Ajánlás

Hogyan találkoztam C. H. Mackintosh-sal?

1997-ben.
A Blaha Lujza téren hirdettük az evangéliumot.
A 7-es buszmegállóval szemben.
Néhány Amerikából jött keresztény hívő kezdte el ezt az evangéliumi munkát.
Egy teljes évig csatlakoztunk hozzájuk férjemmel.
Minden hét, minden szerdáján elmentünk, felállítottuk kis hangfalunkat, és a buszokról leszálló közönségnek mondtuk el, mit és hogyan gondolunk Istenről. Addig néhányunk Jézusról angol-magyar prospektusokat osztott. (Például ezt itt: link)
Beszélgettünk az emberekkel.
Nem voltunk sokan, talán ha tízen, a tömeg se állt meg.  Csak néhány öregebb néni, bácsi. Mindenki ment a maga útján.

Az Igehirdetés, missziói munka, ezen formája számomra igen megterhelő volt. Mégis mindig mentem.

Az egészből két momentum szépült világossá bennem az idő haladtával.
Én törtem az angolt - most is töröm - de hittársaink zöme amerikai angollal beszélt, nagyon kedves emberek voltak, volt közöttük, aki tanult magyarul, akik hozzánk csatlakoztak, azokból is többnyire külföldiek.
Amikor az utcai alkalom után, egy bérbe vett helységben összegyülekeztünk azokkal, akik éppen akkor még hallgatni akarták tovább az Igehirdetést, vegyes csapat. Szinte mindig más-más emberekkel, hiszen épp az volt a lényeg, hogy kötetlen legyen, és tiszta. Egyes-egyedül az evangélium legyen a központba. Azt hirdetjük, vallástól felekezettől függetlenül.

Az amerikaiak nagyon kedves emberek voltak. Mindig mosolyogtak. Emlékszem, március 15-én hatalmas kokárdákat vettek fel, és büszkén mutogatták, kérdezték, hol van rólunk a miénk?
Nem értették szolid visszafogottságunk. Számukra megtörtént itt Magyarországon a rendszerváltás, derűsen tekintettek a jövőbe, ezentúl lesz nálunk is szabadság, jogállamiság, demokrácia, bátorítóan veregették a hátunkat. Bennünk viszont borús fellegek keringtek a jövőről, talán a múlt kommunista ködjének tűnt az csak szemükben. Miért nem vagyunk happyk? Ezért ahogy tudtuk tört angolságunkkal, egy-egy ebéd közben megpróbáltuk elmondani kételyeinket. Ez Közép-Európa.

Amikor együtt énekeltük a zsoltárokat, azt lehetett olyan szépen mennyeinek hallani, ahogy egy amerikai lelkesen magyarul énekel, egy nigériaival. Először mosolyogtam, majd megértettem, lelkesedésük és Istenbe vetett hitük, együtt énekeltem velük: 

lovast a lovasával tengerbe vetette.

Nekik nem jelentett semmit a magyar politika, Istentől, és Istenért jöttek. Dehogy tudtak ők más lovasról, és dehogy tudtak más tengerről, mint a Vörös-tengerről, ami kettévált a zsidó nép előtt.

Olyan jó lett volna elszakadni a magyar valóságtól, ahogy ők voltak, abba a hittel teli, csak Jézus állapotba. Evangélizálni. De amikor Rita, aki épp akkor tért haza Angliából, a leghátsó sorban zokogott, csak mi magyarok tudtuk velejéig átérezni miért sír. Amerikaik vigasztalták a legnagyobb őszinteséggel. Mindhiába.

Ott volt Ilcsi, és Imre. Hajléktalanok voltak. De mindig ahogy engedte őket a helyzet, ott voltak velünk. Azóta is hajléktalanok. Egyszer nem régiben láttam őket a nyugati pályaudvar mellett aludni a földön, már nem mertem megszólítani őket, vigasztaltam magam: alszanak.
Pedig biztos megismertek volna. Lelkiismeret-furdalás futott végig rajtam. Talán indokolatlanul erősebben, mint kellett volna, mert arra gondoltam. épp most mondtam fel a Máltai Szeretetszolgálattól, 2012, oh én oktalan állat, mit hittem? Milyen álságos az ember. Imrének igaza volt. Hogy nézhettem volna a szemébe? Mit mondhattam volna? Hello Imre, igazad volt a keresztényekről!? 

Akkor 1997-ben egyszer együtt mentem Imrével, azt mondta nekem: "te más vagy, mint a többi keresztény, te komolyan veszed Istent." Csodálkozva ránéztem, elkezdte  mondani, hogy a hit cselekedetek nélkül halott. A keresztényeknek nincsenek cselekedeteik, ő hajléktalan, tudja miről beszél. Az állítólagos hit kevés. 

Addig soha életemben nem beszéltem hajléktalannal, meglepődtem a gyülekezeti hurrá-optimizmus-csillogás, szavak és egy hajléktalan Krisztus hívőember beszámolója közötti szakadékon.
Cselekedetek?
Soha nem gondolkoztam el, hogy ki, és miért kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe, és a keresztények? Kik azok a keresztények? Magamban néztem. Én keresztény vagyok? Vagy valami másról beszélt, én nem vagyok keresztény? Nem vagyok keresztény: Krisztus követő vagyok. Én komolyan követem Krisztust.
Ezt mondta Imre, 1997-ben, és ajánlott egy könyvet.
Azt mondta, szeret olvasni, egy antikvárium előtti asztalról guberálta ezt ki, fillérekért vette, mutatta, belelapozott, a számára lényeges dolgok alá voltak húzva, agyon volt olvasva a könyv.
- Nagyon jó, ajánlom, olvasd el és megérted, amit mondtam.

Megjegyeztem a címét: Mackintosh, Elmélkedések Mózes könyveiről.

Vártam 16 évet. Addig forgattam magamban ezt a dolgot. Aztán egy évvel a keresztény intézetből való felmondásom után, 2013-ban megvettem. Nem sietem el a dolgokat ... (ajaj)

Elkezdtem olvasni, és megértettem.

Imre mondhatná nekem, ha újra találkoznék vele, megengedném neki, hogy ezt mondja:

bogi, hát nem megmondtam, neked akkor, 

te más vagy, 

nem vagy keresztény. 

16 év kellett, hogy erre rájöjjél? 

Te, Krisztust követed.

De Imre, valószínű nem mondaná ezt, mert ő ennél sokkal bölcsebb.