Február 14.

Megtérés

Potyogtak a könnyeim, hogy ezt néztem:
Úgy hallom mai napjainkban sok iszlamista országban naponta több ezren térnek Jézushoz. Az adatokat az Iszlám hatóságok teszik közre, hogy nem értik miért van ez.

http://www.youtube.com/watch?v=geD_9FqGDRA

This is raw video footage (with subtitles) of a miracle that just happened a few minutes ago (11/9/13) at the Christ for all Nations Gospel Campaign in Accra, Ghana.

A man stood before me trembling and overcome with emotion. He had a look of shock on his face. "My name is Mohammed," he said, and he proceeded to tell me his story. He had been deaf for almost two years. He was a Muslim and didn't even intend on coming tonight. He had just arrived in town from another city by train and ventured into the city center (Independence square -- where our campaign is being held). He could not understand anything that was going on so he lied down and went to sleep, and when he woke up, he could hear!

I asked him if he knew who had healed him and he said it is "the messenger of the Almighty God...Jesus." The whole thing was so raw and fresh. I could see he was struggling to come to terms with what he had just realized. "Jesus is, Jesus is...he is a God," he said, as though the thought had just occurred to him. He said, even the Koran says if you do not believe in Jesus Christ you are not a good Muslim. He seemed to be trying to justify this to himself. But I wanted to make it clear for the thousands watching this unfold, "Jesus is not just a messenger," I said, "He is the Son of the living God. He is the way, the truth and the life..."

By the end of our conversation, he seemed to be settled and completely sure. He said that his wife did not yet know what had happened to him, so he announced the name of the city where he lives and said, "Tell my wife, Jesus is the Son of God!" I wish you could have seen the crowd. No football team has ever received such enthusiasm -- they were jumping and dancing and shouting with joy unspeakable and full of glory. It is a moment I will never forget.

A csoda

A mi házunk. Egy csoda.

Íme az Ige:

"Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve."
Lk 6,48

Nekünk volt alapunk, de már nem volt falunk.
A ház gyakorlatilag az alap felett lebegett.
A Kősziklára alapozott élet, bizony, még ha csoda is, de áll!
A kőműves se hitte, amit lát. 
Szerinte össze kellett volna dőlnie.

Az a fehér ott bent már a csempe.
Áradat helyett a télen így ásta ki a szomszéd kutyája, kb 3 méter hosszan.
De! Nem tudta megingatni. 

Mert az életünk biztonsága Jézusban nyugszik.
Ő már pedig biztos Kőszikla 
Gyermekeiért csodákat tesz!
Még ha nem is kérjük, mert  nem is tudjuk, hogy veszélyben vagyunk.
Az Ő akarata nélkül, hajunk szála sem görbülhet.
Jöhet áradat, jöhet kutya, jöhet háború.

"Te tartod kezedben sorsomat"

Zsolt 16,5

90 perc a Mennyországban

Don Piper: 90 perc a mennyországban c. könyvet olvastam most el.

A könyvben kevés van írva a Mennyben töltött időről. Itt alul, amit linkeltem kis filmekben több van elmesélve.

A könyvből nekem az tetszett a legjobban, hogy
- nem volt alagút, fény, amit eddig szokásosan hallottunk halálból visszatértektől

Igaz, és talán pont így is kell értelmezni, amit Jézus mondott, a benne hívőknek:

"Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, 

aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, 

hanem átment a halálból az életbe." 

Jn 5,24

Ez az a levegővételnyi idő.
Utolsó lélegzetem itt, a másik ott. Nincs közte se sötétség, se fájdalom, se gyötrődés. Ez a hívők jutalma.


Tetszett még, hogy sokan fogadták őt, a Menny kapujában.
Ölelgették.

"Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: 

aki nem szereti a testvérét, az a halálban van." 

1Jn 3,14

A könyvben nagyobb hangsúly van a baleset utáni felépülésen.
Nekem is volt autóbalesetem, ezért így is tudtam olvasni a történteket.
Én a kórházban tértem magamhoz, jó lehet, állítólag, magamnál voltam a baleset alatt és után.
Pedig ez nem igaz.
Lehet, hogy feleltem a kérdésekre, megmondtam a nevemet, de később nem emlékeztem semmire,
se a balesetre, se arra, hogyan vittek be a kórházba,
csak arra, hogy a kórházban hordágyon tolnak. Arra 'ébredtem fel', hogy elszédültem, ahogy
körbe-körbe tologálnak.

A baleset az egész családunkkal történt, ezért minden érzelmi sokkot tökéletesen át tudtam élni,
amit a könyvben olvastam. Sőt, mondhatni, hogy mivel nálunk az egész család érintve volt,
a trauma még nagyobb volt, még több segítségre szorultunk volna.

Tehát, Don egyedül szenvedett balesetet, és később a felépülésénél, nagy szakértelemmel gondozták,
ezrek imádkoztak érte, és sokan segítették a családját és őt.
Ennek a fényében, összehasonlítva, az én életemmel, megdöbbentem Don 'hálátlanságán'.
Depresszióján.
Megdöbbentem azon, hogy ő lelkész volt, és ennyire talajt vesztett lett a hitében.
Rávílágított arra a kétségtelen tényre, hogy mi hívő emberek milyen felfuvalkodottá, büszkévé, és gőgössé tudunk válni.

Őszinte nyíltsággal ír magáról.
A büszkeségéről, és ebben megértettem, hogy a büszkeség az, amikor nem tudunk másoktól elfogadni, segítséget, vagy bármit, amit adni szándékoznak. Leírja, hogy a segítőit, hogyan küldte el, vagy 'sértette' meg őket. Majd, hogy ennek megváltoztatásához, egy idősebb prédikátor figyelmeztetésére volt szüksége.
Igen rácsodálkoztam erre.

Aztán írt az önzőségéről, amiből megértettem, hogy az önzőség az, ha van valamink és nem osztjuk meg testvéreinkkel. Ő a Mennyben tett látogatását, két évig nem osztotta meg senkivel, nemhogy a nagy közönséggel, nem értette meg, hogy mi testvérek mindent megosztunk egymással.

Pedig, egy lelkésztől természetesen vártuk volna, hogy ezt értse. Vagy vártuk volna egy olyan embertől, aki fenn járt a Mennyben. Tehát ezekről őszintén ír, hogy milyen kemény, makacs, büszke ember volt. Noha ezeket a depressziójára fogta, ami szintén a büszkeségéből táplálkozó hárítás.

Ámultam azon a kontraszton, hogy milyen sok segítsége volt ennek a lelkésznek, és milyen sok dolgot nem tudott? Rácsodálkoztam, hol tudtunk volna mi depresszióba esni, családunkkal, amikor a balesetünk után magunkra maradtunk?! És mégis milyen csodálatos megtapasztalásom volt, hogy noha még nem voltam hívő, mégis szellememben éreztem angyalok segítségét, a kétségbeesés és a magány óráiban. Ebbe kapaszkodtam a sötét szobában a halk sírások hangjaiban is, tudtam, mert éreztem valami mennyei békesség tölt el, vigyáznak ránk, minden tragédia ellenére is.

Rácsodálkoztam ennél az embernél, hogy még ilyen súlyos baleset sem tudta megtörni a keménységét, amit szerettei felé viselt?
Hogyan lehetséges, hogy lelkész volt?

Isten rajta keresztül mutatta meg, a hívőkben fennálló magaslatot, ami sokszor megakadályozza, az Érte végzett hathatós szolgálatot. Ő valóban belenyúl az életünkbe, hogy kimozdítson minket, előre vezessen.

Arról is írt, hogy milyen tragédia volt, visszatérni a Mennyből a Földre ilyen nagy fájdalmak közé.
Úgy gondolja, hogy bizonyosan nincs is a Földön olyan ember, aki járt a Mennybe, és visszatér, és ilyen drasztikusan élné ezt meg. Erre is felkaptam a fejem. Nem kicsinylem le a fájdalmait, elképzelni se tudom és nem is akarom, hogy milyen nagy fájdalmai voltak. De azt tudom, hogy sok embernek nagyon nagy fájdalmai vannak, és tudom, hogy sokan jöttek vissza a Mennyből. Én magamnak is voltak megtapasztalásaim, éjszakánként az Úr karjaiban voltam, hallottam a Menny énekét, betöltötte a belsőmet. Egy éven keresztül minden reggel így ébredtem, és megmondom, nem volt könnyű a nagy világban lennem élnem az ébredésem után. Lelkemet betöltötte a Menny éneke. Dúdolni is tudtam tovább.

Igen erős a kontraszt Menny és Föld között és sokan, sokféleképpen megélik ezt a hívő életükben.

Csodálkoztam ezen is, hogy ő ezt nem tudja? Nem tudja, hogy minket hívőket sokan, sokféleképpen belemerít az Úr az Ő jelenlétébe? És nekünk se könnyű, utána, itt maradnunk, élnünk, a küldetésünket végezni? Talán mi is sokszor megkérdezzük, Uram, miért kell itt lennem a Földön, ha Nálad sokkal jobb lenne? Ez a legnehezebb dolog. Már komolyan érezzük, az áldozat-terhét, mivel ismerjük Őt. Megismertük az Ő nagyságát, szentségét, szépségét, hűségét. Nehéz a durva földi valóságban élnünk.

Én ezt az érzést sokszor sokféleképpen megfogalmazom verseimben.
Vágyunk elköltözni az Úrhoz. De tudjuk, mások miatt itt kell lennünk.

Pusztában I.

"lehet, hogy mégis tévedtem"

- hang hallatszik

"Mily kietlen száraz sivatag ez"

- hang hallatszik.

"Senki sincs velem,

körülöttem csak halottak fekszenek."

"Lehet, hogy mégis tévedtem én."

- Az én hangom hallatszik.

"Rombolni jöttem én, azt ki embert ölt,

mégis mozdulatlanul, a holtakat ölelem én.

Élettelen testet szorítok kezemben,

szemem előtt vihogó pusztítója.

Minden ínam megfeszül, ugranék,

hogy rávessem magam,

széttépjem a gyűlölőt,

de nézd! fontosabb van itt!

Szeretnem kell a holtakat!"

Sivár, kietlen puszta.

Alig moccan valami.

Egymáson a kivérzett tetemek.

Csata még nem volt ilyen véres.

- Vörösen nyugszik az Ég is.

Oh, kietlen száraz pusztában

Hang se hallatszik,

nem mondom már: "talán tévedtem mégis."

Nem kérdezek Tőled semmit.

Nincs idő beszélni.

S bocsásd meg, hogy valaha megkérdeztem Tőled:

"Miért szeressek Uram?"

Körülöttem már a Vaksötétség.

 S mégis

látom, amott messze tőlem, csupa vér ruhájában

Valaki más is a holtakat öleli.

De az Ő kezében a szó ima lesz,

az ima pedig életté válik.

Tudom ki Ő, s tudom mire tanít.

Szívem minden egyes halk dobbanása

örömmel bízva kiáltja: "Várlak Uram, jöjj ide is!"

S ím a halott, kezemből feltápászkodik.

Don Piper is rájött erre.
Szeretni kell a holtakat!
Megdöbbentő, hogy neki, ilyen nagyon kemény tanításon kellett ezt megtanulnia. Hatalmas különbség van a Föld és a Menny között, nekünk dolgunk van itt.

És mégis, ebből a történetből is, mennyi-mennyi áldást kaptunk mi, Isten drága földi nyája!
Köszönjük Uram!
Köszönjük Don Piper, Isten áldjon meg téged, továbbra is!
Így megyünk előre, dicsőségről dicsőségre. Ő vezet minket. Minden kicsi báránykáját.

http://wandafulworldofbooks.blogspot.hu/2011/10/90-minutes-in-heaven-by-don-piper.html

A világ vége előtt

Dr. Martin M. Kawano,

a Nagaszaki atombomba-támadás poklának

egyik túlélőjének beszámolója,

aki csupán 700 méterre volt az epicentrumtól

 

a TOGETHER magazin,

1957. augusztus 15-i számából:

      "1945. augusztus 9-e volt, 11 óra. Bementem az egyetemi kórház vizsgálószobájába, anélkül, hogy sejtettem volna, hogy a második atombombát, amelyet ebben a háborúban bevetettek, már ledobták a magasból városunkra.

     Hirtelen magnéziumvillámhoz hasonló vakító fény világította be az egész helyiséget. Ezt két másodperc múlva egy erős lökés követte, s már nem lehetett semmit sem látni. Egy iszonyú erő földhöz vágott. Egyetlen hangot sem hallottam - valószínűleg a lökés hatására megsüketültem. Megpróbáltam lélegzetet venni, de fojtogatott a füst. A kénbűz elviselhetetlen volt.

     Úgy éreztem, meg fogok halni. Utolsó erőmmel letérdeltem, hogy lelkemet az Úrnak ajánljam. A félelem, az aggodalom és a kétségbeesés eltűnt. Egyszerűen megköszöntem Istennek, hogy annyira megáldotta életemet, mióta 15 évvel ezelőtt megismertem Őt, mint Megváltó Uramat... így imádkoztam: "Uram, vedd kezedbe életemet és bocsásd meg bűneimet. Magamat, az enyéimet és mindenemet a Te szerető kezedbe helyezem"...

     Hirtelen derengő fényt láttam azon a helyen, ahol az ablak volt. Nekirugaszkodtam és kiugrottam, - mint később kiderült, négy és fél méter mélyre - és, mégis, sértetlenül értem földet. Nappali fény nem látszott, csak egy földöntúli szürkésbarnás-sárgás sugárzás. S az üvöltő szél!... Minden lángokban állt, kivéve a kórházat, amelyből kiugrottam, s azt a kis földdarabot, amelyen álltam...
A lángtengerből távoli zúgást lehetett hallani, tízezrek kétségbeesett kiáltását. Engem mégis tökéletes csönd vett körül. A mérgező radioaktív felhő alatt a pokol tornácán szellemalakok mozogtak...

     Felrohantam a hegyre, mert azon kívül mindenütt tombolt a tűz. Egy betemetett anya hangja, aki arra kért, hogy mentsem meg a fiát, aki sírva ült a romok között, máig a fülemben cseng. A gyermeket sikerült a karomba vennem, mielőtt az anyját elborította a tűz...

     Ebben a túlélésért folytatott versenyfutásban állandóan kínzott a kérdés: miért élek még? Miért maradtam meg, miközben ezrek haldokolnak? ... Mikor végre elértem a katolikus kórházat, alig bírtam menni. Egy ismerős orvos és két ápolónő vett fel. Aztán együtt próbáltunk a sebesülteknek annyi segítséget nyújtani, amennyire szűkös gyógyszerkészletünktől telt. Még nem tudtuk, hogy sok páciensünk a radioaktív sugárzás okozta belső vérzések miatt halálra van ítélve.

     Késő éjszaka, mikor a betegek és sebesültek között a fűben feküdtem, elgondolkoztam azon, mit jelenthet ez a katasztrófa... Emlékeztem rá, hogy előző este a 91. zsoltár első verseit olvastam, s a 7. vers újra felcsendült bennem:
"Elesnek mellőled ezren, és jobb kezed felől tízezren; és hozzád nem is közelít."

     Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de abban biztos vagyok, hogy Isten szerető keze, amelynek a túlélést köszönhetem, a továbbiakban is vezetni fog és megdicsőíti életemet. S tudom, hogy "Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van" (Róma 8,28)" 



M. Basilea Schlink, Ahogy senki más nem szeret című könyvéből, 68-70. old

A festő csodalány

Az isteni csodatehetség,
Akiane Kramarik, született 1994. július 9-én, Mount Morris, Illinois, U.S. -ban.
Négy évesen kezdett el festeni egy isteni átélés után. Autodidakta festő.
Képei isteni ihletésűek. Művészete látomásaiból és az Istennel való személyes kapcsolatából táplálkozik.
Családja, művészete hatására, később áttért a kereszténységre.

Riport vele:

Honlapja:

http://www.artakiane.com/home

Drágakövek a Mennyből

Isteni gyógyítások

Itt Magyarországon, az emberek szellemi értelemben kemények. Önmagukban elbizakodottak, az ÚRat nem hívják segítségül.

Valójában az embereknek arra van szükségük, 

hogy felszabaduljanak a hitre.

Végre erőt és szabadságot érezzenek arra, hogy minden felekezet, vallás, tanítás vagy közösség nélkül bátran segítségül hívják az ÚR nevét. Engednünk kell, hogy az Úr, megjelenhessen életünkben. Amíg nem hívjuk Őt, addig Ő nem tud jönni.

Magyarországon az emberek, mivel elbizakodott szívűek, nem hívják Őt.

Főiskolás koromban történt, hogy az egyik évfolyamtársammal és egyben akkori barátnőmmel beszélgettem az aulában. Anitának hívták. Háta mögött megjelent a közös barátnőnk, aki jó poénnak szánta, hogy mind a két térdét megrogyassza hátulról. Szája előtt ujjával jelelt nekem, hogy ne szóljak, tegyek úgy, hogy észre se veszem.

Amikor megrogyasztotta hátulról Anita térdeit, Anita fájdalmak között, sírva esett le a földre. Nem tudta se Rita, se én, hogy Anitának a térde rossz. Már nem tudott felkelni a földről. Kihívtuk a mentőket, és hordágyon vitték el. A mentőkocsiban én is vele mentem, Rita sajnos nem fért be. Mindannyian mélységesen meg voltunk rázva, hogy ilyen nagy bajt okoztunk.

A kórházban, a folyóson egyedül várakoztam a röntgenajtó előtt. Anita bent volt, hogy megröntgenezzék a térdét. Én a széken ülve, teljesen összetörten, sírva, bűnbánattal gyötörve, könyörögve kértem az ÚRat: hogy gyógyítsa meg Anitát. Bánat volt bennem, hogy megakadályozhattam volna az egészet, és a saját szemeimmel láthattam a tragédiát.

Körülbelül öt perc múlva, Anita boldogan és vidáman a saját lábán kijött az ajtón.
A meglepődéstől szólni is alig tudtam. Kérdeztem: visszarakták? Vagy mi történt?
Azt mondta: Nem. A röntgengép alatt ült, éppen arra várva,  hogy megröntgenezzék, amikor egyszer csak azt érezte, hogy a térde a helyén van, minden fájdalom nélkül. Ő leszállt az asztalról, elbúcsúzott az orvosoktól és kijött. Hihetetlen volt! Nagyon boldog voltam, hogy Anita meggyógyult.

Megrázva, megdöbbenve, meghatódva, szólni se bírva: hálás voltam Istenemnek, hogy ezt a súlyos problémát ilyen csodálatosan, könnyedén, egyszerűen oldotta meg. Lelkemben áldottam Istent! Mit is tehettem volna, megakadt bennem minden szó.

Tehát azt hiszem, ilyen egyszerűen, ilyen könnyedén, kell visszafordulnunk Istenhez, a hitben. 

A legegyszerűbben: gyermekien.

Most két videót rakok fel, az ÚR gyógyításáról. Nagyon sokkolóak. Csak erős idegzetűeknek ajánlom. Nincs hozzá magyar szöveg, angol tudás nélkül is érthető mi történt. Áldott legyen az ÚR neve!