Az igaz Amerika - 10

MŰVÉSZET, IRODALOM, TUDOMÁNY

     Európai művészek, akik átrándulnak Amerikába, rendesen csalódva térnek vissza Amerikában a kultúra sokkal fiatalabb, mint Európában, s az amerikaiak könnyen nélkülöznek sok olyan dolgot, ami az európai művészembernek lelki szükséglet.

     Annak, hogy a képzőművészet alkotásait az átlag amerikai nem tudja méltányolni, nemcsak az az oka, hogy őt erre nem tanította senki, hanem egyszersmind az is, hogy a képzőművészeti alkotás ellenkezik Amerikának a szellemével: Amerika nem fordíthat annyi időt a művészi munkára, mint amennyit ez a munka megkövetel. Egy európai építész, aki jól ért a gótikához, évekig tanulmányozta a szerkezeti finomságokat, kalkulálta a mértani vonalakat, s száz meg száz „maaszwerk”-et szerkesztett a rajzpapíron, míg az első szép ablakot létrehozta. Az amerikai ezeket az „előtanulmányokat”, melyeknek theoretikumaival eltelhet egy egész élet, teljesen feleslegeseknek tartja: ő addig egész sereg házat felépít és keres bizonyos mennyiségű dollárt. Ennek szükségszerű következménye, hogy az amerikai építészet - szegényes. Nem azért, mert az amerikainak nincs művészi tehetsége, hanem azért, mert sajnálja az időt, amit a művészi tanulásra kellene fordítani. Aki volt New-Yorkban a Pennsylvania-állomás vagy a Grand Central nagy csarnokában, az tudja, hogy Amerikát az építészetben felülmúlni nem lehetne, ha ő ezt ambicionálná. A rút téglaházak tízezreiben azonban milliók és millióik laknak, akik nem tudják elképzelni sem, hogy ők többé-kevésbbé egészséges és mindig nagyon gazdaságos lakásuk helyett szép házban is lakhatnának. A nagy városokban azonban mintha valami változás készülne: az óriási ládákhoz hasonló felhőkarcolók után, melyekkel elcsúfították a nagy városokat, most egymásután keletkeznek az épületkolosszusok, melyeknek tömeghatása valami új, valami lélekemelő. Egy arasznyi díszt sem pazarolnak az épületre, de a tömeget olyan jól formálják, hogy szinte megelevenedik, s a felhőkbe nyúló várkastélyok és tornyok alakját veszi fel.

Egy pillantás a Morningside height-ről a 96-ik utca felé, vagy a Murray hill legmagasabb pontjától az új „közös klub” felé, vagy a reggeli ködben a 6-ik ave, és az 59. utca sarkáról kelet felé a Central Parkot keletről szegélyező palota-sorokra, feledhetetlen látvány. De aki benne lakik az épületóriásban, az nem tud annak szépségéről semmit. Az olasz renaissance építészei is értettek a tömeghatásokhoz (ha volt rá pénz), de az amerikaiak a közel jövőben túlszárnyalják őket e téren (mert lesz rá pénz). Egyébként az átlag-építész munkájának csak üzleti vonatkozásaira ügyel: minél olcsóbb legyen az épület, s minél több hasznot húzhasson belőle a tulajdonosa Az építészet művészeit ne a nagy városokban, hanem künn, a vidéken keressük. Hogy tisztán faanyagból milyen szép és milyen változatos formákat lehet létrehozni s ezeknek a színezése mily jól esik a szemnek, azt európai ember el sem tudja képzelni. A tégla-házak csak most kezdenek divatba jönni; eddig csak a nagy bérházak készültek téglából, a családi házat szinte hagyományosan fából kellett építeni; ma azonban már az egy-családos új házak között is több a téglaépület, mint a faház. Becsületére válik az amerikaiak esztétikai érzékének, hogy a falak vakolását utálják; viszont emiatt kissé drágább az építkezésük, mert apró tégláikat a legfinomabb anyagból kell készíteniök. Sárga, vörös és violaszín téglákat gyártanak mindenféle árnyalatban; téglájuk cseng, mint az üveg s erős, mint az acél. Folyosóik, falépcsőik nyomorúságosan szűkek, de tágas verandáik és szép feljáróik, vert vas vagy réz lampionjaik, márványajtóburkolataik nagyon tetszetősek. Amint az ornamentikához folyamodnak, lépten-nyomon stilisztikai hibákat követnek el, de erről igazán nem tehetnek: mindenütt hiányzanak a történeti előzmények, nincs anyag, amelyen tanulhatnának. S egy jó reklámtáblával, ha az jövedelmez, mindig készek a legszebb falat is eltakarni.

     A szobrászat Amerikában még merőben idegen. New-York nyilvános terein a szobrok megmosolyogni valók, a Madison square tábornoka, Cooper és Horace Greely szobra európai szemmel nézve egy-egy lehetetlenség. Mintha érezné is Amerika, hogy a szobrászat nem az ő területe, - egyáltalán nem sietnek köztereiket szobrokkal díszíteni. Majd eljön annak is az ideje.

     Festői már vannak Amerikának; e tekintetben ma már egy nemzet sem jogosított Amerikáról fölénnyel beszélni. Nagyon biztató, hogy a grafika fejlődése megelőzte a festészetét; míg Európában a rajz már szinte kimegy a divatból, az amerikai festők rajzolni is tudnak, s művészetük fejlődése egészen biztos alapokra van helyezve. Fantáziájuk is elég élénk és termékeny, teremtő erejük fiatalos.

Az amerikai festőművészet kifejlődésének azonban van egy rettentő akadálya, az, hogy Amerikában nem kell a kép úgyszólván senkinek. Ha a múzeumok és képtárak nem vásárolnának, az amerikai festőművészet nem is volna a világon. Ennek a ténynek tisztára helyi okai vannak. Amerikában a polgári lakás képek elhelyezésére nem alkalmas. A szobák alacsonyak és igen kicsinyek s falfelületek, amelyeket képekkel lehetne díszíteni, nincsenek, mert a sok ajtó, ablak és a falba épített szekrények a képeknek nem hagynak helyet. Elég, ha a falon egy-két; fotográfia függ, esetleg Washington vagy Lincoln nyomtatott arcképe, s az amerikai nemzeti zászló lehetőleg több példányban. Minden lakásban van ugyan egy nagyobb szoba, a „parlor”, — a legjobb utcai szoba, de ennek csak három fala van mert a negyedik oldala már egy másik szobába nyílik, melytől a parlort legfölebb egy függöny választja el. A parlorban elmaradhatatlan az ál-kandalló, melyben azonban csak gázlángok égnek, s a kandalló felépítése, párkánya és orma jelentékeny helyet foglal el, az attikában rendesen tükörrel. Így a parlorban sincs hely a kép számára. Ha egy amerikai, egy jó festményt kapna ajándékba, rendesen igen nagy zavarba jönne, mert nem tudná, hogy hova tegye. Kinek dolgozzék tehát az amerikai festő? Csak a „felső tízezernek” dolgozhatik. Azok az emberek, akik palotát építtetnek kizárólagos használatukra, természetesen képeket is kívánnak, de képeket ők sem vesznek, mert tudják, hogy ők ehhez nem igen értenek. Rendszerint az építész vállalja el az egész ház berendezését, beleértve még a képeket is. Mivel az amerikai közvélemény még nincsen egészen tisztában az amerikai festők értékével, természetesen minden gazdag ember vagy műtörténeti becsű, képeket akar, azaz „régi és klasszikus képeket”, vagy pedig „világhírű” angol vagy francia mesterek műveire vágyakozik. Hogy a „klasszikus” képek között igen sok a hamisítvány, az természetes; hiszen még a legelső amerikai múzeumok is sok hamisítványt vásárolnak. Amerika 1910-től 1922-ig 350 millió dollár árú műtárgyat importált Európából; az 1922. évi bevitel 33 millió dollár értékű volt. Amerika tehát kétségtelenül jó piac a művészek számára, ha hozzá tudnak férni a közvetítőkhöz: azokhoz az építészeikhez, akik az új paloták berendezésének összeállításával meg vannak bízva. De közvetetlenül eladni még a leghíresebb művészek sem tudnak.

     Hogy mit vásárolnak az amerikaiak Európában, arról csak általános képeket  kaphatunk, mert a statisztikai részletezést rendesen nagyon elkésve teszik közzé. Az 1921. évi adatokat már részletesen ismerjük: abban az évben Amerika 22 milliót fizetett európai műtárgyakért, s ebből az anyagból 13 millió dollár árú „száz évnél régibb festmény” volt: 5 millió dollárt fizettek XIX. és XX. századbeli képekért, 4 millió dollárt pedig szobrokért és üveg-festményekért. A 22 millióból, amit európai műtárgyakra fordítottak, 10 milliót a londoni piacon költöttek el. A megelőző, 1920. évben 20 millió volt a művészi import; ebből 7 millió dollárt kaptak a franciák, ugyancsak 7 milliót az angolok, másfél milliói az olaszok és félmillió dollárt a németek. Érdekes, hogy az olasz régiségek egyáltalán nem vonzzák az amerikaiakat, ellenben nagyon divatosak az amerikai milliomosok között Rembrandt s a XVIII. századbeli angol festők, Reynolds, Gainsborough és Romney. Pár évvel ezelőtt Henry E. Huntington Gainsborough „kék fiú"- jáért 800.000 dollárt fizetett, Joseph Ε. Widener pedig 750.000 dollárért vett két Rembrandt-képet az Oroszországból Amerikába menekült Juszupov hercegtől.

     Az amerikai festők azonban nagyon nehezen jönnek divatba; ehhez nem elég a tehetség, hanem az is szükséges, hogy a festő Angliába vagy Parisba költözzék s ott jó kritikát kapjon. 1920-ban az Európában dolgozó amerikai festők beküldött képeiből 200.000 dollár árút vásároltak Amerikában.

     Az amerikai iparművészet most van keletkezőben. Művészi becsű ötvös-munkákat csak Angliából vásárolnak, a francia árú már „idegen”. Más bútor, mint amerikai vagy angol, Amerikában el sem képzelhető: ékszerekben a forma még nem számít, csak az anyag, az üvegiparban Tiffany mindenkivel kiállja az összehasonlítást, s az amerikai kerámia, bár szinte csak tegnap keletkezett, már van olyan jó, mint az angol. Az iparművészeti szükségleteket 80 százalékban ma még a külföld látja el, de tíz év múlva Amerika már mindent fog produkálni, amire szüksége lesz.

     Valószínűleg túlnyomóan gazdasági okai vannak annak a sajátságos ténynek, hogy a színművészet igen nehezen tör utat Amerikában. Az egész amerikai életnek az irányára befolyást gyakorol az a körülmény, hogy az emberi munkaerő drága. Mivel a színházak befogadóképessége korlátolt, a színielőadáshoz pedig nagyon sok embernek az egyéni munkája szükséges, a színházi belépő jegynek drágának kell lennie, hogy a színházi vállalkozás ne legyen nagyon veszteséges. A mozihoz sokkal kevesebb emberi munkaerő szükséges, a mozi tehát sokkal olcsóbb és népszerűbb. A színházban átlag 3 dollár egy jegy, a moziban 50-85 cent a legjobb hely. Üzleti számításokat egy mozivállalattal szemben sokkal könnyebb megejteni, mint egy színházi vállalkozással szemben. Miután pedig Amerikában igen kevés ember van, aki két-három órai szellemi élvezetért hajlandó 3 dollárt adni, (vagy ennél többet, mert aki 3 dollárt fizethet egy színházi jegyért, az többnyire már házas,) New-Yorkot, Chicagot és még egynéhány nagy várost kivéve, állandó színházak sehol sincsenek. Vannak százezer lakosú, nagyon civilizált városok, amelyekben 8-10 év is elmúlik egy színielőadás nélkül. Az egész Amerikában két-három színház van, amelyben állandóan ugyanaz a társulat játszik. A többi színház mind külön vállalat, mely csak bérbeadja az épületet a legelső jelentkezőnek. Az amerikai színművészet még a vándorszínészet stádiumában van. A színházi vállalkozó (producer) megvásárol egy darabot, azt az amerikai ízlésnek megfelelően mindig átdolgoztatja, azután színészeket szerez a darabhoz s mikor a társulat együtt van, kibérel egy színházat, gyorsan megrendezteti és betaníttatja a darabot s megkezdi az előadásokat. Ha a darab már nem vonzza, a közönséget, más városba mennek vele. Ha a szerző még ismeretlen, akkor többnyire a „vidéken”, Chicagoban, vagy Washingtonban tartják meg az első előadásokat is csak az első siker után mennek be a darabbal New-Yorkba. Mert igazi színházi város Amerikában csak egy van: New-York. Az előadás maga mindig jó, de sohasem
valami csodálatosan kitűnő; a rendezés gondosabb és sokkal jobb, mint Európában, s bizonyos „jó közepes” színvonalat el kell érnie minden színésznek, - addig· tanítják; de a művészet felső régióiba csak egy-két amerikai színész emelkedik. A színielőadás mindig mesteri munka, de ritkán művészi munka.

     A drámaírás terén Amerika meglehetősen meddő, - bár a legtöbb darab, amit előadnak, amerikai, s a legnagyobb sikereket is az amerikai darabok érik el. De nem azért, mintha jobbak volnának, mint az európaiak. Minden európai darab nagyon idegen Amerikában, ahol másként élnek, másként éreznek és másként beszélnek az emberek. Minden darabot nagyon át kell dolgozni Amerikában, mert az egyszerű, hűséges fordítást az amerikai nemcsak hogy nem élvezné, de egyáltalán meg sem értené. Az átdolgozó sohasem művész és sohasem író, hanem mindig egy szellemtelen, nem is angol, hanem „amerikai” nyelven beszélő, a dráma technikai eszközeit ismerő mesterember, - többnyire egy-egy vén kisasszony, aki már több tucat európai drámát „amerikanizált”. Az európai szerző erejének és hatásának legalább felét elveszti az amerikai színpadon. Az amerikai író azonban nem forog abban a veszedelemben, hogy a darabját „kijavítja” valami ügyes kontár, s ugyanazt az életet, ugyanazokat az alakokat ismeri, mint az amerikai közönség,— tudja, hogy a közönsége mit érez és mit gondol, s a közönségének nyelvén tud beszélni. Az amerikai szerzőnek tehát, ha kisebb is a tehetsége, igen nagy előnyei vannak az idegen szerzővel szemben. Ha ezeket az előnyöket az összehasonlítás alkalmával igazságosan levonjuk, akikor bátran kimondhatjuk, hogy az európai dráma az amerikainak fölötte áll.
Még inkább elmondhatjuk ezt a zenéről. Az amerikai szenvedélyesen szereti a zenét, de még nem ért hozzá. Imádja a fúvóhangszert, s ezek között az amerikai találmányt:

a saxophone-t, mely az európai rezesbandáknak jó kiegészítője lenne. Véghetetlenül monoton az amerikai nép számára készült zene, — este hét órától reggelig tudnak táncolni, szakadatlanul ugyanarra a három taktusra. Egy „népies bálat” európai ember nem bírna egészen végigélvezni, — az éjszaka egyetlenegy melódiája hetekig kínozná a fülét. Akár tud, akár nem: minden amerikai fütyül és dúdolgat. A nagy koncerteknek azonban kis közönsége van, kivéve, ha a közönség divatos kedvencéről van szó. Az amerikai zeneéletben ma Fritz Kreisler uralkodik, aki annyi pénzt keres, amennyit akar. A legnagyobb nevű művészek, a világhírességek Amerika, tizenöt-húsz városában találnak megértő közönséget.


Az opera New-Yorkban és Chicagoban otthonos. A newyorki Metropolitan Operahouse (melynek épülete egy óriási pajta, felépítését Budapesten a Rákóczi-úton nem engedélyezték volna), a világnak legelső operaháza, mert a világ minden részéből a legelső művészeket tudja összecsődíteni. Miután itt az ember a pénzéért a világ legjobb „árúját”, illetve a világ legjobb operaelőadását kapja, - a hat és fél millió lakosú városban a Metropolitan nézőtere természetesen mindennap megtelik. De hogy a Metropolitan Operahouse valami különös jó üzlet volna, azt a vállalkozás mögött álló bankárok sohasem állították.

     Talán felesleges is megjegyezni, hogy Amerikában se az állam, se a város, se senki egyetlen színházat sem támogat egy centtel sem: a színház szubvencionálása az amerikainak éppen olyan kevéssé menne a fejébe, mint ahogyan nem tudná megérteni pl. egy vendéglő vagy kávéház szubvencionálását.

     Lehet, hogy a színház és a mozi élet-halál harcát a mozin kívül egyedül az opera fogja túlélni s a drámai színház egészen háttérbe szorulva, csak mint valami különlegesség fog fennmaradni. Aki csodálkozik ezen a merész állításon, az gondolja el, hogy milyen volt a színház és a mozi egymáshoz való viszonya húsz évvel ezelőtt és milyen ma Európának az amerikai moziról csak halvány fogalmai vannak, mert az amerikai darabok rendesen kurtítva, rossz szöveggel kerülnek nálunk bemutatóra. Lehetetlenség, hogy az, aki nem élt Amerikában, megértse az amerikai mozi nyelvét s alakjainak a lelkét; az amerikai mozi szellemessége, mely vetekedik a francia vígjáték fénykorának szellemességével, az amerikai mozidarabok európai előadásain egyszerűen elvész. A legkitűnőbb darabok egyáltalán sohasem érnek el Budapestig; lehet, hogy ennek ma pénzügyi okai vannak, —- de lehet az is, hogy csak a tájékozatlanság fosztja meg a magyar közönséget a legjobb mozidarabok élvezetétől. Az amerikai mozinak igen nagy érdeme, hogy nemcsak szórakoztat és nemcsak drámáinak erejével nemesíti a nép gondolat- és érzésvilágát, hanem egyszersmind oktat is. A szorgalmas mozilátogató jobban megismeri a világot, mint aki a geográfiai könyveket bújja, megtanulja a történelmet, sőt hazája irodalmát is: ma már rendkívül hangulatos betétekben mutatnak be apró költői remekműveket, a nemzeti írók életéből érdekes epizódokat, stbit. A közönség igen hálás azért az öt-hat percért, melyet két darab előadása között az ismeretterjesztésre fordítanak. Az ilyen apró epizódok szövege természetesen irodalmi mestermű.

/A blogíró megjegyzése: a fenti szöveg írása után, 100 év múlva, úgy  alakult, hogy az amerikai mozi-, tévéfilmek, és sorozatok 2000-ben hasítanak Magyarországon. Megér külön történelmi filmkritikát, hogy hogyan és miért. Pedig ennek nem kisebb dolgok is, mint világháború, és diktatúra is ellene állt. (?)/

     Mert nagyszerű írói vannak a mai Amerikának. Aki a mai amerikai népiskolát elvégzi, annak a stílusa Kifogástalan, - nyelvtanilag tökéletes, szabatos és tömör, semmit, egy betűt sem lehet benne kifogásolni. Aki a középiskolát elvégzi, annak már stílus-érzéke is van, s aki a college-ban még négy évig a legbehatóbban foglalkozik az amerikai és angol irodalommal, az oly magas irodalmi műveltségre tesz szert, hogy minden írásműnek mesteri kritikusa. Ebből az következik, hogy Amerikában kétféle író van: aki a „tömeg” .számára ír, egészen korrekt nyelven, s aki az irodalom számára ír, teljes művészi készséggel. Az igazi írók nem kifejezési készségükben különböznek egymástól, (mert hiszen mindnyájan mesterek), hanem lelki tartalmuk szerint gyakorolnak kisebb vagy nagyobb hatást a közönségre. Műveiknek a tartalmát mi nem mindig élvezhetjük és nem mindig bírálhatjuk, mert nagyon is különbözik a miénktől az ő világuk; nem mindig értjük meg műveiknek a szerkezetét sem, mely a miénktől különböző agyú közönség igényeihez van szabva, — de nyelvbeli formáiknak a tökéletességét csak bámulhatjuk, mihelyt a nyelvüket teljesen megértjük. Amilyen ostobák az amerikai „élcek” (rendesen idegen elméiknek a szüleményei), éppen úgy csodálhatjuk a humornak azt a gazdagságát, mely a modern amerikai írók, újságírók és egyes cartoonisták munkái- ban elénk tárul.

     A „cartoonist„ amerikai különlegesség: a rajzoló és író keveréke, aki a maga kis történetét, mely valamely emberi gyarlóságot állít elénk, mindjárt meg is illusztrálja A „cartoon” nem karikatúra; sohasem egy egyénnek, hanem mindig egy típusnak a vázlatos rajza, a pár soros szöveg lehető legnagyobb dinamikájú megelevenítése céljából. Száz meg száz ismert nevű „cartoonist” dolgozik Amerikában; igen sok közülük határozottan „buta” és ezzel nevettet meg bennünket, mint pl. Bud Fisher, aki rajzaival szédítően sok pénzt keres, hogy versenyistállóján minél előbb elveszítse; de van közöttük akinek munkáiban ugyanannyi szellem és filozófia van, mint a legjobb dráma- és regényírókban: a legelső közöttük Sidney Smith, aki mindennap rajzol négy kis képet a Gump-család életéből, s naponta tíz millió ember kacag és okul a tréfáin.

      Tudományosság dolgában Amerika Európa előtt jár. A tudós professzorok ugyan azt szokták mondani, hogy Amerika rajong a tudományért, de megfeledkezik a tudósairól - azonban a professzoroknak nincs igazuk. Ha az amerikai tudós dolgozik, könnyebb az érvényesülése, mint az európai tudósé. Az egyetemek között nagy a verseny, - az igazi tudóst éppen úgy zaklatják még az ügynökök is, mint a híres primadonnákat, mert a tudós számára könnyű állást szerezni, s ezért a közvetítésért az első évi fizetés 10-15 százaléka jár. Könnyű továbbá a tudományos munkákra kiadót találni, mert az egyetemek és college-ok megvesznek 500 példányt, ugyanannyit a nyilvános könyvtárak, a középiskolák és magánosok is vásárolnak valamennyi könyvet, s így minden olyan kiadványból, melynek valamelyes tudományos értéke van, 1500-2000 példány egészen bizonyosan eladható, igen méltányos áron. A tudományos irodalmi munkálkodás tehát Amerikában korántsem oly hálátlan foglalkozás, mint Európában, s ha a tudósnak amellett az eltartást biztosító katedrája vagy más állása is megvan, - tudományos könyvek, értekezések, folyóiratokban és lapokban megjelenő közlemények révén még vagyont is lehet szerezni. Egy regény, mely kétszázezer példányban elkel, természetesen többet jövedelmez, mint akár a legkiválóbb tudományos munka, de munkájának eredményeit az európai viszonyokhoz mérve, az amerikai tudósnak semmi oka sincs panaszkodnia.

"Genius is one percent inspiration and 99 percent perspiration."
Thomas Edison

/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 98 - 108. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf
segítségével/