EGYENLŐSÉG
A bevándorló legelőször a demokráciát szereti meg Amerikában: senkinek sem kell előre köszönnie, feltett kalappal szabad az üzletbe bemennie, senkivel szemben nem kell előzékeny udvariasságot gyakorolnia s a földalatti vasút állomásán az üzletzárás órájában ugyanannyi joga van tolakodni, mint a született amerikainak. Mindenkivel lehet magázva beszélnie (feltéve, hogy az illetőnek nyelvét érti) s ő ugyanolyan „miszter”, mint bárki más és a felesége éppen úgy „miszisz”, mint akár az Egyesült Államok elnökének neje.
Körülbelül eddig terjed a demokrácia Amerikában. Ha a bevándorló véletlenül betévedne egy nagy banknak a halljába, igen hamar kivezetnék; ha benyitna a Marble Churchbe, megkérdeznék tőle, hogy melyik szék az övé, egy elsőrangú szálló kapujában három detektív figyelné, mint „oda nem tartozó” idegent s ha egy nagy üzletemberrel akarna beszélni, a titkárig se jutna el, hanem csak a portásig. Némelyik igazi amerikai bank is foglalkozik pl. pénzküldéssel; aki pénzt küld a tengerentúlra, az többnyire idegen és többnyire szegény ember, tehát — „bejárat a mellékutcában, hátul a basementben” (pincében) — igazítja útba a bank portása. Még csak az kellene, hogy a főbejáraton járjon ki-be a „nép”. Aki munkát akar kapni, annak mindig ,,hátul a kiskapunál” kell jelentkeznie.
A demokrácia nagyszerű eszméi bizony csak akkor érvényesülnek Amerikában is, ha „magunkfajta” emberek között vagyunk.
Európában a születési előjogok, Amerikában pedig a kulturális és vagyoni különbségek miatt tagozódik osztályokra a társadalom. Származási arisztokrácia Amerikában hivatalosan nincsen, de a valóságban még ennek a nyomait is megtalálhatjuk. Az egyik Roosewelt-fiú nem lett volna soha helyettes államtitkár, ha nem a nagy Teddy fia s a másik Roosewelt-fiú nem hajózási ismeretei, hanem csupán a származása miatt lett egy hajósvállalat igazgatója; a nagy férfiak ivadékaiból észrevehetően külön osztály alakul ki, mint ezt a Grantok esete is mutatja. A nagy milliomosok ivadékai elvegyülnek a népbe s családjaik igen plebejus származású tagokkal is bővülnek; a Gould vagy Harriman-ivadékokból a házasságaik és az átlagtól el nem térő viselkedésük miatt nem alakul ki egy külön arisztokratikus osztály. A nagy férfiak ivadékai azonban annyit hallanak és annyit olvasnak nagy elődüknek a dicsőségéről s a közvélemény részéről annyi figyelemben is részesülnek, hogy ezek a körülmények bizonyos erkölcsi kötelezettségeket szülnek, e kötelezettségek dísze és súlya alatt kifejlődik bizonyos családi tradíció s ez végül megteremti az arisztokratikus elkülönülést.
Aki ki tudja mutatni, hogy a dédatyja Washington-nak a komornyikja volt, az bizonyos tekintetben már lenézi a közönséges, plebejus származású halandókat, akiknek nincsen ilyen „történelmi nevezetességű” ősük. Akiknek családja már az angol uralom alatt is Amerikában lakott, az megkülönbözteti magát a többitől. És ma talán sehol sem virágzik annyira a heraldika és a genealógia, mint Amerikában, ahol a brit szigetekről származó családok, ha zöld ágra vergődtek, rendesen igyekeznek valamely neves angol vagy skót törzsből való leszármazásukat kimutatni. Különösen a skótok büszkék az őseikre s ha meggazdagodnak, évenkint „családi gyűléseket” tartanak, melyeken a hetvenhetedik oldalági rokonok is megjelennek. Vannak skót törzsek, amelyeknek többsége már odaát él Amerikában.
Teljesen amerikai eredetű a déli államok arisztokráciája Amerikai eredetű azért, mert ezek a családok nem törődnek európai elődeikkel s nem is kívánják régebbi időikre visszavinni családjuknak az eredetét, mint száz-százötven esztendőre. Zsidók, franciák, svédek, németek, akik elangolosodtak nyelvükben; a szó amerikai értelmében való különállásuknak nem az ősi származás az alapja, nem is a királyok által egykor adományozott kiváltságok, hanem egyedül a vagyon s az az „úri élet”, melyet a vagyon számukra már a rabszolgatartás korszakában lehetővé tett. Ha lehet a nemességen alapuló arisztokráciát megkülönböztetni a nagy földbirtokon alapuló arisztokráciától, akkor elmondhatjuk, hogy a déli államokban a birtokarisztokrácia fejlődött ki. A déli államok előkelő társadalma az északi államok lakóit csak afféle jött-ment embereknek tekinti; New-Yorkban s más nagy városokban
„északon” külön klubokat tartanak fenn hallatlan fényűzéssel s az üzleti dolgokat nem számítva, még az északi nagy városokban is csak egymással érintkeznek.
A vagyoni különbségeik nem mindig teremtenek kulturális különbségeket. Ha egy pék milliomossá lesz, nem okvetetlenül érzi a kulturális emelkedésnek szükségességét; vannak igen gazdag családok, melyek még a harmadik nemzedékben is teljesen műveletlenek maradnak s társadalmi téren vezetőszerephez nem juthatnak. Ha azonban a meggazdagodott család bizonyos kultúra-szomjúságot érez, akkor a „köznép” köréből gyorsan kiemelkedik: gyermekeit válogatott környezetben nevelteti (nem otthon, mert az első, a pénzszerző nemzedéknek még nincs műveltsége és modora), Európába küldi, utaztatja stb. Azok, akik a közönségestől eltérő nevelésben részesültek, természetesen egymás közt érzik legjobban magukat s a társadalom többi része elől elzárkóznak.
Az arisztokratikus elkülönülés eszközei a klubok is. Egy előkelő amerikai klub nagyon megválogatja a tagjait; mesebeszéd, hogy bárkit befogadnak, aki kifogástalan jellemű ember és a műveltség megfelelő fokán áll. Nagyon gondosan meghányják-vetik a leendő tagnak anyagi viszonyait, családi és egyéb összeköttetéseit s a klub társaságába való beilleszkedésének lehetőségeit. A klub-tagság tulajdonképen nem is egyéb, mint az illető társadalmi rétegbe való tartozásnak elismertetése, azaz lényegében: rangelismertetés. Nem származási próbát kell tenni, mint a múltban a cs. és kir. kamarásoknak, hanem bizonyos előkelőségi próbát, mely nem lévén szabályzatokhoz kötve, még nehezebb, mint a kamarási próba s következésképen még több társadalmi privilégiumot biztosít. Pl. akit bevettek a Lotus-Klubba, az van olyan előkelő (s mindenesetre gazdagabb), mint egy báró. De a klubba nem jár el minden századik tag sem, kivéve az évi bankettet. Aki naponta ott van a klubban, az rendesen túlságosan átérzi azt, hogy rá nézve kitüntetés az illető klubba járni s igyekszik arisztokratikusan viselkedni: szinte észrevétlenül surrannak el egymás mellett az urak, a személyzet iránt kínosan udvariasok, halkan (!) beszélnek s rendesen csak két-három tagtárssal vannak oly bizalmas viszonyban, hogy valamelyik sarokba leülve, beszélgetnek is egymással. Szombaton vagy vasárnap még az aránylag szerényebb viszonyok közt levő tag sem megy fel a klubba, mert Angliában a lordok s Amerikában az előkelő klub-tagok szombaton délben kimennek a „birtokra” s csak hétfőn térnek vissza; szombaton vagy vasárnap a klubba menni annyit jelentene, mintha az ember kiplakátozná, hogy még csak kastélya sincsen...
Az előkelőség az inas tartásánál kezdődik. Az inast természetesen csak keresztnevén szólítja a gazdája. Az igazi úrnak csak skót inasa lehet s a skót inas csak James nevet viselhet, még akkor is, ha történetesen Ábrahámnak keresztelték. Az inas a látogatót roppant szertartásosan fogadja s a legünnepélyesebben jelenti be. Livréet nem visel az inas és nem viszi be ezüst tálcán a névjegyet, azon egyszerű okból nem, mert az a szokás, hogy az ügynök mindig beküldi névjegyét, a társasághoz tartozó látogató azonban csak szóval közli nevét az inassal. A bejelentés után néhány percig várakoztatni kell a látogatót, mert ez az angol arisztokráciánál is így szokás.
Az egy társadalmi osztályhoz tartozó családok rendesen egy csoportban laknak; New Yorkban éppen úgy „összetart” az előkelő társaság, mint a kisvárosokban. Ha egy meggazdagodott, de a társasághoz nem tartozó ember házat vesz a legelőkelőbb „residential section”-ban, ezzel még nem jut be a társaságba, még akkor sem, ha szórja is a pénzt. S ha már nagyon sok a környéken a
„parvenü”, lassanként az egész előkelő társaság felkerekedik és más városrészbe telepedik át. Pl. New Yorkban ötven évvel ezelőtt az 5-ik avenue volt az előkelőak utcája; onnan felhúzódtak a 49—55. utcákba, majd a Riverside drive-ra, de már ott is túlságosan demokratikus a társaság: az előkelőek most a Park avenuet szállják meg, ahol egy-egy 6—8 emeletes ház egy emeletéért (8—10 szoba) évi 50.000 dollár bért is fizetnek pusztán csak azért, mert a ház „exkluzív”.
Az előkelő társaság eseményeiről a nagy napilapok igen bőségesen beszámolnak: nemcsak az eljegyzésekről és esküvőkről, hanem az ebédekről, reggelikről és táncmulatságokról is. A milliomos ebédet ad leánya, fia, unokahúga, valamely rokona vagy vendége tiszteletére s közzététeti a jelenvoltak névsorát; a névsor közlése természetesen csak arra való, hogy az, aki az illető társadalmi esemény minden költségét viseli, fitogtathassa a plebejus világ előtt, hogy ő milyen jó társasághoz tartozik. Ilyenkor persze megkívánják a vendégektől, hogy megjelentsük „de rigueur” legyen; öltözetben, mindenben a legszertartásosabb magatartást várják el. Az angol gentlemanek már annyira demokraták, hogy „tuxedot” (magyarul: szmokingot) vesznek magukra a dinnerhez: a yankee azonban, aki felkapaszkodott az amerikai talajban mesterségesen tenyésztett uborkafára, frakkban ül az asztalhoz akkor is, ha csak a családja társaságában költi el az estebédet.
Ha egy társaságbeli leány európai arisztokratához megy férjihez, ez az egész családra nézve valóságos „rangemelés”. Bár ezen a réven sok kemény dollár átvándorol az ó-világba, az egész amerikai közvélemény természetesnek tartja a dolgot s örül az amerikai leányok „sikerének” egészen addig, míg egy botrányos válóper az ily esetek többségében véget nem vet a regénynek.
Az arisztokratikus vágyak azonban, ha tagadhatatlanok is, nem veszélyesek, hiszen a 110 millió amerikai között legfölebb egy százalék fordítana hátat a demokráciának, — ha lehetne. A társadalmi osztályokra tagozódás és elzárkózottság már nagyobb néprétegre terjed ki, de ez meg természetes eredetű és kivédhetetlen. Alapjában nem is veszedelmes az amerikai demokráciára, amelyről mindezeknek a jelenségeknek az elmondásával csak azt akartuk megállapítani, hogy az ábrázata nem egészen szeplőtelen.
segítségével/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése