Ezt a kérdést tette fel egyszer egy gyermek az édesanyjának, mire a mama azt válaszolta, hogy Isten az égben lakik, de nagyon szeretne az ő szívében is lakni. Erre a gyermek könyörgött az Üdvözítőhöz, bár költözne be az ő szívébe, és zárná be azt oly erősen, hogy az ördög soha többé ne tudna oda behatolni. Amikor ilyesmit lehet hallani egy gyermek szájából, az biztosan felüdíti a keresztyén szülőt. Ám ha mi, felnőttek tesszük fel magunknak ezt a kérdést, hogyan hangzik a válasz? Az Írás nagyon érthetően mondja az Ézsaiás 57,15-ben: "Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és szellemben alázatossal is". Mindnyájan készíthetünk az Ő számára lakást, de ehhez valóban szellemileg szegénynek és megszomorodottnak kell lennünk, ahogy az Úr a Hegyi beszédben mondta, és akkor beköltözik hozzánk /Mt 5,3 kk./. Az előbb említett ige szerint Ő szentségben lakik, és Izráelnek egy ilyen szentélyt kellett készítenie Istenének. A nagy és háromszor szent Isten, aki odafenn kerubok és szeráfok között trónol /Ézs 6/, ugyanakkor népe dicséretei között kíván lakni /Zsolt 22,4/. A közösség utáni vágy nem Izráel szívében, hanem magában az Úrban keletkezett.
Ezzel a néppel, amely még röviddel azelőtt rabszolganép volt /2Móz 1,22/, nagy dolgoknak kellett történnie, amit később az apostol a Róma 9,4-5-ben nagyszerűen kiemelt. Így lép Isten népe elé röviddel a szabadulás után, azzal a felhívással, hogy neki szent hajlékot építsen; ama nép elé, amely alig mert a hegyhez közeledni, amely menekült Isten elől, és kérte Mózest, hogy ő beszéljen Istennel, hogy meg ne haljon /2Móz 20,18-19/. Ez a nép most hallja az isteni kérést, hogy Ő közöttük akar lakni.
A szent sátorban mutatta meg Isten népéhez való jelképszerű leereszkedését. Ez történt: "Szétszakította az eget, és alászállott" /Ézs 64,1/. Ennek beteljesedését olvassuk mindenekelőtt a Galata 4,4-5-ben: "Amikor eljött az idő teljessége, elküldte Isten az Ő Fiát". Figyelemre méltó az is, ahogy Isten népéhez igazodott: ahogy népe sátrakban lakott, maga számára is sátort készíttetett. Odafenn lábai alatt valami zafir fényű tárgy volt /2Móz 24,10/, olyan tiszta, mint maga az ég. Jóllehet a szent hajlék belülről fénylő aranyban ragyogott, mégiscsak egy sátor volt. A mi Urunk is bűnös test alakjában jött közénk: "Az Ige testté lett, és sátorozott közöttünk" /Jn 1,14/. Ugyanakkor templom is volt az Úr, amit a következő szavakkal fejezett ki: "Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem". Saját testének templomáról beszél /Fil 2,6-7/. Salamon azt kérdezte imájában: "De vajon lakhatik-e Isten a földön? Íme, az ég és az egeknek-egei be nem fogadhatnak Téged, mennyivel kevésbé ez a ház" /1Kir 8,27/.
Isten mélységes vágya. Ezt korábban idézett vers fejezte ki: "Készítsenek nekem szent hajlékot, hogy közöttük lakozzam". A szent sátor alapgondolata tehát: Isten számára lakóhely az Ő népe között. Isten vágyik az emberrel való közösség után, azért teremtette saját képmására. Az Úr ezt a vágyát nyilvánította ki imájában /Jn 17,24/ és az utolsó páskavacsoránál /Lk 22,15/. De kikről van szó az igében? A Bárány vére által megváltottakról, akikéi a nagy és becses ígéretek /2Pét 1,4; Róm 9,4-5/.
Megtérésünk előtt nem voltunk-e mi is, mint Izráel, a bűn és a Sátán szolgaságában, holtak és bűnökben és vétkekben, de most közelvalók a Krisztus drága vére által /Ef 2,13/. Életünk Isten szempontjából csak az újonnan születéstől számít. Egyik összejövetelen találkoztam egy fiatal nőtestvérrel, aki örvendezve mondta nekem: "Éppen ma vagyok egy éves". Hasonlóképpen fejezte ki magát egy hetven éves testvér: "Brinke testvér, ma töltöm be első életévemet". Életünknek tehát csak akkor van igazi értéke, ha testünk Isten lakóhelyévé, vagyis témánk értelmében szent sátorrá lett. Amikor felszabadultunk a bűn alól, az örök Kánaán felé vivő út zarándokai lettünk. E zarándokok között akarja Isten felépíteni szent hajlékát, közöttük akar lakni. Lássunk egynéhány példát:
Isten lakozása az emberek között
1/ Ezzel az állapottal először a paradicsomban találkozunk. Ki bírja elképzelni a bűnbeesés előtti drága viszonyt Isten és ember között? Isten az emberekkel lakott. Ez valódi szentély, de csakhamar tönkrement. Istenünk azonban sohasem adja föl. Amit elhatározott és amit akar, annak célba kell érnie. Így a bukott emberről sem mond le.
