90 perc a Mennyországban

Don Piper: 90 perc a mennyországban c. könyvet olvastam most el.

A könyvben kevés van írva a Mennyben töltött időről. Itt alul, amit linkeltem kis filmekben több van elmesélve.

A könyvből nekem az tetszett a legjobban, hogy
- nem volt alagút, fény, amit eddig szokásosan hallottunk halálból visszatértektől

Igaz, és talán pont így is kell értelmezni, amit Jézus mondott, a benne hívőknek:

"Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, 

aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, 

hanem átment a halálból az életbe." 

Jn 5,24

Ez az a levegővételnyi idő.
Utolsó lélegzetem itt, a másik ott. Nincs közte se sötétség, se fájdalom, se gyötrődés. Ez a hívők jutalma.


Tetszett még, hogy sokan fogadták őt, a Menny kapujában.
Ölelgették.

"Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: 

aki nem szereti a testvérét, az a halálban van." 

1Jn 3,14

A könyvben nagyobb hangsúly van a baleset utáni felépülésen.
Nekem is volt autóbalesetem, ezért így is tudtam olvasni a történteket.
Én a kórházban tértem magamhoz, jó lehet, állítólag, magamnál voltam a baleset alatt és után.
Pedig ez nem igaz.
Lehet, hogy feleltem a kérdésekre, megmondtam a nevemet, de később nem emlékeztem semmire,
se a balesetre, se arra, hogyan vittek be a kórházba,
csak arra, hogy a kórházban hordágyon tolnak. Arra 'ébredtem fel', hogy elszédültem, ahogy
körbe-körbe tologálnak.

A baleset az egész családunkkal történt, ezért minden érzelmi sokkot tökéletesen át tudtam élni,
amit a könyvben olvastam. Sőt, mondhatni, hogy mivel nálunk az egész család érintve volt,
a trauma még nagyobb volt, még több segítségre szorultunk volna.

Tehát, Don egyedül szenvedett balesetet, és később a felépülésénél, nagy szakértelemmel gondozták,
ezrek imádkoztak érte, és sokan segítették a családját és őt.
Ennek a fényében, összehasonlítva, az én életemmel, megdöbbentem Don 'hálátlanságán'.
Depresszióján.
Megdöbbentem azon, hogy ő lelkész volt, és ennyire talajt vesztett lett a hitében.
Rávílágított arra a kétségtelen tényre, hogy mi hívő emberek milyen felfuvalkodottá, büszkévé, és gőgössé tudunk válni.

Őszinte nyíltsággal ír magáról.
A büszkeségéről, és ebben megértettem, hogy a büszkeség az, amikor nem tudunk másoktól elfogadni, segítséget, vagy bármit, amit adni szándékoznak. Leírja, hogy a segítőit, hogyan küldte el, vagy 'sértette' meg őket. Majd, hogy ennek megváltoztatásához, egy idősebb prédikátor figyelmeztetésére volt szüksége.
Igen rácsodálkoztam erre.

Aztán írt az önzőségéről, amiből megértettem, hogy az önzőség az, ha van valamink és nem osztjuk meg testvéreinkkel. Ő a Mennyben tett látogatását, két évig nem osztotta meg senkivel, nemhogy a nagy közönséggel, nem értette meg, hogy mi testvérek mindent megosztunk egymással.

Pedig, egy lelkésztől természetesen vártuk volna, hogy ezt értse. Vagy vártuk volna egy olyan embertől, aki fenn járt a Mennyben. Tehát ezekről őszintén ír, hogy milyen kemény, makacs, büszke ember volt. Noha ezeket a depressziójára fogta, ami szintén a büszkeségéből táplálkozó hárítás.

Ámultam azon a kontraszton, hogy milyen sok segítsége volt ennek a lelkésznek, és milyen sok dolgot nem tudott? Rácsodálkoztam, hol tudtunk volna mi depresszióba esni, családunkkal, amikor a balesetünk után magunkra maradtunk?! És mégis milyen csodálatos megtapasztalásom volt, hogy noha még nem voltam hívő, mégis szellememben éreztem angyalok segítségét, a kétségbeesés és a magány óráiban. Ebbe kapaszkodtam a sötét szobában a halk sírások hangjaiban is, tudtam, mert éreztem valami mennyei békesség tölt el, vigyáznak ránk, minden tragédia ellenére is.

Rácsodálkoztam ennél az embernél, hogy még ilyen súlyos baleset sem tudta megtörni a keménységét, amit szerettei felé viselt?
Hogyan lehetséges, hogy lelkész volt?

Isten rajta keresztül mutatta meg, a hívőkben fennálló magaslatot, ami sokszor megakadályozza, az Érte végzett hathatós szolgálatot. Ő valóban belenyúl az életünkbe, hogy kimozdítson minket, előre vezessen.

Arról is írt, hogy milyen tragédia volt, visszatérni a Mennyből a Földre ilyen nagy fájdalmak közé.
Úgy gondolja, hogy bizonyosan nincs is a Földön olyan ember, aki járt a Mennybe, és visszatér, és ilyen drasztikusan élné ezt meg. Erre is felkaptam a fejem. Nem kicsinylem le a fájdalmait, elképzelni se tudom és nem is akarom, hogy milyen nagy fájdalmai voltak. De azt tudom, hogy sok embernek nagyon nagy fájdalmai vannak, és tudom, hogy sokan jöttek vissza a Mennyből. Én magamnak is voltak megtapasztalásaim, éjszakánként az Úr karjaiban voltam, hallottam a Menny énekét, betöltötte a belsőmet. Egy éven keresztül minden reggel így ébredtem, és megmondom, nem volt könnyű a nagy világban lennem élnem az ébredésem után. Lelkemet betöltötte a Menny éneke. Dúdolni is tudtam tovább.

Igen erős a kontraszt Menny és Föld között és sokan, sokféleképpen megélik ezt a hívő életükben.

Csodálkoztam ezen is, hogy ő ezt nem tudja? Nem tudja, hogy minket hívőket sokan, sokféleképpen belemerít az Úr az Ő jelenlétébe? És nekünk se könnyű, utána, itt maradnunk, élnünk, a küldetésünket végezni? Talán mi is sokszor megkérdezzük, Uram, miért kell itt lennem a Földön, ha Nálad sokkal jobb lenne? Ez a legnehezebb dolog. Már komolyan érezzük, az áldozat-terhét, mivel ismerjük Őt. Megismertük az Ő nagyságát, szentségét, szépségét, hűségét. Nehéz a durva földi valóságban élnünk.

Én ezt az érzést sokszor sokféleképpen megfogalmazom verseimben.
Vágyunk elköltözni az Úrhoz. De tudjuk, mások miatt itt kell lennünk.

Pusztában I.

"lehet, hogy mégis tévedtem"

- hang hallatszik

"Mily kietlen száraz sivatag ez"

- hang hallatszik.

"Senki sincs velem,

körülöttem csak halottak fekszenek."

"Lehet, hogy mégis tévedtem én."

- Az én hangom hallatszik.

"Rombolni jöttem én, azt ki embert ölt,

mégis mozdulatlanul, a holtakat ölelem én.

Élettelen testet szorítok kezemben,

szemem előtt vihogó pusztítója.

Minden ínam megfeszül, ugranék,

hogy rávessem magam,

széttépjem a gyűlölőt,

de nézd! fontosabb van itt!

Szeretnem kell a holtakat!"

Sivár, kietlen puszta.

Alig moccan valami.

Egymáson a kivérzett tetemek.

Csata még nem volt ilyen véres.

- Vörösen nyugszik az Ég is.

Oh, kietlen száraz pusztában

Hang se hallatszik,

nem mondom már: "talán tévedtem mégis."

Nem kérdezek Tőled semmit.

Nincs idő beszélni.

S bocsásd meg, hogy valaha megkérdeztem Tőled:

"Miért szeressek Uram?"

Körülöttem már a Vaksötétség.

 S mégis

látom, amott messze tőlem, csupa vér ruhájában

Valaki más is a holtakat öleli.

De az Ő kezében a szó ima lesz,

az ima pedig életté válik.

Tudom ki Ő, s tudom mire tanít.

Szívem minden egyes halk dobbanása

örömmel bízva kiáltja: "Várlak Uram, jöjj ide is!"

S ím a halott, kezemből feltápászkodik.

Don Piper is rájött erre.
Szeretni kell a holtakat!
Megdöbbentő, hogy neki, ilyen nagyon kemény tanításon kellett ezt megtanulnia. Hatalmas különbség van a Föld és a Menny között, nekünk dolgunk van itt.

És mégis, ebből a történetből is, mennyi-mennyi áldást kaptunk mi, Isten drága földi nyája!
Köszönjük Uram!
Köszönjük Don Piper, Isten áldjon meg téged, továbbra is!
Így megyünk előre, dicsőségről dicsőségre. Ő vezet minket. Minden kicsi báránykáját.

http://wandafulworldofbooks.blogspot.hu/2011/10/90-minutes-in-heaven-by-don-piper.html