Az igazi Amerika - 11

A KATONA

     Amerika háború idején rajong a katonaságért, de békében nem szenvedheti.

     Békében zsoldos, háborúban önkéntes hadsereg: védelmezi az Egyesült Államok érdekeit.

    A háború idején jaj volt annak, aki nem jelentkezett „önként” katonának. A nős, családos embereket azonban otthon hagyták polgári foglalkozásukban és csak különös kívánságukra sorozták be őket. De jelentkezni minden épkéz-láb ember kénytelen volt. Bergdoll, a philadelphiai milliomos, aki a katonai kötelezettség elől Európába szökött, ma a leggyűlöltebb emberek egyike Amerikában s nagy költséggel expedíciókat küldtek Európába, hogy innen elrabolva haza szállítsák Amerikába.

     A harctérre induló csapatokat határtalan ünneplésében részesítették - különösen a nők, akik a világ legjobb toborzóinak bizonyultak.

     A háború után lobogódísz és zene várta a hazatérő csapatokat; a lelkesedés megint nagy volt, de már csak két napig tartott. A harmadik napon már kikergettek a színházból egy altisztet, aki egyenruhában merészkedett bemenni a földszintre.

     A katona, aki tegnap még ünnepelt hős volt, megint az a foglalkozásnélküli szegény fiú, aki csak végső nyomorában szánta el magát a katonáskodásra, s akit békében csak azért öltöztettek katonai egyenruhába, hogy csavargó ne legyen belőle.

     Amerika népe határozottan antimilitarista. Ennek pedig két oka van, az egyik politikai, a másik gazdasági.

     Az amerikai nép rendkívül nehéz küzdelem árán vívta ki függetlenségét egy katonai hatalommal szemben. Washington hadseregében nem katonák, hanem polgárok harcoltak Anglia hivatásos katonasága ellen. Százötven év nagyon rövid idő ahhoz, hogy ennek emléke elmosódjék. Az amerikai nevelés, a legutolsó tíz-húsz évet kivéve, angol-ellenes és antimilitarista volt. Az amerikai polgár olyan szellemben nevelkedett föl, amely egyáltalán nem volt kedvező a militarizmusra. Bele nevelték a népbe, hogy a monarchák gyűlöletes zsarnokok, és még a legintelligensebb körökben is találunk embereket, akik például a porosz militarizmust azért gyűlölik, mert elhitették velük, hogy II. Vilmosnak joga volt bármely katonáját bármely pillanatban minden megokolás nélkül kivégeztetni. (Ezen ne csodálkozzunk: az amerikai éppen olyan naiv a mi dolgainkban, mint amily naivak vagyunk mi az ő dolgaik megítélésében.) Az amerikai a katonában a dologtalan embert látja. A rengeteg sok csuklógyakorlatnak, kivonulásnak és céllövészetnek semmi gazdasági értéket nem tulajdonítanak: aki katona, az mindaddig, amíg szolgál, a dolgozó társadalomra nézve elveszett. A közkatona, az altiszt és a tiszt egyaránt. Már a polgári tisztviselő is csak nagyon mérsékelt megbecsülésben részesül, mert nem munkás és nem üzletember, de létének szükségességét vagy inkább elkerülhetetlenségét még belátják, de a katona a társadalomra nézve már elveszett ember. Leányok katonával nem mennek végig az utcán, nem azért, mert ez a társaság rontaná erkölcsi hírnevüket, hanem azért, mert ez szociális lealacsonyodás volna még a munkásleányra nézve is. Ha a katona sétálni akar egy leánnyal, polgári ruhába kell öltöznie.

     Ily körülmények között a hadsereg kiegészítése béke idején nagyon nehéz munka. A toborzás az utcán történik. Az erre a célra legalkalmasabb altiszteket és katonáikat kiválasztják, gondosan kiöltöztetik és kimosdatják. A város legforgalmasabb helyén kezdi meg munkáját a „toborzó tiszt”, (az altiszt neve is „tiszt”), oly módon, hogy a fal mellé, vagy a járda és a kocsiút határvonalára felállítja az állványait s azokra kifüggeszti kartonra ragasztott plakátjait. „Csatlakozzál a hadsereghez!” „Jöjj utazni!” „Gyakorold magad a céllövésben!” „Nincs különb ezred a 19-iknél”. Rendesen ennyi csak a felirat. A képek sportjeleneteket ábrázolnak, a haditengerészet toborzó helyeinek plakátjai pedig exotikus tájakat, pálmaligeteget, melyekben a tengerészkatona két félig meztelen „bennszülött” leány karjába kapaszkodva sétál ... Az állás nélküli és vagy a hivatásos naplopó eleinte csak nézegeti a képeket, s mikor már mindent látott és habozni kezd, a toborzó katona odakacsint neki s (mindig dialektusban) kérdi: „Szép, mi?” A beszélgetés lassan kezdődik, néha napokon, át folytatódik, s ha a fiú már nagyon reménytelennek látja helyzetét a polgári társadalomban, megy a toborzóval a kaszárnyába. Ott a szerződés aláírásakor azonnal adnak neki húsz-harminc dollárt, azon vásárolhat, de az utcára kimennie már nem szabad: viszik ki a vidékre a barakktáborba s megkezdik a kiképzését, ami cseppet sem hasonlít a toborzóhely plakátjaihoz. A hadsereg-kiegészítésnek e módja ellen nagy agitáció folyik éppen az úgynevezett „legjobb körök” részéről, amelyek egyszerűen csalást és „beugratást” látnak benne. De más mód egyelőre nincs rá, hogy a hadsereg „önkénteseket” kapjon.

      A nagy háború óta évek múltak el, a lelkes méltatások helyett most már kezdődik Amerikában a kritika. Politikai gyűléseken ma már úgy festik le a francia harctér amerikai katonáit, hogy „részeges, durva, káromkodó, nőre éhes fickók voltak; sok volt közöttük a gyáva, aki átkozta a háborút”. A World egyik (1924 októberi) száma feljegyezte, hogy a hallgatóság „zajos” tetszéssel fogadta ezt a jellemzést. A „kritika” túloz; de bizonyára szintén egy túlzásnak volt az eredménye. A háborúban szolgált katonák ugyanis egy óriási szövetséget alkotnak, amelynek neve Amerikai Légió. A Légió nemcsak a volt katonák érdekeit védi, hanem a politika kérdéseibe is beleszól, még pedig igen erőszakos modorban, parancsoló hangon. Ez egy lényegében antimilitarista társadalom körében természetesen óriási reakciót kelt, s ez a magyarázata annak, hogy a katonaság kritizálásában is túlzásba mennek.

     Mindazt, amit az amerikai társadalomnak a katonasággal szemben való magatartásáról elmondottunk, látszólag megcáfolja az a tény, hogy Amerika példátlanul bőkezű a nagy háború harcosaival szemben. De a látszatot nem szabad összetévesztenünk a valósággal. A nagy polgárháború után Lincoln megjutalmazta minden katonáját, nem pénzzel, hanem földdel. Föld volt bőven mindenütt. A világháború után is jutalmat követelt a Légió minden hadviselt ember számára, még pedig nem természetbeni, hanem pénzbeli jutalmat, u. n. ”bonust”. Amerikának igen sok szabad földje van még benn a kontinens belsejében s minden katonának szívesen adott volna 100-200 holdat már csak azért is, hogy a nagy városokból eltávolítsa őket, de a veteránoknak készpénz kellett. A kongresszus meg is szavazta a bonust, de Harding elnök ez ellen vétóval élt. New-York állam törvényhozói azonban tisztában voltak vele, hogy a bonus a legjobb korteseszköz, s 1923 elején megszavaztak ötven millió dollárt a New-York állam részéről hadbavonultak jutalmazására Smith kormányzó jóváhagyta a törvényt s megkezdték a pénz szétosztását. Bármily hihetetlenül hangzik is: igen sokan nem jelentkeztek a bonusért, sokan pedig a nyilvánosság előtt, újságokban és gyűléseken tiltakoztak az ellen, hogy őket legszentebb hazafiúi kötelességük teljesítésének díjazásával meg akarják gyalázni. 1924 tavaszán, mikor az általános választások már közeledtek, mindenik párt hangosan követelte a bonust az összes volt katonák részére, azok számára is, akik között New-York állam 50 millió dollárt már szétosztott. Csaknem egyhangúlag megszavazta a kongresszus a bonust, melyet azonban, Coolidge követelésére, úgy módosították, hogy a volt katonák készpénz helyett 1000 dolláros nyugdíjbiztosítási kötvényt kaptak. Ez a „bonus” azonban nem azt jelenti, hogy az amerikai társadalom a katonasággal mint intézménnyel szemben megváltoztatta álláspontját, hanem csak azt, hogy az 1924-iki választási hadjáratban a bonus volt a legmegfelelőbb korteseszköz.

     New-York város utcáin igen sok hadirokkantat láthatunk, akinek lábai hiányzanak. Kiskerekű kocsijukon tolják magukat ide-oda s az ölükbe kitett sapkájukban néhány szál ceruza látható. Koldulni nem szabad, de az utcán ceruzát árulni szabad. A ceruzát senki sem veszi el, de sok nikkel és ezüst pénz hull a rokkant sapkájába, naponta tíz-húsz dollár. A veteránról mindenki tudja, hogy szép nyugdíjat kap; nem is sajnálatból kapják a közönségtől a pénzt, hanem a sapkájukba dobott nikkel vagy ezüst pénz inkább elismerés azért a tényért, hogy üzletet akarnak csinálni, azaz: dolgoznak. Az odadobott pénzben nem jut kifejezésre egy gondolatnyi szánalom, s elfogadásában nincs semmi szégyen.

     Az amerikai nép gondolkodásának és érzelmeinek teljesen megfelel a milícia-rendszer: béke idején senki se legyen katona, de ha szükség van rá, mindenki legyen katona. Természetesen tisztában vannak a milícia-rendszer hátrányaival is és igyekeznek azokat kiküszöbölni. A milícia-rendszerhez első sorban kitűnő tisztek kellenek, s az Egyesült-Államok nem takarékoskodnak, ha a tisztképzésről van szó. A westpointi katonai akadémia a legjobb és legelőkelőbb intézetek egyike az egész világon. Hibája talán csak az, hogy túlságosan előkelő, s szelleme inkább brit, mint amerikai. Elméletileg katonai főiskola, a gyakorlatban pedig sport-főiskola De ha nem is követeli meg hallgatóitól a katonai tudományok intenzív tanulását, feltétlenül megad erre is minden lehetőséget. Lehetséges, hogy West-Pointben a diákból kitűnő tiszt váljék, de ez ránézve nem kötelező . . . Az amerikai hivatásos tisztek legkiválóbbjai mind West-Pointból kerültek ki, s a katonai pályán ma csak ez az intézet biztosítja az ember jövőjét, azok az idők már elmúltak, mikor bravúrok és politikai érdemek is megalapozhatták egy egy tisztnek a karrierjét. A vezérkarba ma már nem juthat be senki, aki nem West-Pointból graduált. Érdekes, hogy úgy a westpointi iskolát, mint a haditengerészet annapolisi, hasonlórangú iskoláját igen sokan végzik anélkül, hogy később hivatásos katonák vagy tengerészek lennének. Ennek az a következménye, hogy a polgári pályákon is sokan vannak (aránylag), akik katonai vagy tengerészeti kiképzésben részesültek. Pl. Wilbur, a mostani tengerészeti miniszter polgári foglalkozására nézve ügyvéd Kaliforniában, de ifjú korában elvégezte a haditengerészeti akadémiát. Az országnak igen nagy hasznára válik, ha a politikusok és a közélet vezető emberei között többen is vannak, akik igazán értenek a hadsereg és a haditengerészet ügyeihez s nem csupán kalandorok képviselik a parlamentben a katonai „szaktudást”. Sohasem láttuk azonban, hogy a katonai képzettséggel is rendelkező politikusok a katonai kérdésekben ne a polgárság egyetemes érdekeit képviselték volna a hadsereg természetes terjeszkedési vágyaival szemben.

     Az amerikai milíciát mint katonaságot lebecsülni nem lehet. Aki megfigyelte a milícia kiképzését, csak a legnagyobb elismeréssel nyilatkozhatik róla. Ha tisztán csak a papírformát tekintjük, az amerikai hadsereg igen hasonlít a régi magyar királyi honvédséghez, illetőleg a honvédség javított formájának tekinthető. A királyi honvédségiben a tényleges csapatok a hadseregnek csak a kereteit alkották, s a kereteket megtöltötték a kiképzésre és gyakorlatra időnkint behívott póttartalékosokkal. A honvédség keret-századainak nagyjában megfelel az amerikai zsoldos hadsereg, s a póttartalékosoknak a milícia. De a zsoldos csapat és a milícia csak háborúban és hadgyakorlaton működik együtt, békében annyira függetlenek egymástól, mint voltak a cs. és kir., és a honvéd csapatok. Az amerikai milícia katonája olyan, mint a királyi honvéd póttartalékos, azzal a különbséggel, hogy a szolgálat Amerikában nem jogilag, hanem becsületből kötelező. A kiképzési idő nyolc hét; a póttartalékos minden két-három évben gyakorlatra vonult be; a milícia tagja is bevonul időnkint gyakorlatra, de tisztán csak becsületből.

      Háború esetén a milícia kiképzett tagjai előnyben részesülnek, altisztek lesznek, vagy legalább I. osztályú katonák, aszerint, hogy ki mennyire van begyakorolva. A tiszti tartalék is a milíciából kerül ki, tanfolyamokon át.

     A milícia kiképzése júniustól szeptemberig tart. A keleti államokban e célra kitűnő táborokat szereltek fel, ahova igen szívesen mennek a 17-25 éves fiatalemberek. Élelmezés, bánásmód, oktatás, stb. kitűnő. A hivatalnok, kereskedő-segéd, ipari alkalmazott, stb. a kiképzés idejére szabadságot kap munkaadójától, teljes fizetéssel. Nem képzelhető el, hogy akadjon olyan kereskedő, aki alkalmazottját azért, mert a nyarat katonai táborban töltötte, el merné bocsájtani. Ha ez megtörténnék: az illető munkaadónak jobb lett volna nem születnie ... A fegyver használatán, a menetelésen és felvonuláson kívül kitűnően megtanulják a milícia önkéntesei a tereptant és a táborozást. Külön képzik ki a gyalogságot, a lovasságot, tüzérséget és utászokat. A kerékpárhoz és autóhoz kivétel nélkül mindenki ért, s a jelentkezők többsége már a bevonuláskor képzett távíró és telefonkezelő (hála a cserkészetnek). A négerek lustaságáról és indolenciájáról világszerte elterjedt nézetekkel szemben meg kell említenünk, hogy az Egyesült-Államokban a néger semmivel sem rosszabb katona, mint a fehérbőrű. A hadseregben egyéb hátrányt nem szenvednek, mint hogy külön vonnak csoportosítva s tisztjeik eddig még csak a századosi rangig emelkedhettek. A kiképzés ideje alatt minden elismerésre méltó ambíciót és fegyelmet tanúsítanak; a táborban megjelenésük és magatartásuk elsőrangú, s díszfelvonulásukat megirigyelné a régi porosz hadsereg.

     Amerika szárazföldi haderejének alkotó részei: a szövetségi csapatok és az állami csapatok; az első a zsoldos hadsereg, a második a milícia. Mindkettő igénybe vehető úgy a háború, mint a belső rend fenntartásának céljaira, de hadicélokra a milíciát, rendészeti célokra pedig a szövetségi csapatokat csak végszükség esetén használják fel. A szövetségi csapatoknak, azaz a zsoldos hadseregnek főparancsnoka az Egyesült-Államok elnöke; a milícia főparancsnoka az illető állam kormányzója. Az elnöknek van egy tábornok-hadsegéde és tábornok-orvosa; (ez utóbbit rendesen a polgári orvosok közül nevezi ki hivatalának elfoglalásakor az elnök.) A kormányzó hadsegéde hivatásos törzstiszt. A kormányzónak joga van egy-két polgári egyént tiszteletbeli hadsegédjévé kinevezni ezredesi ranggal. (House „ezredes”, ki a békekötés idején Wilson elnök politikai ügynökeként szerepelt Európában, szintén ilyen polgári ezredes volt). A kormányzó legjobb belátása szerint hívhatja be szolgálatra a milíciát; ezt nagyobb zavargások, nagy sztrájkok esetén meg is szokták tenni. Soha nem volt még rá eset, hogy a milícia ily esetekben a legszigorúbb katonai követelményeknek is meg ne felelt volna: a milícia tagja ilyenkor semmi egyéb, mint minden osztályérdeken felülemelkedő polgár, ki szolgálatait az államkormány rendelkezésére bocsájtja minden habozás és minden feltétel nélkül, mert az iskola és a társadalom belenevelte azt a tudatot, hogy ettől függ a haza békéjének és boldogulásának biztosítása. Ez azt jelenti, hogy az óriási faji, felekezeti és gazdasági ellentétek a hadsereg és a milícia kebelében nem léteznek s legkisebb jelentkezésük is a közfelfogás szerint nyílt hazaárulás.

     Az amerikai kormányt a törvényhozás felhatalmazta arra, hogy „legfölebb” 280.000 főnyi hadsereget tartson. Az Egyesült-Államokat kivéve, nincs a világon ország, amelynek hadügyminisztere ily felhatalmazás birtokában 279.999 katonával beérné. Ezzel szemben a zsoldos hadsereg tényleges létszáma (1924. dec. havában) 132.153. Ε létszámban van 68 tábornok, 3636 gyalogos, 1032 lovas, 1257 tábori tüzér, 942 vártüzér és 888 repülő-tiszt, 952 katonai orvos, 158 tábori fogorvos. 124 tábori káplán, 71 hadi vegyész, stb. A tábornokok közül egy (Pershing) „a hadseregek tábornoka”, 32 ,,major general” és 35 „brigadier general”.

     A közkatonák két zsoldosztályba vannak beosztva, szolgálati idejük szerint, s havi díjazásuk (ellátás és ruházat mellett) 21 dollártól 126 dollárig emelkedik. Az altisztek fizetése 109-185 dollár havonkint, a tiszteké 1500-4000 dollár egy évre, bezárólag az ezredesi rangig, de ehhez még különféle pótlékok is járulnak; a dandár-tábornok 6000, a major general 8000 dollárt kap egy évre és pótlékokat. A szövetség és az államok polgári tisztviselőihez mérten, a közkatonák, altisztek és tisz- tek díjazása igen jónak mondható.

     Egy zsoldos hadseregben minél nagyobb a katona díjazása, annál nehezebb katonát fogni; hisz ha könnyű volna katonát kapni, akkor kicsiny volna a díjazás. Amerikát háború veszélye nem fenyegeti mostanában, a katonai pálya tehát nem a veszélyessége miatt népszerűtlen.

     A népszerűtlenségnek kifejezői az amerikai kaszárnyák is. Amerika legújabb, legmodernebb városaiban a kaszárnya a megtestesült anachronizmus: egy óriási épület, melynek külseje és aránytalanul kiemelkedő tornya már messziről elárulja, hogy ennek a háznak különleges rendeltetése van. Valóságos vár mindegyik „armory”. Többnyire nem tégla, hanem kőépület, mely egy ideig még a gránátoknak is ellenállana. Ablaka az utcára nincs: csak keskeny, sötét lőrések nyílnak az utcára. Nemcsak rideg, nemcsak a fogháznál barátságtalanabb, de egyszersmind misztikus épület is a kaszárnya: az ember nem tudja, hogy mi van benne és mögötte, de a kapuba vagy a kapu elé helyezett ócska ágyúk, az épület nagy kőkockái, nehéz páncélos kapui egy ismeretlen méretű, de bizonyára óriási, leküzdhetetlen erő benyomását keltik a járókelőkben. Valaha várakat és erődöket építettek a külső ellenség betörése ellen; az amerikai „armory” bevehetetlen vár az állami és társadalmi rend védelmére. Az amerikai városokban nemcsak a zavargás, de az utcai tüntetés is a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Az állami parlamentek minden pénzt megszavaznak, ha egy új „armory” építéséről van szó. De a kaszárnya mellett szinte borzongva megy el az amerikai polgár, azokat, akik benn a kaszárnyában szolgálnak, megfizeti, de valójában nem sokra becsüli.

/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 109 - 118. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf
segítségével/