Georg R. Brinke: A szent sátor szimbólumai című könyvből
Bevezetés
Több mint ötven évvel ezelőtt, közvetlenül megtérésem után, egy angol prédikátor jött a gyülekezetünkbe, és kezében tartotta előadása témájának, a szent sátornak a modelljét, amely nagy benyomást tett rá, és felejthetetlen maradt számomra. Később kezembe került Kargelnek, a mennoniták prédikátorának "Fény az árnyékból" című könyve, amely megbarátkoztatott engem az ószövetség előképeivel. Ugyanakkor James Smith írása is serkentőleg hatott rám a Szentírás szimbólumaira vonatkozólag. Így bontakoztak ki bennem hitéletem kezdetével egyidejűleg a szent sátor nagyszerű igazságai, és ezen keresztül egyre jobban megismertem és megszerettem az Urat. A szent sátorról szóló tanulmányunkban magát az U rat keressük, ez a törekvésünk a most következő elmélkedéseinkben. Ez kötelességünk is, mert maga az Úr parancsolta: "Tudakozzátok az Írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van az örök életetek. És ezek azok, amelyek tanúskodnak rólam" /Jn 5,39/. Hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított az Úr az ószövetségi iratoknak, azt láthatjuk az emmausi tanítványokkal folytatott beszélgetésből is: "És Mózestől kezdve valamennyi prófétán át megmagyarázta mindazt, ami az Írásokban róla szól" /Lk 24,27/. Más szavakkal: Bizonyságot tett önmagáról az Ószövetség alapján. Ezzel azt is bizonyította, hogy a mózesi könyvek éppen róla beszélnek. A szent sátorról szóló tárgyalásunk célja és szándéka az, hogy abban megkeressük és meg is találjuk az Urat. Minden helyiségben ott van Ő: az udvarban, mint aki értünk meghalt és feltámadott; a szentélyben mint főpapunk, aki él és esedezik érettünk /Zsid 7,25b/, és a szentek szentjében pedig mint az, aki a trónon ül /Jel 5,13b/, mindent irányít és uralkodik minden felett, de meg is ítél mindeneket /2Tim 4,1/. Dolmannak van egy ismert könyve, amelynek találó címet választott: "Jézus a szent sátorban". Igen, az Úr ott van a szent sátorban. Sajnálatos tény, hogy Isten gyermekei közül sokan, mert nem zsidók, elmennek a szent sátor mellett, mert úgy gondolják, hogy ez kevésbé építő. Ezek az olvasók azonban elfelejtik, hogy az ószövetség az Úrnak és apostolainak a Bibliája volt, abban éltek, és abból prédikáltak.
A jobb érthetőség és az összefüggések érdekében rövid áttekintést nyújtunk Izráel történetéről és kiválasztásáról. Izráel népének gyökere Ábrahámban található, akit Isten kiválasztott magának, és a káldeabeli Úr városából Kánaán földjére vezetett, ahol mint idegen és vándor élt. A Józsué 24,2-ben ezt olvassuk: "A folyóvízen túl éltek egykor ősatyáitok: Táré, Ábrahámnak és Náhornak atyja, és idegen isteneknek szolgáltak". Mózes így szól az 5Mózes 26,5-ben Ábrahám eredetéről: "Apám bolyongó arám volt, aki lement Egyiptomba, és jövevény volt ott kevesedmagával". Isten mindig a jelentékteleneket és a senkiket választja ki, hogy azokból a maga tiszteletére valakiket formáljon /1Kor 1,27/. Vigasztalás ez mindnyájunk számára, akik meg vagyunk győződve, hogy semmik vagyunk. Az 1Mózes 15,9-21 szerint Isten megmutatta Ábrahámnak látomásban, hogy utódai idegen országba jutnak, és ott szenvednek majd, mint egy tüzes kemencében. Ugyanakkor azonban azt is megígérte, hogy kivezeti onnan őket, és nekik adja azt a földet, ahol most Ábrahám, mint idegen tartózkodik. Józsefnek Egyiptomba történő eladásával /1Móz 37/ kezdődött a "kemence" begyújtása /Zsolt 105,17-19/, hasonlóan a három ifjúhoz Babilonban /Dán 3/. Egyiptomban később Jákób egész házára nagy szükség és nyomorúság következett, és a kezdeti nagy előnyöket csakhamar követte az olvasztótégely. Ekkor tapasztalta meg a nép az Ábrahámnak adott jövendölést. Izráel égő kemencében volt, de maga az Úr ült az olvasztótégely mellett, hogy megtisztítsa az ezüstöt /Mal 3,3/. Mindaz, amit Isten cselekszik, szeretetből történik, hasznunkra, megszentelődésünkre, átformálódásunkra. Népére csak addig enged megpróbáltatást, amíg azt szükségesnek tartja. Talán az olvasók között is vannak olyanok, akiknek nehéz úton kell menniök, ezek tanulják meg, hogy olvasztónk a hőséget egyetlen fokkal sem emeli a szükségesnél magasabbra, csak addig, míg a kemencéből salak nélkül folyik ki az ezüst /Zsid 12,7-11/.
A 2 Mózes 3,7-8-ban olvassuk a következőt: "Láttam az én népem nyomorúságát, mely Egyiptomban van, és meghallgattam sanyargatóik miatt való kiáltásukat, mert ismerem szenvedésüket; leszállok, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és elvigyem őket a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre". Isten szívét mélyen megindította népének nyomorúsága. Figyeljük csak meg: hallotta, látta, ismerte, lejött, kivezette, megmentette őket, és tejet, mézet adott nekik. Milyen szerető Istenünk és Atyánk van mindnyájunknak! Szeretetének mily nagy folyama ömlik a szorongatottak számára.
A 10. vers szerint Isten Mózest választotta eszközül Izráel kivezetéséhez, és ezt mondja neki: "Most azért eredj, elküldelek a fáraóhoz, hogy kihozd az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból". A 2Mózes 4,14-16-ból tudjuk, hogy Isten segítőtársat adott Áronban Mózesnek. Mindketten Isten megbízásából, isteni paranccsal mennek a fáraóhoz: "Engedd el népemet, hogy nekem szolgáljanak a pusztában". Mindjárt itt a kezdetben megtudjuk, Isten azért vált meg embereket, hogy Neki szolgáljanak. Mindannyian felismertük már ezt? A fáraó makacsul vonakodott Istennek engedelmeskedni, és azt mondta: "Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam a népet?" /2Móz 5,2/. A fáraó megkeményítette szívét Istennel szemben, és mivel nem engedte Izráelt kivonulni, Isten súlyos ítéletcsodákkal kényszerítette őt engedelmességre. Egyszer, a jégesőnél, mintha engedne a fáraó, és beismeri: "vétkeztem". Amint Mózes közbenjárására megszűnt az ítélet, kitűnt, hogy a fáraó bűnbánata látszat volt. Sajnos, a fáraónak ma is van sok ilyen követője. Kilenc, egyre súlyosabb ítélet sújtotta a fáraót és népét, de a király újból és újból ellenállt az Úrnak. Milyen balga is a tehetetlen ember, hogy megpróbál ellenállni a mindenható Istennek! Nem kell a mi Urunknak ma is sok embert keményen megfenyíteni, míg végül tiszteletet ad neki és meghajlik előtte? Végül azt mondja az Úr Mózesnek: "Még egy csapást hozok a fáraóra és Egyiptomra, azután elbocsát titeket" /2Móz 11,1/. Ezzel a tizedik csapással folytatjuk elmélkedésünket, amelyik nagyon megrendítő és tanulságos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése