Az igazi Amerika - 22

A „SZÁRAZ” AMERIKA

      A legnehezebb amerikai problémák egyike a szesztilalom ügye. Az általános szesztilalom oly beavatkozás az egyén jogaiba, hogy éppen a szabadság hazájában, az Egyesült Államokban volna legkevésbbé megengedhető. Ha egy józan, reális gondolkozású és mindenek felett szabadságszerető nép a teljes alkoholtilalom álláspontjára helyezkedett, akkor erre nagy okának kellett lennie. De erről az okról nem világosít fel bennünket senki. Mert az, hogy az alkoholtilalom egy jól átgondolt népmentő akciónak a következménye, éppen olyan kevéssé komoly felfogása a dolognak, mint az európai lapoknak az a szokása, hogy csak a humoros rovatban emlékezik meg a szesztilalomról. Hol van tehát az igazság? Igen nehéz megállapítani, de megkíséreljük. Járjunk el azzal a módszerrel, melyet az orvos használ, mikor igyekszik helyes diagnózist csinálni s lássuk először is a „jelen állapotot”.

     A „status praesens” az, hogy az Egyesült Államok egész területén érvényes törvénnyel, az 1776. évi országos alkotmányba, XVIII. módosító függelék gyanánt, be van iktatva az általános szesztilalom. Egy másik törvény értelmében fél százaléknál több szeszt tartalmazó italt gyártani, forgalomba hozni, eladni vagy szállítani szigorú büntetések terhe alatt tilos. Papok évenkint körülbelül hatvan literig terjedő mennyiségben vásárolhatnak bort oltári célokra, hatósági engedéllyel és a hatóság által kijelölt cégnél. Orvosok gyógyítási célokra bizonyos mennyiségű szeszes italt rendelhetnek e célra készült rendelőlapon a betegeiknek, egy-egy betegnek legföllebb 223 köbcentiméter mennyiségben. Ezen túlmenően minden szeszes ital tilos. Ez a jogi helyzet. A tényleges helyzet pedig az, hogy nincsen a világon olyan város, amelyben e percben oly sok ember volna részeg, mint New Yorkban.

     Ezek szerint úgy látszik, hogy az alkoholtilalom csak papíron van meg és hogy az amerikaiak ma is éppen úgy isznak, mint a tilalom előtt. Ennek a megállapítása után a legtöbb ember nem is foglalkozik tovább az alkoholtilalom problémájával. Ezt a kényelmes módszert azonban mi nem követhetjük, ha a problémát meg akarjuk érteni. Bizonyos, hogy nagyon sokan isznak Amerikában, de az is bizonyos, hogy sokkal többen innának, ha a törvény nem tiltaná. Mindenekelőtt az amerikai viszonyok közé kell képzelnünk magunkat, ahol nem „véletlenül” nagyok a dolgoknak méretei. Minden „túlzás”, ami Amerikában tapasztalható, éppen olyan természetes dolog, mint hogy a tropikus vidékeken magasabbra nő a pálma, mint Szibéria északi sivatagain a fűszál. Amerikában az élet a legnagyobb erőkifejtést követeli az embertől, de felébreszti benne a legnagyobb mohóságot is és ha tilalom nem volna, a legszegényebb ember is tökéletesen lerészegedhetnék keresményének igen kis töredékéből. És minden tisztelet adassék meg” Amerikának, de emellett nem hallgathatjuk el, hogy öt világrész söpredéke százötven éven át nagy tömegekben vándorolt Amerikába s igen széles néprétegek még ma is a kultúra olyan fokán állanak, hogy ha mesterségesen le nem fékezik brutális szenvedélyeiket, a közre nézve veszedelmesekké válhatnak. A kultúra alacsony színvonalán álló egyén az amerikai életnek csak azt az oldalát látja, amely hozzá legközelebb esik: a végtelen kíméletlenséget, a végtelen önzést s „aki bírja, marja” az egyetlen erkölcsi törvény előtte. Ez a korlátlan egoizmus felszabadítja az emberben lakozó bestiát és ha még szeszt is adunk neki, nincs az a hatalom, mely bírna vele. S ez nemcsak a friss bevándorlókra vonatkozik, hanem azokra a civilizációtól távolabb eső nagy vidékekre is, hol Amerika népe körülbelül a sátoros cigányok kultúrfokán él s tanítót, papot egész életén át nem lát.

     Ez a népréteg ma is iszik, de nem annyit, mint a tilalom előtt. Mindenekelőtt azt állapíthatjuk meg, hogy az ital ma nagyon drága. Valóságos fényűzési cikk. Ami eredményt az alkohol-elleni küzdelem felmutathat, azt nem a szigorú törvényekkel éri el, hanem az ital megdrágításával. Évről-évre növekszik a szesztilalom megszegése miatt elítéltek száma. Ez csak látszólag bizonyítja azt, hogy terjed az iszákosság; a valóság az, hogy szigorúbb, kiterjedtebb és hatásosabb a tilalom ellenőrzése. Az ítéletek számának növekedése azt azonban mindenesetre bizonyítja, hogy a büntető intézkedések nem tartják vissza a népet a szeszfogyasztástól. Az ital drágasága azonban sokakat visszatart az iszákosságtól. Itt csak egyféle ital jöhet számításba: a whisky, a rozspálinka egyik faja. Egy pohárka (körül- belül 25—35 köbcentiméter) whisky átlagos ára 25 cent. A régi jó kentuckyi vagy kanadai whiskyből három-négy pohárka elég volt annak, aki nem erős ivó, ennyitől már rózsás színben látta az eget és némileg bizonytalanul rakta egymás elé a lábait. A mai forgalomban kapható whiskyből ugyanaz az ember nyolc-tíz pohárkával is megiszik, a mámor ára tehát legalább két dollár. Azonban senki sem iszik magában; Amerikában a „trittolás” (to treat) éppen olyan közönséges szokás, mint Magyarországon a koccintás: ivás közben az ember „kínál” s ha nincs jelen valamely jóbarát vagy ismerős, meg kell kínálni a legközelebbi idegent; ez pedig tudja a tisztességet és visszakínál, azaz az ivásnak se vége, se hossza. A whisky minősége száz eset közül százegy esetben igen hitvány, valódi ital csak úri helyeken kapható; a korcsmai vagy „kéz alatt” árusított whisky alapanyaga igen sok esetben methylalkohol; az egészségre fölötte ártalmas méreg az ilyen pálinka. Karácsonykor százakra rúg azoknak a szerencsétlen embereknek a száma, akik a méreg-pálinkától meghalnak, vagy hirtelen megvakulnak.

     Az úgynevezett „jobb körökben” ma körülbelül úgy isznak, mint azelőtt. A „jobb körök” már igazi amerikaiak, nincsenek ráutalva a társadalomnak arra a legkártékonyabb rétegére, mely a legalacsonyabb néposztály tudatlanságának, szenvedélyeinek és gyámoltalanságának kiuzsorázásából él, az igazi amerikai valódi csempészektől vásárolja az italát s nem álcsempészektől, akik newyorki odúikban gyártják az áruikat. A whisky legális, gyógyszerészi ára körülbelül 2 dollár
0.9 literenkint; ugyanez az árú csempészeknél vásárolva, illetve a tiltott kereskedelmi forgalomban 4—5 dollár. Miután az előállítási ár Kanadában vagy a Bermuda-szigeteken körülbelül egy dollár, az italcsempészet igen kiadós üzlet. És biztos üzlet, mert az amerikai a megbízható italért szívesen ad 4—5 dollárt s „a piac minden mennyiséget felvesz”. Nem mese, hogy igen sok hajó kizárólag italcsempészettel foglalkozik. Az amerikai parttól 18 km. távolságban az italszállító hajó már megtámadhatatlan; 18 km. zónán kell tehát észrevétlenül átvergődni és partraszállítani az árút, hogy a szállítmány óriási hasznát a hajórakomány tulajdonosa bezsebelhesse. Az amerikaiak képzelete a csempész-hajót persze egész flottává növeszti; szinte naponként jelzik a lapok, hogy „a jerseyi partok előtt rhumfleet mutatkozik” s a kormány egész hajóraja áll résen, hogy az árút partra ne szállíthassák. A legtöbb esetben mégis sikerül a partraszállítás. A legtöbb ital Skótországból kerül Amerikába. A szállítmányt előbb a Bermuda-szigetekre viszik, melyek még angol gyarmatok, de már csak kétnapi járásnyira vannak Amerikától. Bermudában székelnek a főcsempészek, akik vitorlásokat vagy kisebb gőzösöket bérelnek árújuk szállítására 24 üveg whisky van egy-egy ládába csomagolva s a ládák partra dobálása és autókon való elszállítása csak percek műve. Vannak csempészhajók ágyúkkal felszerelve s a csempészek támadás esetén, ha nem tudnak elmenekülni, védekezni szoktak. Tettenérés esetén természetesen elkobozzák a hajót is, de a haszon oly nagy, hogy két-három út kifizeti a hajó árát.

     Egy kis igazi whisky tehát igen sok amerikai családnál található. Rendesen csak vacsora után kerül a sor az italra, ha éppen vendég van a húznál. Jobbfajta vendéglő csak törzsvendégeinek ad italt, kis kávéscsészékben kimérve. Ez az alakoskodás csak a nagyobb hatás kedvéért van; ott, ahol whiskyt adnak, az üzlettulajdonos sokkal jobb viszonyban van a környékbeli rendőrséggel, semhogy holmi kellemetlen meglepetéstől kellene tartania. Az előkelő mulatóhelyeken természetesen francia pezsgő is kapható, üvegenkint 25—30 dollárért.

    Az ivásra tehát a lehetőség megvan, de az alkalmak mégis erősen korlátozva vannak. Az alkoholellenes mozgalom vezetői joggal hivatkozhatnak arra, hogy ez — eredmény. Viszont velük szemben az alkohol-tilalom (prohibíció) ellenfelei joggal hivatkoznak arra, hogy millió meg millió amerikai, aki különben tisztességes, derék ember, kénytelen megszegni a törvényt a szesztilalom miatt s így a prohibíció milliószámra termeli a törvényszegőket és a hipokritákat, akik vizet prédikálnak, de whiskyt isznak. Erkölcsi szempontból kétségtelenül rettentő hátrányai vannak a prohibíciónak.

     A prohibíció előtt az Egyesült Államok népe évente átlag 130,000.000 gallon whiskyt ivott és 900,000.000 gallon sört. (Egy gallon 3.6 liter.) Most az orvosok betegeik számára évente átlag kétmillió gallon pálinkát rendelnek s ezenkívül 542 sörgyár összesen 170,000.000 gallon félszázalékos sört hoz forgalomba. Hogy engedély nélkül, a törvény megszegésével mennyi pálinkát, sört, bort stbit isznak az amerikaiak, arról természetesen nincsen statisztika. A prohibíció megtartásán 3381 tisztviselő őrködik; ezek közül 1522 titkosrendőr. Ezeken kívül azonban mintegy kétszázezer rendőr, aki más szolgálatot is végez, a prohibíció megszegői ellen is köteles fellépni, ha erre őket valaki felszólítja. A pártok mentén külön hajóraj őrködik a szesztilalom megtartásán. Eddig mintegy kilencvenezer embert ítéltek el a szesztilalom megszegése miatt, de a kihágások száma egyre gyarapszik. Vannak bírák, különösen New Yorkban, akik rendesen felmentik azokat, akiket a szesztilalom megszegése miatt állítanak eléjük, de vannak oly esetek is, amikor a bíró könyörtelen. A legkegyetlenebb ítéletet Indiana állam egyik városában, Garyben hozták 1923 április 28-án, amikor egy prohibíciós perben 75 vádlott közül 55-öt elítéltek. Az elítéltek között volt Johnson polgármester, aki 18 havi fegyházat kapott; Dunn bírót és Hunter államügyészt, Barnes közmunkatanácsost és Lucas városi ügyészt ugyanakkor egy-egy évi fegyházra ítélték. A drákói ítéletek senkit sem riasztanak vissza sem az ivástól, sem a csempészéstől, mely jól jövedelmez; ez ma egyike a legjobb iparoknak Amerikában. Ma már külön nyelve is van ennek az iparnak. Az italcsempész „bootlegger” (csizmás lábszárú), a pálinka „moonshine” (holdvilág, mert holdvilágnál szállítják), a fél percentes ital „soft drink” (lágy ital).

     Ez a „jelen állapot”. A diagnózis előtt azonban figyelmet kell szentelnünk az „előzményeknek” is, már amennyire felismerhetők. A prohibíciónak egy mértékletességi mozgalom volt az előzménye, mely körülbelül egyidőben indult útjára Európában és Amerikában. A mozgalom legelőször Kanada egyik tartományában, Ontarióban jutott el a teljes szesztilalomig, mintegy harminc évvel ezelőtt. (Később csaknem egész Canada eltiltotta a szeszt s 1923-ban és 1924-ben az egész Canada megszüntette a tilalmat.) A háború kitörésekor vált az alkohol körüli harc oly hevessé, hogy az Unió egyes államai törvénybe iktatták a szesztilalmat. A „nedves” (alkohol-pártoló) és a „száraz” (alkohol-ellenes) államok nem ismertek fontosabb kérdést a prohibíciónál; az egyik politikus azzal dicsekedett, hogy ő „oly száraz, mint a csont”, a másik pedig· arra volt büszke, hogy ő „oly nedves, mint az óceán”. Legtovább maradtak nedvesek azok az államok, amelyekben sok a frissen bevándorolt elem; de ezek is sorra letörtek s 1919 január 29-én törvénybe iktatta a kongresszus, hogy „mérgező folyadékoknak ital céljára való gyártása és szállítása az Egyesült Államok területén törvénytelen”. 1920 jan. 29-én ez a törvény, mint az alkotmány szerves része, életbe is lépett. Hogy az alkotmány e módosításának, mely a polgárok egyéni szabadságát lényegesen korlátozta, büntető szankciója is legyen, Volstead képviselő nyomban beterjesztett egy törvényjavaslatot, mely meghatározza, hogy mi értendő a „mérgező folyadék” alatt: „minden oly ital, mely fél százaléknál több szeszt tartalmaz” s büntető szankciókat állapít meg a törvény megszegőivel szemben. 1919 október 27-én Wilson elnök vétójogával élt e törvényjavaslattal szemben, a képviselőház azonban 176 szavazattal 55 ellen, a szenátus pedig 65 szavazattal 20 ellen újra megszavazta a prohibiciós javaslatot, mely ezzel, az elnök vétója ellenére is, törvényerőre lépett. Nyolc állam saját törvényhozása útján, huszonöt állam pedig népszavazás útján hozzájárult a prohibícióhoz. Csak két állam volt, amely kijelentette: hogy neki nem kell a prohibíció: Connecticut és Rhode Island. A nagy többség a tilalomnak az alkotmányba való beiktatása mellett foglalt állást.

     Ezeknek a tényeknek az ismerete után most már feltehetjük azt a kérdést, hogy mindez miért történt! Több, mint valószínű, hogy itt egynél több ok hatott közre. Elsősorban valószínű, hogy a háború nélkül nem sikerült volna az alkotmányba beiktatni a prohibíciót. A háború befejezésekor Amerika félt a katonáitól. Amíg a háború tartott, minden katonát hősnek kellett tartani; Amerika érdeke volt, hogy minden katonája hősnek érezze magát; a katonának nagyon sok dolgot elnéztek, amit a polgárnak nem s joggal lehetett tartani attól, hogy a hazatérő katonák a háború után is elsősorban hősöknek fogják magukat tekinteni és csak másodsorban polgároknak. Ha a hazatérő katonák még inni is fognak, nincs az a hatalom, amely meg tudná őket fékezni. A hazatérő katonaság számára tehát meg kellett csinálni a szesztilalmat s a tilalom érvényesítése céljából a csapatok hazaszállítását a lehetőségig halogatni kellett. Így kívánta az ország közrendje. Hogy a katonákat sikerült igen rövid idő alatt békés polgárokká átváltoztatni, abban része volt a prohibíciónak is. Közrejátszottak továbbá politikai és üzleti érdekek is. A rendkívül hatalmas szeszipar majdnem kizárólag német kézben volt, le kellett tehát törni. A német sör- és pálinkagyárak helyében egy egészen új iparág keletkezett: az alkoholmentes italok gyártása. Ezek többnyire teljesen értéktelen kotyvalékok, de éppen azért, mert előállításuk jóformán semmibe sem került, elterjesztésük mesés jövedelmet ígért.

A „gyömbérsör” (ginger ale, gyömbér-lé szódavízzel és egy kevés cukorral keverve) 0.4 literes palackonként 20 cent (anyag-értéke egy cent), a coca-cola, félszázalékos sör és más kotyvalék szintén ilyen drága. Ezeknek az italoknak a gyártói millió dollárokat fektettek bele az alkohol-ellenes mozgalomba, úgyszintén a különböző forrásvizek tulajdonosai is. A „forrásvíz” egyszerű kútvízből készült enyhe szódavíz, kis palackja 25 cent. És fogyasztják, mert „valamit csak kell inni”. Az alkohol-ellenes mozgalom tehát abban a helyzetben volt, hogy sok képviselőnek és szenátornak választási segítséget nyújthatott s ezzel a szavazatokat lekötötte a prohibíció mellett. Egyes felekezeteknek is nagy érdekei fűződtek a prohibícióhoz. A püspöki methodista egyház papsága, már csak a saját érdekében is, szigorú fegyelem alatt tartja a híveket; ebben az egyházban már régen fennáll a szesz-tilalom, és ennek a felekezeti tilalomnak az összességre való kiterjesztése már csak azért is kívánatos volt, hogy az ital megengedése más felekezetekhez ne csábítsa a híveket. A methodista papság oly hevességgel vetette rá magát a prohibícióra, mintha ez lett volna legelső létérdeke s a prohibíciót támogató korcsma-ellenes szövetség (Anti-Saloon League) ma is kizárólag a methodista egyház kezében van. A prohibíció okainak kutatásánál joggal hívjuk segítségül a néplélektant is, Amerikában minden propagandának van eredménye, melyet nagy szenvedéllyel és kitartással űznek; nem azért, mintha a nép könnyen engedné meggyőzetni magát, hanem azért, mert a legtüzesebb próféta propagandájában is munkamennyiséget lát, mely méltánylást és sikert érdemel. A rabszolgafelszabadító propaganda nem azért vitte háborúba Amerikát, mintha az északi államok népének lelkiismerete egyszerre felébredt volna és az északiak szíve egyszerre megesett volna a szegény négerek sorsán, hanem egyéb okok mellett azért, mert méltányolták az abolicionista mozgalom energiáját. A házaló ügynöktől sem azért vásárolnak, mert az árúja jó vagy olcsó, hanem azért, mert az ügynök jól dolgozik: fárad, tolakodik, ügyesen mutatja be és erőteljesen dicséri árúját stb. A nép rábeszélhetősége nem nagyobb, mint másutt: nem a meggyőződés, hanem az agitátor munkájának elismerése viszi az amerikait az agitátor táborába.

     Lássuk már most a prognózist.
     A prohibíció nem marad fenn, mert a prohibíció logikai képtelenség. Az amerikai polgár vissza fogja követelni egyéni szabadságát, melynek egyrészét a prohibíciónak az alkotmányba való beiktatásakor eladta s szabadságát kétségtelenül vissza fogja kapni. Más kérdés, hogy mikor? Pár éven belül semmi esetre. Ha pedig sikerülni fog a prohibíciót tizenöt-húsz évig fenntartani, akkor a hatása már rendkívül fontos és rendkívül nagy lesz. A most felnövekedő nemzedék ugyanis, mely 1919 előtt annyira serdületlen volt, hogy még nem szokta meg a szeszt, az absztinenciában növekedve fel, nagy többségében absztinens lesz s kétségtelenül nagy hatást fog gyakorolni az utána következő nemzedékre is. A szeszfogyasztás tehát nem ma, nem is holnap, hanem tizenöt-húsz év múlva fog észrevehetően és tartósan csökkenni, ha a prohibíciót sikerülni fog addig fenntartani.

     A prohibíció-ellenes mozgalom egyelőre csak apró sikereket érhet el. Így 1923 május 9-én kieszközöltek egy bírói döntést, amely szerint a gyakorló-orvos annyi szeszt rendelhet a betegének, amennyit jónak lát. Ugyanabban az évben New York állam megsemmisítette a Mullan-Gage törvényt, mely a szesztilalom megszegőinek hatósági és bírói üldözéséről szól; attól kezdve New York állam egy centet sem költ a prohibíció védelmére s a kanadai határt őrző ügynökeit és rendőreit más szolgálatra osztotta be. A „nedvesek” táborában óriási volt az üdvrivalgás 1924 elején, mikor az Anti-Saloon League vezérét, Andersont a newyorki bíróság okirathamisítás miatt egyévi börtönre ítélte, mert a liga könyveiben rendetlenül könyveltette a propaganda céljaira befolyt adományokat. Ez az erkölcsi csapás a prohibíciós mozgalom erejét egyelőre nagyon letompította. Egy állam sincs jogosítva a szeszfogyasztást megengedni, a prohibíció visszavonására egyedül a kongresszus illetékes. A kongresszusban pedig egyelőre a „szárazok” vannak többségben.

/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 264 - 273. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf
segítségével/