Az igazi Amerika - 13

A „SALESMAN”

     A „salesman” magyar fordítása: „elárusító”. A „salesman” az az ember, akit a régi Magyarországon boltoslegénynek vagy vigécnek hívtak, aszerint, hogy helyben árusította-e a portékát vagy utazgatott, hogy eladhassa. Ha azonban valaha távol állott a fordítás az eredetitől, úgy a salesmannek minden fordítása még sokkalta kevésbbé fejezi ki az eredeti elnevezés igazi tartalmát. Se a boltoslegény, se a vigéc nem élvezett s talán még ma sem élvez valami nagy tekintélyt Magyarországon; a „salesman” társadalmi helyzete azonban Amerikában igen előkelő, körülbelül olyan, mint amilyen egy hadnagyé volt a porosz királyságban: a salesmant szinte bámulják s a férjhezmenendő leányok, de még inkább ezeknek a mamái nem huszárhadnagyról, hanem salesmanról álmodnak.

     Amerika ugyanis a kereskedelem országa. Természetesen a termelés is óriási, mert rettentően nagy és gazdag az ország területe és végre is száztíz millió ember lakik az Egyesült Államokban. De a termelés jelentősége a kereskedelem jelentősége mellett egészen eltörpül. A kereskedelem foglalkoztat itt minden élőlényt, illetve a kereskedelem nehezebbik része: az eladás. Az eladás gondolata uralkodik az egész életen: az újság árusítja a maga nyilvánosságát, a színész a művészetet, a tudós a tudományát és sok politikus a lelkiismeretet. Az újság nem azt mondja, hogy felveszi a hirdetést, hanem „eladja” lapja területének valamely részét hirdetés céljára. Mindenki „elad”, mert csak az eladásból lehet bevétel és bevétel nélkül nincs élet. A „siker” is annyit jelent csak, mint a „szerencsés eladás”. Minden gondolatunk, minden igyekezetünk arra irányul, hogy valamit eladjunk s ez a tény nagyban befolyásolja még a nyelvünket is.

     Természetes, hogy az eladás művészete ily körülmények között igen magas fokra fejlődött. A turista, a felületes szemlélő ezt nem igen veszi észre s általában nem sok különbséget lát az amerikai és az európai kereskedés között. A nép legalsó rétege itt is úgy kereskedik (kicsinyben), mint Európában, de sokkal bátrabban; a házalók sokkal tolakodóbbak, az utcai elárusítók sokkal hangosabbak és bámulatos az az energia, amellyel a kiszemelt „vevőt” megtámadják. Az újságok hirdetéseiből látjuk, hogy az, aki salesmant keres, legelső sorban azt követeli, hogy a jelentkezők „aggresszívek” legyenek. A jó salesmanben a támadó szellem éppen olyan, fontos, mint a vitéz katonában a csatatéren; a támadófélnek mindig több reménye lehet a győzelemre, mint a megtámadottnak. Az amerikai nép egyszerű gyermeke a legtöbb esetben biztos célpont a támadó számára, mert nem túlságosan gyorsan gondolkozik s mire ítéletet alkotna az áruról, akkorra már meg is vásárolta. A „szélhámosság”-ra nincsen szó az amerikai nyelvben (a „fake” a határozott csalás fogalmát fejezi ki), itt nem is tudják, hogy mi a szélhámosság és nem védenek ellene senkit: feltételezik, hogy mindenkinek, aki a bolondokházának falain kívül jár-kel, elég esze van a maga érdekeinek megvédésére. A dollár már több száz milliárd német márkát ért, amikor New Yorkban a 14-ik utcában az utcai elárusítók a százezer márkás bankjegyeket játszi könnyedséggel adták el, öt centért darabját. A rendőr, aki nézte ezt az üzletet, csak nevetett rajta, hogy milyen sok ostoba ember megy lépre, de esze ágában sem volt beleavatkozni a dologba.

     Az utcai elárusítás különben New Yorkban csak a város keleti részében virágzik, ott, ahol a nép aránylag szegény, aránytalanul műveletlen és száz percent erejéig idegen. Az amerikai kereskedelmet a „keleti oldalon” szerzett tapasztalatok után ítélni meg, teljesen elhibázott dolog volna. Az „East Side” kupeckodása és minden szélhámossága egészen kelet-európai s ez magyarázza meg a tagadhatatlan idegengyűlöletet, mely hol a bevándorlás újabb meg újabb korlátozásában, hol meg a Ku-Kux-Klan fészkelődéseiben jut kifejezésre.

     A házaló kereskedő szintén „salesman”, de foglalkozása korántsem oly lenézett, mint Európában. Van házaló kereskedő, aki csak megrendelést gyűjt, s van, aki mindjárt magával viszi az áruját. Megrendelést gyűjtenek például kávéra, teára. A salesman kis bádog skatulyában a zsebében tartja az árumintáit, s azokat inkább mutatja, mint dicséri. A megrendelés még semmire se kötelezi a megrendelőt (aki soha nem ír alá semmit), hanem csupán arra jogosítja fel a salesmant, hogy a szóbanforgó árut a megrendelt mennyiségben bemutassa. Ha a megrendelő időközben meggondolta magát, az árut a szállításkor is visszautasíthatja. A megrendelés gyűjtője bizonyos cikkekből (kenyér, szappan, stb.) egy darabot mindjárt ott hagy, akár rendelnek nála, akár nem, s nem tér többé vissza, hogy az üzletkötést még egyszer megkísérelje. Pl. a „hitelesített kenyér” gyárosa azt akarja, hogy kenyerét megízleljék, megkedveljék, s alkalmilag a boltban kérjék, de rá nézve nem fontos, hogy a megrendelést a házaló salesman vegye át. Az a salesman, aki bizonyos kiszemelt területen kitartással dolgozik, öt-tíz év alatt biztos létet teremt magának, mert vevői szinte már várják, hogy beállítson hozzájuk a harisnyával, szivarral, stbivel. Az ilyen régi házaló, aki meg akarja tartani vevőit, rendesen a legjobb minőségű árút szállítja, valamivel olcsóbb áron, mint amennyiért az üzletben kapható. A kezdő házalónak azonban igen szomorú a sorsa. A legtöbb helyen, amint meglátják a táskáját, becsukják az orra előtt az ajtót, s órák múlnak el, amíg egy-egy kis üzletet csinál. Ezer közül csak egy házaló marad meg ezen a pályán.

     A házaló kereskedőt, aki saját kockázatára megveszi az árut s azt a saját hasznára adja el, nem szabad összetéveszteni azzal a salesmannal, aki egy cég áruit nem közvetlenül a fogyasztóknak, hanem kereskedőknek adja el oly módon, hogy személyesen felkeresi őket. Az ilyen salesman ugyanazt a munkát végzi, mint az utazó, azzal a különbséggel, hogy helyben dolgozik. Minden cég csak olyan helyi salesmaneket alkalmaz, akik már sok évi gyakorlattal bírnak; rendesen azt is megkívánják, hogy autójuk legyen, de vannak cégek, melyek maguk bocsátják a Ford kocsit a salesman rendelkezésére. A helyi elárusító rendesen csak „kamissiót” kap, (ezt Európában províziónak hívják), de ha nem csinál legalább kétszáz dollár forgalmat naponkint, úgy számíthat rá, hogy a hétvégén elbocsájtják.

    Az oly cég, mely utazókkal vagy helyi ügynökökkel dolgozik, legelőször is egy árusítási főnököt (salesmanager) alkalmaz. Az árusítási főnök minden esetben nagy gyakorlattal rendelkező üzletember, akinek ez az árusítási intézkedés a főfoglalkozása. A salesmanager elég gyakran változtatja helyét, sőt az áruk nemét is, amelyekben dolgozik: ha húsz évig foglalkozott is cipővel, a huszonegyedik évben áttér az őrlőgépekre, ha jó alkalom kínálkozik reá. S maga a salesmanager tartja a legtermészetesebb dolognak, hogy állásából elbocsátják, ha munkájának eredménye nem kielégítő. Az eredmény a legtöbb esetben attól függ, hogy a salesmanager rendelkezik-e kellő számú ügyes és megbízható salesman-nel. Ha igen akkor bármiféle üzletre vállalkozhatik.

     Az utazó kereskedő és a helyi eladó általában becsületes és úgy látszik, sokkal megbízhatóbb, mint európai kollegája, mert saját cége több bizalmat tanúsít iránta. Az utazónak vagy helyi eladónak kötése szent és érinthetetlen, még ha tévedett is, a cég akkor sem bocsájtkozik bele semmiféle vitába, hanem teljesíti a kötést úgy, amint van.

     A nagykereskedő által alkalmazott salesman munkája nagyon fáradságos, de siker esetén vagyont biztosít a salesmannek is. Ez a magyarázata annak, hogy nagyon sokan vállalkoznak erre a munkára.

Kép találati helye: itt

     A detail-üzletben a salesman — a mi kereskedősegédünk, akitől legfőképpen abban különbözik, hogy sokkal kevesebbet beszél. A magyar „boltos legény” amerikai kollégája általában nagyon komoly gentleman. Hűvösen mosolyogva kérdi a vevőt („customer”), hogy mi a kívánsága, de nagyon sok esetben nem is kérdi, hanem megvárja, míg a vevő megszólal. A kívánt árut megmutatja, de nem igen dicséri, legfölebb akkor, ha a vevő kérdi, hogy a megmutatott áru jó minőségű-e! Ha a vevő már ismerős, akkor (különösen a fűszerüzletekben) az elárusító segéd rövid megjegyzést tesz az időre: „Ma szép napunk van, úgy-e?” „Ma megint nagyon hideg van!” Az elárusító leveti a kabátját, ha nagyon meleg van s ingujjban szolgálja ki a vevőket: de a jobbfajta üzletek alkalmazottjai minden nap beretválkoznak, jól megvannak fésülve és nagyon tiszták. A közönséges üzletekben a legnépiesebb dialektust beszélik, de a legjobb üzletekben is a newyorki-amerikai nyelv járja s aki ezt a helyi nyelvet és hanghordozást nem tudja tökéletesen, az jobb cégnél nem kaphat alkalmazást még akkor sem, ha az oxfordi egyetemen angol filológiát tanított is, mert „nem érti a nyelvet.” Szükséges, hogy a salesman-nek kitűnő füle legyen és nagyon figyeljen, mert a customer nem igen hajlandó a kívánságát másodszor is elmondani, s ha halk, gyakran hadarva mormolt szavait nem értik meg azonnal, akkor sértődve távozik, és akár rögtön mehet utána a salesman is, mert egy ilyen eset után azonnal elbocsájtják.

     A salesman az árút, mellyel foglalkozik, kitűnően ismeri, a saját állítása szerint; a valóságban azonban többnyire csak igen keveset ért az árúhoz. A vevőnek, mint általában mindenkinek, kevés az ideje: hamar megveszi az árut vagy ott hagyja és mivel a salesmannel csak két percig érintkezik, a salesman tájékozatlansága a legtöbb esetben titokban marad.

     A város keleti részének igazán keleties jellegű üzleteit kivéve, a salesman sohasem tolakodó, s általában előkelően viselkedik; de azért nagyon rajta van, hogy a vevő vásároljon, mert a salesman a legtöbb esetben jutalékot kap az általa teljesített eladások után. A cég tehát abban a tekintetben, hogy a salesman valóban igyekszik az árun túladni, teljesen nyugodt.

     A főnök és alkalmazottja között az a barátságos, sőt szinte családias jó viszony, melyet Európában néhol még láthatunk, Amerikában már elképzelhetetlen. Az alkalmazott nagyon jól tudja, hogy egyetlen centtel sem kaphat többet, mint amennyiért nagyon megdolgozott s ennek megfelelően a főnök is nagyon jól tudja, hogy alkalmazottjaitól egy szemernyivel sem kap több munkát, mint amennyiért megfizet. A „felmondás” ismeretlen fogalom. A főnök szombaton kifizeti a heti munkabért s közli az alkalmazottal, hogy munkájára többé nincs szüksége, de a hét folyamán is elbocsájtható az alkalmazott, a nap bármely percében. Viszont az alkalmazott is ott hagyhatja munkahelyét bármely percben. Nem ritka dolog, hogy az üzleti alkalmazott délben átszalad a Cafeteriába valamit enni, ott találkozik egy másik cég emberével, aki ajánlatot tesz neki, az egyezséget megkötik s az elszerződött salesman a Cafeteriából telefonál volt főnökének: ,.Jobb helyet találtam, tehát ne várjanak: estére majd felmegyek a kabátomért, — good bye!” Az ilyesmiért nem szabad megharagudni.

     A salesman boldogulása persze nem csupán egyéni képességeitől függ, hanem a gazdasági életnek ama számtalan tényezőjétől, melyet egybe foglalva „konjunktúra” néven ismerünk. Ha az üzletmenet rossz, akkor hiábavaló a salesman minden tehetsége és minden igyekezete. Sajnos, az ily depressziók az amerikai piacon igen gyakoriak s felette bizonytalanná teszik a helyzetet. A kereskedelemnek tehát Amerikában az a legelső szabálya, hogy az eladási lehetőségeket ki kell használni, mert nem lehet tudni, mit hoz a holnap? Általános vélemény, hogy az amerikai kereskedő gyorsan cselekszik; ez igaz, de csak oly esetekben, amikor a habozás egyértelmű a bukással. Ha az amerikai valamely üzletnek a megkötésével siet, akkor bizonyosan hajtja őt valami. Általában, az amerikai kereskedő nem tanultabb, nem okosabb, sőt nem is sokkal szorgalmasabb, mint európai kollegája, csak éppen előrelátóbb. A sikernek és balsikernek ama sok összetevőjét, melyet mi kényelmesen „véletlen”-nek hívunk, az amerikai jobban tanulmányozza és jobban felismeri, s ennek következtében nagy játszmánkban, melyben az élet a tét, többnyire nyernie kell.

/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 131 - 137. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf

segítségével/