"A nyomorúság kenyere"

A következő írás az újszövetségi Úrvacsora és az ószövetségi páskabárány ünnepe közötti kapcsolatot tárgyalja. A páskabárány előre mutatott, az Úrvacsora visszautal Jézus halálára.


A páskaünnep, a kovásztalan kenyerek ünnepe


"Ügyelj az Ábíb hónapra, és tarts páskát Istenednek, az Úrnak,
mert az Ábib hónapban hozott ki téged Egyiptomból Istened, az ÚR, éjjel.
Páskaáldozatul vágj le Istenednek, az ÚRnak juhot vagy marhát
azon a helyen, amelyet kiválaszt az ÚR, a te Istened, hogy ott lakjék az Ő neve.

Ne egyél mellé kovászos ételt.
Hét napon át nyomorúságos kovásztalan kenyeret egyél mellé, 
mert sebtében jöttél ki Egyiptomból.
Így emlékezz életed minden napján, arra a napra, 
amelyen kijöttél Egyiptomból.
Látni se lehessen kovászt hét napon át sehol a határodban.
Abból a húsból pedig, amelyet levágsz az első nap estéjén, 
semmi se maradjon reggelre.
Nem szabad levágni a páskaáldozatot akármelyik lakóhelyeden, 
amelyet ad neked Istened, az ÚR, hanem azon a helyen, 
amelyet kiválaszt Istened,
az ÚR, hogy ott lakjék az Ő neve, ott vágd le a páskaáldozatot este.
napnyugtakor, abban az időpontban, amikor kijöttél Egyiptomból.
Azon a helyen főzd és edd meg, amelyet kiválaszt Istened az ÚR. 
Reggel azután indulj, és eredj haza!
Hat napig kovásztalan kenyeret egyél!
A hetedik napon, Istenednek, az ÚRnak ünnepnapján, 
ne végezz semmi munkát!"
(5Móz16,1-8)

     A 2Mózeshez írt megjegyzéseinkben már részletesen szóltunk erről a nagy ünnepről, ezért az olvasó figyelmébe ajánljuk azt, ha tanulmányozni akarja a kérdést. Van azonban az 5Mózesnek néhány sajátos vonása, most erre szeretnénk különösen felhívni a figyelmünket. Elsősorban hadd hangsúlyozzuk, hogy az ünnep helyének különös figyelmet szentel. Érdekes és gyakorlatias mozzanat ez. Nem maguk az emberek választják ki. Az ember úgy gondolná, egészen mindegy, hol és hogyan ünneplik meg, fő, hogy megünneplik. Isten azonban másként rendeli: úgy akarja, hogy legyen meghatározott hely, ahol ezt az emlékezetes és nagyon jelentős ünnepet megtartják. Érdemes megfigyelnünk, hogy csak az 5Mózes hangsúlyozza a helyet. A 2Mózes nem szól róla, mert az elsőt Egyiptomban tartották; a 4Mózes azért nem, mert akkor a pusztában volt; véglegesen és isteni tekintéllyel az 5Mózes ír róla, mert abban már az országra vonatkozó utasítások vannak. Ez ismét csak azt bizonyítja, hogy az 5Mózes nem puszta megismétlése az előző mózesi könyveknek.

     Ott kell tehát megünnepelni a három nagy ünnepet, azon a helyen, ahol Isten találkozni akar az Ő népével, és ahol népe örvendezve találkozhat Istennel és a testvéreivel.

     Vessünk most egy pillantást az ünneplés módjára. Ennek leírása is jellemző erre a könyvre. Erre nézve jellemző "a kovásztalan kenyér". De bizonyára feltűnik az olvasónak, hogy a szöveg így ír róla: "a nyomorúság kenyere". Nos, mi ennek a jelentése? Mindnyájan értjük, hogy a kovásztalan kenyér a szív és élet szentségét jelenti, mely nagyon lényeges, ha azt akarjuk, hogy igazi közösségünk legyen Istennel. Nem az életszentségünk vált meg minket, de életszentségre vagyunk megváltva. Nem megváltásunk alapja, hanem közösségünk lényeges eleme. Ha beengedjük életünkbe a kovászt, az halálos csapás a közösségre és Isten imádására.

     Soha, egy pillanatara se téveszthetjük szem elől a személyes életszentség és gyakorlati kegyesség elvét, amelyre, mint a Bárány vérén megváltottak, el vagyunk hivatva, hogy napról napra éljük azt, mindazon körülmények között, amelyek között járjuk a mennyei nyugalom felé vezető utunkat. Ha közösségről és istenimádatról beszélünk, közben azonban tudatosan bűnben élünk, ez szomorú bizonyítéka annak, hogy fogalmunk sincs se egyikről, se másikról. Ha örvendezni akarunk Isten vagy a szentek közösségének, ha Istent szellemben és valóságban akarjuk imádni, akkor szentségben kell élnünk, és el kell szakadunk mindentől, amiről tudjuk, hogy bűnös dolog. Akár magunkban nézzük el a titkos bűnt, akár másnak engedjük, hogy benne éljen, ezzel beszennyezzük a közösséget, megszomorítjuk a Szent Szellemet, vétkezünk Krisztus ellen és magunkra vonjuk Isten ítéletét, aki már most megítéli az Ő házát és megfeddi gyermekeit, hogy az utolsó ítéletkor ne kárhozzon el a világgal együtt.

     Jó, ha komolyan figyelnek erre mindazok, akik Istennel akarnak járni és Őt akarják szolgálni. Más dolog ismerni és érteni egy tanítást, és más dolog, annak morális következményeit a gyakorlati életre nézve levonni. Bár megtartanák a kovásztalan kenyerek ünnepét mindazok, akiknek lelkiismeretéig hatolt a Bárány vére.

"Vajon nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok el azért a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovász nélkül valók vagytok. Mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus megáldoztatott. Azért ne a régi kovásszal ünnepeljünk, se rosszaság és gonoszság kovászával, hanem tisztaság és valóság kovásztalanságával" (1Kor 5,6-8)

     De mit értünk a "nyomorúság kenyerén"? Ne örvendezzünk és ujjongjunk az egyiptomi szolgaságból való szabadulás emlékünnepén? Kétségkívül igaz és mély hálát érezhetünk és megvan az okunk a dicsőítésre, ha összehasonlítjuk a teljes szabadulás állapotát korábbi állapotunkkal; s ha látjuk mindennek a következményeit. Világos azonban, hogy nem ezek voltak a páskaünnep fő jellemzői - olyannyira, hogy említve sincsenek. Olvasunk a "nyomorúság kenyeréről", de egy szó sincs örömről, dicséretről és diadalról.

     Nos, milyen erkölcsi tanítása van a "nyomorúság kenyerének"? Azt hisszük, megmutatja, milyen mély hatással van szívünkre, amikor a Szent Szellem hatására megértjük, milyen áldozatot hozott értünk Megváltónk, hogy megváltson bűneinkből és megszabadítson a megérdemelt ítélettől. Ezt jelképezik a "keserű füvek" is a 2Móz 12-ben is ez ábrázolódik ki újra meg újra Isten ószövetségi népének történetében, akiket Isten Szent Szellemének és Igéjének tanítása arra indít, hogy fegyelmezzék magukat és "szívükben megszomorodjanak" Isten jelenlétében.

     És jól jegyezzük meg, hogy ebben a szertartásban a törvényeskedésnek vagy hitetlenségnek még csak árnyéka sincs. Mikor az izraeli ember részesedett a nyomorúság kenyerében és evett a páskabárányból, ezzel nem a teljes szabadulásban való kételkedését fejezte ki. Hiszen már az egész ország birtokában volt és Isten szentséges jelenlétét élvezte. Ennek ellenére mégis ennie kellett a nyomorúság kenyerét, ez lényeges eleme volt a páskaünnepnek ("mert sietséggel jöttél ki Egyiptomból"), "Így emlékezz életed minden napján arra a napra, amelyen kijöttél Egyiptomból". Nem szabad tehát soha megfeledkezniük Egyiptomból való kijövetelükről, az Ígéret földjén sem, az egymást követő nemzedékek során sem. Hanem szüntelenül emlékezniük kell rá ezen a jelképszerű ünnepen, melynek szent szertartásai híven jellemzik az igaz, gyakorlati keresztyén kegyességet.

     A keresztyén olvasó jól teszi, ha gondosan ügyel a "nyomorúság kenyere" által jelzett igazságok sorozatára. Ez főleg azoknak szól, akik járatosnak tartják magukat a kegyelem tudományában. Az a veszély fenyegeti őket, hogy miközben lerázzák magukról a törvény minden kötöttségét, a másik szélsőségbe esnek, ti. a könnyelműség kísértésébe - ebbe a veszedelmes kelepcébe. Az idős és tapasztalt keresztyének már nem annyira hajlamosak rá; a fiatalokat kell itt különösképpen intenünk. Azokat, akik sokat hallhatták már a kegyelemből való váltságról, a hit által való üdvösségről, a törvénytől való mentességről és a keresztyén ember többi drága kiváltságáról.

     Szükségtelen mondanunk, hogy mindez alapvetően fontos: nem hallhatunk eleget róluk, és bárcsak még többet írnának, szólnának és prédikálnának ezekről, hiszen nagyon sokan élnek még mindig a törvényeskedés okozta félelemben az ÚR népe tagjai közül, mert nem ismerik eléggé ezeket az alapvető igazságokat. Sajnos azonban másfelől sokan vannak, akik csak intellektuálisan viszonyulnak a kegyelem elvéhez, de (ha szokásaik, modoruk és gyakorlati életük alapján ítéljük meg őket) kevéssé ismerik eme nagy elvek megszentelő erejét - azt az erőt, amelyet szívünkben és gyakorlati életünkben kifejtenek.

     Nos, hogy a páskaünnep kifejezésmódjával éljünk, nem Isten akarata szerint való lenne, ha bárki is megkísérelné azt úgy megünnepelni, hogy elhagyná a kovásztalan kenyeret, sőt a nyomorúság kenyerét. És mint régen, úgy ma sem lehet ünnepelnünk, azaz keresztyén életgyakorlatot folytatnunk, csak olyan lélekkel, amelyet oly találóan jellemez a 2Móz12 "keserű füve" és az 5Mózesben levő "nyomorúság kenyere". Más szóval, sürgős szükségünk van azoknak az érzéseknek a feltámadására, amelyekkel a Szent Szellem ébresztget minket, amikor elénk adja Krisztus szenvedéseit - hogy milyen áldozat árán törölte el bűneinket, hogyan hordozta el Isten igazságos haragját, amelyet bűneinkkel vontunk magunkra. Sajnálatosan keveset foglalkozunk drága Urunk szenvedésével és halálával. Más dolog, ha csak érinti lelkiismeretünket Krisztus vére és megint  más, ha szívünk mélyéig hatol, és Krisztus keresztje rányomja bélyegét egész gyakorlati életünkre és jellemünkre.

     Miért van az, hogy oly könnyedén vétkezünk szóval, gondolattal és tettel? Miért vagyunk olyan könnyelműek, fegyelmezetlenek, önteltek, testiesek és felületesek? Nem azért, mert ünnepünkről hiányzik a "nyomorúság kenyere"? Attól tartok, hiányzik a kereszténységünkből a mélység és a komolyság. Túl sok a könnyed csevegés a keresztyén hit mélységes titkairól, túl sok a belső erőt nélkülöző értelmi tudás. Nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy mindez annak a következménye, hogy túl könnyedén prédikálják egyesek az evangéliumot, talán jó szándékkal, de erkölcsi hatás nélkül.

     Nem az a baj, hogy az egyszerű evangéliumot prédikáljuk, hiszen Isten maga egyszerűen adta a Szent Szellem által. A hiba ott van, hogy a prédikációból hiányzik a szellemi mélység, a szent komolyság. Ha csak abban merül ki, hogy ellene mond a törvényeskedésnek, ezzel hajlamossá tesz a könnyelműségre. Nos, ha gonosz dolog a törvényeskedés, még sokkal gonoszabb a könnyelműség. Mindkettőtől óvakodnunk kell. Hisszük, hogy az előbbiből kigyógyít a kegyelem, az utóbbiból pedig az igazság. A Szent Szellem tanít meg, hogy alkalmazzuk helyesen mindkettőt. Ha úgy találjuk, hogy a lelket mélyen szántotta az igazság ekéjével a Szent Szellem, akkor vigasztalnunk kell Isten ingyenvaló drága kegyelmével, mert a megtört szívnek, a bánkódó lelkiismeretnek ez az orvossága. Másfelől, ha látjuk, hogy valaki könnyen veszi az életet, folyékonyan cseveg a kegyelemről és a megváltást magától értetődőnek tartja, akkor az igazság komoly figyelmeztetésével kell lelkiismeretéhez és szívéhez szólni.

     Attól félek, főként az utóbbiakból van sok a gyülekezetben. Ők hajlamosak arra, hogy elválasszák a páskát a kovásztalan kenyerek ünnepétől - hamar megnyugtatják magukat, hogy ők már úgyis mentesek az ítélettől és elfelejtik a megölt bárányt, a szentség kenyerét és a nyomorúság kenyerét. Valójában ezek elválaszthatatlanok, mert Isten szerkesztette egybe őket. Ezért nem hisszük, hogy bárki is őszintén örvendezni tudna annak a drága igazságnak, hogy "Krisztus, a mi húsvéti bárányunk megáldoztatott értünk", ha nem éli meg az ünnep másik oldalát is és a Szent Szellem nem ébreszt szívében mély érzéseket Jézus Krisztus halála felett. A Szent Szellemnek ez a mélyen szántó és szent munkája vezeti a lelket azon az úton, amelyet a "nyomorúság kenyerének" evése ábrázol ki a kovásztalan kenyerek ünnepén. Óriási a különbség a magunk bűneinek szemlélete által támasztott érzések közt és azok között, amelyek a bűneinkért szenvedő Krisztus szenvedésének láttán támadnak bennünk.

     Igaz, hogy soha nem felejthetjük bűneinket, nem felejthetjük el a vermet, ahonnan kiemelt bennünket Isten; de nem elég a verem szájánál elgondolkoznunk, hanem látnunk kell a kegyelmet is, amely kiemelt, és azt is, hogy mivel fizetett ezért drága Megváltónk. Az utóbbit kell szüntelenül mélyen emlékezetünkben megtartani, mert olyan felületesek vagyunk, annyira hajlamosak a feledésre.

     Nagyon komolyan Istenre kell tekintenünk, hogy mélyen és gyakorlati módon hatolhassunk be Krisztus szenvedéseibe, és a keresztet állíthassuk szembe mindazzal, ami bennünk vele ellentétben van. Ez meghozza majd, hogy mélyebben érezzük, vágyakozzunk a szív és élet szentsége után, elszakadunk a világtól minden tekintetben, alávetjük magunkat Krisztusnak és éberen vigyázunk magunkra, gondolatainkra, szavainkra, cselekedeteinkre, egész mindennapi életünkre. Más szóval, teljesen különbözik majd keresztyén életünk mindattól, amit ma magunk körül látunk és amit sajnos magunk életében is megfigyelhetünk. Bárcsak megnyitná a Szent Szellem szívünket egyre inkább "a megöletett Bárány", a "kovásztalan kenyér" és a "nyomorúság kenyere" által kifejezett igazságok előtt.

C.H. Mackintosh,
(Elmélkedések Mózes 4. 5. könyvéről, 429-434. old)