2/ Isten később kiválasztotta magának Ábrahámot, szövetséget kötött vele, barátjának nevezte őt, és ápolta vele a közösséget /1Móz 15,18; 2Móz 33,11/.
3/ A szent hajlék építésének parancsában Isten újra kifejezte ama vágyát, hogy az emberek között kíván lakni. Népével együtt vándorolt, megáldotta és védte őket. Beköltözött abba a hajlékba, amelyet népe készített a számára, és közöttük lakozott. /2Móz 40, 34-35/.
4/ Hasonló esetet látunk Salamon templomépítésénél. Amikor Salamon befejezte az építést, és imában a templomot az Úrnak szentelte: "Tűz szállott le az égből, és megemésztette az égőáldozatot és a véresáldozatot, az Úr dicsősége pedig betöltötte a házat" /2Krón 7,1-3/.
5/ A János 1,14-ben azt olvassuk: "Az Ige testté lett és lakozott /szó szerint: sátorozott/ közöttünk, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal". Ez volt a templom, amelyben Isten lakozott, mert Isten Krisztusban volt. Az Úr maga nevezte testét templomnak /Jn 2,19-22/. Isten Krisztusban találta meg végül az óhajtott lakóhelyet az emberek között, Akiben Ő kinyilvánította magát /1Tim 3,16; Zsid 1,3; Jn 5,22 kk./.
6/ Pünkösdkor Isten újra felállította templomát. Ott vett lakozást a Szent Szellem az élő kövekből álló épületben /1Pét 2,5/, és lakott közöttünk. Ahol ketten vagy hárman az Ő nevében összegyűlnek, ott lakik közöttük /Mt 18,20/. Ide vonatkozólag mondja az Írás, hogy az Úr minden egyes Isten gyermekében benne lakozik: "Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Szelleme bennetek lakik?" /1Kor 3,16; 6,19/.
7/ A tökéletesség azonban, amelynek a szent sátor csak gyönge előképe volt, akkor fog kiteljesedni, amikor a Jelenések 21,3 drága igéjét: "Ímé, Isten sátora az emberekkel van", valósággal szemlélni lehet.
Mind a hét példa bepillantást nyújt Urunk epekedő vágyakozásába, hogy ápolja velünk a közösséget. Meddig kell még várnia, amíg helyet készítünk Neki, és mikor áll testünk az Ő rendelkezésére /Róm 12,1/?
A szent sátor nagy mennyei jelentősége. Ezt akkor ismerjük fel legjobban, ha az Újszövetség fényében vizsgáljuk meg. A Cselekedetek 7,44-ben azt mondja István, hogy Mózes a hajlékot ama minta szerint készítette, ahogy fönn a hegyen látta. A Jelenések 11,19 és 15,5-ben látja János a nyitott eget és a frigyládát Isten templomában. Tehát a frigyláda Izráelben a mennyei dolgok képe volt. Ezt bizonyítják a következő íráshelyek: a Zsidók 8,5; 9,23 és 10,1-ben a hajlék úgy van leírva, mint a jövendő dolgok árnyéka. A szent hajlékba való betekintés által pillantást vethetünk a mennybe is. Minél jobban növekedünk az ismeretben, annál jobban megismerjük ebben az árnyékban Isten útjait népével, és a görögök kívánságával együtt mondhatjuk: "Szeretnénk látni Jézust" /Jn 12,21/. A szent sátor fontossága kitűnik abból is, hogy a teremtéstörténet két fejezetből, Isten lakóhelyének leírása pedig majdnem tizenöt fejezetből áll. Végül még egy fontos kérdést tárgyaljunk meg.
Miért nem állította fel Isten a szent hajlékot Egyiptomban? Miért a pusztát választotta ki erre? Isten nem lakhatott népe közt, amíg az szolgákból és rabszolgákból állt, ezeknek a fáraót kellett szolgálniok, aki nem akart tudni az Úrról. Mi közössége van a világosságnak a sötétséggel, és Krisztusnak Beliállal? /2Kor 6,14-15/. Ez az alapelv a mai napig fennáll. Azok számára, akik Egyiptomban, azaz a világban lakoznak, nincs jelenvaló Isten illetve Krisztus, legfeljebb elképzelésükben élnek. Isten jelenlétének feltétele a világtól való elkülönülés. "Különüljetek el - hangzik az isteni parancs -; és én közöttetek fogok lakni". Illés azt kérdezte Izráel népétől: "Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek Őt; ha pedig Baál, kövessétek azt" /1Kir 18,21/. Ugyanezt az igényt támasztja az Úr a laodiceabeli gyülekezet felé a Jelenések 3,14-22-ben. Csak Isten kívánalmainak teljesítése után lesz szívünk Isten hajlékává, és nem előbb. Ezt a szétválasztást fejezi ki még egyszer a 2Mózes 33,7. Aki meg akarta tudni az útmutatását, annak oda kellett mennie, ahol a szent sátor állt. "Menjünk ki tehát Őhozzá a táboron kívül, az Ő gyalázatát hordozva" /Zsid 13,12-13/. Kimenetelünk történjék szabad akaratból, mint Ábrahám esetében /1Móz 12,1-4/. Az Úr magát adta érettünk, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló világból, Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint /Gal 1,4/. Kedves Olvasóm, még mindig két úrnak próbálsz szolgálni?
Georg R. Brinke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése