ISTENNEK SZOLGÁI
Az Amerikában járt papok lelkesedve szoktak megemlékezni az amerikaiak vallásosságáról és egyházaiknak fellendüléséről. Az alkalmi látogató, aki csak egy-két hónapot tölt Amerikában s a népet csak a templomból ismeri, ítéleteiben természetesen naiv.
Az kétségtelen, hogy a látszat igen könnyen megtéveszti a látogatót, különösen ha az amerikai erő óriási méretei már úgyis nyomasztólag hatnak reá. Tömérdek a templom, csaknem valamennyi jókarban van, a papság iránt nagy tiszteletet tanúsítanak, jól tartják őket, s az egyházak a szociális élet terén is versenyeznek egymással. Mindezzel pedig együtt jár az, ami Európában annyira szokatlan: a hívek nagyon áldozatkészek egyházukkal szemben. Az egyházközségi tagságot igazoló könyvecske, vagy egy papnak az ajánlólevele legkönnyebben juttatja munkához és keresethez az embert. Mindez úgy fest, mintha az Úrnak szőlőskertje ma Amerikában virágoznék a legszebben. A valóság azonban nem ez: az amerikai nem vallásosabb, s nem is kevésbbé vallásos, mint a többi civilizált népek: az egyházi élet fejlettebb Amerikában mint Európában, de a vallási élet nem.
Az egyház és az állam kapcsolatának utolsó szála 1818-ban szakadt el Amerikában, amikor Massachusetts állam beszüntette a kongregacionális egyház adójának behajtását. Azóta Amerika egyetlen állama sem részesít semminő anyagi segélyben egyetlen egyházat sem. A papság már csak a saját érdekében is kénytelen volt ehhez a helyzethez alkalmazkodni.
Minden egyházközség, az amerikai jog szerint, egy-egy egyesület, mely maga állapítja meg autonómiáját. Ötven ember kell ahhoz, hogy egyházközséget lehessen alapítani. Az egyházközség tanait senki sem vizsgálja, s amíg az egyház a világi törvényekkel összeütközésbe nem kerül, addig az egyház ügyeihez az egyházközségi tagokon kívül senkinek semmi köze. Adót tagjaikra nem vethetnek ki az egyházközségek, s ha kivetnék az adót, azoknak behajtására semmiféle bíróságot és semmiféle hatóságot igénybe nem vehetnek. Egyházközséget alapítani vagy feloszlatni tehát igen könnyű, sőt vallásfelekezet alapításának sincs semmi akadálya.
Különleges a római katolikus egyház helyzete. Katolikus egyházközség alakításához a püspök engedélye szükséges, miután a püspök adja a papot az egyházközségnek. A papot a püspök a kánoni jog keretein belül tetszése szerint elmozdíthatja. Egyházközség alapítására a püspök akkor ad engedélyt, ha a hívek templomot és paplakot építenek és biztosítják a pap eltartását. Hogy a püspök rendelkezési joga feltétlenül biztosítva legyen, minden templomot, minden egyházi és iskolai épületet, melyet az egyházközség szerez, a telekkönyvben a püspök nevére kell íratni. Az egyházi autonómia csak arra terjed ki, hogy az egyházközség választott emberei segítenek a papnak az egyházközség jövedelmeinek fokozásában. Mindezeket azonban nem az állam rendeli így; az állam tudomásul veszi azt is, ha ötven ember a püspök engedélye nélkül alakít egyházközséget, — államilag az ilyen „egyház” is el van ismerve s az állam mindenkit elfogad papnak, akit ötven ember a maga papjául megjelöl. A püspök jogai tehát nem állami, hanem egyházi törvényeken alapulnak.
Az egyházközséget a hívek rendszerint önkéntes adakozásokból tartják fenn; csak a szegényebb és kevésbbé jól szervezett egyházakban fizetnek a hívek évi tagdíjat, — a régi és a nagy egyházak csupán az önkéntes felajánlásokból tartják fenn magukat. De az önkéntes adakozás ott is szokásos, ahol évi tagdíjat fizetnek, s az egy év alatt az egyháznak adományozott összeg legalább ötszöröse a tagdíjnak. A legtöbb templomban ezenkívül beléptidíjat szednek; ennek legkisebb összege fejenkint tíz cent, — de a jómódú embertől egy dollárt várnak. Az istentisztelet alatt legalább egyszer körüljárnak egy-egy kosárral az egyház világi tisztviselői, s ilyenkor kivétel nélkül mindenki adakozik. Nagy ünnepeken borítékban adja át mindenki a maga ajándékát, — a gazdagok csekk alakjában. A legszegényebb egyházban is összegyűlik annyi, amennyi a pap évi eltartására szükséges, — előkelő egyházközségekben pedig önkéntes adományokból óriási vagyonok halmozódnak össze.
A bevándoroltak szegénységük és szervezetlenségük miatt sokszor olyan eszközöket is felhasználnak egyházuk fenntartására, melyek a vallási élettel nincsenek kapcsolatban: gyakran rendeznek táncmulatságokat, bazárokat, sorsolásokat és népünnepélyeket az egyház javára. Csak az a pap boldogul, aki ezen a téren sikerrel működik, — ennek pedig legelső feltétele a népszerűség, azaz leereszkedés a népnek értelmi (sokszor erkölcsi) színvonalára. Nehéz, fárasztó, sokszor nem kellemes munka ez, de a kitartásnak anyagi gyümölcsei hamar mutatkoznak. S enélkül az egyházakat egyáltalán nem lehetne fenntartani.
Ha talán feltűnik, hogy az egyházi életről szólva többnyire anyagi dolgokról beszélünk, — meg kell jegyeznünk, hogy Amerikában a legtöbb templom szószékén gyakrabban hangzik el a „dollár” szó, mint ez a szó: „Jézus”. Ebből azonban még nem szabad arra következtetni, hogy az amerikai csak a pénzt imádja, az azonban tény, hogy az amerikainak minden gondolata a hétnek legalább hat napján a „pénz,” körül forog, a amint mi európaiak nem tudunk gondolkodni szavak nélkül, az amerikai nem tud gondolkodni, ha gondolatai nem üzletszerűek. A pap a szószéken akkor érteti meg a hívekkel gondolatát a legteljesebben és leggyorsabban, ha példáit és hasonlatait az üzleti élet köréből meríti. Ami a poéta nyelvében a virág és szerelem, az az amerikai pap nyelvében a dollár, a csekk, a bank. A jó cselekedet hitellevél, melyet a mennyei bankban beváltanak s minden bűnünk rettenetesen rontja másvilági folyószámlánkat. Aki stílusában s egyházkormányzati politikájában nem alkalmazkodik a hívek üzletszerű gondolkodásához, annak igen hamar felkopik az álla. A hívekkel úgy kell beszélni, ahogyan legkönnyebben megértik. Nem mondják a híveknek, hogy „adakozzatok felekezeti iskolánkra”, hanem ezt kell mondani: „tizenötezer dollár kell egy új leányiskolára, ebből a jövő vasárnap össze akarok gyűjteni köztetek, kedves keresztény testvéreim, hatszáz dollárt”. Nem szabad engedni, hogy a hívő töprengjen, hogy mennyit adjon, — pontosan meg kell neki mondani, hogy mennyi pénzre van szükség.
Ezekből már körülbelül nyilvánvaló az is, hogy az amerikai pap más típus, mint az európai, — de pénzügyi politikája miatt megszólnunk nem szabad, mert amily furcsa az eljárásuk a mi szemünkben, éppen olyan természetes az amerikaiak szemében. Az óriási, télen jól fűtött templomok, a nyolc-tíz szobás paplakok csak így jönnek létre, a felekezeti iskola, újság és irodalom csak így virágozhatik fel és csak így juttathatnak óriási összegeket belső és külső missziókra.
Ahol nagy a fény, ott természetesen nagy az árnyék is. Az anyagi ügyek nemcsak a papok, hanem a hívek figyelmét is nagyon lefoglalják, annyira, hogy a nép óriási többsége ma már nem a lelkiekben, hanem az anyagiakban látja a lényeget.
Amikor az amerikai eljut gazdasági fejlődésének ahhoz a pontjához, ahol a megélhetési gondok már nem jelentkeznek, megkívánja a szociális élet előnyeit s a „jó társasághoz” akar csatlakozni. Ehhez a legkönnyebb és legbiztosabb út a templomon át visz. Az amerikai elkezd tehát vasárnaponkint a templomba járni, belép az egyházközségbe, megismerkedik a pappal s az egyház világi tisztviselőivel. Természetesen kinyitja az erszényét, s kezdetben mérsékelt adományainak nagy megbecsülését örömmel látja. Ha két-háromszor volt a templomban, már van egy-két ember, aki köszön neki az utcán. Meghívót kap a temploma körül keletkezett felekezeti egyesületek gyűléseire (különösen politikai vagy városi választások előtt), bejut egyik vagy másik választmányba, egy szerény klubba vagy szabadkőműves páholyba, s egy év múlva már oly nagy részt vehet a társaséletben, amekkorát akar. Az egyházi életben való részesedés a legjobb és legolcsóbb mód a társadalmi pozíció megteremtésére, — tekintet nélkül arra, hogy művelt ember-e és jó ember-e az illető vagy sem. Demokratikus egyenlőség csak a mesék országában van; láthatatlan, de azért erős választófalak különítik el a templombajárók, a „churchgoer”-ek kasztját a templomba nem járó, egyházközséghez nem tartozó polgárok kasztjától, — a demokrácia legfeljebb abban érvényesül, hogy az egyháztalanok alsóbbrendű kasztjából teljesen szabad a belépés a templombajárók magasabb kasztjába. Mivel az egyházközségi tagsági igazolvány azt bizonyítja, hogy az illető egyházközségi tag letelepedett a városban, s adakozóképessége van, természetes, hogy ennek az igazolványnak legalább is annyi értéke van, mint az európai polgári hatóságok által kiállított ú. n. erkölcsi bizonyítványnak. A munkás és bankhivatalnok kezében tehát az egyházközségi könyvecske értékes közokirat. Mindezt nagyon jól tudja az egész Amerika, s éppen azért ezek az eszmék több embert csoportosítanak a templomok körül, mint az Evangéliumok eszméi. Az egyházzal szemben fennálló kötelezettségek teljesítésével az Istennel szemben fennálló kötelezettségeket is elintézetteknek véli tíz amerikai közül kilenc. Ha a vasárnap délelőtti és esti istentiszteleteken szorgalmasabban jelennek is meg, — a hétköznapokon az amerikaiak sem erkölcsösebbek mint az európaiak.
A katolikusok azt mondják, hogy az ő híveik ebben kivételek. Nem azok. Igaz, hogy többen és sűrűbben gyónnak, de bűneik megvallása alkalmával, mint őszinte papjaik elismerik, erkölcsi eszméiknek rendkívüli fejletlenségét árulják el. Kevésbbé értik és kevésbbé érzik át bűneiknek a jelentőségét, az erények magasztos tartalmát. A nagyobb buzgalom csak látszat. Az egyházak között Európában leginternacionálisabb a római katolikus, Amerikában pedig a katolicizmus erősen nemzeti jellegű: a bevándoroltak nemzeti jellegét az egyház védi legtovább, a bennszülöttek katolikus egyházainak ír nemzeti jellege pedig félreismerhetetlen még akkor is, ha az eredeti ír kolónia, mely az angol nyelvet elsajátító katolikus egyházakat lassankint mind magába olvasztja, már elenyészően kicsiny az asszimiláltak nagy számához képest. A fejlődésnek ez a vonala a katolicizmusra nézve végeredményében nem kedvező, mert az ír kultúra az angolnál és skótnál alacsonyabb, s az ír-amerikai típus nem haladó, nem finomodó, minden rossz szenvedélyre eléggé hajlamos, igen civakodó, fölötte türelmetlen és erőszakos.
Azonban igazságtalanság volna a türelmetlenséget egyedül az írek rovására írni. A vallási türelmetlenség általában amerikai jellemvonás. Az amerikai liberalizmus két-három alapvető doktrínán túl nem terjeszkedik. Miként a nagy forradalom idején, még ma is a New-England államok szelleme uralkodik Amerikában, s irányítja a kultúrát, politikát és kormányt, -- New- England liberalizmusát pedig a puritán atyák így formulázták meg: „Mindenkinek feltétlen és korlátlan joga van úgy gondolkodni, mint mi, vagy innen eltakarodni.” Az európai katolikusok és protestánsok ellentétei és féltékenykedései jelentéktelen apróságok az amerikaiakéhoz képest, s míg Európában legalább a protestánsok jól megférnek egymással, addig Amerikában ezek is teljes vértezetet öltve állanak egymással szemben. Nehéz volna megmondani, hogy melyik a legtürelmetlenebb felekezet, de ebben a versenyben alighanem a methodisták lennének a győztesek: elveikben ma ők a legszigorúbbak, a legharciasabbak s ők avatkoznak bele legsűrűbben a politikába.
A katolikus egyház kormányzata sehol sem olyan autokratikus, mint az Amerikai Egyesült Államokban. A katolikus egyház sarkpontja a megye püspöke; a római püspök (a pápa) a sarkcsillag, melyhez igazodik az egész egyház minden tagja, de ő inkább csak szuverén, s a közvetetten kormányzást a megyéspüspök végzi; csak kevés ügy kerül a pápa elé és kevés irányítás jön tőle, —- annál több a megyéspüspöktől. A püspök az egyház felfogása szerint fejedelem, kit „inthronizálnak”. De az Egyház bölcsessége a püspök mellé adta a káptalant: a kanonokok testületét tanácsadóul, egy kissé ellenőrzőül, a püspök esetleges emberi gyengéinek némi ellensúlyozójául. Az amerikai püspöknek káptalana nincs, kanonokok neki tanácsot nem adnak, munkáját nem ellenőrzik. A káptalanok hiánya végtelenül nagy kárára van az egyháznak, s e sajnálatos jelenségnek talán az a magyarázata, hogy az Egyesült Államokat a Szentszék csak missziós területnek tekintette s egyházmegyéit csak: nemrég szervezte. Az amerikai egyház legnagyobb hiányának pótlása, a sokkal jobb papképzés mindaddig nem várható, míg káptalanok nem lesznek Amerikában. Az egyházmegyék vagyona csekély, de a püspök azért nem szenved hiányt semmiben, mert minden egyházközség hozzájárul a püspök, a papnevelő, a menedékház, iskolák, kórházak, stb. fenntartásához. A legszegényebb egyház is fizet e célokra három-négyszáz dollárt évenkint, — nem is szólva arról, hogy a székesegyház jövedelmének nagy része a püspöké. Az a pap, aki pontosan beszállítja a Püspökségi járulékokat, természetesen „persona grata”. A püspökök csaknem mind írek; de van néhány német és olasz eredetű püspök is. A püspököt a nuncius és az érsek meghallgatása után a pápa nevezi ki. Az európai viszonyokkal ellentétben, a papok közül csak igen kevesen vágyódnak püspökségre. Egy jó plébánosnak a szociális helyzete oly kitűnő, hogy nem igen kívánkozik el belőle senki. A püspök maga mellé kinevez egy „kancellárt” (irodaigazgatót) és egy titkárt, aki jól tud latinul vagy legalább olaszul, hogy a Rómával való levelezésben fennakadás ne legyen. Kanonok, prépost, apát, esperes, stb. az amerikai katolikus egyházban nincsen. Sőt plébános is kevesebb van, mint bárhol Európában. A plébános ugyanis a kánonjog értelmében állásától csak nehezen mozdítható el, — hosszadalmas egyházi per útján. A gyakorlatban célszerűbbnek látszik plébánosok helyett csak adminisztrátorokat alkalmazni, akik bármikor bárhova áthelyezhetők egy levéllel vagy egy telefon-üzenettel. Az adminisztrátor különben éppen úgy élvezi a jövedelmeket, mint a plébános. Általános szabály, hogy a plébánost vagy adminisztrátort a hívek tartoznak mindennel ellátni. A legtöbb egyházmegyében meg van állapítva a plébános fizetése, — havi 75—125 dollár. Ez nem sok. De ezt a fizetést szépen kiegészíti a stóla-jövedelem, s a hívek a fizetésen kívül a lakásról is tartoznak gondoskodni, a lakásba beleértve nemcsak a fűtést és világítást, hanem az élelmezést is. A bútort, szőnyeget, edényeket, ágyneműt, gramofont, zongorát, páncélszekrényt, stb. a hívek vásárolják a papnak, s minden utazásról, mely hivatásával bármiként is összefüggésbe hozható, számlát nyújt be híveinek a pap. A káplán díjazása a teljes ellátáson kívül 80 dollár és a stóla-jövedelem. Nagy városokban a káplán is nagy jómódban él. (A magyar egyházakban nincsenek káplánok.) Mivel a fiatal emberek nem tudnak mit csinálni a pénzükkel, rendesen igen drága automobilokat vásárolnak. Több egyházmegyében szabályozták már azt a kérdést, hogy a káplánnak a hívek megbotránkoztatása nélkül mennyit szabad költeni? Az autósport terén tapasztalt túlzások miatt a newyorki egyházmegyében 1922-ben megtiltották a káplánoknak, hogy ezer dollárnál drágább autót tartsanak.
A sportokból a papság éppen úgy kiveszi a maga részét, mint mindenki. Hayes bíbornok, New York érseke, szenvedélyes golf-játékos. A papnevelő-intézetekben a sport, de különösen a baseball több időt igényel a tanrendben, mint a theologia bármelyik ága. Legújabban igen komoly intézkedések történtek a katolikus papképzés javítására: már nem a középiskolából, hanem csak a collegeból lehet egyes papnevelő-intézetekbe beiratkozni. De egy európai katolikus pap szakképzettségével az amerikai katolikus pap szakképzettségét összemérni még nem szabad, oly nyilvánvaló a különbség — az európai javára.
A katolikus egyház ma a legnépesebb Amerikában, s az anglikán a „legelőkelőbb”. Az angol „high church” testvére Amerikában a „protestant episcopal” nevet viseli, s a katolikus egyházhoz még közelebb áll tanításaiban, mint az angliai egyház. Gyakorlatilag azonban nem nyilvánul meg semmiben ez a közelállás; a két egyház papjai egyáltalán nem érintkeznek egymással. Az episzkopális egyház vidéki kis plébániái anyagilag sokkal erősebbek, mint az angliaiak, s biztosítják papjuk gentlemanlike életmódját, — de gazdag egyházak csak a nagy városokban vannak, hol az egyházközségekben sok a nagyon gazdag ember. A nagyvárosi gazdag egyház papja úgy él, mint Angliában egy püspök, s egyetemi végzettségű, irodalmi képességekkel is bíró titkárnőt tart maga mellett, — néha többet is. Társadalmi reprezentáló kötelezettségei az európai ember szemében elképzelhetetlenül szétágazóak; a szezonban egy-egy napon három-négy estélyen is meg kell jelenni, a papok számára előírt szabású frakkban, fehér; selyemmellényben. A multimilliomos udvarához a pap éppenúgy hozzátartozik, mint az európai udvarokhoz. A sajtóban, politikában, főiskolák kormányzásában, társadalmi akciókban az episzkopális papnak mindig igen nagy szerepe van s a divatos pap valósággal vezére a maga kis társadalmának.
A keleti partok mentén igen erős a presbyterián egyház is, mely a mi evangélikus református egyházunkkal hitelvekben azonos. A presbyteriántól nem annyira dogmatikai, mint inkább csak szervezeti különbségek választják el a kongregacionális egyházat; ez utóbbiak a new-englandi puritánok utódai, — közéjük tartozik Coolidge elnök is.
Amerika legsovinisztább és legtürelmetlenebb felekezete a methodista episzkopális egyház, de el kell ismerni, hogy egyszersmind ez a legfegyelmezettebb is. Eredetileg az anglikán egyház egyik felekezete volt a methodisták egyháza, de ma már hallani sem akarnak a rokonságról. A régi puritánok szerepét a methodisták vették át; a hithű methodistának 1923-ig tilos volt színházba menni vagy táncban részt venni; a kártya náluk valósággal „az ördög bibliája”, s aki kártyát vesz a kezébe, az a methodista felfogás szerint rossz erkölcsű személy. Igen szigorúan ítélik a vegyes házasságokat is. Az alkohol-ellenes mozgalmait az Egyesült Államokban valójában a methodista papság vezette. Az amerikai négerek legnagyobb része methodista; mivel azonban a fekete bőr még az egyházuk szemében sem egészen kifogástalan, a dél-vidéki methodisták, kiknek túlnyomó nagy része néger, külön methodista egyházat alkotnak, azonos hitelvekkel, de külön szervezettel és külön püspöki karral.
Nagyon tekintélyes a baptista egyház is, — kivéve az „idegenek”, azaz a bevándorlók nem-angol nyelvű hitközségei. Hatalmas templomaik, nagyműveltségű és jól fizetett papjaik vannak; az egyes egyházak a gazdag hívők részéről nagyon bőkezű pártfogásban részesülnek. A Rockefeller-család is baptista.
Az unitáriusok száma Amerikában is csekély; egyházközségeik aránylag szegények. Papságuk — ha lehet — még liberálisabb, mint a magyarországi unitárius papság.
Nagy a becsülete a quaker egyháznak is. Ők „a barátok társaságának” (Society of Friends) nevezik magukat. Páratlanul összetartóak és egyházukkal szemben határtalanul áldozatkészek. Régi szigorú erkölcseiket mindmáig megőrizték. Ha egy quaker New Yorkban megnősül, még mindig kikéri házasságához egyházközsége minden tagjának beleegyezését és házasságlevelét az egész hitközség aláírja. Az európai nyomor enyhítésére az amerikai felekezetek közül a quakerek áldoztak aránylag legtöbbet.
A sokat emlegetett mormonok ma már egyneműségben élnek és folyton terjeszkednek. Dogmatikájuk különállását a legnagyobb szorgossággal sem lehet megállapítani, s prédikációikban nem hangzik el egy mondat sem, amelyet minden keresztény alá nem írhatna. Az utcai prédikálásban kifáradhatatlanok, s prédikátoraik (akiknek neve: „elder”) kitűnően iskolázott szónokok. Felekezetük a szegényebb nép körében terjed.
Igen sokat mutat a „ráimádkozó keresztények” (christian scientists) egyháza is, melyet azonban ők maguk nem neveznek se egyháznak, se felekezetnek. Lényegében külön szekta ez, melyben az idős nők száma sokszorosan felülmúlja a többi tagok számát. A legtöbb hívőt a vallási rajongás viszi ebbe a táborba, s a nagy adományokból és végrendeleti hagyatékokból óriási bevételeik vannak. New Yorkban ma már tíz nagy templomuk van, s Bostonban napilapjuk. Ez az újság, a Christian Science Monitor arról nevezetes, hogy a világ minden részéből több eredeti tudósítást közöl, mint bármelyik amerikai lap.
A zsidók vallási élete mindenkor a szociális viszonyoknak megfelelő. Az Oroszországból vagy Romániából, Galíciából nemrég bevándorolt zsidó zsinagógája, papja, egyházközségi élete éppen olyan, mint azé az országé, amelyet elhagyott. A második nemzedék még ehhez az egyházhoz tartozik s a kitűnően megszervezett vallástanító iskola megtartja benne a hagyományokat és vallásos érzelmeket; azoknak a zsidóknak nagyrésze azonban, akiknek már a szülei is Amerikában születtek, vagy megkeresztelkedik, vagy felekezetnélkülivé válik. Az a kevés akklimatizált zsidó, aki magába szívja az amerikai kultúra teljességét és mégis megmarad zsidónak, — a nép szemében már nem is zsidó többé. De Wyse rabbi New Yorkban a legelőkelőbb gyűlések és bankettek nélkülözhetetlen szónoka — csupa, keresztény környezetben. Vannak „reformált zsidók” is, akiknek szép templomuk van az előkelő 5-ik avenuen, de az ő reformjuk nem a hitelvekre vonatkozik, hanem, csak a nyelvre, — nem zsidóul, hanem angolul énekelnek és imádkoznak.
A legtöbb amerikai egyháznak nemcsak vallási, de nemzeti, sőt néha provinciális színezete is van, mely néha oly erősen előtérbe lép, hogy szinte a politikai elemek válnak dominálókká az egyházban. A katolikus egyház erősen irish és olasz jellegű, de a lengyelek és németek is óriási tömegeket szolgáltatnak az egyháznak. Az episzkopálisok és kongregácionisták az angolhoz húznak. Harding és Coolidge alatt az amerikai kormány erősen brit-párti, s így e két egyház befolyása növekedett. A presbyteriánusok törzs-közönsége skót, a reformátusoké hollandi és német. A lutheránusok túlnyomóan németek és svédek, őket tehát az „igazi” amerikai még mindig bizonyos gyanakvással nézi. A katolikusok többségben vannak Californiában, Connecticutban, Illinoisban, Louisianaban, Maineben, Massachussettsben, Montanaban, Nevadaban, New-Hampshireben, New-Jerseyben, New-Mexicoban, New York államban és Rhode Islandban. Érdekes, hogy a katolicizmus a régi puritánok államaiban terjeszkedett legelőször. Az anglikán episzkopális egyháznak sehol sincsen többsége. A baptisták a lakosság többségét megnyerték Georgiaban, Mississippiben, North Carolinában, South Carolinaban és Virginiában. A többi egyháznak nincs többsége sehol, igen kevés híján a lakosság fele baptista Alabamában, Arkanzasban és Texasban. A methodisták igen erősek Alabamában, Floridában, Missouriban, New Yorkban, a két Carolinaban, Tennesseeben és Texasban. A presbyteriánusok legszámosabban élnek Illinoisban, New-Jerseyben, New-Yorkban, Ohioban és sylvania, Wisconsin, Minnesota, Michigan, és Illinois. Az unitáriusoknak csaknem fele Massachusettsben él.
A vallási statisztikák általában nem nagyon megbízhatóak, mert az utolsó népszámlálás alkalmával az Egyesült Államok 105,710.620 lakosa közül csak 41,926.854 vallotta magát valamely egyházhoz tartozónak. Azok a lelkes papok, akik egy jótékony vagy felekezeti célra való pénzgyűjtés rövid turistaútján azt az impressziót szerezték Amerikában, hogy ott a hitélet oly nagyszerűen virágzik, mint sehol, elfelejtettek tájékozódni aziránt, hogy az amerikai nép 61 százaléka nem akar tudni semminő egyházról. Ez az éremnek az az oldala, amelyet nem szoktak mutogatni, és nem szoktak meglátni. Az utolsó statisztika (1916) a következő számokat mutatja: római katolikus 15,721.815, methodista 7,166.451. baptista 7,153.313, presbyterián 2,255.626, kongregácionalista 791.274, protestáns episzkopális (anglikán) 1,092.821, unitárius 82.515, lutheránus 2,467.516, református 537.822. adventista 114.915, örmény görögkeleti 27.450, buddhista 5639, görögkeleti 249.840. Nem állami, hanem egyházi statisztikák szerint a zsidók száma 1.600.000, a mormonoké 604.082, a quakereké 106.548.
Valamennyi amerikai egyházra óriási munka vár ezek szerint, s óriási lehetőségek állanak nyitva azok előtt, akik egyházuknak kereteit tágítani akarják. Igen kiváló szakemberek állítják, hogy az egyes egyházak oly arányban terjeszkednek, amily mértékben türelmesek, s oly mértékben zsugorodnak össze, amily mértékben mereven ragaszkodnak dogmáikhoz és hagyományaikhoz. Lehet, hogy így van, de mi rövid pár év alatt nem szereztünk ilyen impressziókat; lehet, hogy egyik másik protestáns egyház növekedett liberalizmusának szemmel látható fokozódása révén, de ezt a tételt a katolikus egyházra, mely jobban terjeszkedik, mint bármelyik más egyház, semmiképpen sem lehet alkalmazni. Egy dologban azonban az amerikai katolikusok sokkal toleránsabb, mint az európaiak; s ez a szabadkőművesség kérdése. (Sietünk kijelenteni, hogy e sorok írója katolikus, sohasem volt és sohasem lesz szabadkőműves.) New Yorkban a szabadkőművességet más szemmel nézik, mint Rómában. Mikor Harding, a nagy szabadkőműves meghalt, Hayes newyorki katolikus érsek, jól tudva hogy Harding szabadkőműves volt, mint eddig valamennyi előde, a nyilvánosság előtt magasztalta az elhunytnak keresztény erényeit. Katolikus papok részt vesznek és felszólalnak egy-egy páholy hivatalos bankettjén. Mindez Európában elképzelhetetlen volna. Nem vagyunk s nem lehetünk jártasok a szabadkőművesség dolgaiban, de fel kell tételeznünk, hogy talán a szabadkőművesség is egészen más Amerikában, mint Európában. Tény, hogy a szabadkőművesség felebaráti munkásságának nagyon sokkal több látható eredménye van Amerikában, mint Európában. Amerikai szabadkőművesek mondják, hogy náluk a páholyba való felvételnek feltétele az Istenben való hit. Ha ez így van, a szabadkőművességtől bizonyos felekezeti jelleg nem tagadható meg akkor, ha tagjai különben egy felekezethez sem tartoznak. Az Egyesült Államok szabadkőműveseinek száma 2,690.833, — körülbelül tizennégyszer annyi, mint az európai szabadkőművesek összes száma. Az amerikai politikáiban kétségtelenül ez a legbefolyásosabb, legerősebb szervezet, melyet egyik-másik egyház segítségül szokott hívni egyes akcióiban.
A szabadkőművesség kérdését kivéve, a szellemi és erkölcsi világ egyes kérdéseiben a tolerancia, ha lehet, még kisebb, mint Európában. A theologiai kérdések Amerikában sokkal szélesebb társadalmi rétegeket foglalkoztatnak és izgatnak, mint Európában. A katolikus egyházban Európában a modernizmus kérdése vert legutoljára hullámokat. X. Pius ezt a kérdést elintézte, még mielőtt a szenvedélyek szóhoz juthattak volna, s 1908 óta már nem is hallunk a modernistákról. Amerikában a fundamentalisták most vívják legnehezebb harcaikat a modernistákkal a baptista és a presbyterián egyházakban, míg az episzkopálisok jórészben már túl vannak a vitákon. Nemcsak Jézus istensége és a szeplőtelen fogantatás misztériuma, hanem a Genezis minden lapja belesodródik az egyre szenvedélyesebb vitákba, sőt behatóan tárgyalják azt a kérdést is, hogy Jónást valóban elnyelte-e a cethal vagy sem? Ε vitáknak legnagyobb kárát az episzkopálisok látták. A Broad-wayn a felette előkelő Grace Church papja, Grant dr. nyilvánosan megtagadta Jézus istenségét; szomszédságában St. Mark plébánosa, Guthrie dr. indián, tűzimádó, stb. rítus szerint tartja az „istentiszteletet” az anglikán templomban, s hogy a tömegek érdeklődését felkeltse, tánc-kart is szervezett igen lenge öltözetű nőkből, kik meztelen lábbal táncolnak a szentélyben, nem éppen szende mozdulatokkal. Az egyházi élet ily kilengéseivel szemben az anglikán hierarchia ma teljesen tehetetlen és tehetségtelen. Manning püspök csak azt a fegyelmi eszközt alkalmazta, hogy a St. Mark templomot „egyelőre nem látogatja meg”. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a hívek gyermekeit konfirmációra másik templomba kell vinni.
A kilengések megszűnése és az egyházi élet elkomolyodása a papképzés javulásától várható. A newyorki Union Theological Seminary a világ legnagyobb papnevelő-intézete, melyben a protestáns felekezetek mindenike számára nevelnek papokat. Az intézet tudományos színvonala egyre emelkedik, s ennek következményei az egyházak kormányzásában is mihamarabb érezhetőkké válnak. A chicagói protestáns szemináriumok is egyre magasabb színvonalra jutnak, a katolikus college-ok és egyetemek pedig szinte oly rohamosan bújnak ki a földből, mint a tavaszi langyos eső után a fű.
A vallásos élet fejlődésének nem utolsó tényezője a Bibliaterjesztő Társaság és az YMCA (Young Mens Chiristian Association), a Fiatal Emberek Keresztény Szövetsége sem. A Bibliaterjesztő Társaság ma már nemcsak könyv útján terjeszti a Szentírást, hanem helyiségeket is bérel, hol a bibliát esténkint felolvassák és magyarázzák. Az YMCA internátusokat, klubházakat és tanfolyamokat tart fenn; vallási követeléseket tagjaival szemben nem támaszt, kifejezett felekezeti jellege sincsen, de éppen azzal, hogy bárminő egyházi kötelezettség teljesítésének elvárása nélkül nagy szociális előnyöket nyújt, a vallásos élet felé tereli a 18-30 éves ifjúságot. A katolikusok távol állanak az YMCA- tól, melynek protestáns jellege emiatt erősebben kidomborodik. A katolikusoknál a Columbus Lovagok Rendje nagyon hasonlít, klubházaival és tanfolyamaival, az YMCA-hoz. (Ejtsd: „Váj-em-szi-e”.) Az YMCA utánzata YMHA (Váj-em-écs-e), a Young Men's Hebrew Association, a Fiatal Emberek Zsidó Szövetsége, mely ma még csecsemőkorát éli, de máris igen figyelemreméltó tevékenységet fejt ki, — ők létesítik és tartják fenn Amerika keleti partjának városaiban a legtöbb Shelter-t (gyermek-menedékhelyet).
Szemlét tartva a vallási élet összes jelenségei felett, megállapíthatjuk, hogy az amerikai sajátszerű viszonyoknak a magyarázata nem a politikai viszonyokban rejlik, hanem legelsősorban abban, hogy Európán kívül mindenütt a család, az iskola és a templom a vallási élet irányának és tartalmának meghatározója, Amerikában pedig a családnak is, az iskolának is, a templomnak is az egyénre gyakorolt befolyása szűkebb körre szorítkozik. Az amerikai család csak igen kevéssé ellenőrzi a gyermek erkölcsi világát, az iskola, a vallási neveléssel nem törődik s a templom is mintha kevésbbé alkalmas volna az elmélyedő áhítat fölkeltésére. Az egyház szolgáinak munkássága jórészben átterelődik a szociális térre s ennek következtében a vallás tanításainak szociális vonatkozásai lépnek előtérbe. A templommal csaknem egyenlő fontosságú az egyházi iskolaterem, hol az ifjúságot a vallás elemeire megtanítják s a gyűlésterem, a hitközségi tagok szociális tevékenységének színtere. Szegényebb egyházaknál a templom alatt, félig a pincében, húzódik meg a gyűlésterem, mely egyszersmind a hitoktató iskola hajléka. A hitközség életében nem a legjámborabb ember részesül legnagyobb becsülésben, hanem az, aki az egyház anyagi ügyeinek rendbentartását célozó szociális munkáiban a legbuzgóbb s a legtöbb pénzbeli eredményt éri el. S ha lent a gyűlésteremben, (basement-ben) a pap kénytelen megbecsülni ezen a téren kitűnt hívét, fenn a templomban is bizonyos respektust tanúsítanak vele szemben a hívek még akkor is, ha az üzleti életiben ismeretes csaló s a családi életben nyilvános házasságtörő is az illető. Az „élettel való megalkuvás” természetesen sikereket hozhat az egyházi élet terén, de nem jelent haladást az erkölcsiek terén.
Csaknem minden templom nyitva van egész nap és kedvesen fogalmazott feliratok hívják be a járókelőket pár percnyi elmélkedésre. Soha nem láttunk két-háromnál több elmélkedőt. A hivatalos istentiszteleteken azonban zsúfolva van minden templom. A kultusz nem egyéni többé. De nem is egyetemes. A katholikusok Szent Patrik székesegyházának bejáróitól a rendőrség tartja távol a főünnepeken, azokat, akiknek nincsen hitközségi tagsági jegyük s közepes vagyonú vagy éppen szegény ember az 5-ik avenuen a presbyterián Marble-church-be nem lép be soha, mert nem is érezné jól magát a patrícius családok között. Osztályokra tagozódva alkot ma hitközségeket az amerikai társadalom, — nem az alapszabályok, hanem a rideg, a kegyetlen élet rendelkezései szerint. Keresztényeknél, zsidóknál, pogányoknál egyaránt.
 |
| Imádjuk az Atyát Lélekben és Igazságban. A kép találat helye: itt |
segítségével/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése