Az igazi Amerika / 5.

AZ ÚJSÁG

      Az amerikai a maga sajtóját a világon a legelsőnek és legtökéletesebbnek tekinti. Ezzel szemben hamar rájövünk Amerikában, hogy a sajtónak a közügyekre gyakorolt hatása rendkívül csekély. A villamos áram bizonyos feszültség mellett halálos; az óriási nagy feszültségű áram azonban, csodálatosképen, ártalmatlan az emberi szervezetre. A sajtó is, fejlődésének bizonyos fokán, roppant hatást gyakorolhat, a rendkívül fejlett sajtónak a hatása azonban már csaknem a semmivel egyenlő. Az amerikai ugyanis csak megnézi az újságot, de el nem olvassa. A New-York Times egy számának végigolvasásához 24 óra nem elegendő.

Az átlag amerikai pedig naponkint csak két-három percet fordít újságolvasásra. Az újság közleményeinek címe úgy van megfogalmazva, hogy a címben benne kell lennie a tartalom lényegének. A cikknek néha három-négy címe is van, a második, harmadik stb. cím már a legfontosabb részleteket is elárulja a tartalomból. Az olvasó egy perc alatt végigfutja az első címeket s ha valamelyik cikk esetleg nagyon megragadja a figyelmét, azt az egy cikket gyorsan el is olvassa s azután az újságot eldobja. A villamos vasúton igen sok utas nem is vásárol újságot, hanem felveszi azt, amelyet a szomszédja eldobott. A közlemények óriási bősége arra való, hogy minden foglalkozású és minden műveltségű ember megtalálhassa a lapban azt, ami őt érdekli. Egy nagy napilap egymásután öt-hat vezércikket is közöl ugyanabban a számban, hogy akit az egyik kérdés nem érdekel, az bölcs dolgokat olvashasson egy második vagy harmadik kérdésről. A közleményeknek ez az óriási bősége semmisíti meg a lapok hatását: senki nem törődik vele, bármint írnak is róla a lapok, mert az újságokban annyi közlemény van, hogy egyetlen közlemény sem kelt általános figyelmet. Valamint a Bakony sűrűjében van legnagyobb biztosságban az útonálló, a „leleplezett” emberre nézve is annál kedvezőbb, minél több szenzációs cikk veszi körül az ő személyére vonatkozó közleményt.

      A sajtónak persze nemcsak rendőri szerepe van, hanem nemes eszméket és nagyszerű terveket is propagálhat. Azonban ezt a munkát sem végezheti hatásosan, ha túlhajtásba viszi. Az amerikai különben is nagyon önfejű: nem szereti, ha bírálgatják, ha pedig tanácsot adnak neki, egyszeriben dühbe jön. Bármily hihetetlenül hangzik is: a hirdetésnek ma már nagyobb az ereje, mint a legszebben megírt cikknek.

