A GONOSZTEVŐK
Időnként, még pedig elég gyakran, hatalmas „bűnhullám” vonul végig az Egyesült Államok területén; hihetetlenül szaporodik a súlyos bűntettek száma, melyekkel szemben az állam és a társadalom teljesen védtelen. Az Egyesült Államokban nagyobb a kriminalitás, mint bárhol a világon s minden igyekezet, hogy ennek az állapotnak véget vessenek, teljesen meddő.
Az elvetemült bűntettesek ügye megint olyasvalami, amit csak belülről nézve lehet megismerni. Mindjárt kijelenthetjük, hogy Amerikában igen kevesen vannak, akiket az óriási kriminalitás nyugtalanít, vagy akik a mai állapotokat röstellik és Amerikára nézve szégyenletesnek tartják. Mert igaz ugyan, hogy Amerika gonosztevői páratlanul vakmerőek és vérengzők, de az is igaz, hogy gaztetteikben van rendszer és bármennyien esnek is nekik áldozatul, a közönség egyáltalán nem fél tőlük s mindenki a legnagyobb biztonságban érzi magát. „Véletlenül” nem támadnak meg senkit s akit megtámadnak, annak erre el kell készülve lennie.
A banditák nagy általánosságban a „hold up” rendszert követik. A bandita, rendesen este, bemegy a szivaros boltba vagy a gyógyszertárba s revolverét előrántva rászól a személyzetre.: „hold up!” — fel a kezekkel!” Aki nem fogad szót, a következő pillanatban már megkapja a golyót. Az áldozatok feltartott kézzel a fal felé fordulnak vagy a háttérbe mennek, a bandita kihúzza a pénztár fiókját és kiveszi a pénzt, — ha ideje van, még a bennlevők zsebeit le kikutatja. Rendesen az ajtó előtt őrködik egyik társa. Aki bemegy az üzletbe, azt is azonnal „a falhoz állítják”, s néha tíz-tizenöt ember gyűlik össze, míg: a rablók elvégzik a munkájukat. Az autó már vár reájuk a boltajtóban, s gyors hajtással elmenekülnek. A rabláshoz sokszor az autótaxit használják: beülnek a kocsiba, s egy revolver csövét a sofőr oldalába nyomva megmondják neki, hogy hova hajtson. Miután egészen bizonyos, hogy a rabló tüzelni kezd, ha valaki nem fogad neki szót: rendesen mindenki szépen szót fogad s engedi magát és üzletét kifosztani. Vannak üzletvezetők, akik megelőzik a rablót a tüzelésben, ilyenkor a rabló rendesen ott hagyja a fogát a csatatéren. A rablás tehát mindig fölötte kockázatos dolog, s aki a pénzszerzésnek ehhez a módjához folyamodik, az már leszámolt az életével. Négy üzletrablás közül azonban átlag három sikerül, s négy eset közül két esetben sohasem kerülnek kézre a tettesek. Ha ékszeres boltot fosztanak ki, akkor nagyobb a zsákmány, de nagyobb a valószínűsége is annak, hogy a tetteseket kinyomozzák. Ezért többnyire a szivaros boltok, gyógyszertárak és fűszerüzletek vonzzák a rablókat: ezekben a zsákmány húsz dollár és háromszáz dollár között váltakozik, s a rabló valóban csekélységért kockáztatja az életét. Aki nagyobb összeget akar rabolni, az a „payroll”-ra vagy a bankküldöncökre vadászik. A „payroll” a fizetési lista, de értik alatta azt az összeget is, melyet egy vállalat vagy üzlet alkalmazottainak és munkásainak szombaton délután hetibér gyanánt kifizetnek. Nem nehéz kilesni, hogy pl. egy gyárba vagy egy nagy építkezéshez ki szokta hozni a payrollt, milyen utcákon át és hány órakor? Aki a payrollt viszi magával, rendesen autón jár, kísérővel s a kocsiból való kiszállás előtt jól körülnéz. Az ily támadás alkalmával a rablók mindig többen vannak, szó nélkül tüzelni kezdenek s amikor a pénz szállítója, kísérője és a sofőr már a földön hever, akkor veszik el a pénzes táskát. Még jobb zsákmányt ígér a bankküldöncök lelövése. A legnagyobb bankók páncélkocsin, erős fegyveres fedezet alatt szállítják a pénzüket; a másodosztályú bankok és a bankfiókok azonban napi két-háromszázezer dollár szállítása miatt nem verhetik magukat nagy költségekbe, s a pénzszállító alkalmazott és kísérője mindössze egy-egy revolvert tart a kezében, de nem is sejti, hogy hol és mely pillanatban kellene használnia fegyverét, míg a támadói jól kidolgozott terv szerint járnak el. Az esélyek nagyon egyenlőtlenek, — mindig a rablók javára. A rablás technikáját rendkívül fejlesztik a mozidarabok és az újságok. Az újság minden esetet annál részletesebben ír le, minél eredetibb; a mozidarabnak is természetesen az a törekvése, hogy a dráma s ennek csomópontja: a rablás, szenzációsan új legyen. A rablógyilkos jelölt, aki a cikkeket olvassa és a filmeket nézi, természetesen a hibákat is figyeli, melyeket a „hős” elkövet s amelyek végül az igazságszolgáltatás kezére juttatják. Mert a rabló az újságcikkekben és a mozidarabokban mindig mint hős szerepel s ha különösebb leleményességet vagy bátorságot tanúsít, igen elismerő szavakkal emlékeznek meg róla. Az az általános elv, hogy nem kell kutatni a vagyon eredetét, természetesen nagy mértékben csökkenti az egyén ellenálló erejét az egyén gonosztevő hajlamaival szemben.
Pár éven át figyelve a rablási eseteket, megállapítható, hogy elenyészően csekély azoknak az eseteknek a száma, amikor a nyomor a gonosztett motívuma. Amerikában senkinek sem kell rabolnia, hogy legyen mit ennie. Megállapítható az is, hogy a revolveres rablók sohasem újoncok, mindnek volt már valami baja a törvény embereivel. A revolveres rablótámadás, melynél a bandita gyilkol és a saját életét is kockára teszi, egy züllési folyamatnak rendesen már csak utolsó állomása. De nincsen szabály kivétel nélkül; vannak oly kivételes esetek is, amikor a vakmerő rablóra semmi előzetes bűncselekményt rábizonyítani nem lehet. 1924 elején Brooklynban agyonlőttek két bankküldöncöt abban a pillanatban, amikor a magas vasút egyik állomásának peronjára léptek; a 30.000 dollárt tartalmazó táskát elvették tőlük a rablók, akik így autón elmenekültek. Egy hónap alatt kinyomozták és elfogták őket. A bank egyik fiatal tisztviselője, egy olasz fiú, értesítette a két rablógyilkost, hogy a pénzt szállító bankküldöncöknek mely időpontban kell a magas vasút állomásának peronjára érniök. A két rablógyilkos a két Diamond-testvér volt: két orosz zsidó, 24—26 éves emberek, mindketten gazdagok. „Valamennyiüket halálra ítélték. Szinte érthetetlen, hogy akinek tizenöt-húszezer dollárja van a bankban, arra vállalkozik, hogy fényes nappal, egy forgalmas vasútállomáson rablógyilkosságot kövessen el.
Az erőszakos bűncselekmények óriási többségét Oroszországból bevándorolt zsidók, olaszok, négerek és írek követik el. Igen feltűnő dolog, hogy míg az európai államokban a zsidók legfölebb az intellektuális bűncselekmények statisztikájában szerepelnek nagyobb számmal, addig Amerikában a rablók és gyilkosok igen jelentékeny percentje a zsidók közül kerül ki. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy az oroszországi zsidó a legnagyobb elnyomatásból a legnagyobb szabadság élvezetébe jutva elveszti lelki egyensúlyát s az egyenlő jogokat, alacsony műveltségénél fogva, úgy értelmezi, hogy ami erőszakosságról vele szemben Európában elkövettek, azt neki most Amerikában joga van másokkal szemben elkövetni. Az Amerika szabad földjébe átültetett műveletlen elemek egész lelkülete és minden cselekedete a legnagyobb féktelenségre vall, mely a második nemzedékből tör ki a legerősebben. Az oroszországi bevándorló nagyon érzi az óriási különbséget, mely az ő állapotában beállott, de bizonyos tekintetben még félénk; gyermekeinek azonban már követeli mindazt a szabadságot, melyet e földön élvezni lelhet, s e követelésében nemcsak határt nem ismer, de a gyermekben azt az érzést és azt a meggyőződést fejleszti, hogy neki minden szabad. A szabadság a legbrutálisabb kíméletlenséggé és semmi féket nem ismerő önzéssé fejlődve, szinte előkészíti az egyént a bűntettekre. A harmadik nemzedék már elsajátítja az amerikai műveltség elemeit, már alkalmazkodik, a legtöbb esetben asszimilálódik is, és a közrendre nézve többé nem veszélyes. A legtöbb gyilkos a bevándorlók második nemzedékéből kerül ki, úgy a zsidók, mint az olaszok között. A négerben mindig meg van a hajlam mindenféle vad dologra s az írben a verekedésre. A néger öl, de az ír csak a testi sértésig megy el. A többi nemzetiség mind már meg van szelídülve, — még a spanyolok is. New York-ban a 14-ik utca nyugati részének környékén sok a spanyol; éjszakánkint arra sokszor lövöldöznek, de már inkább csak becsületből, a hagyományok kedvéért, — embert ritkán ölnek.
A bíráskodás észrevehető befolyást nem gyakorol a „bűnhullámokra”. Időnkint kegyetlenül szigorú ítéleteket hoznak a bíróságok, s a sorozatos akasztás vagy villanyszékbe ültetés nem ritkaság. A szigorú ítéletek elrettentő hatása azonban nem tapasztalható. A főbenjáró ügyekben esküdtszék ítél. Az esküdtek éppen nem lágy szívűek, mert tudják, hogy a társadalomra nézve rendkívül fontos a bűntettek korlátozása. De az esküdtszék igen gyakran az ügyvédek kezében van: egy nagytehetségű ügyvéd sokszor az igazságnak az ellenkezőjéről is meg tudja győzni az esküdteket. Ez az eset azonban Amerikában ritkábban fordul élő, mint Európában, mert főbenjáró bűnügyek tárgyalására csak nagyképzettségű és nagy energiájú bírót rendelnek ki, olyan embert, aki a tárgyalás egész folyamata alatt valósággal uralkodik a teremben. Politikai befolyásolásról bűnügyekben szó sem lehet. De volt rá eset a közelmúltban is, hogy az igazságszolgáltatás tehetetlen volt a bűntettessel szemben. A leggazdagabb péknek, Ward newyorki kenyérgyárosnak a fia megölte beteges hajlamú barátját, egy fiatal matrózt. A gyilkost le kellett tartóztatni. A legjobban fizetett, legtehetségesebb ügyvédek sem bírtak több eredményt érni, minit hogy húzták-halasztották a tárgyalást — mindaddig, míg a következő választások ideje el nem következett. Wardék belevetették magukat a választási küzdelembe, az ő emberüket választották meg bírónak, és sok évi izgalom után a nagy per a gyilkos felmentésével végződött. A védőügyvéd tiszteletdíja százezer dollár volt, de mennyi pénz fogyott el a per körüli politikai és társadalmi harcokban! A Ward-per ítélete azonban nagyon megrendítette az igazságszolgáltatásba vetett hitet, annál inkább, mert egy kis napilap, amely azután ezen a réven a legnagyobb elterjedésre tett szent, a Daily News, mindennap feltette a kérdést, hogy „Amerikában szabad-e valakinek gyilkolni csak azért, mert gazdag!” A kérdésre a felmentő ítélet után így adta meg a feleletet a Daily News: „Szabad!” Ez persze túlzás, mert ezer gyilkost elítélnek addig, míg egyet felmentenek, s ha az igazi amerikai restelli is a Ward-perben hozott ítéletet, a többi ezer és tízezer perre büszke lehet: az amerikai bíró megvesztegethetetlen, hozzáférhetetlen s kérlelhetetlen.
Az Egyesült Államokban az emberölések és gyilkosságok száma négyszer annyi, mint pl. Olaszországban, pedig Olaszországban több embert ölnek meg, mint Európa bármelyik más országában. Legnagyobb a büntettek száma New Yorkban és Chicagóban. New Yorkban 1922-ben 392 embert öltek meg szándékosan; e 392 eset közül a gyilkos személye nem volt kideríthető, vagy a gyilkos nem volt elfogható 267 esetben; a 125 elfogott „gyilkos” közül 62 ártatlannak bizonyult, 63 embert, akire rábizonyították a gyilkosságot vagy emberölést, el is ítéltek s közülök 17-et kivégeztek. Megdöbbentő, hogy csak minden harmadik esetben tudják kideríteni ki volt a gyilkos és csak minden hatodik esetben veszi el a gyilkos méltó büntetését; viszont ezeknek a számához; képest a kivégzések száma igen nagy. Úgy látszik, hogy a gonosztevőkre a kivégzések nincsenek hatással, sőt az a tény, hogy az esetek nagy többségében nem nyomozzák ki a tettest, felbátorítja őket. Húsz év alatt ugyanis a gyilkosságok szám a New Yorkban megháromszorozódott.
A gyilkosságok eszközei között első helyen áll a revolver. Az 1922-ben megölt 392 ember közül 237 revolvergolyó által múlt ki; a késelések száma 45 volt, agyonvertek 54 embert; gázzal gyilkoltak 6, méreggel 7 esetben; a csecsemő-gyilkosságok száma 13 volt. Az elfogott gyilkosok közül 15 lett öngyilkos, „a rendőrség által történt letartóztatás közben életét veszítette” 21 ember, aminek az a magyarázata, hogy az elfogatás rendesen élénk tűzharc közben történik. A revolver ellen Amerika nem tud védekezni. New York államban van egy speciális törvény, mely a lőfegyverek viselését eltiltja: a Sullivan-törvény szerint egy havi fogházra lehet ítélni azt az embert, aki engedély nélkül revolvert tart magának. Εzt a törvényt oly szigorúan alkalmazzák, hogy ha valaki egy revolvert talál az utcán, azt felveszi s oda viszi a legközelebbi rendőrhöz, egész biztosan számíthat rá, hogy a rendőr letartóztatja s kaphat egy havi fogházat a Sullivan-törvény alapján. A törvény szigorúságával tökéletes ellentétben van az a tény, hogy a kereskedésekben fegyvert eladni szabad. Van is revolvere minden második embernek, tekintet nélkül a Sullivan-törvényre.
Az érzelmi motívumokból történő gyilkosság ritkaság Amerikában. A szerelmi csalódás nem ad az emberek kezébe, fegyvert, — „gombház ...” — ott a bíróság, mely kimondja a válást. A hűtlen szerelmest vagy a csábítót legfölebb a friss bevándorló öli meg. Igen nagy eset, ha társaságbeli amerikai fegyveresen lép fel a csábítóval szemben s az ily ügyben a bíróság szintén minden szentimentalizmus nélkül ítél. A milliomos Thaw, aki agyonlőtte a felesége egykori szeretőjét, csak évek múlva tudott a fegyházból egy elmegyógyintézetbe menekülni s több mint tíz évet töltött az őrültek házában, míg végre feltételesen szabadon bocsájtották. Megtört, öreg ember lett belőle, mire ismét kikerült a szabad levegőre, noha, mint Európában mondanák, „jogos felháborodásban” ölt.
A többi bűntettek száma a gyilkosságokéhoz és ernberölésekéhez képest nem nagy: 392 emberölésre és gyilkosságra (1922-ben. New Yorkban) 1258 súlyos és könnyű testi sértés, 1167 rablás, 2099 egyéb vagyon elleni vétség és 6612 csalás esett. Nőrablás miatt 76 ember ellen emeltek vádat, de csak 18-at ítéltek el; hamis eskü miatt 11 embert ültettek le a vádlottakpadjára és egyet ítéltek el, ami azért igen feltűnő, mert számtalan okiratot (többnyire olyanokat, melyek nálunk nagyjában megfelelnének a körjegyzői okiratnak) eskü alatt kell kiállítani.
Taft, az Egyesült Államok volt elnöke, aki most az Egyesült Államok legfőbb törvényszékének bírája, nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy „a büntető törvények mai végrehajtása az Egyesült Államok legnagyobb szerencsétlensége.” Van valami a dologban. Nem az a nyugtalanító, hogy míg 1922-ben Londonban 17 gyilkosság történt, addig New Yorkban 260 és Chicagóban 137, hanem az, hogy Londonban mind a tizenhét gyilkost elfogta a rendőrség és elítélte a bíróság, New Yorkban azonban a 260 gyilkossági eset közül csak 125 esetben jutott el az igazságszolgáltatás a vád alá helyezésig és csak 63 esetben a marasztaló ítéletig. Whitman volt newyorki kormányzó, aki mint ügyész 1914-ben megtisztította a kriminális elemektől a newyorki rendőrséget s egy rendőrhadnagyot a villamos székbe juttatott, megalakította a „Committee on Law Enforcement”-et, melynek célja a törvények érvényre-juttatásán őrködni. Ez a nagyon tekintélyes bizottság igen értékes tanulmányokat végeztetett abban a tekintetben hogy a bűntettek megelőzése és megtorlása terén milyen reformokra volna szükség, de gyakorlati eredményekről még eddig nem beszélhetünk. Amerikában van egy „Lólopás Elleni Nemzeti Egyesület” is 36.000 taggal; ez az egyesület 1854 óta áll fenn, de a lólopások száma jelentékenyebb mértékben csak azóta csökkent, amióta a lovak helyét a közlekedésben elfoglalta az automobil. A Törvények Érvényesülését Kikényszerítő Bizottság is csak akkor fog majd nevezetesebb sikereket elérni, ha a gonosztevők megjavulnak vagy kihalnak s a bűntettek kimennek a divatból.
/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 288 - 296. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf
segítségével/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése