/2Mózes 31,1-11; 36,1-4/
Minden épületnek van tervezője és kivitelezője. Így volt ez a szent sátor esetében is. A fő építésvezető Mózes volt, ez érthető is, hiszen a hegyen mindent tulajdon szemével látott /2Móz 25,40/. A tulajdonképpeni építők Bésáléel, Urinak fia és Aholiáb voltak, és mindkettőjük nevének nagy a jelentősége. Bésáléel azt jelenti: "Isten árnyékában". A Zsoltár 57,2-ben ezt olvashatjuk: "Benned bízik a lelkem, és szárnyaid árnyékába menekülök". Bésáléel bizonyára gyakran így cselekedett, amikor ránehezedett a munka. Aholiáb azt jelenti: "Az én sátram az Atya". Ha az Ő árnyékában és sátrában dolgozunk, áldott eredményeket mutathatunk fel. Mózes mindazt látta a hegyen, amit el kellett végezni, betekintett a mennyei világba, és mint szolga "hű volt az ő egész házában" /Zsid 3,5/. Természetesen mindkét építésvezetőnek a lelkére kötötte, hogy mindent pontosan az isteni terv szerint csináljanak. Ne felejtsük el azt sem, hogy Mózes, aki ezt az isteni mintát először megtekintette, negyven napon át böjtölt Isten előtt, hogy fogékony legyen mindarra, amit Isten neki különösen ki akart jelenteni. Nem önhatalmú cselekedet volt ez, mint ahogy Uzza elkövette a hibát /1Krón 13,7-11/, hanem szigorú engedelmesség. Isten eme hajlékán azonban nemcsak ez a két ember dolgozott, hanem mindazok, akik készséges szívvel akartak segítséget nyújtani, az asszonyok is, akik varrótűvel ügyeskedtek. Néhány szép részletet tudhatunk meg mindkét férfiről.
Mindketten, Bésáléel és Aholiáb, egykor rabszolgák voltak Egyiptomban, de megszabadultak a páskabárány vére által. Isten szándékát hűségesen teljesítették, mert Isten kijelentette a fáraónak: Izráel nekem szolgáljon a pusztában. Ez a két férfi teljesítette Isten akaratát, pontosan úgy, mint később a tesszalonikabeliek, akik megtértek, hogy szolgáljanak az élő és igaz Istennek /1Tesz 1,9/. Istent csak megszabadított ember képes szolgálni. Nem teológiai tanulmány, hanem az újonnan születés és Isten elhívása jogosít fel a szolgálatra.
Mindkettőt név szerint hívta el Isten /31,2/, mint később Barnabást és Sault /Csel 13,2/. Ma az Igének nagyon sok hivatásos szolgája van, de nagyon kevés elhívott bizonyságtevője, akik az 1János 1,1 szavaival elmondhatják: "Amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk és kezeinkkel érintettünk, azt hirdetjük az élet Igéjéről". Csak az elhívottak képesek építeni /Ef 2,10/. Pál azt írja az 1Korintus 3,10-ben: "Mint bölcs építőmester fundamentumot fektettem le." Valóban, ő építhetett, mert erre Isten hívta el /Csel 9, 15/. Valamilyen szolgálatra Isten minden gyermeke el van híva: "Hogy hirdessék annak hatalmas dolgait", aki megmentette őket /1Pét 2,9/. Felismertük már elhívatásunkat, és meg is valósítjuk azt?
Mindketten izráeliták voltak, de különböző törzsekből. Bésáléel a legnagyobb törzsből, a Júda törzséből, Aholiáb pedig a legkisebb törzsből, Dán törzséből származott. Isten nagy tudású embereket, mint Pált, éppen úgy elhív, mint egyszerű, tanulatlan embereket, pl. halászokat, mint Pétert. Hívja a derék Nikodémust éppúgy, mint az elesett samáriai asszonyt, hogy mindkettőt felhasználja a maga szolgálatában. Annak feltétele, hogy Isten minket használhasson, az, hogy benne maradjunk /Jn 15,5/.
Mindkettőt Isten készítette föl /3/. "Betöltöttem Szent Szellemmel és bölcsességgel." A gyümölcsöző szolgálatnak mindig feltétele volt a Szellemmel történő teljes beteljesedés /Csel 1,8; 6,3/. Pál azt írja az efézusbelieknek: "Teljesedjetek be Szent Szellemmel" /Ef 5,18/. És hol kezdődik a valódi bölcsesség? "Az Úrnak félelme a megismerés kezdete" /Péld 1,7/ - ennek alapkőnek kell lennie, mert bölcsesség által kapunk betekintést. Figyeljünk meg ebben a fejezetben néhány szép és alapvető igét: "Betöltöttem őket Istennek Szellemével"; "Én hívtam el őket"; "Betöltöttem őket bölcsességgel és értelemmel." Gondoljunk csak ezeknek a férfiaknak sokoldalú munkájára. Dolgoztak arannyal, ezüsttel, rézzel; vágták és csiszolták a drágaköveket, dolgoztak fával, és készítették a szőnyegtakarókat stb. Ez csak isteni felkészítés által volt lehetséges. Hol van az a szakember, aki egyszerre ennyi hivatásban dolgozik? Akit azonban az Úr bízott meg, az mondhatja Pállal: "Mindenre van erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít" /Fil 4,13/. Egyiptomban az izráeliták csak téglát vetettek, most azonban az Úr képessé tette őket arra, hogy Neki szent hajlékot építsenek a legcsodálatosabb tárgyakkal, mint pl. a hétágú gyertyatartóval vagy a kerubokkal az engesztelési fedélen /2Móz 25, 17-18/
Egy órásmester a következő történetet mesélte el nekem: Egyik nap bejött az üzletébe egy férfi az órájával, amellyel már jó néhány órásnál járt, de egyik sem tudta megjavítani. Ez a férfi azt hallotta valakitől, hogy az Üdvözítőnél minden lehetséges. Jó, mondta magában; meglátjuk, igaz-e, amit mondanak. Amikor ezt órásmester barátunk meghallotta, munkához látott. De az óra nem akart megindulni. Ekkor térdeire ereszkedett és elmondta az Úrnak, hogy az Ő dicsősége függ a sikeres munkától. Hamarosan fel is fedezett egy hajszálat két kis kerék között; eltávolította azt, és az óra hibátlanul járt. Az órás bevallotta ügyfelének, hogy először vele is ugyanaz történt, mint kollégáival: az óra nem indult el. Ekkor komolyan imádkozott, mire az Úr megmutatta, hol a hiba. Az ügyfél annyira meglepődött, hogy elkezdte keresni az Urat és megtalálta őt. Így ad az Úr bölcsességet azoknak, akik kérnek tőle /Jak 1,5/. Kérd azt minden helyzetben, és megtapasztalod Istent, mint ahogy a szent hajlék építői is megtapasztalták. Az Úr képessé tesz a szolgálatra. Ő ad tehetséget, amellyel nekünk gazdálkodnunk kell /vö. Lk 19,12-26/. Dávid elmondja az 1Krónika 28,19-ben, hogy őt az Írás tanította meg a szentély munkáira.
Mindketten együtt szolgáltak egy Mesternek. Gyakran nem férnek meg egymással az Ige szolgái. A Sátán szét tudta választani Evódiát és Sintikhét, akik az evangélium szolgálatában álltak /Fil 4,2/. Ez sikerült még Pál és Barnabás esetében is, akiket a Szent Szellem egyesített /vö. Csel 13,2; 15, 36-41/. Együtt munkálkodunk, vagy csak hibát találunk a másikban? A közös munkának és a közös imának nagy ígérete van, és eredményekben gazdag szolgálathoz vezet. Az Úr a szolgáit párosával küldte ki. Az Írás nem ismer egyszemélyes rendszert /Préd 4, 9-12/.
Mindketten engedelmes szolgák voltak. Mózes odafent az Úrnál a legkisebb részletekig látta a szent sátrat, és azt a feladatot kapta, hogy mindent pontosan a képmás alapján állítson elő. Mindkét embernek a lelkére kötötte, hogy mindent, a legkisebb részletekig hűséggel, az isteni minta szerint készítsenek el. Mint ahogy Mózes, a két szolgáló is biztosan hűséges volt az egész munkában. Rájuk is vonatkozik az ige: "Amit mond nektek, azt megtegyétek" /Jn 2,5/ Ilyen pontosan vesszük-e mi is Isten Igéjét, vagy kényelemből eltérünk attól? Tudjuk pl., hogy az Úrnak nem tetszik, ha meg nem tért emberrel törünk kenyeret /veszünk úrvacsorát/, mégis ezt tesszük, hogy senkit meg ne sértsünk. Hűség ez az Igéhez, szeretet az Úr iránt? /Jn 14, 23-24/
Mindketten befejezték a munkát, és jutalmát vették. Munkájuk feltehetően nagyon nehéz és szokatlan volt. Gyakran állhattak problémák előtt, de imádkoztak a munkáért, és így befejezhették azt. Napjainkban sokan fiatal csikó módjára lelkesedve nekiugranak a munkának, azután visszahúzódnak, mint egy csiga, a házukba. Urunk azonban azt mondta: "Elvégeztem a munkát, amit reám bíztál" /Jn 17,4/ Hasonlóan beszélhetett Pál is /2Tim 4,7-8/. Végre elérkezett a nap, amikor minden készen volt, Mózes véleményt mondott a munkájukról, és megdicsérhette őket. Ez a dicséret azonban nemcsak emberi elismerésben állt, hanem mindenekelőtt abban, hogy a szent sátrat maga az Úr vette birtokába, és beköltözött abba. A felhő, mely Isten jelenlétének volt a jele, betöltötte a sátrat /2Móz 40,34/. Egy napon az Úr a neki végzett munkánkat is megítéli. Hogyan fog végződni vajon ez az ítélet? Mondhatja-e majd: hűséges szolgám, vagy azt kell mondania, ami a Mt 25,26-ban van leírva? Egy napon mindnyájunknak számot kell adnunk a ránk bízott talentumokról. Semmi sincs, amit sajátunknak nevezhetünk, minden tőle és érte van. Adottságaink, képességünk, időnk, pénzünk, mind az övé. Mindennel a Ő dicsőségére sáfárkodunk? Jutalmat kapunk, vagy kárt szenvedünk, ahogy Pál írja az 1Kor 3,12-15-ben?
Georg R. Brinke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése