Az igazi Amerika - 12

A MUNKÁS

     Amerikában már nincsen munkáskérdés, de igazában sohasem is volt. Mert Amerikában sohasem volt kérdés az, hogy a munkásnak van-e joga annyi keresethez, amennyi a tisztes megélhetéshez szükséges és az, aki dolgozni akart, mindig meg is bírta szerezni életszükségleteinek a kielégítését. Az európai szocializmus a pauperizmus szülötte. Amerikában pedig pauperizmus nem volt, nincsen és valószínűleg nagyon sokáig nem is lesz.

A szociológusok vitatkozhatnak rajta, hogy ez annak az okos politikának következménye-e, amelyet az amerikai nép mindig követett vagy csupán annak a hallatlan természeti gazdagságnak az eredménye-e, mellyel Amerikát megáldotta a Teremtő? A fődolog az, hogy ugyanakkor, amikor a nyomor megteremtette Európában a munkásmozgalmakat, Amerikában a munkáskéz oly keresett volt, hogy szinte diktált a piacon. A szociális mozgalmak természetesen nem voltak ismeretlenek Amerikában sem, de lezajlásuk csöndes és a természetes fejlődésnek megfelelő volt, a „kapitalista” társadalom, melynek tagjai csaknem mind a munkásosztályból kerültek ki, nem zárkózott el az oly követelések elől, melyeknek közhasznú volta nyilvánvaló volt s ezzel az élesebb összetűzéseknek elejét vette. A szakszervezetek meghonosultak Amerikában is és idővel roppant erőre tettek szert, mert a politizálásról lemondva, mindig: csak tagjaiknak anyagi érdekeit tartották szem előtt s az összes erők egyesítésével egy célra törve, mindig eredményeket értek el. Az amerikai munkás a maga „union”-jában megtalálja mindazt a védelmet, melyre szüksége van s meg van róla győződve, hogy ha a „union” (ejtsd: „junion”) elkezdene egyszersmind politizálni is, ereje szétforgácsolódnék s az eddigi nagy vívmányokat kockára tenné.

     Amerika igazi jóléte abban van, hogy minden munkaképes ember jól megélhet Amerikában s ha takarékos, valamennyi tőkét is gyűjthet. A munkások belátták, hogy ez csak addig lehetséges, míg a tőke és a munka békében él egymással. Ha bekövetkeznék az, (ami ma szinte elképzelhetetlen), hogy a munkások meg akarnák bontani a gazdasági békét, a törvényhozás, melyben a munkásság többségre nem tehet szert (miután a munkásság a lakosságnak csak kis része), egyszerűen kinyitná a bevándorlás zsilipjeit és liberális bevándorlási politikájával hat hónap alatt a mainak felére szoríthatná le a munkabért. Ettől azonban nem kell tartani: a munkás belátja, hogy az adott viszonyok között helyzete jobb, mint bárhol a világon s a kapitalista is meg van róla győződve, hogy jobb a nyugodt, biztosított termelés nagyobb munkabérrel és elégedett munkásokkal. Nem az erőviszonyok szabályozzák Amerikában a munkapiacot, hanem a kölcsönös belátás.

     Aki ezzel szemben arra hivatkozik, hogy Amerikában is van szocialista-párt, sőt kommunista-párt is van és hogy Amerikában zajlanak le a legvéresebb sztrájkok, tehát a tőke és a munka harca Amerikában a legélesebb, az egészen felületesen szemléli a dolgokat s éretlen ítéletet mond oly viszonyokról, amelyeket nem ismer. Amerikában is vannak szocialisták, de számuk a nem szocialista munkásokéhoz úgy aránylik, mint egy a százhoz s a kommunisták száma még kisebb. Az, hogy sajtójuknak a hangja még merészebb, mint Európában, csak azt jelenti, hogy Amerika oly erős, hogy ott az egész „vörös sajtó” minden lázongása csak ártalmatlan cincogás. És ha Herrinben a sztrájkolók és sztrájktörők valóságos csatát vívnak egymással a bánya körül, ez nem amerikai dolog, mert a harcoló felek oroszok, lengyelek, négerek, csehek, magyarok, horvátok stb., egy elenyésző kis töredék, mely nem tud amerikai lenni és ha Amerika helyett a mennyországba került volna, ott is háborogna, mert természetében van a marakodás, az irigység és a gyűlölködés. Ilyen elemek is kerültek be, természetesen, Amerikába s ott nyugtalankodnak, míg a magjuk is ki nem vesz, de a mennyiségük oly kicsiny, hogy számba sem jöhet; ha az Egyesült-Államok óriási területén van egy-két ilyen tűzfészek, az mit sem jelent. A helyzetet legjobban abból lehet megismerni, hogy a legáltalánosabb választójog mellett sohasem sikerült még több szocialistát bevinni a parlamentbe, mint legföllebb, ha egyetlenegyet. Ezzel a ténnyel szemben nincs helye semmi disputának.

      Amerikában az „osztály-harc” már túlhaladott dolog; osztályok a szó európai értelmében nincsenek is Amerikában, mert hiszen ott minden munkás polgár, és minden polgár munkás: e két fogalom között egyáltalán nincsen meg az az ellentét, ami Európában megvan. Az amerikai munkás nem is érti meg, hogy miért csúfolják a „burzsoát” - mert hiszen ő is „burzsoa” - és az amerikai polgár, még ha gazdag ember is, dolgozik, amennyire csak bír s oly légkörben nőtt fel, amelyben annak, aki nem dolgozik, nincsen becsülete. Ami a szocializmusból egyáltalán megvalósítható, az nagyjában már megvalósult Amerikában. Az általános elnyomorodás, a „Verelendung” az amerikai szemében veszedelmes agyrém, mert a nyomorból jólét nem születhetik. Az amerikai gondolat nem az, hogy az egyéni tőkét meg kell szüntetni, hanem az, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy ő is tőkés legyen. S ez a „lehetőség” Amerikában nem valami elméleti dolog, hanem valóság, — minden munkás ezer élő példát lát arra, hogy csakugyan valóság és egy kis önfegyelem mellett ő maga is azonnal ráléphet a kapitalizmus útjára. Állandóan, óriási módon növekedik azoknak a munkásoknak a száma, akik ingatlant szereznek, saját házukban laknak, értékpapírokat vásárolnak és bankokat alapítanak, melyek hatalmas üzemeket és nagy vasúti vonalakat kerítenek a kezükbe. Ha az utolsó tizenöt év fejlődésének megfelelő arányban gyarapodik a munkásság Amerikában, – harminc év múlva Amerikában a pénzvilág egész területén a munkás-tőke fog dominálni.

     Hogyan jutott idáig az amerikai munkásság? Kétségtelenül a sajátos viszonyok hatása alatt.

     A XIX. század első felében az amerikai munkásság nagy többsége friss bevándorló volt, mely előtt csak egyetlen cél lebegett; pénzt szerezni minél gyorsabban. Mindenre inkább gondoltak, mint az olvasásra és önművelésre, a szervezkedésben rejlő nagy erőt nem ismerték fel és fogalmuk sem volt a szocializmusról. Szakszervezeteket alapítottak ugyan az ipari centrumokban, de azok semmi kapcsolatban sem voltak egymással. Az első organizáció, mely félig-meddig országos jellegű volt, a „Szent Crispin Lovagjai” nevel viselte. A „lovagok” közül senkinek sem voltak tisztult eszméi arról, hogy egy munkás-mozgalmat hogyan kell vezetni s így nem is tudtak zöldágra vergődni. A második nagy szervezet a „Munka Lovagjai” nevet viselte: ezek a „lovagok” már jobban felismerték a feladatukat, de elkövették azt a nagy hibát, hogy elméleti alapon dolgoztak. Abból indulva ki, hogy a munkások nagy többsége (abban az időben) tanulatlan munkás, — ezeknek a szervezeteit építették ki legelsősorban, s a szakmunkások szervezeteit elhanyagolták. Az amerikai iparban ennélfogva sohasem volt nagy jelentőségük a Munka Lovagjainak. Csak 1865-ben kezdődött meg a munkások igazi szervezkedése. Gompers Sámuelnek a fellépésével.

Gompers hollandi származású, de Angliában született zsidó fiú volt, aki 12 éves korában, 1862-ben vándorolt ki Amerikába és 1865-ben megalapította, a Szivarcsinálók Nemzetközi Szervezetét. Abban az időben még kézzel csinálták a szivart, s a gyárban, cubai és mexicoi szokás szerint, a nyár folyamán felolvasókat alkalmaztak, hogy a munkások a hőségtől és a monoton munkától el ne aludjanak. A Gompers-gyerek nagyon figyelt a felolvasásokra s különösen a nemzetgazdasági témák ragadták meg a figyelmét. 1865-ben már annyira jártas volt a munkás-problémákban, hogy a szivargyári munkások megszervezésében már neki jutott a legfőbb szerep, s 1867-ben ő lett a szakszervezet titkára. Rögtön meg is nősült, -  17 éves korában.) A szivargyári munkások helyzetét sikerült lényegesen javítania, s ezzel tekintélyre tett szert a munkásmozgalmakban. Hamarosan megtanult németül, hogy Marx „Capital”-jával, mely akkor még nem volt angolra lefordítva, megismerkedjék. A hetvenes években már Gompers volt Amerikában a legképzettebb munkásvezér. Az amerikai munkásmozgalom már akkor is meglehetősen nemzeti jellegű volt és már csak azért is ellenezte a szociáldemokráciát, mert azt Amerikába a németek importálták. 1881-ben a pittsburgi munkáskongresszuson végleg megbuktak a Munka Lovagjai, és megalakult az American Federation of Labor, az Amerikai Munkás Szövetség. Elnökké Gomperset választották meg, - de előbb ünnepélyesen ki kellett jelentenie, hogy nem szocialista. Gompers rövid idő alatt az összes szakszervezeteket rávette, hogy az American Federation of Labor-hoz csatlakozzanak, s azóta Amerikában a munkás-kérdésekben az American Federation of Labor uralkodik, melynek 1924 dec. 13-án bekövetkezett haláláig Gompers maradt az elnöke. Az American Federation of Labor mindig Gompers politikáját követte, amelynek főpontja: a munkásság helyzetének folytonos javítása — békés eszközökkel, mérséklettel – inkább lassan, de biztosan. Divatos ruhájában, fehér mellényben, selyem-cilinderben Gompers mindenhez inkább hasonlított, mint egy szocialista agitátorhoz. Gyermekkorától kezdve rajongott a színházért és Shakespeareért, — a legválasztékosabb irodalmi nyelven beszélt s a legjobb színpadon is bevált volna előadása. Egyénisége azt mutatta, hogy milyen polgár lehet a munkásból, ha reá hallgat. S a munkások annyira hallgattak reá, mint még senkire. A háború kitörésekor Wilson Gompers segítségét kérte, s a munkásvezér meg is ígérte támogatását a kormánynak, összehívatta az összes nagy szervezetek vezetőit és eléjük adott aláírás céljából egy manifesztumot, amelyben támogatásukat a kormánynak megígérik. A szakszervezetek vezetői ez ellen tiltakoztak; azt mondották, hogy előbb meg kell kérdezni a munkásságot. Gompers azonban arra hivatkozott, hogy ő már megígérte a kormánynak a munkásság támogatását, mert ha a munkásság ezt a támogatást megtagadná, a nemzet felháborodása megsemmisítené az összes munkásszervezeteket és kárba veszne minden, amit a munkásság javára kivívtak. A helyzet akkor valóban ilyen volt Amerikában,— s ennek meggondolása után a munkásság vezérei aláírták a manifesztumot, amelyben kijelentik, hogy ők ugyan elvi ellenségei a háborúnak, de ha Amerika belesodródik a háborúba, a munkásság nem fogja cserbenhagyni a nemzetet és kormányát. Ettől kezdve az American Federation of Labor az amerikai politikában a leghatalmasabb tényezők egyike.

   Az európai munkásság szocialista alapon van megszervezve és semmi közösséget nem vállal az American Federation of Labor-ral mely lényegében polgári szervezet s nem áll az osztályharc alapján egy olyan országban, ahol osztályok nincsenek. És el lehetünk rá készülve, hogy a jövőben még nagyobb lesz az ellentét az amerikai és az európai munkásság politikai hitvallása között, mert az American Federation of Labor észrevehetően a konzervatív vizek felé evez. Gompers halála után ugyanis William Greent választották meg a Szövetség elnökévé. Green Ohio állami szenátusának elnöke, tehát már aféle „burzsuj”, s ami ennél szocialista szempontból még sokkal rosszabb: igen buzgó híve a nagyon ájtatos baptista egyháznak s tökéletes ellentéte a forradalmárnak. Gompers büszke volt rá, hogy bár ötvenkilenc évig harcolt a munkásmozgalmaikban, sohasem indítványozott egyetlen sztrájkot sem, ellenben igen sok sztrájkot leszerelt. Utóda Green, elnöki székfoglaló beszédében ezeket mondotta: „El kell ismernünk, hogy a munkabér-szerződés, ha egyszer megkötöttük, szent dolog, amelyet minden áron meg kell tartani. A kollektív szerződés megkötése jog — a kollektiv szerződés megtartása kötelesség.” Green tizenhat éves koráig tanult az iskolában, azután bányász lett, de tovább is tanulgatott és főként a nemzetgazdasággal foglalkozott. A munkásmozgalmakban ő is részt vett és mielőtt Ohio állam szenátorává választották, elnöke volt a bányászok szakszervezetének. A bányászok gyűlésein mindig ő volt a kommunistaellenes párt vezére s a kommunistákat végül ki is záratta a szervezetből. William Green ma az American Federation of Labor élén száztizenegy nagy szakszervezetnek a vezére; e 111 szakszervezetnek harmincnégy ezer helyi fiókja van. Ha ez a tábor az erősen konzervatív érzésű, buzgó vallásosságú Greent választotta vezéréül, akkor azzal a közel jövőben várható fejlődésének olyan irányt szabott, amelyet nem lehet félreérteni.

     Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az American Federation of Labor körében nincsenek szocialisták. Vannak ott is szocialisták, de oly elenyészően csekély számban, hogy szóba se jöhetnek. Pl. a betűszedők és nyomdászok szakszervezetének számos helyi unionja szociáldemokrata elveket vall, sőt van közöttük sok kommunista is. Ezek azonban idegenek Amerikában, s mint idegen csoportok, az egész szövetségben semmi súllyal nem bírnak. Szidják, sőt megvetik Gomperset és Greent, de megmaradnak az A. F. L. kötelékében, mert az rájuk nézve igen előnyös gazdaságilag. Vannak az A. F. L-en kívül álló szervezetek is; ezek az I. W. W.-ben (International Workers of the World, a „Világ Nemzetközi Munkásai”) csoportosulnak, mely minden izében bolsevista szervezet. Miután az egész Amerika tisztában van vele, hogy a közép- és kelet- európai eredetű amerikai munkásságot minden érzése a legradikálisabb kommunizmus felé húzza, — ez is egyik oka annak, hogy a bevándorlási törvény a közép- és keleteurópai népekkel szemben kegyetlenül szigorú. Egyébként azonban egyelőre nem sokat törődnek a kommunista mozgalommal. Ennek éppen úgy nincs jelentősége, mint annak, hogy a legmodernebb hetilapok (Nation, New Republic) idegen származású, de nagyon tehetséges szerkesztői és munkatársai a legszélső radikalizmus hívei; az a körülmény, hogy ezek a legmagasabb színvonalon álló lapok éppen csak tengődnek, kifejezésre juttatja Amerikának a radikalizmussal szemben tanúsított álláspontját. Ismerni kell az amerikai jellem reális, hideg vonásait, az amerikainak egocentrikus gondolkodását, ha meg akarjuk érteni, hogy miért éppen Amerika a világ egyetlen országa, hol a martirság nem szerezhet egy eszmének híveket?

 Az amerikai szocialisták vezére, Debs, vértanúja meggyőződésének: hét évet ült a legszigorúbb fegyházban, mert ellenezte a háborút. S amikor kiszabadult: eggyel sem volt több híve, mint amikor a fegyházba bement s az általa hirdetett népgyűlések kudarccal végződtek.

     A népgyűlések általában nem népszerűek: Magyarországon minden kis városban több népgyűlést tartanak egy évben, mint New-Yorkban. Az utóbbi években rendezett „felvonulások” mind hazafias célokat szolgáló látványosságok voltak, „tüntetés” pedig a háború, illetve a hadüzenet óta nem volt New-Yorkban. Ritkaság a sztrájk is, és csak ritkán végződik a sztrájkolok győzelmével. Más a helyzet a szénmezőkön: ott szinte örökös a nyugtalanság s minden második évben van sztrájk; de ilyenkor rendesen a munkaadók nyúlnak előbb a fegyverhez. Még messzebb, nyugat és dél felé vannak vasúti állomások, ahol szocialista kiküldöttnek a vonatból leszállni életveszélyes.

     Egyetlen iparág sincs Amerikában oly általánosan megszervezve, mint Európában. A kisipar körében legszervezettebb a szabó-, nyomdász- és pékipar; de a szervezett műhely (union shop) mellett ezekben a szakmákban is nagyon sok még az „open shop”, a nyílt műhely, mely szervezetlen munkásokkal dolgozik. A szervezettek az open shop-pal szemben igen ritkán alkalmaznak erőszakot; a legutolsó ilyen eset a mosóiparban történt New-Yorkban, hol néhány open shop-mosodában az union emberei vitriolt öntöttek a mosómedencékbe s ezzel tönkretették a ruhát. Ilyen esetekben a bíróságok kegyetlenül szigorú ítéleteket hoznak.

A szakszervezet harcának egyébként csak a bojkott a megengedett fegyvere: a munkás csak olyan szivart, csak olyan kenyeret, stbit vesz, melyen ott van a „union label”, az a kis cédula, melynek felirata jelzi, hogy az árú szervezett munkásoknak a készítménye. A vasutak százezreket takarítanának meg, ha a nyomtatványaikat nyílt műhelyben készíttetnék; ez esetben azonban nem lenne rajta a nyomtatványokon az union márkája, s a munkások ezt rossz néven vennék. Általában mindkét fél, a munkáltató és a munkás loyalis egymás iránt s ez az alapja a békességüknek és boldogulásuknak.

     A boldogulást nagyban elősegíti az a körülmény, hogy a munkás élet-standardja Amerikában is alacsony. Nem igaz, hogy az amerikai munkás valami nagyszerű életet él. Igaz ugyan, hogy a munkás és az „úr” nagyjában egyformán öltözködik, igaz az is, hogy több-szobás lakásban lakik s a táplálkozása is jobb, mint az európai munkásé, de ez még nem minden.

Az európai fogalmak szerint is tiszta lakás az amerikai munkások körében ritkaság, a takarítás igen hiányos, a konyhát jobb nem látni, a „szobák” pedig többnyire két méter szélesek és három méter hosszúak, csupán deszkából összetákolt „ház”-ban, A munkás társaséletet, vagy egyáltalán nem, vagy csak a korcsmában él, s önmagát a legritkább esetben műveli. Napjában legfölebb egyszer eszik meleg ételt s ha igényeit a pusztán vegetativ életre mérsékli, csak akkor érne el számbavehető megtakarításokat. Az első lépés a kapitalizálódás felé az, hogy „lot”-ot, telket vesz a munkás. Ha ennek árát egy-két év alatt letörlesztette, akkor építtet, törlesztésre, s tíz-tizenöt év múlva nyolc-tízezer dollár értékű háza van, tehermentesen. Az ilyen munkás már minden ízében polgárnak érzi magát; ha közép- vagy keleteurópai származású, az esetben olyankor, mikor „elvtársak” között van, még szocialistának vallja ugyan magát, de magában már mélységesen lenézi a proletárokat, büszkélkedik a bankbetétjével, csekk-könyvecskéjével, a hitelével s a gazdag emberekkel való ismeretségével. De az union mellett még kitart, mert az kenyeret biztosít neki a kollektív szerződések révén.

     Elég gyakori dolog, hogy a kollektív szerződésben foglalt magas munkabéreket egyik fél sem respektálja Pl. ez idő szerint az ács-iparban hivatalosan 6-9 dollár a napi munkabér; mivel azonban kevés a munka, a munkáltató 4-5 dollár munkabért ajánl fel s ezért annyi munkást kap, amennyit csak kíván. Ha jön a szakszervezeti ellenőr, a munkások mind azt vallják, hogy a kollektiv szerződés szerint fizetik őket; ez azonban nem felel meg a valóságnak. Más a helyzet a kőműves iparban.

Ez az iparág évtizedek óta az olaszok kezében van s tőlük nem is vehető el egykönnyen, mert az olasz-amerikai kőműves valóságos művésze a mesterségének: a legkevesebb anyagból a legszebb munkát hozza létre; igaz, hogy az anyag, amelyet felhasznál, a legkitűnőbb minőségű, - de azzal más, aki nincs a munkának ehhez a fajtájához szokva, nem tudna bánni. A bevándorlás erős korlátozása következtében nem jön annyi kőműves Olaszországból, mint azelőtt s emiatt munkáshiány van a kőműves-iparban. Ezt a helyzetet a union annyira kihasználta, hogy ma már 12-14 dollár a téglarakó kőműves napibére, s csak egy-két dollárral kap kevesebbet a vakoló kőműves. Évek óta félbemaradt iskolaépületeik jelzik New-Yorkban a kőműves-hiányt.

     Egy-két jólfizető iparágról nem szólva, 24-48 dollár a szakmunkás heti keresete s 12-24 dollár a nem képzett szakmunkásé. Ha nőtlen a munkás, gondtalanul megélhet; ha nős és családos, csak a heti 30 dolláron felüli keresetét tudja megtakarítani. Amíg gyermek nincs a háznál, rendesen az asszony is munkába jár. A nők keresete azonban siralmas, a 12-14 dolláron felüli munkabér a nőknél már egészen kivételes. De heti 12 dollár is valami, ha a férjnek is van keresete.
Az alkalmazott munkás csak akkor lesz önálló iparos, ha erre nagyon kedvezőnek látja a helyzetet; ha pedig a helyzet kedvező, akkor az önálló iparűzés a gyors meggazdagodásnak válik forrásává. Az amerikai iparos ugyanis nagy haszonra dolgozik: ahol ő két dollárt fizet valamely munkáért az alkalmazottjának, ott hat dollárt számít fel a megrendelőnek. A ház körül a legkisebb dolog is, amihez iparost kell hívni, igen sokba kerül. Emellett az úgynevezett „megbízhatóságról” beszélni se lehet: csak szemre dolgoznak, rendetlenül és sohasem a megígért időpontban. Ha az önálló iparos jól választotta meg letelepedésének helyét és a környéken valamennyi ismeretsége is van, sokkal gyorsabban gazdagodhatik meg, mint a kereskedő. Csúf vonása az amerikai munkáséletnek, hogy a friss bevándorlót, aki még mindenben tájékozatlan s érdekeit védelmezni nem tudja, lelketlenül kiuzsorázzák, különösen ha még az ország nyelvét sem ismeri. Ezen Amerikában senki sem ütközik meg; mindenki arra gondol, hogy „ő is úgy járt, mikor még zöld volt”, s azt tartja igazságnak, ha más is a keserű tapasztalatoknak ugyanazon az iskoláján vergődik át.

     Amikor a friss bevándorló már bejut a szakegyesületbe, valamelyes védelemre csak attól az időponttól kezdve számíthat. Azt, aki a munkás helyzetével visszaél, másként nem lehet megbüntetni, mint a bojkottal, s ezt az eszközt alkalmazza vele szemben az union.

Senki sem veszi magára annak az ódiumát, hogy ő a munkásokkal szemben, „unfair” – azaz inkorrekt. St. Paul városában J. C. Otis ügyvéd megbízta tizenhárom éves fiát, hogy hozza rendbe a kertet a ház előtt, – ezért a munkáért kapni fog egy quartert. (Egy quarter, olv. „kvóder”, 25 cent.) A fiú rendbe hozta a kertet s este jelentette az apjának, hogy minden rendben van; várta megígért quartert, de a papa azt mondta, hogy „most nincs aprópénze”. A papának másnap este se volt aprópénze. Harmadnap reggel a fiú elővett egy nagy kartonlapot és nagy betűkkel rárajzolta a következő hirdetés-szöveget: „T. C. Otis ügyvéd inkorrekt a munkásosztállyal szemben.” Aztán spárgát fűzött a kartonlapba, az így hevenyészett hírdetőtáblát a nyakába akasztotta és kiment az utcára a ház elé sétálni. Amikor a papa látta, hogy a fiú hirdetése a járókelők között nagy feltűnést kelt, - behívta a fiút és kifizette neki a quartert.

A munkással nem lehet tréfálni, - meg kell adni neki azt, ami az övé, s ennek tetejébe még meg is kell becsülni. Egész Amerika megüli a „labor day” ünnepét, minden évben szeptember első hétfőjén. Ilyenkor általános munkaszünet van, a munkások kirándulnak vagy családjuk körében pihennek. És mert jogaikat mindenki fenntartás nélkül elismeri, Amerikában ismeretlen fogalom a „vörös május”. A labor day ünnepén az amerikai munkás vidám s örül a saját életének, - május elsején az európai munkás haragszik és szidja a többi társadalmi osztályt. A két világrész valóban nagyon messze esett egymástól.

/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 119 - 130. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf

segítségével/