Dr. Martin M. Kawano,
a Nagaszaki atombomba-támadás poklának
egyik túlélőjének beszámolója,
aki csupán 700 méterre volt az epicentrumtól
a TOGETHER magazin,
1957. augusztus 15-i számából:
"1945. augusztus 9-e volt, 11 óra. Bementem az egyetemi kórház vizsgálószobájába, anélkül, hogy sejtettem volna, hogy a második atombombát, amelyet ebben a háborúban bevetettek, már ledobták a magasból városunkra.
Hirtelen magnéziumvillámhoz hasonló vakító fény világította be az egész helyiséget. Ezt két másodperc múlva egy erős lökés követte, s már nem lehetett semmit sem látni. Egy iszonyú erő földhöz vágott. Egyetlen hangot sem hallottam - valószínűleg a lökés hatására megsüketültem. Megpróbáltam lélegzetet venni, de fojtogatott a füst. A kénbűz elviselhetetlen volt.
Úgy éreztem, meg fogok halni. Utolsó erőmmel letérdeltem, hogy lelkemet az Úrnak ajánljam. A félelem, az aggodalom és a kétségbeesés eltűnt. Egyszerűen megköszöntem Istennek, hogy annyira megáldotta életemet, mióta 15 évvel ezelőtt megismertem Őt, mint Megváltó Uramat... így imádkoztam: "Uram, vedd kezedbe életemet és bocsásd meg bűneimet. Magamat, az enyéimet és mindenemet a Te szerető kezedbe helyezem"...
Hirtelen derengő fényt láttam azon a helyen, ahol az ablak volt. Nekirugaszkodtam és kiugrottam, - mint később kiderült, négy és fél méter mélyre - és, mégis, sértetlenül értem földet. Nappali fény nem látszott, csak egy földöntúli szürkésbarnás-sárgás sugárzás. S az üvöltő szél!... Minden lángokban állt, kivéve a kórházat, amelyből kiugrottam, s azt a kis földdarabot, amelyen álltam...
A lángtengerből távoli zúgást lehetett hallani, tízezrek kétségbeesett kiáltását. Engem mégis tökéletes csönd vett körül. A mérgező radioaktív felhő alatt a pokol tornácán szellemalakok mozogtak...
Felrohantam a hegyre, mert azon kívül mindenütt tombolt a tűz. Egy betemetett anya hangja, aki arra kért, hogy mentsem meg a fiát, aki sírva ült a romok között, máig a fülemben cseng. A gyermeket sikerült a karomba vennem, mielőtt az anyját elborította a tűz...
Ebben a túlélésért folytatott versenyfutásban állandóan kínzott a kérdés: miért élek még? Miért maradtam meg, miközben ezrek haldokolnak? ... Mikor végre elértem a katolikus kórházat, alig bírtam menni. Egy ismerős orvos és két ápolónő vett fel. Aztán együtt próbáltunk a sebesülteknek annyi segítséget nyújtani, amennyire szűkös gyógyszerkészletünktől telt. Még nem tudtuk, hogy sok páciensünk a radioaktív sugárzás okozta belső vérzések miatt halálra van ítélve.
Késő éjszaka, mikor a betegek és sebesültek között a fűben feküdtem, elgondolkoztam azon, mit jelenthet ez a katasztrófa... Emlékeztem rá, hogy előző este a 91. zsoltár első verseit olvastam, s a 7. vers újra felcsendült bennem:
"Elesnek mellőled ezren, és jobb kezed felől tízezren; és hozzád nem is közelít."
Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de abban biztos vagyok, hogy Isten szerető keze, amelynek a túlélést köszönhetem, a továbbiakban is vezetni fog és megdicsőíti életemet. S tudom, hogy "Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van" (Róma 8,28)"
M. Basilea Schlink, Ahogy senki más nem szeret című könyvéből, 68-70. old
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése