalan kenyeret egyél!
A hetedik napon, Istenednek, az ÚRnak ünnepnapján, 
ne végezz semmi munkát!"
(5Móz16,1-8)

     A 2Mózeshez írt megjegyzéseinkben már részletesen szóltunk erről a nagy ünnepről, ezért az olvasó figyelmébe ajánljuk azt, ha tanulmányozni akarja a kérdést. Van azonban az 5Mózesnek néhány sajátos vonása, most erre szeretnénk különösen felhívni a figyelmünket. Elsősorban hadd hangsúlyozzuk, hogy az ünnep helyének különös figyelmet szentel. Érdekes és gyakorlatias mozzanat ez. Nem maguk az emberek választják ki. Az ember úgy gondolná, egészen mindegy, hol és hogyan ünneplik meg, fő, hogy megünneplik. Isten azonban másként rendeli: úgy akarja, hogy legyen meghatározott hely, ahol ezt az emlékezetes és nagyon jelentős ünnepet megtartják. Érdemes megfigyelnünk, hogy csak az 5Mózes hangsúlyozza a helyet. A 2Mózes nem szól róla, mert az elsőt Egyiptomban tartották; a 4Mózes azért nem, mert akkor a pusztában volt; véglegesen és isteni tekintéllyel az 5Mózes ír róla, mert abban már az országra vonatkozó utasítások vannak. Ez ismét csak azt bizonyítja, hogy az 5Mózes nem puszta megismétlése az előző mózesi könyveknek.

     Ott kell tehát megünnepelni a három nagy ünnepet, azon a helyen, ahol Isten találkozni akar az Ő népével, és ahol népe örvendezve találkozhat Istennel és a testvéreivel.

     Vessünk most egy pillantást az ünneplés módjára. Ennek leírása is jellemző erre a könyvre. Erre nézve jellemző "a kovásztalan kenyér". De bizonyára feltűnik az olvasónak, hogy a szöveg így ír róla: "a nyomorúság kenyere". Nos, mi ennek a jelentése? Mindnyájan értjük, hogy a kovásztalan kenyér a szív és élet szentségét jelenti, mely nagyon lényeges, ha azt akarjuk, hogy igazi közösségünk legyen Istennel. Nem az életszentségünk vált meg minket, de életszentségre vagyunk megváltva. Nem megváltásunk alapja, hanem közösségünk lényeges eleme. Ha beengedjük életünkbe a kovászt, az halálos csapás a közösségre és Isten imádására.

     Soha, egy pillanatara se téveszthetjük szem elől a személyes életszentség és gyakorlati kegyesség elvét, amelyre, mint a Bárány vérén megváltottak, el vagyunk hivatva, hogy napról napra éljük azt, mindazon körülmények között, amelyek között járjuk a mennyei nyugalom felé vezető utunkat. Ha közösségről és istenimádatról beszélünk, közben azonban tudatosan bűnben élünk, ez szomorú bizonyítéka annak, hogy fogalmunk sincs se egyikről, se másikról. Ha örvendezni akarunk Isten vagy a szentek közösségének, ha Istent szellemben és valóságban akarjuk imádni, akkor szentségben kell élnünk, és el kell szakadunk mindentől, amiről tudjuk, hogy bűnös dolog. Akár magunkban nézzük el a titkos bűnt, akár másnak engedjük, hogy benne éljen, ezzel beszennyezzük a közösséget, megszomorítjuk a Szent Szellemet, vétkezünk Krisztus ellen és magunkra vonjuk Isten ítéletét, aki már most megítéli az Ő házát és megfeddi gyermekeit, hogy az utolsó ítéletkor ne kárhozzon el a világgal együtt.

     Jó, ha komolyan figyelnek erre mindazok, akik Istennel akarnak járni és Őt akarják szolgálni. Más dolog ismerni és érteni egy tanítást, és más dolog, annak morális következményeit a gyakorlati életre nézve levonni. Bár megtartanák a kovásztalan kenyerek ünnepét mindazok, akiknek lelkiismeretéig hatolt a Bárány vére.

"Vajon nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok el azért a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovász nélkül valók vagytok. Mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus megáldoztatott. Azért ne a régi kovásszal ünnepeljünk, se rosszaság és gonoszság kovászával, hanem tisztaság és valóság kovásztalanságával" (1Kor 5,6-8)

     De mit értünk a "nyomorúság kenyerén"? Ne örvendezzünk és ujjongjunk az egyiptomi szolgaságból való szabadulás emlékünnepén? Kétségkívül igaz és mély hálát érezhetünk és megvan az okunk a dicsőítésre, ha összehasonlítjuk a teljes szabadulás állapotát korábbi állapotunkkal; s ha látjuk mindennek a következményeit. Világos azonban, hogy nem ezek voltak a páskaünnep fő jellemzői - olyannyira, hogy említve sincsenek. Olvasunk a "nyomorúság kenyeréről", de egy szó sincs örömről, dicséretről és diadalról.

     Nos, milyen erkölcsi tanítása van a "nyomorúság kenyerének"? Azt hisszük, megmutatja, milyen mély hatással van szívünkre, amikor a Szent Szellem hatására megértjük, milyen áldozatot hozott értünk Megváltónk, hogy megváltson bűneinkből és megszabadítson a megérdemelt ítélettől. Ezt jelképezik a "keserű füvek" is a 2Móz 12-ben is ez ábrázolódik ki újra meg újra Isten ószövetségi népének történetében, akiket Isten Szent Szellemének és Igéjének tanítása arra indít, hogy fegyelmezzék magukat és "szívükben megszomorodjanak" Isten jelenlétében.

     És jól jegyezzük meg, hogy ebben a szertartásban a törvényeskedésnek vagy hitetlenségnek még csak árnyéka sincs. Mikor az izraeli ember részesedett a nyomorúság kenyerében és evett a páskabárányból, ezzel nem a teljes szabadulásban való kételkedését fejezte ki. Hiszen már az egész ország birtokában volt és Isten szentséges jelenlétét élvezte. Ennek ellenére mégis ennie kellett a nyomorúság kenyerét, ez lényeges eleme volt a páskaünnepnek ("mert sietséggel jöttél ki Egyiptomból"), "Így emlékezz életed minden napján arra a napra, amelyen kijöttél Egyiptomból". Nem szabad tehát soha megfeledkezniük Egyiptomból való kijövetelükről, az Ígéret földjén sem, az egymást követő nemzedékek során sem. Hanem szüntelenül emlékezniük kell rá ezen a jelképszerű ünnepen, melynek szent szertartásai híven jellemzik az igaz, gyakorlati keresztyén kegyességet.

     A keresztyén olvasó jól teszi, ha gondosan ügyel a "nyomorúság kenyere" által jelzett igazságok sorozatára. Ez főleg azoknak szól, akik járatosnak tartják magukat a kegyelem tudományában. Az a veszély fenyegeti őket, hogy miközben lerázzák magukról a törvény minden kötöttségét, a másik szélsőségbe esnek, ti. a könnyelműség kísértésébe - ebbe a veszedelmes kelepcébe. Az idős és tapasztalt keresztyének már nem annyira hajlamosak rá; a fiatalokat kell itt különösképpen intenünk. Azokat, akik sokat hallhatták már a kegyelemből való váltságról, a hit által való üdvösségről, a törvénytől való mentességről és a keresztyén ember többi drága kiváltságáról.

     Szükségtelen mondanunk, hogy mindez alapvetően fontos: nem hallhatunk eleget róluk, és bárcsak még többet írnának, szólnának és prédikálnának ezekről, hiszen nagyon sokan élnek még mindig a törvényeskedés okozta félelemben az ÚR népe tagjai közül, mert nem ismerik eléggé ezeket az alapvető igazságokat. Sajnos azonban másfelől sokan vannak, akik csak intellektuálisan viszonyulnak a kegyelem elvéhez, de (ha szokásaik, modoruk és gyakorlati életük alapján ítéljük meg őket) kevéssé ismerik eme nagy elvek megszentelő erejét - azt az erőt, amelyet szívünkben és gyakorlati életünkben kifejtenek.

     Nos, hogy a páskaünnep kifejezésmódjával éljünk, nem Isten akarata szerint való lenne, ha bárki is megkísérelné azt úgy megünnepelni, hogy elhagyná a kovásztalan kenyeret, sőt a nyomorúság kenyerét. És mint régen, úgy ma sem lehet ünnepelnünk, azaz keresztyén életgyakorlatot folytatnunk, csak olyan lélekkel, amelyet oly találóan jellemez a 2Móz12 "keserű füve" és az 5Mózesben levő "nyomorúság kenyere". Más szóval, sürgős szükségünk van azoknak az érzéseknek a feltámadására, amelyekkel a Szent Szellem ébresztget minket, amikor elénk adja Krisztus szenvedéseit - hogy milyen áldozat árán törölte el bűneinket, hogyan hordozta el Isten igazságos haragját, amelyet bűneinkkel vontunk magunkra. Sajnálatosan keveset foglalkozunk drága Urunk szenvedésével és halálával. Más dolog, ha csak érinti lelkiismeretünket Krisztus vére és megint  más, ha szívünk mélyéig hatol, és Krisztus keresztje rányomja bélyegét egész gyakorlati életünkre és jellemünkre.

     Miért van az, hogy oly könnyedén vétkezünk szóval, gondolattal és tettel? Miért vagyunk olyan könnyelműek, fegyelmezetlenek, önteltek, testiesek és felületesek? Nem azért, mert ünnepünkről hiányzik a "nyomorúság kenyere"? Attól tartok, hiányzik a kereszténységünkből a mélység és a komolyság. Túl sok a könnyed csevegés a keresztyén hit mélységes titkairól, túl sok a belső erőt nélkülöző értelmi tudás. Nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy mindez annak a következménye, hogy túl könnyedén prédikálják egyesek az evangéliumot, talán jó szándékkal, de erkölcsi hatás nélkül.

     Nem az a baj, hogy az egyszerű evangéliumot prédikáljuk, hiszen Isten maga egyszerűen adta a Szent Szellem által. A hiba ott van, hogy a prédikációból hiányzik a szellemi mélység, a szent komolyság. Ha csak abban merül ki, hogy ellene mond a törvényeskedésnek, ezzel hajlamossá tesz a könnyelműségre. Nos, ha gonosz dolog a törvényeskedés, még sokkal gonoszabb a könnyelműség. Mindkettőtől óvakodnunk kell. Hisszük, hogy az előbbiből kigyógyít a kegyelem, az utóbbiból pedig az igazság. A Szent Szellem tanít meg, hogy alkalmazzuk helyesen mindkettőt. Ha úgy találjuk, hogy a lelket mélyen szántotta az igazság ekéjével a Szent Szellem, akkor vigasztalnunk kell Isten ingyenvaló drága kegyelmével, mert a megtört szívnek, a bánkódó lelkiismeretnek ez az orvossága. Másfelől, ha látjuk, hogy valaki könnyen veszi az életet, folyékonyan cseveg a kegyelemről és a megváltást magától értetődőnek tartja, akkor az igazság komoly figyelmeztetésével kell lelkiismeretéhez és szívéhez szólni.

     Attól félek, főként az utóbbiakból van sok a gyülekezetben. Ők hajlamosak arra, hogy elválasszák a páskát a kovásztalan kenyerek ünnepétől - hamar megnyugtatják magukat, hogy ők már úgyis mentesek az ítélettől és elfelejtik a megölt bárányt, a szentség kenyerét és a nyomorúság kenyerét. Valójában ezek elválaszthatatlanok, mert Isten szerkesztette egybe őket. Ezért nem hisszük, hogy bárki is őszintén örvendezni tudna annak a drága igazságnak, hogy "Krisztus, a mi húsvéti bárányunk megáldoztatott értünk", ha nem éli meg az ünnep másik oldalát is és a Szent Szellem nem ébreszt szívében mély érzéseket Jézus Krisztus halála felett. A Szent Szellemnek ez a mélyen szántó és szent munkája vezeti a lelket azon az úton, amelyet a "nyomorúság kenyerének" evése ábrázol ki a kovásztalan kenyerek ünnepén. Óriási a különbség a magunk bűneinek szemlélete által támasztott érzések közt és azok között, amelyek a bűneinkért szenvedő Krisztus szenvedésének láttán támadnak bennünk.

     Igaz, hogy soha nem felejthetjük bűneinket, nem felejthetjük el a vermet, ahonnan kiemelt bennünket Isten; de nem elég a verem szájánál elgondolkoznunk, hanem látnunk kell a kegyelmet is, amely kiemelt, és azt is, hogy mivel fizetett ezért drága Megváltónk. Az utóbbit kell szüntelenül mélyen emlékezetünkben megtartani, mert olyan felületesek vagyunk, annyira hajlamosak a feledésre.

     Nagyon komolyan Istenre kell tekintenünk, hogy mélyen és gyakorlati módon hatolhassunk be Krisztus szenvedéseibe, és a keresztet állíthassuk szembe mindazzal, ami bennünk vele ellentétben van. Ez meghozza majd, hogy mélyebben érezzük, vágyakozzunk a szív és élet szentsége után, elszakadunk a világtól minden tekintetben, alávetjük magunkat Krisztusnak és éberen vigyázunk magunkra, gondolatainkra, szavainkra, cselekedeteinkre, egész mindennapi életünkre. Más szóval, teljesen különbözik majd keresztyén életünk mindattól, amit ma magunk körül látunk és amit sajnos magunk életében is megfigyelhetünk. Bárcsak megnyitná a Szent Szellem szívünket egyre inkább "a megöletett Bárány", a "kovásztalan kenyér" és a "nyomorúság kenyere" által kifejezett igazságok előtt.

C.H. Mackintosh,
(Elmélkedések Mózes 4. 5. könyvéről, 429-434. old)

A hetek ünnepe

     Röviden lássuk a hetek ünnepét, mely a páskaünnep után következik:

"Számolj azután hét hetet. Attól fogva kezdd számolni a hét hetet, hogy sarlóval kezdenek aratni. Akkor tartsd meg a hetek ünnepét Istenednek, az ÚRnak, a te kezednek szabad akarat szerint való adományával, és adj önkéntes áldozatot aszerint, ahogyan megáld Istened, az ÚR.  Örvendezz Istenednek, az ÚRnak színe előtt fiaddal és leányoddal, szolgáddal, és szolgálóddal, meg a lévitával együtt, aki lakóhelyeden él, és a jövevénnyel, árvával és özveggyel együtt, akik veled vannak azon a helyen, amelyet kiválaszt Istened, az ÚR, hogy ott lakjék az Ő neve. És emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, azért tartsd meg, és teljesítsd ezeket a rendelkezéseket." (5Móz 16,9-12)

     A páskabárány Krisztus halálára mutatott; az első zsenge kévéje a feltámadott Krisztusra, a hetek ünnepe pedig a Szent Szellem kitöltetésére, 50 nappal a feltámadás után. Természetesen arról beszélünk itt, amit ezek az ünnepek számunkra jelentenek, függetlenül attól, amit Izráel számára jelentettek.

A mi kiváltságunk, hogy mindezeket a rendeléseket az Újszövetség fényében nézhetjük; és ha ezt tesszük, eltelünk csodálattal és gyönyörűséggel ezeknek az előképeknek az isteni tökéletessége, szépsége és rendje fölött. Sőt, azt is látjuk - és ez nagyon fontos számunkra -, hogyan illeszkedik az Újszövetség az Ó-hoz; milyen bámulatos egység van a kettő között és hogyan hatja át ugyanaz a Szellem az egészet elejétől a végéig. Ez még jobban megerősít a Szentírás ihletettségének igazságában és megerősít a hitetlenek támadásai ellen.

     Azonnal szembetűnik a különbség a hetek ünnepe és a kovásztalan kenyerek ünnepe között. Itt elsősorban "önkéntes áldozat" -ról olvasunk. A gyülekezet képe rajzolódik itt ki, amelyet Isten Szent Szelleme hívott életre és állított Isten elé mint "az Ő teremtményeinek első zsengéjét".

     Erről már a 3Móz 23-ban beszéltünk, ezért most csak azzal foglalkozunk, ami sajátosan 5Mózesre jellemző. Az embereknek önkéntes ajándékot kellett vinnie, aszerint, ahogy az Úr megáldotta őket.

Teljesen eltér tehát a páska-ünneptől, amely Krisztus áldozatára emlékeztet bennünket és amelyben szó sincs a mi bármilyen áldozatunkról. Emlékezünk bűneinkről és a Sátántól való szabadulásunkra és arra, hogy milyen árat fizetett Krisztus a szabadulásunkért - és ez igaz, keresztyén megértésre indít bennünket. A hetek ünnepében azonban a Szent Szellem ereje és az Ő jelenlétének velünk és bennünk való munkája ábrázolódik ki. Képessé tesz minket arra, hogy testünket-lelkünket és mindenünket önként Istennek ajánljuk fel, aszerint, ahogy megáldott bennünket.

Szükségtelen mondanunk, hogy ez csak a Szent Szellem által lehetséges.

Ő támaszt hajlandóságot bennünk, hogy eleget tegyen Isten velünk szemben támasztott igényének, melynek egyedüli mértéke az, ahogy Ő megáldott minket. Ő érteti meg velünk, hogy mi magunk, mindenestől Istené vagyunk. Ő adja meg, hogy örömmel áldozzuk oda magunkat - testünket, lelkünket, szellemünket - Istennek. Ez az igazi "önkéntes" áldozat. A kényszer árnyéka se érinti, mert "ahol az Úrnak Szelleme, ott a szabadság".

     Röviden: itt látjuk a keresztyén élet és szolgálat igazi rugóját és erkölcsi alapját. A törvény alatt sínylődő lélek nem tudja megérteni ennek erejét és szépségét, mert nem nyerte el a Szent Szellemet. A  két dolog pedig teljesen összeegyeztethetetlen. Erre tanítja az apostol a félrevezetett galatákat:

"Csak azt akarom megtudni tőletek: a törvény cselekvéséből kaptátok-e a Szent Szellemet, vagy a hitnek a prédikálásából?... Ezért, aki a Szent Szellemet ajándékozza nektek és hatalmas dolgokat művel bennetek, a törvény cselekedetei által, vagy a hitnek a prédikálása által cselekszi-e?" (3,2-5)

A Szent Szellem drága ajándéka következetesen Urunk és Megváltó Jézus Krisztusunk haláláról, feltámadásáról, mennybemeneteléről és megdicsőüléséről tanít és soha, semmi módon nem a "törvény cselekedeteiről". Isten Szent Szellemének jelenléte köztünk, hívők között a keresztyénség nagy és jellemző igazsága. Az Ószövetségben ezt nem tudták, mert nem tudhatták. Urunk földi életének idején még maguk a tanítványok sem tudták. Hiszen maga mondta nekik a halála előtti estén:

"De én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek (ill. hasznos = szümferei), hogy én most elmenjek, mert ha én nem megyek el, nem jön el hozzátok a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm Őt hozzátok" (Jn 16,7)

     Ez meggyőzően bizonyítja, hogy még azoknak is, akik az Úr személyes társaságát élvezték, jobb, hogy Ő elmegy, mert akkor elküldi a Vigasztalót. Majd ismét:

"Ha szerettek engem, tartsátok meg az én parancsolataimat. És én kérem az Atyát, és más Vigasztalót ad majd nektek, hogy veletek maradjon mindörökké, az Igazságnak Szellemét, akit a világ nem fogadhat be, mert nem látja és nem ismeri Őt; de ti ismeritek, mert nálatok marad és bennetek lesz" (Jn 14,15-17)

     Akárhogy is szeretnénk, nem tárgyalhatjuk részletesen ezt a tárgyat, csak a hetek ünnepének néhány pontjára szorítkozhatunk, ahogy fejezetünk elénk állítja.

     Már említettük, hogy a személyes odaszánás rugója és mozgatóereje a Szent Szellem, kiábrázolója pedig az "önkéntes áldozat". A keresztyén imádás alapja Krisztus áldozata, ereje pedig a Szent Szellem jelenléte. 

"Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul" (Róm 12,1)

Van azonban egy másik érdekes szempont, melyet fejezetünk 11. verse állít elénk: "Örvendezz Istenednek, az Úrnak színe előtt." A hetek ünnepének fő vonása az örvendezés volt. Szó sincs "keserű füvekről", vagy "nyomorúság kenyeréről", mert ez az ünnep a Vigasztaló eljövetelét ábrázolja ki, a Szent Szellem alászállását, aki az Atyától jött, és akit a feltámadott és megdicsőült Krisztus küldött el, hogy népének szívét megtöltse dicsérettel, hálával és diadalmas örömmel - hogy élő közösségre juttassa megdicsőült Fejével, és részeltesse Annak bűn, halál, pokol, Sátán és a sötétség hatalmai felett aratott győzelmével.

A Szent Szellem jelenléte szabadságot, fényt, erőt és örömet jelent.

Így olvassuk: "A tanítványok megteltek örömmel és Szent Szellemmel".  Kétség, félelem, törvény szolgasága, mind futva menekült a Szent Szellem megjelenésére.

     Különbséget kell azonban tennünk az Ő műve és bennünk lakozása között - ösztönzése és elpecsételése között.

A hitbeli meggyőződés első halvány nyoma a szellemben a gyümölcs.

Az Ő áldott munkája vezet igaz megtérésre és ez nem valami örömmel, hanem bűnbánattal jár.

Jó, szükséges és lényeges; de nem örömmel, inkább mély szomorúsággal jár. Ha azonban a kegyelem által hinni tudunk feltámadott és megdicsőült Megváltónkban, akkor a Szent Szellem jön, szállást vesz bennünk és elpecsételi szívünkben megkegyelmeztetésünk és örökségünk bizonyosságát.

     Ez aztán kimondhatatlan és dicsőséges örömmel tölt el bennünket, sőt áldások csatornái leszünk mások számára.

"Aki hisz énbennem, mint az Írás mondta, élő víznek folyamai áradnak ki annak belsejéből. Ezt pedig a Szent Szellemről mondta, akit veendők voltak a benne hívők, mert még nem jött el a Szent Szellem, mivel Jézus még nem dicsőíttetett meg" (Jn 7,38-39)

A Szent Szellem a hívő ember örömének indítója és forrása. Alkalmassá teszi és feltölti őket, hogy közvetítő csatornái legyenek és eloltsák a szegény szomjúhozó lélek sóvárgását. Összeköt a megdicsőült Ember Fiával, élő kapcsolatban tart Vele és alkalmassá tesz, hogy ha halványan is, de kifejezhessük az Ő lényét.

A keresztyén ember minden mozdulata valamiképpen Krisztus illatát kellene, hogy terjessze.

Ha a hitvalló keresztyén ember indulatos, önző, harácsoló, világias gondolkozású, irigy, féltékeny és öntelt, ezzel meghazudtolja hivatását, szégyent hoz Krisztus szent nevére és a keresztyénségre, melynek csodálatos előképe a hetek ünnepe.

Ezt főként  az Isten jósága feletti öröm jellemzi, amely kiárad és magához ölel mindenkit, aki szükséget lát.

"Örvendezz Istenednek az Úrnak színe előtt fiaddal és leányoddal, szolgáddal és szolgálóddal, meg a lévitával együtt, aki a lakóhelyeden él, és a jövevénnyel, az árvával és özveggyel együtt, akik veled vannak."

C.H. Mackintosh,
(Elmélkedések Mózes 4. 5. könyvéről, 434-437. old)

A sátoros ünnep

Szenteljük most figyelmünket rövid időre a sátorok ünnepének:

     "Tarts sátoros ünnepet hét napig, amikor megtörténik a betakarítás szérűdről és borsajtódból. Örvendezz ezen az ünnepen fiaddal és leányoddal, szolgáddal és szolgálóddal együtt, meg a lévitával és jövevénnyel, az árvával és az özveggyel együtt, akik lakóhelyeden élnek. Hét napig ünnepelj az Úr előtt, Istened előtt azon a helyen, amelyet kiválaszt az Úr. Mert megáldja Istened, az Úr minden termésedet és kezed minden munkáját, örvendezz hát! Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi Istenednek, az Úrnak színe előtt azon a helyen, amelyet Ő kiválaszt: a kovásztalan kenyér ünnepén, a hetek ünnepén és a sátoros ünnepen. De senki se jelenjék meg üres kézzel az Úr színe előtt! Mindenki aszerint vigyen ajándékot, amilyen áldást kapott Istenedtől, az Úrtól, aki adja azt neked" (5Móz 16,13-17)

     Megindítóan szép kép Izráel jövőjéről. A sátoros ünnepnek még nincs egyháztörténeti megfelelője. A páska és hetek ünnepe Krisztus halálának és a Szent Szellem kitöltésének felel meg, ez a harmadik ünnep azonban előre mutat, azokra az időkre, amikor Isten mindent helyreállít majd, és amelyről Isten szent prófétái által szólt kezdettől fogva. Figyeljünk különösen az ünnep időpontjára: "amikor begyűjtöd a termést a te szérűdről és sajtódról" - más szóval aratás és szüret után. A kettő között nagy különbség van. Az egyik a kegyelemről, a másik az ítéletről beszél. Az idők végén Isten begyűjti majd gabonáját a csűrjébe és azután következik a borsajtó, a rettenetes ítélet. A Jelenések 14-ben olvashatunk erről:

"És láttam: íme, fehér felhő jött, és a felhőn ült valaki, az Emberfiához hasonló, fején aranykorona, kezében éles sarló. És más angyal jött ki a templomból, hangosan kiáltva annak, aki a felhőn ült. Ereszd neki a sarlódat és arass, mert itt az aratás ideje, mivel megérett a föld aratnivalója. Ekkor a felhőn ülő rávetette sarlóját a földre és learattatott a föld" (14-16).

     Íme itt az aratás. Azután pedig

"másik angyal jött ki a mennyei templomból, és annál is éles sarló volt. Ismét másik angyal az oltártól jött ki, akinek hatalma volt a tűzön - (az ítélet jelképén) - és hangosan így kiáltott annak, akinél az éles sarló volt: Ereszd neki éles sarlódat, és szüreteld le a föld szőlőjének fürtjeit, mert már érettek a szőlőszemek. Ekkor rávetette az angyal az ő éles sarlóját a földre és leszüretelte a föld szőlőjét és belehányta az Isten haragjának nagy borsajtójába. És megtaposták a borsajtót a városon kívül, és vér folyt ki a borsajtóból a lovak zablájáig, ezerhatszáz futamnyira - egyenlő egész Palesztina hosszával - (17-20).

     Nos, ezek az apokaliptikus alakok igen jellemzően állítják elénk azokat a jeleneteket, melyeknek előképei a sátorok ünnepének ceremóniái. Krisztus mennyei csűrébe gyűjti gabonáját, s azután következik pusztító ítélete a keresztyénség felett.

Így az egész ihletett Írás, Mózestól kezdve, a zsoltárokon, prófétákon, evangéliumokon, Cselekedetek könyvén és a leveleken át egész a Jelenések könyvéig - kétséget nem tűrően megállapítja, hogy a világ nem tér meg az evangélium által, nem javul meg. Azt a dicsőséges korszakot, amelyet a sátoros ünnep ábrázol ki, meg kell, hogy előzze a szüret, az Isten haragja borsajtójának taposása.

     Ha ez így van, miért ringatják magukat az emberek mégis abban a csalóka reménységbe, hogy a világ egyszer majd megtér az evangélium által? Mit is jelent az összegyűjtött gabona és a kisajtolt szőlő? Biztos, hogy nem jelentheti a megtért világot.

     Sokaknak az az ellenvetése, hogy nem építhetünk pusztán mózesi képekre és apokaliptikus szimbólumokra. Ha csak ezekkel rendelkeznénk, akkor talán nem; de amikor az isteni ihletés mennyei lámpásának fénye megvilágítja ezeket a képeket és szimbólumokat, és jelentésüket feltárja előttünk, akkor rájövünk, hogy ezek teljes összhangban vannak a próféták és apostolok szavával, és magának az Úrnak élő tanításával. Mind ugyanazon a nyelven szólnak, ugyanazt a leckét tanulják, ugyanazt az igazságot vallják egybehangzóan, hogy az idők végén nem egy szellemi millenniumra írott, megtért világot talál majd az Úr, hanem a mindenható Isten ítéletes haragjára, borsajtójára érett, borzalmas gyümölcsöket termett szőlőt.

      Bárcsak a keresztyénség tanítói és egyszerű hívői mélyen szívükbe fogadnák és vésnék ezt az igazságot, hogy megszabadulnának egyszer s mindenkorra ettől az ámítástól.

     Mielőtt fejtegetésünk e szakaszát lezárnánk, legyen szabad kifejtenünk a keresztyén olvasó előtt, hogy mindezen igazságoknak, amelyekről szóltunk, áldott hatása lehet mindennapi életünkre. A keresztyén életet három nagy tényező formálja - a megváltás, a Szent Szellem jelenléte és a megdicsőülés reménysége. A keresztyén embert megváltotta Krisztus drága vére, elpecsételte a Szent Szellem és eltölti a Megváltóra való várakozás. Mindezek nagy, életformáló igazságok. Nemcsak elvek vagy vélemények, hanem arra rendeltettek, hogy lelkünk élő erejét adják és megvilágítsák életünket.

     Azok az ünnepek, amelyekről szóltunk, mindenestől gyakorlati jelentőségűek. Az Istentől kiválasztott helyen, Isten körül összegyülekezett nép ünneplése dicséret és hálaadás szállt Isten felé, és a tágszívű jóakarat áldott folyama minden szükségben levő felé.

"Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi Istenednek, az Úrnak színe előtt ... De senki se jelenjék meg üres kézzel az Úr előtt. Mindenki aszerint vigyen ajándékot, amilyen áldást kapott Istenedtől, az Úrtól, aki adja azt neked."

     Ne jöjjenek üres kézzel az Úr színe elé; legyen szívük dicsérettel telve, kezük pedig istenadta gyümölccsel, hogy vele megörvendeztessék az Úr szolgáinak és szegényeinek a szívét. Mindez tökéletes a maga szépségében. Az Úr maga köré kívánja gyűjteni népét, hogy eltöltse őket túláradó örömmel és hálával, és mások számára áldások csatornájává tegye őket. Ne maradjanak otthon szőlőskertjeikben és fügefáik alatt, öntelten gyönyörködvén az őket körülvevő gazdagságban. Ennek is megvan a maga ideje, de most nem egyezik Isten szándékával. Háromszor egy esztendőben kerekedjenek fel, és menjenek az Istentől kijelölt helyre, ott hallelujázzanak az Úr, az ő Istenük előtt, és bőkezűen gondoskodjanak a nyomorultról és a szegényről mindabból, amit Isten adott nekik. Isten azzal a kiváltsággal ajándékozza meg őket, hogy megörvendeztethetik a lévitát, a jövevényt, az özvegyet és az árvát. Ebben találja Ő is gyönyörűségét és ezt a gyönyörűséget meg akarja osztani népével. Népével való találkozóhelye áldott központtá lesz, ahonnan minden irányba árad az áldás.

     Fontos lecke ez Isten Gyülekezete számára. Bárcsak ügyelnénk és megfogadnánk! Bárcsak megtelne a mi szívünk is hálával, kezünk pedig jó cselekedettel. Ha Isten áldásainak csak az előképe annyi hálát és jóakaratot szül, mennyivel többet kell, hogy eredményezzen maga az áldás. De kérdés: ismerjük Isten áldásait? Megragadtuk és magunkévá tettük azokat a hit egyszerűségével? Hol vannak azok a keresztyének, akik teljes szívvel és szüntelenül örvendeznek annak, amit a páskaünnep előre megjövendölt, ti. az ítélettől és a jelenvaló világ gonoszságától való szabadulásnak? Hol vannak azok, akik örvendeznek a pünkösdnek, a bennünk lakozó, minket elpecsételő és tanúbizonysággá tevő Szent Szellemnek?

Kérdezzük csak meg a legtöbb tudós professzort: vettetek-e Szent Szellemet? - és halljuk csak, mit felelnek rá. És te, kedves olvasó, mit felelsz erre? El tudod mondani: Igen, Istennek hála, én tudom, hogy engem megtisztított Krisztus drága vére és elpecsételt a Szent Szellem. Nagyon félek, hogy a tudós professzorok közül nagyon kevesen élték át azokat a drága élményeket, amelyek a Krisztus teste legegyszerűbb tagjának is drága kiváltságai.

     És mily kevesen értik a sátoros ünnep jelentőségét. Igaz, még nem teljesedett be; de a keresztyén embernek ma is élnie kell a belőle áradó erővel: "A hit a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés." Életünk kettős irányítója és jellemünk kettős formálója a "kegyelem", amelyben állunk, és a "dicsőség", amelyre reménykedve várunk.

     De ha lelkünk nem gyökerezett meg a kegyelemben - ha még azt sem tudjuk, hogy bűneink meg vannak-e bocsátva, ha elbizakodottságnak tartjuk az üdvbizonyosságot, és alázatos, kegyes magatartásnak a szüntelen kételkedést és félelmet, és azt valljuk, hogy senki sem lehet bizonyos üdvösségében, amíg ott nem áll Krisztus ítélőszéke előtt, hogyan élhetünk akkor keresztyén alapon, és hogy teremhetjük meg a keresztyén élet gyümölcsét, hogyan ápolhatjuk a keresztyén reménységet? Ha az izraeli ember kételkedett abban, hogy ő Ábrahám fia, az Úr gyülekezetének tagja és az ország örököse, hogyan tarthatja meg akkor a páska, a kovásztalan kenyerek és a sátorok ünnepét? Se értelme, se jelentősége nem volna; biztosak lehetünk benne, hogy egyetlen izraelita se gondolt volna egy percre sem ilyen képtelenséget.

     Hogy van tehát, hogy sok gyakorló keresztyén ember - sok közülük kétségkívül Isten gyermeke - soha életében nem képes eljutni az igaz keresztyénség alapjához? Napjaikat kétség és félelem közt, sötétségben és bizonytalanságban élik le. Vallásos megnyilvánulásaik nem az elnyert győzelmes élet örvendező kiáradásai, hanem inkább törvényes kötelességteljesítés és az elkövetkezendő életre való erkölcsi előkészület. Sok, igazán kegyes ember egész életében ebben az állapotban vesztegel. Meg sem kísérli örvendezve magáévá tenni az áldott reménységet, amelyet pedig a kegyelem szüntelenül kínál, mert nem érti azt. Puszta spekulációnak tartja, amelyet néhány lelkesedő látnok vall itt-ott. Az ítélet napját várja és nem ama fényes hajnali csillagot; bűnei bocsánatáért és a Szent Szellem kitöltéséért könyörög, ahelyett, hogy örvendezne az örök élet bizonyosságának, az isteni igazságnak és a fiúság Szellemének.

     Mindezzel szembekerül az Újszövetség legegyszerűbb és legvilágosabb tanításaival; elidegenedik a keresztyénség igazi szellemétől, magatartásával rombolja a keresztyén békességet és szabadságot, és lerontja az igaz, értelmes istenimádatot, szolgálatot és bizonyságtételt. Nem örvendezhet az Úr előtt olyan kiváltságokért, amelyeket nem élvez, és nem áldhatja Istent olyan áldásokért, amelyeket nem fogadott el soha.

     Minderre komolyan felhívjuk az Úr népének figyelmét. Kérjük, tanulmányozzák az Írásokat és lássák a maguk szemével, van-e bennük olyan utasítás, amely a lelkeket sötétségben, kétségek közt és megkötözöttségben akarná tartani. Kétségkívül vannak komoly figyelmeztetések, intések, szívreható kérések - és áldjuk Istent értük - mert szükségünk van rájuk és szüntelenül alkalmaznunk kell azokat magunkra; értse meg azonban az olvasó, hogy ettől függetlenül még a hitben csecsemőnek is megvan az a drága kiváltsága, hogy bizonyosan tudja: Krisztusban meg vannak bocsátva bűnei, hogy a feltámadott Krisztus elfogadta, a Szent Szellem elpecsételte és az örök dicsőség vár rá. A végtelen és szabad kegyelem ilyen áldásokat biztosított számára, Isten szeretete unszolja, hogy elfogadja azokat, mert Krisztus vére által méltó rá és a Szent Szellem bizonyságtétele bizonyossá teszi azokat a szívében.

     Áldott Pásztorunk és Főpapunk adja meg, hogy szeretett népe - a Bárány vére által megváltott nyáj - a tanító Szent Szellem által ismerje meg Isten szabad kegyelmi ajándékait: és azok, akik már ismerik, ismerjék meg még jobban és teremjék meg áldott gyümölcseit a Krisztusnak való odaadó szolgálatban.

      Félő azonban, hogy sokan azok közül, akik ismerik ezeket a legmagasabbrendű igazságokat, nem hallgatnak hívásunkra, mert nem cselekszenek fejezetünk 17. verse szerint: "Mindenki aszerint vigyen ajándékot, amilyen áldást kapott Istenedtől, az Úrtól, aki adja azt neked." Úgy tűnik, mintha elfelejtettük volna, hogy noha nem adhatunk és nem tehetünk semmit megváltásunk fejében, igenis sokat tehetünk Megváltónkért és az Ő munkásaiért és szegényeiért. Nagy veszély a "semmit ne tégy" és "semmit ne adj" elvének eluralkodása. Ha tudatlanságunk és törvény alatti szolgaságunk idejében hamis alapon éltünk és dolgoztunk - most nem tehetünk és nem adhatunk kevesebbet, mint hogy megvalljuk nyilván, hogy nemcsak meg vagyunk váltva, hanem meg is vagyunk áldva a feltámadott és megdicsőült Krisztus minden szellemi áldásával. Nagyon vigyázzunk, hogy ne ragadjunk meg ennek a dicsőséges igazságnak csupán szellemi megértésénél és szóban való megvallásánál, hanem engedjük, hogy magatartásunkat és jellemünket, szívünket és lelkiismeretünket is irányítsa annak erős és szent befolyása.

     Nagy szeretettel ajánljuk ezeket a gyakorlati tanácsokat az olvasó imádságos figyelmébe. Senkit nem akartunk megsérteni, vagy eltántorítani Krisztus nyájából, még a leggyengébb bárányt sem. Biztosítjuk továbbá az olvasót, hogy senkit nem kárhoztatunk, csupán Isten színe előtt kívántunk néhány figyelmeztető szót szólni a gyülekezethez, mert mélyen érezzük a közös veszélyt, mely mindnyájunkat fenyeget. Hisszük, hogy sürgősen felül kell vizsgálnunk minden oldalról gyülekezeti  életünket és az Úr előtt alázattal meg kell vallanunk nyilvánvaló kudarcainkat, állhatatlanságunkat, és kérnünk kell az Ő kegyelmét, adja meg, hogy a róla való bizonyságtételben gyakorlatibbak, határozottabbak és odaadóbbak lehessünk a jelenvaló gonosz világban.

C.H. Mackintosh,
(Elmélkedések Mózes 4. 5. könyvéről, 437-442. old)

A jogos felháborodás

"Ha tehát olyan tanításokkal találkozunk, amelyek gyalázzák Krisztust, akár személyének dicsőségét, akár művének hatását, vagy tisztségeit, elszántan kell azt visszautasítanunk, minden rendelkezésünkre álló érvvel.

Aki közönyös vagy semleges marad ott, ahol Isten Fiáról van szó, az főbenjáró bűnösként áll majd a mennyei bíróság elé.

Mert ugye nem maradunk közönyösek, ha saját jóhírünkről, vagy jellemünkről van szó, vagy éppen személyes vagy családi vagyonunkról; ugyancsak megelevenedünk,  ha magunkról vagy szeretteinkről van szó.

Mennyivel inkább fel kell háborodnunk, ha Annak dicsőségét, tisztességét, nevét és ügyét éri támadás, akinek mindent köszönhetünk ebben az életben és az örökkévalóságban. Aki letette dicsőségét, eljött ebbe a gonosz világba, szégyenletes halált halt a kereszten, hogy megmentsen bennünket a pokol örökké gyötrő lángjaitól.

Lehetünk közönyösek, ha Róla van szó, semlegesek, ha Őt támadják? Mentsen Isten ettől!"

C.H. Mackintosh,
(Elmélkedések Mózes 4. 5. könyvéről, 410. old)

A Világ és az Egyház - 1. rész

     "Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért és fogat fogért.

     Én pedig azt mondom nektek: ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki téged arcul üt jobb felől, fordítsd feléje a másik arcodat is. És aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsóruhádat, engedd oda neki a felsőt is. És aki téged egy mérföldre kényszerít, menj el vele kettőre. Aki tőled kér, adj neki: és aki tőled kölcsön akar kérni ne fordulj el attól. 

     Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket - áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek - és imádkozzatok azokért, akik titeket üldöznek, hogy legyetek a ti mennyei Atyátok fiai, aki felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes."
(Mt 5,38-48)

     Nem bocsátkozhatunk ennek az áldott üzenetnek bővebb magyarázatába, csak azért idéztük, hogy megmutassuk az olvasónak, mily hatalmas különbség a zsidó és keresztyén életrend közt. Ami tökéletesen helyes és jogos volt a zsidó embernek, az teljesen helytelen és nem illő a keresztyén ember számára.

     Olyan világos ez, hogy a gyermek is megértheti, ennek ellenére az Úr népe közül sokak számára homályos ez a kérdés. Úgy vélik, helyes, ha a keresztyén ember jogosság szerint cselekszik, háborúba megy és világi hatalmat gyakorol. De kérdezzük: hol tanítja ezt az Újszövetség? Van-e az Úr Jézusnak vagy a Szent Szellemnek csak egyetlen mondata is, amely ezt szentesítené? Az, hogy "így gondoljuk", nem elég, mert a mi gondolataink semmit nem érnek. A nagy kérdés, amelyen a keresztyén hit és erkölcs dolgában egyedül döntő: "Mit mond az Újszövetség?" Mit mondott és mit tett a mi Urunk és Mesterünk? Azt, hogy az Ő újszövetségi népe ne úgy cselekedjék, mint az Ószövetségé. Mert a jogosság a régi életrend alapja volt; az újé a kegyelem.

     Ezt tanította Krisztus, és ezt olvashatjuk a Szentírás számtalan helyén. És hogy cselekedett Ő? Jogosan és igazságosan jár el népével szemben, érvényesítette jogait, gyakorolt világi hatalmat, törvény szerint ítélt, bosszút állt valaha? Amikor a mennyek országának törvényeiben teljesen járatlan, szegény tanítványai egy alkalommal azt mondták neki egy samaritánus faluról, amely nem fogadta be őket: "Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből és eméssze meg őket!" - mit felelt?  - "Feléjük fordult, megdorgálta őket és ezt mondta: Nem tudjátok, milyen szellem van bennetek. Mert az Ember Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek életét, hanem hogy megtartsa."
Illés küldetésével teljesen megegyezett, hogy égi tüzet hívott alá, hogy megeméssze azokat, akiket az istentelen király az ő letartóztatására küldött; áldott Urunk azonban egészen másféle isteni küldetés és rendeltetés képviselője volt. Élete maga volt a tökéletes önfeladás, az első pillanattól az utolsóig. Soha nem érvényesítette jogait. Azért jött, hogy szolgáljon és adjon. Azért jött, hogy Istent kiábrázolja - atyai mivoltát tökéletesen elénk élje minden szempontból. Az Atya Szelleme tündökölt a szemébe, minden pillantásában, minden szavában, minden cselekedetében, minden mozdulatában.

     Ilyen volt a mi Krisztus Urunk, amikor itt járt az emberek között és ilyen volt a tanítása. Azt tette, amit tanított és azt tanította, amit tett. Szavai lényét fejezték ki és cselekedetei kiábrázolták szavait. Azért jött, hogy szolgáljon és adjon, és egész életét ez a két dolog jellemezte, a jászolbölcsőtől a keresztig.

     Ne Ő legyen hát legfőbb példaképünk minden dologban? Ne az Ő tanítása és élete formálja jellemünket? Kitől tanuljunk élni és cselekedni, ha nem az Ő szavaira hallgatva és életét szemlélve? Ha a mózesi életrend elveit követjük, jogainkat érvényesítjük és hadakozunk; mivégett kaptuk akkor Urunk életét és tanításait, a Szent Szellem üzenetét, és az Újszövetséget? Napnál is világosabb, hogy a mózesi elveket vallva szembekerülünk Urunk tanításával és élete példájával.

     Felmerül azonban a régi és sokat hallott ellenvetés: "Ha ezek az elvek általánossá válnak, mi lesz a világból, annak intézményeiből és az egész társadalomból?" A hitetlen történész, amikor a korai keresztyénségről tanít és arról, hogy azok nem voltak hajlandók belépni a római hadseregbe, szintén kérdezi: "Mi lett volna a birodalomból, amelyet mindenfelől barbárok fenyegettek, ha mindenki ilyen gyáva elveket vallott volna?"

     Van rá feleletünk. Ha ezek a mennyei és szellemi alapelvek általánosan eluralkodnának, nem lennének háborúk, sem küzdelmek, nem lenne szükség katonákra, hadseregre, haditengerészetre, de még rendőrségre sem; nem lennének gonosztevők, vagyon ellen vétők és törvényszékek, bírák és tanácsülnökök; azaz vége lenne a mostani életrendnek és elkövetkezne Urunknak és az Ő Krisztusának királyi uralma.

     Tény azonban, hogy azok a mennyei életelvek, amelyekről beszéltünk, nem ennek a mostani világnak vannak szánva, mert ez a világ egy órára sem fogadhatja el, hogy szerintük cselekedjék. Ha megtenné, tökéletesen felborulna a dolgok jelenlegi rendszere és a jelenlegi társadalmi rendszer. Mennyei elvek szerint nem élhet "a jelenvaló gonosz világ", mert azok a Gyülekezet számára vannak rendelve, amely nem ebből a világból való, mint ahogy Krisztus sem a világból való: "Ha ebből a világból való volna az én országom - mondja Urunk Pilátusnak -, a szolgáim harcolnának, hogy ne adjanak át a zsidóknak. Ámde az én országom nem e világból való". Az eredeti szövegben: "most az én országom nem e világból való". És ez a "most" jelentős szó. Egyszer majd e világ országai a mi Urunk királysága lesznek, most azonban megvetik Őt és ebben a megvetésben népe is osztozik, és idegen módjára, zarándokként járja földi életútját, várva, hogy az Úr eljöjjön érte és elvigye magához, hogy ahol Ő van, ott legyenek ők is."

C. H. Mackintosh, Elmélkedések Mózes 4. 5. könyvéről
402-404. old.

A Világ és az Egyház - 2. rész

     "A zavart az okozza, hogy összekeverjük a Gyülekezetet a világgal. A Sátán egyik sajátos csapdája ez, amelyet azért állít, hogy meghiúsítsa Isten Gyülekezetének tanúságtételét és megakadályozza fejlődését. Ezért teljesen feje tetejére állítja a dolgokat, összekavarja az össze nem tartozó dolgokat, megfosztva a Gyülekezetet igazi jellegétől, helyzetétől, életútjától és reménységétől. Néha halljuk a "keresztyén világ" kifejezést - amely nem más, mint kísérlet arra, hogy két dolgot összeegyeztessenek, amelyek pedig olyannyira különbözőek, mint a fény és a sötétség. Új foltot varrnak az ócska ruhára, amely - mint Urunk mondja - csak gonoszabbá teszi a szakadást.

     Isten nem szándékozik krisztianizálni ezt a világot, hanem ki akarja hívni belőle az Ő népét, hogy mennyei néppé legyen, amelyet mennyei életszabályok kormányoznak, amely mennyei mintára alakul és mennyei célnak örvendezik. Ha ezt nem látjuk tisztán, ha lelkünket nem a Gyülekezet igaz elhívása élteti, a legsúlyosabb hibát vétjük munkánkban, életünkben, szolgálatunkban. Végképp rosszul magyarázzuk az Ószövetséget nemcsak prófétai szempontból, hanem egész gyakorlati életünkre nézve; szinte kiszámíthatatlan vesztességgel jár, ha nem látjuk tisztán Isten Gyülekezetének elhivatását, helyzetét és reménységét és a megvetett, de feltámadott és megdicsőült Krisztussal való kapcsolatát.

     Nem szándékozunk túl sokat időzni ennél az értékes és érdekes témánál, szeretnénk mégis felmutatni néhány példában, hogy magyarázza a Szent Szellem az ószövetségi írást. Vegyük pl. a 34. zsoltárból a 17. verset: "Az Úr orcája pedig a gonosztevőkön van, hogy kiirtsa emlékezetüket a földről." A Szent Szellem ezt az 1 Pt 3,12-ben magyarázza: "Az Úr arca pedig a gonoszt cselekvők ellen fordul." Ebben már szó sincs az eltörlésükről, mert az Úr most nem alkalmazza az eltörlés, elpusztítás elvét. Így cselekedett a törvény korszakában és így fog cselekedni, ha majd eljön az Ő országa; most azonban hosszútűrő irgalma alapján cselekszik. Arca most is, mint mindig, a gonoszt cselekvők ellen van, de most nem törli el őket az emlékezetből. A kétféle elv közti különbség és az Úr csodálatos kegyelme legmegrendítőbb illusztrációja, hogy akik az Egyszülött Fiút keresztre feszíttették, tehát nyilván a leggonoszabb gonosztevők voltak - nem töröltettek el a földről, sőt ők voltak az elsők, akik a szabad kegyelem evangéliumát hallhatták."


C. H. Mackintosh, Elmélkedések Mózes 4. 5. könyvéről
404-405. old.

A Világ és az Egyház - 3. rész

     "Isten kegyelmesen bánik most a világgal, és ehhez kell alkalmazkodnia az Ő népének is, ha hasonlók akarnak lenni Őhozzá, amire hivatva is vannak:

"Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes" - és ismét: "legyetek tehát követői az Istennek, mint szeretett gyermekek és járjatok szeretetben, amint a Krisztus is szeretett titeket és önmagát adta értünk, mint ajándékot és áldozatot az Istennek kedves jóillatul" (Ef 5,1-2).

     Eszerint alakítsuk életünket a mi Atyánk példája szerint - Őt mintegy utánozva. Ő nem törvénykezik a világgal; nem erőlteti rá hatalmának erejével a jogait. Egykor majd ezt teszi, most azonban még tart a kegyelem napja, még kiárasztja gazdag áldását azokra is, akik ellenségei és lázadnak ellene.

     Csodálatos ez, de így van és mi keresztyének is arra vagyunk hivatva, hogy ezen dicsőséges elvek szerint éljünk és cselekedjünk. De ismét mondhatná valaki, hogy jutunk így előre a világban - hogyan kereshetjük meg kenyerünket ezen a módon? Hiszen kirabolnak és tönkretesznek; az emberek kihasználják, hogy nem megyünk velük törvényre jogainkért és elveszik javainkat, kölcsönveszik és nem adják meg pénzünket, elfoglalják házunkat és nem fizetnek bért. Nem boldogulhatunk ebben a világban, ha nem élünk a törvény hatalmával, hogy biztosítsuk jogainkat. Ugyan miért van a törvény, ha nem azért rendeltettek Istentől, hogy fenntartsák itt köztünk a békességet és a jó rendet? Mi lenne a társadalomból, ha nem lennének katonák, rendőrök, hatóságok és bírák? És ha Isten rendelte, hogy legyenek, ugyan miért ne vehetné őket igénybe Isten népe is? Sőt, miért ne lehetne hivatalos hatalommal, vagy az igazságszolgáltatás erejével felruházott személy az, aki Isten népéből való? Sőt ők alkalmasak erre leginkább!

     Az ilyen érvelésnek kétségkívül van meggyőző ereje. A hatalmasságokat Isten rendelte. A király, a kormányzó, a bíró, a tanácsos, mind a maga helyén Isten hatalmát fejezi ki. Isten ruházza fel őket hatalommal, Ő adta kezükben a kardot, hogy megbüntessék a gonosztevőket és megjutalmazzák a jókat. Áldjuk Istent szívünkből országaink alkotmányos rendjéért. Éjjel és nappal, nyilvánosan és magányunkban imádkozzunk értük. Kötelességünk, hogy engedelmeskedjünk nekik, és alávessük magunkat mindenben, föltéve, hogy nem kényszerítenek Isten iránti engedetlenségre, vagy arra, hogy erőszakot tegyünk lelkiismeretünkön. Ha ezt teszik, akkor ...?
Nos, akkor sem szabad ellenállnunk, csak szenvednünk.

     Mindez világos. Ez a világ egy napig sem állhatna fenn, ha nem lennének hatalommal felruházott emberek. Nem élhetnénk, vagyis az élet elviselhetetlen lenne, ha a gonosztevőket nem rettentené el az igazság fényes kardja. Mindennek teljes tudatában, minden értelmes keresztyén ember tudja, hogy ez nem érinti a keresztyének életútját ebben a világban. A keresztyén ember teljes mértékben elismeri országa kormányzatát. Nem a keresztyének dolga, hogy beleavatkozzanak akár így, akár úgy bármelyik intézmény életébe. Akárhol él, akármilyen annak az országnak a kormányzati elve, kötelessége, hogy elismerje annak közigazgatási és politikai elveit, megfizesse az adóját, imádkozzék az elöljárókért és megadja nekik a tiszteletet, jót kívánjon a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak, imádkozzék az ország békességért és békességben éljen mindenkivel, amennyiben rajta áll.

     Ezt látjuk áldott Urunk példájában. A Heródes-pártiaknak adott emlékezetes válaszában elismeri, hogy alá kell vetnünk magunkat a felsőbb hatalmasságoknak: "Adjátok meg, ami a császáré a császárnak, és ami Istené, az Istennek". Sőt, noha Ő teljesen szabad volt, mégis fizetett adót. Nem volt joguk adót kérni Tőle és Ő ezt Péternek világosan megmondta. Miért nem tiltakozott? - kérdezzük. Nem, valami egészen mást tett: "Hogy meg ne botránkoztassuk őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot és húzd ki az első halat, amely ráakad. Ha annak száját felnyitod, egy státert találsz benne: vedd ki azt és add oda nekik értem és érted!" (Mt 17,24-27).


C. H. Mackintosh, Elmélkedések Mózes 4. 5. könyvéről
405-406. old

A Világ és az Egyház - 4. rész

     "Mi tehát a keresztyén ember útja a világban. Követnie kell Mesterét - így tenni, amit Ő - minden dologban. Harcolt jogaiért, törvénykezett, megpróbált "rendet teremteni" a világban, beleavatkozott közigazgatási vagy politikai ügyekbe, politikus volt, kardot rántott, vállalt bírói vagy igazságtevő tisztséget, amikor felkérték, hogy döntsön egy osztozkodási ügyben, nem volt-e egész élete teljes önmegadás az első perctől az utolsóig, nem engedett-e szüntelenül, egészen a keresztig, ahol áldozatul adta még drága életét is?

     Felelj ezekre szíved mélyén, keresztyén olvasó és válaszod megtermi gyümölcsét gyakorlati életedben. Remélem, hogy az imént olvasott gondolatsor segít az 5Móz 13,9-10 és hozzá hasonló igeszakaszok megértésében. Minden tekintetben éppúgy ellene vagyunk a bálványimádásnak és éppúgy el akarunk szakadni a gonosz minden fajtájától, mint a régi Izrael, csak a módszereink mások. A Gyülekezet is parancsot kapott, hogy álljon ellen a gonosznak és a gonosztevőknek, de nem úgy, mint a régi Izrael, nem olyan módszerekkel. Nem tartozik kötelességei közé, hogy megkövezze a bálványimádókat, vagy megégesse a boszorkányokat. A római egyház ezen a nyomon jár, sőt a protestánsok is (a protestantizmus szégyenére) követték példáját. (Servet Mihály /Szervét Mihály/ 1553-ban történt megégetése teológiai elvei miatt, égető szégyenfolt a reformáción és azon az emberen, aki ezt a keresztyénietlen eljárást jóváhagyta. Kétségkívül Servet tételei alapvetően és végzetesen tévesek voltak - az ariánusok istenkáromló elvét vallotta; de akár Servet, akár más elégetése pusztán hamis tanítása miatt, kiáltó bűn volt a Szent Szellem, az emberi szellem és az evangélium elvei ellen, szánalmas gyümölcse annak, hogy teljes tudatlanságban voltak a judaizmus és a keresztyénség közti különbség felől.)

     A Gyülekezet nem hivatott arra, hogy a "kardot" használja, sőt tilos azt használnia. Ha mégis teszi, megtagadja elhivatását, jellegét és misszióját. Amikor Péter vakbuzgóságában kardot rántott Mestere védelmére, Jézus tüstént leállította és egyszersmind kiigazította tévedését: "Tedd hüvelyébe kardodat, mert akik fegyvert fognak, fegyver által kell elveszniük" - s miután így lecsendesítette jóakaratú, de tévelygő szolgáját, kegyelmes érintésével meggyógyította az ejtett sebet. Az apostol pedig így szólt:

"Mert a mi hadakozásunk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Isten szolgálatában erősségek lerontására. Ezekkel rontunk le okoskodásokat és minden magaslatot, amelyet Isten ismerete ellen emeltek és foglyul ejtünk minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak" (2Kor 10,4-5).

     Gyakorlati életében a keresztyénség teljesen letért erről az útról. Összeházasodott a világgal és teljesen földi és evilági módszerrel igyekezett előmozdítani Krisztus ügyét. Tudatlanságában úgy akarta fenntartani a keresztyén hitet, hogy közben szégyenletesen megtagadta a keresztyén életgyakorlatot. Az egyháztörténelem lapjait bemocskolják az eretnekégetések. Mindez annak a következménye volt, hogy úgy vélték, a keresztyénség Izrael helyét foglalja el és annak elvei szerint kell élnie. (Az egy dolog, hogy a keresztyénség tanuljon Izráel történetéből és más, hogy átvegye Izrael helyét, Izrael elvei szerint cselekedjék és az Izraelnek szóló ígéret beteljesedését várja. Az előbbi a keresztyénség kötelessége és előjoga; az utóbbi végzetes félreértés a keresztyénség részéről.) Ezzel teljesen hitelét vesztette a tanúságtétele, elvesztette szellemi és mennyei jellegét, és olyan útra tért, amelynek vége a Jelenések 17. és 18. fejezetében van megírva. Aki olvassa, értse meg!"

C. H. Mackintosh, Elmélkedések Mózes 4. 5. könyvéről
406-407. old.

Mózes botja és a kőszikla

"És kiáltott Mózes az Örökkévalóhoz, mondván: 

Mit tegyek e néppel? Kevés híja és megköveznek engem. 

És mondta az örökkévaló Mózesnek: 

Haladj el a nép előtt és végy magaddal Izrael vénei közül, 

botodat pedig, amellyel megütötted a folyamot, 

vedd kezedbe és menj. 

Íme, én állok majd előtted ott a sziklán, 

a Chórében, te üss a sziklára és kijön belőle a víz, 

s iszik a nép. 

És ekképen cselekedett Mózes Izrael véneinek szemei előtt"

II. Mózes 17, 4-6

"Így váltja ki minden zúgolódás a legtökéletesebb kegyelem újabb megnyilvánulását. Látjuk a megütött sziklából az üdítő vizet előtörni. Szép előképe ez a Szent Szellemnek, akit Krisztus elvégzett áldozatának gyümölcseként nyert a hívő. Az előző fejezetben annak a Krisztusnak előképével találkoztunk, aki lejött a mennyből, hogy a világnak életet adjon. Itt a Szent Szellem előképe áll előttünk, aki Krisztus elvégzett művének erejénél fogva "kiöntetett". "Ittak az őket követő szellemi sziklából: ez a szikla pedig a Krisztus volt" (1Kor 10,4).

De ki ihatott volna, mielőtt a szikla megüttetett? Izrael fiai napokig bámulhatták volna ezt a sziklát és közben szomjan veszhettek volna, mert az nem tudott felüdülést nyújtani, amíg Isten botja nem sújtott rá. Ez eléggé egyszerű. Isten szeretetének és irgalmasságának minden elhatározásában az Úr Jézus Krisztus volt a középpont és az alap. Minden  áldás csak rajta keresztül ömölhetett az emberhez. Isten eltervezte, hogy a kegyelem folyamai az Ő Bárányából fognak áradni. De ennek megvalósulása érdekében a Báránynak meg kellett öletnie és a kereszt művének befejezést kellett nyernie.
Csak miután Jahve keze a korszakok szikláját kettéhasította, nyíltak meg az örök szeretet zsilipjei és hivattak meg elveszett bűnösök a Szent Szellem bizonyságtétele útján, hogy bőségben és ingyen ihassanak. "A Szent Szellem ajándéka" (Csel 2,38) a Fiú által a kereszten elvégzett műnek az eredménye. "Az Atya ígéretét" csak akkor küldte el a Fiú (Lk 24,49), amikor "jobbjára ült a magasságbeli Felségesnek" (Zsid 1,3), felmagasztalása előtt pedig teljes megigazulást szerzett, a szent Isten minden követelését kielégítette, a törvényt megdicsőítette, Istennek haragját a bűn ellen teljes súlyában elviselte, a halál hatalmát eltörölte, és a sírt győzelmétől megfosztotta. Miután mindezt megtette, "Felment a magasságba, foglyokat vitt magával, ajándékot adott az embereknek. Az pedig, hogy >>felment<<, mi mást jelent, mint azt, hogy le is szállt erre a földre? Aki leszállt, >>fel is ment<<, feljebb minden égnél, hogy betöltse a mindenséget" (Zsolt 68,19; Ef 4,8-10)."

Idézet:
C.H. Mackintosh,
Elmélkedések Mózes 1. 2. 3. könyvéből 342-343 old

---

"Az ÚR hegye Izráel kősziklája"
Ézs 30,29

"Miért néztek irigyen, ti sokcsúcsú hegyek arra a hegyre, amelyet Isten lakóhelyéül választott? Ott is lakik az ÚR örökre!" 
Zsolt 68,17

"Fölmentél a magas hegyre, foglyokat ejtettél, - embereket kaptál ajándékul, mégpedig lázadókat. Most már ott laksz, URam Isten! Áldott az Úr! Napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk. ( Szela.) Isten a mi szabadító Istenünk, az ÚR, a mi Urunk kihoz a halálból is. Bizony, szétzúzza Isten ellenségei fejét, a bűnben élők kemény koponyáját!"
Zsolt 68,18-22


Izrael királyt is választott magának.
(Lásd Sámuel Első könyvét 12. rész, Sámuel búcsúbeszéde)

"Pedig Istenetek az ÚR a ti királyotok!"
(1 Sám 12,13)

És halljuk ahogy Pilátus íratja a táblára:

A zsidók királya

"Tehát királyt is adott nektek az ÚR."
1 Sám 12,13

"Pilátus ezt mondta nekik: "A ti királyotokat feszítsem meg?"
Jn 19,15

A zsidó nép nem azt mondja, a Mindenható, az Örökkévaló JHWH a mi királyunk,
hanem így válaszol Pilátusnak:

"Nem királyunk van, hanem császárunk!" 

Vagyis, a Római Birodalom császárát tekintik uruknak, és királyuknak.

A Mindenható azonban így válaszol:

"Én, az ÚR, vagyok a ti szentetek, Izráel teremtője, a ti királyotok." 
Ézs 43,15

Ő adott nekik királyt, mert már a Hegy lábánál is megijedtek és mondták Mózesnek,
te menj egyedül az Úrral, hogy el ne vesszünk.
Ők kértek földi ember-királyt. Maguk közül való Emberből való vezetőt.
Előképben megannyi ember-vezetőben, prófétában, bírában, királyokban.
 Ők kapták, a véglegesben a mennyből jött Jézusban.
Jézus a zsidók királya. Az utolsó, a végleges.
Az Atya Fia, akit már a Pusztában küldött előttük a Szent Isten.
Ő volt, aki vezette őket. Egyiptomból Kánaánba.
Ő volt a felhőben, a tűzben, a mennydörgésben, a kősziklában, a vízben,
a törvényben.
Mindenben.
Ő volt az ÚR Angyala.
Ő volt, aki emberként megszületett nekik, hogy legyen az Emberfia, a Király,
az Atya Isten Fia. A Messiás.
Mennyei és földi egyszerre. Hogy mindent betöltsön.
Az ember kívánságát és az Isten akaratát.

Mert az ember embert kért, embert kaptak, ... de a Mindenható! =

Féltékeny Szent Isten.

Nem adja senkinek a dicsőséget!

Ő küldte el a Fiút! A mennyből, hogy földi ember legyen.
Mert csökönyösen makacsok vagyunk, ember királyt kértünk.
Kaptunk!
De a Fiú, minden hatalmat vissza fog adni az Atya Istennek!
Akié a dicsőség örökkön örökké.

Mert a féltékenyen szerető Szent Isten a mi Urunk és Királyunk!

A hit szava

"És elvonult Izráel fiainak egész közössége

Szín pusztájából állomásaik szerint az Örökkévaló parancsára;

és táboroztak Refidímben, de nem volt víz, hogy igyék a nép.

Akkor perlekedett a nép Mózessel és mondta: 

Adjatok nekünk vizet, hogy igyunk!

S mondta nekik Mózes:

Mit perlekedtek velem, mit kísértitek az Örökkévalót?"

II Mózes 17,1-2

"Érdekes megfigyelni azt a két nagy kérdést, amelyet a hitetlenség ebben és az előző fejezetben támaszt. Ezek teljesen azonosak azokkal, amelyeket magunkban és körülöttünk napról-napra észlelhetünk. "Mit együnk?" és "Mit igyunk?" (Mt 631). Nem halljuk ugyan a harmadik hasonló kérdést: "Mivel ruházkodjunk?" de a népnek a kenyér és víz miatt való zúgolódásában mégis benne van a puszta mindhárom kérdése. Ezek: "Mit?" "Hol?" "Hogyan?" A hit mindegyikre ugyanazt a rövid, de határozott választ adja: Isten! 

Bár e sorok írója és olvasója egyaránt jobban megismerné e drága és tökéletes válasz erejét és teljességét. Bizony szükséges, hogy a megpróbáltatás óráiban emlékezzünk az apostol szavaira:

"Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni, sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni"
(1Kor 10,13)

Valahányszor nyomorúság köszönt reánk, meg lehetünk győződve, hogy a nyomorúság mellett ott van a menekvés is és nekünk csak megtört akaratra és hívő lelki szemre van szükségünk, hogy a kivezető utat meglássuk."

C.H. Mackintosh

Babilóniában

"Nagy a különbség Egyiptom és Babilónia között, amit figyelembe kell venni.
Egyiptom az a hely volt, amelyből Izráel kijött, Babilónia pedig az az ország, ahová később vitetett (vö. Ám5,26-27; és Csel 7,42-43). Egyiptom annak kifejezője, amit az ember a világból csinált, babilónia pedig azt fejezi ki, amit Sátán a hitvalló gyülekezetből csinált, csinál vagy még csinálni fog.

     Bennünket ezért nemcsak Egyiptom körülményei, hanem Babilónia alapelvei is körülvesznek.

     Ez teszi napjainkat a Szent Szellem kifejezése szerint "nehéz időkké" (2Tim3,1). A Szent Szellem különös erejére van szükségünk és teljesen a Szentírás tekintélye alá kell rendelnünk magunkat, hogy Egyiptom valóságának ("a húsos fazéknak") és Babilónai szellemi befolyásának ellenállhassunk. Az előbbit a természetes szív kívánja, míg az utóbbi az ő természetes vallásosságához szól és ezáltal szívünkre nagy befolyást gyakorol. Az ember vallásos lény és különösen fogékony mindazon benyomások iránt, amelyeket a zene, építőművészet, festészet, és a pompával teljes ritusok meg ceremmóniák támasztanak. Ha ezek a dolgok még természetes szükségleteink kielégítésével, sőt földi életünk kényelmével és gazdagságával is egybeesnek, csak az Ige és a Szent Szellem hatalmas munkája képes bennünket a Krisztus iránti hűségben megőrizni.

     Figyeljük meg azt is, hogy Egyiptom és Babilon sorsa között nagy különbség van. Ézsaiás könyve 19. fejezetében szemünk elé tárulnak Egyiptom jövő áldásai. Ezekről a fejezet utolsó verseiben ezt olvassuk:

"És sújtja az Örökkévaló Egyiptomot,

sújtva és gyógyítva, és megtérnek az Örökkévalóhoz,

enged fohászuknak és meggyógyítja őket.

 

Azon a napon országút lesz Egyiptomból Assúrba

és bemegy Assúr Egyiptomba. Egyiptom pedig Assúrba;

és szolgál majd Egyiptom Assúrral együtt.

 

Azon a napon Izráel harmadik lészen Egyiptom és Assúr mellett.

Áldásul a földnek közepette,

amellyel megáldotta az Örökkévaló, a Seregek Ura, mondva:

áldva legyen népem Egyiptom és kezeim műve, Assúr és birtokom, Izráel."

(Ézs 19,22-25)

     Nagyon eltérő ettől Babilon történelmének vége a Szentírás jövendölésében. Ha Babilont szó szerint városnak vesszük, akkor sorsát a következő igékben találjuk megírva:

"Fölkelek ellenük,

úgymond az Örökkévaló, a Seregek Ura,

és kiirtom Bábel nevét és maradékát, sarjadékát és ivadékát,

úgymond az Örökkévaló.

És teszem őt sündisznó birtokává és vizek posványaivá;

és elsöpröm és megsemmisítés söprűjével,

úgymond az Örökkévaló, a Seregek Ura"

(Ézs 14,22-23)

 

"És lesz Bábel, a királyságok dísze,

a káldeusok büszke ékessége olyan,

mint amikor feldúlta Isten Sodomát és Gomorát.

Nem lakják soha többé s nem lesz lakója nemzedékről nemzedékre;

nem fog ott sátorozni arab és pásztorok nem heverésztetnek ott."

(Ézs 13,19-20)

Ha pedig Babilon alatt szellemi rendszert értünk, akkor a Jelenések 18. fejezetében találjuk meg végítéletét. Ez az egész fejezet Babilonról szól és ezekkel a szavakkal végződik:

"Aztán egy erős angyal vett egy malomkőhöz hasonló nagy követ

és beledobja a tengerbe e szavakkal:

Ilyen rohamos erővel vettetik majd le Babilon, a nagyváros,

és soha többé nem lehet megtalálni"

(Jel 18,21)

     Milyen határtalan komolysággal kellene az Igéknek mindazok fülébe hatolni, akik valamilyen módon kapcsolatban vannak Babilonnal.

"Ti, én népem, menjetek ki belőle,

hogy ne legyetek részesek az Ő bűneiben

és hogy az Ő csapásaiból ne vegyetek"

(Jel 18,4)

Kétségtelen, hogy a Szent Szellem "ereje" valamilyen "formában" nyilvánul meg, az "ellenségnek azonban" mindenkor az volt a célja, hogy a hitvalló gyülekezetet megfossza erejétől... miközben rábírja, hogy ragaszkodják a formához, állandósítsa és tegye megszokottá még akkor is, ha a Szent Szellem és az igazi élet már rég eltűnt belőle. Ilyen módon építi a szellemi Babilónt. A kövek, amelyekből ez a város felépül, holt bizonyságtevők: a köveket összekötő habarcs pedig a kegyesség látszata annak ereje, lényege nélkül. (2Tim3,5)

     Igyekezzél kedves olvasó, ezeket a dolgokat teljesen megérteni és ne vond ki magad azok hatása alól!"


C.H. Mackintosh

A vízcső, a víz és a maradék

     A kifelé irányuló munkát Istenért csak úgy végezhetem el, ha belsőleg Nála vagyok. Ha nem tartózkodom az Ő jelenlétének rejtett szentélyében, szolgálatomban rövidesen elernyedek.

E szirten sokan hajótörést szenvednek.

Az emberekkel való érintkezés forgatagában és a szolgálattal járó izgalomban állandóan fenyeget a veszély, hogy elveszítjük Isten jelenlétének komolyságát és nyugalmát.

Erre a leggondosabb éberséggel őrködjünk.

Ha megszűnt a szent, isteni hangulat, amely a "sarutlan lábak"-ban jut kifejezésre, szolgálatunk nagyon hamar lélek nélkül való és gyümölcstelen lesz. Ha elnézzük, hogy munkánk az Úr és szívünk közé furakodjék, akkor annak értéke kicsi lesz. Csak ha magunkba vesszük Krisztust, akkor tudjuk Őt helyesen szolgálni. Csak ha a szív az Ő közelébe időzik, tud a kéz az Ő nevének kedves szolgálatot végezni.

Krisztust hévvel, üdén és erőteljesen csak az tudja másoknak bemutatni, akinek lelke titkon Belőle táplálkozik.

Enélkül lehet sikeres előadást tartani, lelkesítő imát mondani, szép könyvet írni, vagy más hasonló tevékenységet kifejteni, de nem Krisztusnak szolgálni. Aki Róla másoknak bizonyságot akar tenni, annak elsősorban a saját lelkében Vele kell foglalkoznia.

     Boldog az az ember, aki ilyen módon munkálkodik, bármi is legyen munkájának eredménye és szolgálatának fogadtatása.

Mert ha szolgálata nem is tudná az általános figyelmet felkelteni, vagy nem tudna semmilyen látható eredményt felmutatni, ő maga mégis Krisztusban bájos és boldogító pihenőhelyét és biztos osztályrészét leli, amelyektől senki sem foszthatja meg.

 Aki azonban csak szolgálatának gyümölcseit szemléli élvezettel és megittasul saját tevékenységétől, vagy csak a neki szentelt figyelemben és az általános érdeklődésben gyönyörködik, olyan vascsőhöz hasonlít, amely másokhoz elvezeti a vizet, de maga abból csak a rozsdát tartja meg.

Mi marad neked?

Milyen sajnálatraméltó állapot ez! Pedig minden szolga állapota ilyen, aki többet törődik munkájával és annak eredményével, mint az Úrral és az Ő dicsőítésével. Szolgálatunkat csak akkor végezzük helyesen, ha azt az Úr lábainál kezdjük, folytatjuk és ott is fejezzük be.

/C.H. Mackintosh/

Isten nevei: "Vagyok" - 21. rész (2)

Nagy kegyelem, ha annak társaságában vándorolhatunk, aki ilyen nevet visel!
A pusztában vagyunk, ahol megpróbáltatásokkal, gondokkal és nehézségekkel találkozunk, de míg azt az előjogot élvezzük, hogy mindenkor és minden körülmények között ahhoz menekülhetünk, aki éppen a mi szükségleteinkben és gyengeségeinkben oly sokféle módon nyilvánította ki kegyelmét, addig nem kell félnünk a pusztától. Amikor Isten drága és mindent felölelő nevét feltárta, arra készült, hogy népét a homoksivatagon átvezesse; és bár a hívő most a fiúság Szellemének birtokában így szólíthatja Istent: "Abba, Atyám!" (vö. Róm 8,15), mégis örvendezhet Istennel való közösségének mindazon különféle kijelentéseiben is, amelyeket Isten jónak látott önmaga felől adni. Az "Isten" név például saját lényének egyedülvalóságában nyilatkoztatja Őt ki, amint örök hatalmát és istenségét a teremtés művében kifejti. 

"Jahve, Isten" az a cím, melyet az emberekkel való kapcsolatában vesz fel.

Szolgájának, Ábrahámnak tekintete előtt mint a "Mindenható" jelenik meg és megerősíti abban a bizonyosságban, hogy az utódjára vonatkozó ígéretét teljesíteni fogja.

Végül mint a "Jahve"(*) ismerteti meg magát Izráel gyermekeivel, amikor kiszabadítja őket Egyiptom országából és bevezeti Kánaán földjére.

     Ezek tehát azok a különféle alakok és módok, amelyekben "Isten szólt hajdan az atyáknak a próféták által" (Zsid 1,1). A mai idők hívője fiúságának tudatában bátran mondhatja azonban: "Az én Atyám Ő, aki így nyilatkoztatta ki magát, aki így szólott, aki így cselekedett".

     Semmi sem lehetne a maga nemében vonzóbb és gyakorlati szempontból fontosabb, mint azoknak a fennkölt neveknek tüzetes vizsgálata, amelyeket Isten a különböző időkben használt. Ezek mindenkor a legszorosabb benső összhangban állanak azokkal a körülményekkel, amelyek között kijelentésük bekövetkezett; a "Vagyok" névben azonban olyan magasságok és mélységek vannak, amelyek minden emberi képzeletet felülmúlnak.

Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk, hogy Isten ezt a nevét csak az Ő népéhez való viszonyában használja. A fáraóhoz nem fordul e névvel. Amikor hozzá szól, akkor "a héberek Istene" nevet veszi fel, vagyis mint az az Isten lép eléje, aki a fáraó által elnyomott néppel áll szövetségben.

Ebben a névben a fáraó felismerhette volna rettenetes helyzetét Istennel szemben. A "Vagyok" név a "körülmetéletlen fül" számára érthetetlen (vö. Jer 6,10) és a hitetlen szív sem találhat benne isteni valóságot.  Amikor Isten megjelent testben, a hitetlen zsidókhoz így szólt: "Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok" (Jn 8,58)
A zsidók ezért "köveket ragadtak, hogy ráhajítsák" (Jn 8,59)

     Csak az igazi hívő foghatja fel a "Vagyok" név mérhetetlen erejét. Csak ő fogadhatja örömmel az Úr ajkáról hangzó kijelentéseket:

"Én vagyok az élet kenyere"

"Én vagyok a világ világossága"

"Én vagyok a jó pásztor"

"Én vagyok a feltámadás és az élet"

"Én vagyok az út, az igazság és az élet"

"Én vagyok az igazi szőlőtő"

"Én vagyok az Alfa és az Ómega"

"Én vagyok a fényes hajnalcsillag"

és így tovább.

Egyszóval a hívő minden isteni méltóságú és szépségű nevet alkalmazhat a fejedelmi "Vagyok" után és mindegyikben Jézust szemlélheti csodálattal, alázattal és imádattal.

/C.H. Mackintosh/

---

(*)
Jahve a ma használt kiejtése annak az istennévnek, amely - mint a fentiekből is kitűnik - a relativitás, a kiválasztó szeretetből eredő rokonság Istenének tulajdonneve. Az Ószövetség eredeti nyelvén e név csak 4 mássalhangzóból áll: Jhvh, és nem állapítható meg, hogy valamikor hogyan ejtették ki. A zsidók ma helyette "Adonáj"-t olvasnak, aminek jelentése: "Úr". A törvény tiltotta e istennév hiába való kiejtését (2Móz 20,7), amit később már általában a kimondására vonatkoztattak, miáltal az eredeti kiejtés feledésbe ment.

Talán a Jhvh istennevet az "Örökkévaló" névvel lehetne a legpontosabban lefordítani.

Isten nevei: "Vagyok" - 21. rész (1)

"Mondta Isten Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. 

S mondta: így szólj Izrael fiaihoz: 

Ehje (vagyok) küldött engem hozzátok" 

2Móz 3,14

A cím, amelyet itt Isten felvesz, csodálatos jelentőségű. Ha a Szentírásban az Isten által felvett különböző neveket felkeressük, akkor azt találjuk, hogy e nevek mindenkor szoros kapcsolatban álltak azok szükségleteivel, akikkel Isten összeköttetésbe lépett. Isten a következő jelentőségteljes nevek alatt jelentette ki magát:

"Jahve-jiréh" = az Örökkévaló lát

(1Móz 22,14)

"Jahve-nisszi" = az Örökkévaló a zászlóm 

(2Móz 17,15)

"Jahve-cidkénu" = az Örökkévaló a mi igazságunk

(Jer 23,6)

"Jahve-salom" = az Örökkévaló a béke

(Bír 6,24)

(Isten nevei címke alatt, még több található, részletesen.)

Mindezekben a kegyelemteljes címekben Isten az Ő népének szükségleteit elégíti ki. Amikor azonban ezt a címet veszi fel: "Vagyok", akkor ez az összes többit magába foglalja. Ebben a címben Jahve az Ő népének mintegy üres utalványt nyújt át, hogy akármilyen magas összegre kiállíthassa. Jahve "Ehjé"-nek, "Vagyok"-nak nevezi magát és a hit e kimondhatatlanul drága név mellé bátran odaírhatja mindazt, amire szüksége van.

Ha életre van szükségünk, Krisztus azt mondja

"Én vagyok az élet"

ha igazságra vágyunk,

Ő "az örökkévaló, a mi igazságunk"

ha békét óhajtjuk,

"Ő a mi békességünk"

ha bölcsességet, megszentelődést és megváltást keressük,

Ő nekünk mindezzé lett

(vö. 1Kor 1,30)

Egyszóval az emberi szükségletek nagy kiterjedésű területét keresztül-kasul bejárhatjuk, hogy ez imádásra méltó "Vagyok" név bámulatos mélységéről és teljességéről helyes fogalmat alkothassunk magunknak.

/C.H. Mackintosh/

---

Jézus is többször mondta, hogy Ő a "Vagyok"

Amikor ezt kimondta, mindannyiszor hátrahőköltek ellenségei:

"Amikor azt mondta nekik: "Én vagyok" 

- visszatántorodtak, és a földre estek." 

Jn 18,6

"Mi van a kezedben?"

"És felelt Mózes és mondta:

S ha nem fognak nekem hinni 

és nem hallgatnak szavamra,

mert majd azt mondják:

nem jelent meg neked az Örökkévaló?"

2Móz 4,1

Milyen nehéz az emberi szív hitetlenségét legyőzni és milyen nehezen helyezzük bizalmunkat Istenbe! Mennyit habozunk, ahelyett, hogy Isten ígéretében bízva elindulnánk. természetünk mindenre kész, csak erre nem. A legvékonyabb szalmaszálba, amely szemünkkel látható, több bizalmat helyezünk, mint a láthatatlan "örök kősziklá"-ba (Ézs 26,4). Szívesen sietünk valami emberi segélyforráshoz, vagy "repedezett kutak"-hoz, mint hogy "az élő víz forrásá"-nál időznénk (vö. Jer 2,13; 17,13).

     Feltételezhetnénk, hogy Mózes eleget látott és hallott ahhoz, hogy feladja minden aggodalmát; hiszen az emésztő tűz a sértetlenül megmaradó bokorban, a leereszkedő kegyelem, Isten nagy és dicső címei, az isteni megbízatás és végül Isten jelenlétének bizonyossága a félelemnek még nyomát is elűzhették és szívének csodálatos biztonságot kölcsönözhettek volna. De Mózes tovább kérdez. És az isteni kegyelem egyetlen kérdését sem hagyja válasz nélkül, sőt - mint már említettük - minden újabb kérdés e kegyelemnek újabb és újabb sugarait hozza napfényre. "És mondta neki az Örökkévaló: Mi ez a kezedben? Mondta: Bot" (2. vers). Az Úr úgy akarta Mózest használni, amint éppen volt, és azt felhasználni, amit a kezében tartott. Ugyanaz a bot, amellyel Mózes Jetró juhait őrizte, lett eszköz mind Isten Izraelének megszabadítására és Egyiptom földjének megfenyítésére, mind pedig, hogy Jahve megváltott népének utat nyisson a tengeren és hogy a pusztában Izrael szomjazó seregeinek felüdítésére vizet fakasszon a kősziklából. Isten a leggyengébb eszközöket használja leghatalmasabb szándékainak kivitelére. Egy "bot", egy "koskürt" (Józs 6,5), egy "cipó árpakenyér" (Bír 7,13), egy "üres korsó" (Bír 7,16), egy "parittya" (1Sám 17,40; és 50), egyszóval bármi eszközül szolgálhat Isten kezében az Ő eltökélt művének elvégzésére. Az ember azt képzeli, hogy nagy célok csak nagy eszközökkel érhetők el. Istennek azonban nem ez a módszere. Ő "egy férget" éppen úgy szolgálatába tud állítani, mint a "verő napot" és a "tikkasztó keleti szelet"
(lásd Jón 4,7-8).

     Mózesnek azonban ezt a fontos leckét még meg kellett tanulnia. A lecke tárgya nemcsak a bot volt, hanem Mózes keze is, melynek ezt az eszközt Isten munkájában használnia kellett, a tanítás módszere pedig olyan, hogy Mózes ne csak megérthesse, hanem a népet is meggyőzhesse. "És mondta (ti. az Örökkévaló): Dobd a földre! A földre dobta és kígyóvá lett; s Mózes elfutott előle. S mondta az Örökkévaló Mózesnek: Nyújtsd ki a kezed és fogd meg a farkát. Kinyújtotta a kezét, megfogta és bottá lett a kezében. Hogy elhiggyék, hogy megjelent neked az Örökkévaló, az ő őseik Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene" (3-5. vers). Ennek a jelnek mély értelme volt. A bot kígyóvá lett, úgyhogy Mózes elfutott előle, de Jahve parancsára megragadta a farkát és az ismét bottá változott. Semmi sem volt alkalmasabb annak szemléltetésére, hogy a Sátán saját maga ellen fordítja hatalmát. Isten útjai bővölködnek hasonlóan találó példákban. Maga Mózes is ilyen példa volt. A kígyó teljesen Krisztus hatalma alatt áll és ha elérte rettenetes pályafutásának csúcspontját, a "tűz tavába" vettetik, hogy ott munkája gyümölcsét "örökkön-örökké" élvezze (Jel 20,10). Az "ősi kígyó", a "vádló" (Jel 12,9-10), az "ellenség" (1Pt 5,8) akkor mindörökre meg fog semmisülni Isten Felkentjének botja alatt.

     "És mondta még neki az Örökkévaló: Tedd csak a kezedet az öledbe; és kezét az ölébe tette; kihúzta, s íme, a keze poklos volt, mint a hó. És mondta: Tedd vissza a kezedet az öledbe. A kezét visszatette az ölébe és kihúzta az öléből, s íme, ismét olyan lett, mint a teste" (6-7. vers).  A poklossá vált kéz és annak megtisztulása a bűn erkölcsi hatását, valamint annak módját mutatja be, hogy e hatást Krisztus tökéletes műve hogyan szünteti meg. Az ölébe tett tiszta kéz poklossá lesz, az ismét ölbe tett poklos kéz megtisztul. A poklosság jól ismert képe a bűnnek, amelyet az első ember hozott be és a második vett el. "Miután ugyanis ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is" (1Kor 15,21). Ember által van a bukás, ember által a megváltás; ember által lett a vétek, ember által a bocsánat; ember által jött be a bűn, ember által az igazság; ember által van a halál, ember által szűnt is az meg s felváltotta helyét élet, igazságosság, dicsőség. Nemcsak a kígyó fog tehát örökre legyőzetni és megsemmisülni, hanem utálatos munkájának minden nyoma is annak engesztelő áldozata által, aki "azért jelent meg, hogy az ördög munkáit megrontsa" (1Jn 3,8)

C. H. Mackintosh