      Annak, hogy idáig fejlődtek a dolgok, természetesen nagyon sok előzménye van. Annak a nagy erkölcsi befolyásnak az elvesztésében, mellyel az amerikai sajtó ötven-hatvan évvel ezelőtt még dicsekedhetett, magának az amerikai sajtónak is része volt. De ha elfogulatlanul akarunk erről a fontos kérdésről beszélni, akkor meg kell állapítanunk, hogy az amerikai sajtónak a mai színvonalig és a mai formákig való fejlődése a körülmények természetes következménye volt. Lássuk például a politikának és a sajtónak egymásra hatását. Ezt a mi európai doktrínáink szerint megítélni nem szabad. Alapvető különbségek vannak az európai és az amerikai politika között s ezek között legfontosabb, hogy Amerika nem fogadta el a felelősségi rendszert. Abból, hogy az amerikai kormány az amerikai parlamentnek nem felelős, következik az is, hogy az amerikai népnek a felelősségről egészen más nézetei vannak, mint az európai népeknek, s ennek millió következménye van az amerikai életben. Amerika azt hiszi, hogy az európai felelősségi rendszer csak képmutatás és népcsalás, és hogy a kormányok csaknem mindig urai a parlamenti többségnek, a parlamenti ellenőrzés tehát valójában dajkamese. A parlamentek, illetve parlamenti többségek csak egészen középszerű, vagy kis egyéniségekből álló kormányokat irányíthatnak, de nagy államférfiúi egyéniségeket soha. A könnyen meghamisítható és könnyen kijátszható parlamenti felelősség elve és kormányzati rendszere Amerikának nem kell. S ha a parlament nem vonhatja felelősségre a kormányt, az európai sajtó felelősségrevonó módszerét az amerikai sajtó sem alkalmazhatja, mert ezt az amerikai nép nem kívánja tőle. Az amerikai politikai felfogás sok más dologban is különbözik az európaitól, például másként gondolkoznak a politikai erkölcsökről. Ha egy európai politikus száz aranykorona erejéig törvénytelen előnyt húz a hivatalából, az igen nagy hiba s a politikust meg is buktathatja. De ha egy európai politikus vagy természetes butasága vagy tudatlansága következtében megtett vagy elmulasztott intézkedéseivel száz millió aranykorona erejéig kárt okoz az államnak vagy a népnek, az még nem nagy baj, ettől az illető még miniszter is maradhat s feltétlenül igényt tart a gentleman (úri ember) névre. Nos, ez olyasvalami, amit az amerikai éppen úgy nem tud felfogni, mint ahogy mi nem tudjuk megérteni az amerikai közéletnek igen számos jelenségét. De az amerikai sajtó szerepét és működését ezek a felfogásbeli differenciák nagy mértékben befolyásolják. Az európai politikában oly gyakori apró kis piszkosságokat az amerikai sajtó figyelmére sem méltatná, mert ha tollára venné is, hatást nem keltene vele. Az amerikai bölcsen tudja, hogy a politikusok között is vannak csirkefogók és panamisták, s hogy bizonyos százalékuk korrupt ember; de Amerika a közügyekben az átlagot nézi és a végeredményt tekinti s ha a kormány és a parlament az ország ügyét nagy dolgokban előbbre viszi, a kisebb-nagyobb kisiklásokkal a nép nem sokat törődik. Üzletileg fognak fel mindent: kár, költség, panama, lopás, biztosítási díj, adó stb. levonandó az üzleti eredményből s csak az a fő, hogy minél nagyobb legyen ezek levonása után a tiszta haszon.

       Az ily légkör az európaitól persze különbözik. De valamint a levegő betölt minden üres teret, amelyhez hozzáfér, az amerikai légkör is betölt mindent az amerikai közéletben s az amerikai felfogás nemcsak az ország kormányzásában, hanem az egész igazgatásban, a községek és részvénytársaságok életében is egyaránt érvényesül. Ha ezzel szemben az amerikai sajtó Cato censori szerepét akarná játszani, az legelőször is nevetséges anachronizmus volna s teljesen célját tévesztené.

       Az amerikai sajtó-politikát nagyon befolyásolja a jognak és a társadalmi életnek az európaitól való különbözése is. Amerikában sajtótörvény nincsen, mert egy amerikai nem tudja elképzelni, hogy egy sajtótörvény miért volna szükséges és miről volna jó? És Amerikában nagyon sok dolgot, ami Európában vétség, egyszerűen csak szamárságnak tartanak. Ilyen pl. a „sajtó útján elkövetett becsületsértés”. Attól, hogy egy neveletlen fickó az utcán vagy az újságban neveletlen szavakat használ valakivel szemben, az illetőnek becsülete kisebb nem lehet; az ilyen sajtóvétség kellemetlen lehet, mint az autó bűze, de annak, aki kimegy az utcára, erre el kell készülve lennie. S amíg valakiről csak azt írják, hogy tolvaj, vagy sikkasztó, - ez csak levegő; az ilyen szó csak akkor válik komollyá, ha azt is meg mondja valaki, hogy a tolvaj vagy sikkasztó hol, mikor, miből és mennyit lopott vagy sikkasztott? S ha nem tud bizonyítani a rágalmazó, elveszik a vagyonát s évekre becsukhatják. Mivel a gúnyos, csipkelődő és sértegető hang teljesen „ártatlan” és hatástalan, és mivel az első nem eléggé bizonyított komoly vádaskodás esetén elvehetik a lap egész vagyonát s a szerzőt és szerkesztőt évekig tartó kényszermunkára ítélhetik; az amerikai sajtó az egész politikát másként kezeli, mint az európai sajtó. Ez azonban világért sem jelent salvus conductust az amerikai panamisták és erőszakos politikusok számára, csak éppen más módszerekkel kell az amerikai sajtónak dolgoznia.

       Az idegennek a szemében legfeltűnőbb az a lenézés, mellyel az amerikai sajtó az egész politikai életet kezeli. Az Egyesült Államok elnöke mintha üvegszekrényben laknék: minden mozdulatáról tudomást vesz a sajtó, mely soha nem tanúsít iránta több hódolatot, mint bármely tisztességes polgár iránt. Mikor az elnök felesége a Fehér Házból átszökik a szemközti házba, a „beauty parlorba”, egy pár óra múlva már minden lapban benne van az egész Amerikában, hogy mennyit fizetett a hajának és az arcának kifestéséért, hogy a jövő héten vasaltatni fogja arcának néhány ráncát és hogy „megint” nem adott egy cent borravalót sem. Az elnök hatalma óriási, de tekintélye pontosan csak annyi, amennyit a sajtó hagy neki. Ha Hardingné spekulált a börzén, a lapok nem kritizálták, de megírták, s amikor Wilson haldokolt, a lapok szépen leírták azt az „idegen kiejtéssel beszélő hölgyet”, akinek nem volt szabad bemennie a Wilson-házba, de szemben az utca túlsó oldalán ott állott és könnyezett ...
S Coolidge dicsősége tetőpontján állott, mikor négy-ötszáz soros cikkekben az összes lapok megírták róla, hogy mint az Egyesült Államok alelnöke, 250 dolláron alul nem szólalt fel a leghazafiasabb ünnepségen sem.

       A politikusok, kormányzók, polgármesterek beszédeit megbírálja a lap, hogy e megnyilatkozások mennyire érdeklik a közönséget? S ha a beszéd érdekessége nagy, csak akkor foglalkoznak vele. A szerkesztőségeket abban, hogy mit fogadjanak el érdekesnek, befolyásolni nem lehet.

A politikust csak oly lap szolgálhatja, melynek az illető politikus a tulajdonosa. Nemcsak a politikus, de maga a parlament sem várhat a sajtó részéről semmi figyelmességet; a parlament üléséről csak akkor közöl tudósítást a sajtó, ha az ülés tárgya iránt az egész ország már előre is érdeklődést tanúsított s a felszólalók közül csak azoknak a nevét említik, akik vagy nagyon szenzációs dolgot mondottak, vagy pedig nagyon ismert nevű emberek. Pártértekezletekről s a klubokban történtekről soha nem közölnek tudósítást. Az amerikai sajtó egy jelentéktelen, üresfejű politikust soha nem fúj fel „közéleti nagysággá”. Választások előtt természetesen megrohanják a politikusok a lapokat s közölnek is róluk mindent, amit csak kivánnak, - de pénzért. S a közlemény végére, nehogy a közönséget megtévesszék, odateszik a figyelmeztető megjegyzést: „Fizetett közlemény, X. Y. érdekében”. Különben nemcsak választás idején, hanem minden nap köteles minden lap a postahivatalnak átadni egy olyan lappéldányt, amelyben minden fizetett közlemény pontosan meg van jelölve; e célra a lapok gummibélyegzőt használnak „Paid for” felírással. A valóságot eltagadni nem szabad, mert a valóság könnyen kiderül s büntetése - börtön. Ennek a rendszernek az a következménye, hogy ha egy kiváló politikus belemegy valami harcba vagy agitációba, ügynököt, „publicity agent”-et kell fogadnia, aki pénzért kieszközli a lapoknál, hogy a nagy politikus agitációs körútjáról a lapok egyáltalán tudomást vegyenek. Még világszerte ismert nevű, kitűnő szónokok is ily módon jutnak nyilvánossághoz.

Mikor Amerika 1917-ben hadat üzent a németeknek, New Yorkban az idegenek óriási izgalommal várták, hogy a hadüzenet dolgában mit fog határozni a kongresszus? Öt óra tájban jelent meg az Evening Journal, homlokán ökölnyi veres betűkkel a szenzáció: GIANTS WIN — igen, a Giant-ok (Óriások) csapata megverte a Yankok csapatát az aznapi baseball-mérkőzésben! Milyen csekélység ehhez a nagy eseményhez képest az, hogy Amerika átküld három millió embert Európába és százezer fiát a csatatéren fel fogja áldozni! Ez nem érdekelte ama végzetes áprilisi napon az amerikaiakat, - de egy „nagy métamérkőzés” az egész nemzetet izgató esemény volt? Nem egészen: New Yorkban érdekelt a verseny másfél millió embert, s ez volt a lapokra nézve irányadó, egyszerűen azért, mert a többi öt millió newyorki lakost a maga üzleti és magánügyein kívül egyáltalán semmi sem érdekelte. Az amerikai szerkesztőnek ismernie kell a közönséget, mert ha nem helyesen ítéli meg, hogy mi érdekli a népet, megbukik a lapja. Politikával untatni a népet valóban nem lehet. S ehhez mindjárt hozzátehetjük, hogy az európai dolgok Amerikát sokkal kevésbbé érdeklik, mint minket, az amerikai dolgot. Politizálásunkat nem veszik tudomásul, még az angolokét és franciákét sem, s csak annyiban foglalkoznak Európa válságával, amennyiben ez a válság érinti azt a kérdést, hogy az európai piacok mikor lesznek már képesek az amerikai árúkat befogadni, illetve megfizetni.

       Amerikának országos sajtója nincsen; nincs olyan lap, melyet az Egyesült Államok minden részében ismernének. Az ország keleti felében domináló lap a New-York Times, de a középső és a nyugati államokba már csak egy-két száz példány jár belőle. Még a legnagyobb lapnak a földrajzi területe sem nagyobb, mint a mai Magyarország s a chicagói lapok a newyorki eseményekről kevésbbé rendszeresen vesznek tudomást, mint például a budapesti lapok a berlini eseményekről. Lényegében: helyi lap minden amerikai újság. De azért a világ dolgairól az amerikai mégis összehasonlíthatatlanul jobban van tájékoztatva, mint az európai, mert igen sűrűn és igen sokat írnak a lapok mindazokról az országokról, melyek amerikai termékeket vagy árúkat fogyasztanak. Nagy figyelemmel kísérik Közép- és Dél-Amerikát, Canadát, Kínát, Japánt és Ausztráliát. Ezekbe az országokba gyakran küldenek riportereket, akik óriási cikksorozatokban feltárnak minden tudnivalót. A földgömbnek azt a harmadrészét, mely az amerikai érdekkörbe tartozik, nagyon jól ismeri az amerikai még akkor is, ha nem tudja is, hogy Koppenhága milyen országban van? (Ha csodálkozunk azon, hogy egy amerikai újságíró nem tudja, hogy Budapest Magyarországnak a fővárosa, rögtön feladják azt a kérdést, hogy Budapesten hányan tudják, hogy Cheyenne az Unió melyik államának a fővárosa”? A tudatlanság dolgában az amerikai rögtön a reciprocitás álláspontjára helyezkedik.) A lapok külföldi hírszolgálata a legjobb az egész világon. Szövetkezeti alapon tartanak fenn egy hírszerző irodát, melynek minden pénz rendelkezésére áll, ami csak szükséges. Az óceánon túlról, Európából és Ázsiából naponta mintegy százezer szót táviratoznak az Associated Press részére, s emellett minden nagy lapnak külön tudósítói is vannak a nagy metropolisokban. A Chicago Tribunenak Párisban van az európai hírgyűjtő irodája; az európai fővárosokból Parisba küldik a táviratokat, ahol tapasztalt amerikai újságírók megrostálják az anyagot s csak azt továbbítják Chicagóba, ami Amerikát valóban érdekli.

       De hát mi az, ami Amerikát érdekli? Csak az, ami Amerikával valami vonatkozásban van, ami Amerika érdekeire hasznos vagy káros lehet. A külföldi és az országos anyag a lapnak csak kisebb részét tölti meg, a hasábok nagyobb része helyi anyaggal telik meg. A helyi anyagban első helyen áll a sport, a tőzsde, az üzleti élet, a színház és a mozi s a társadalom szórakozásai. A bűnügyek természetesen mindent megelőznek. A riporterek légiója szaladgál ez események után, nem nagyon iskolázott fiatal emberek, akik mindenről bámulatosan keveset tudnak, de tűrhetően írják le az egyszerű bővített mondatokat s nem közönséges ügyességgel szemelik ki azt az embert, akitől az adott helyzetben információt és kioktatást kaphatnak. Az átlag újságíró, társadalmi helyzetét és keresetét tekintve, szánandó proletár, aki ha el nem pusztul nehéz pályáján, harmincöt-negyven éves korában elkezd vándorolni, egyre kisebb és kisebb vidéki városokba, egyre kisebb fizetéssel és egyre jelentéktelenebb munkakörrel. A nagy lapok képesek ezer dollárt fizetni Poincarénak, Jeritzának vagy egy rablógyilkosnak egy cikkért, de egy riporter, aki heti harmincöt dollár fizetésért napi tíz órát dolgozik, ha megbetegszik, előbb meghal, mintsem a lapjától egy centet kapna. Ennek következménye az, hogy minden újságíró cserben hagyja a lapját abban a percben, amelyben másutt többet kap. Ily helyzetben az amerikai laptól senki sem várhatja, hogy annyi lélek, annyi szenvedély és annyi tűz legyen benne, mint egy-egy európai újságban.

      Ennek azonban nem is érzi szükségét Amerika, ott az újság egészen nyíltan, kifejezetten és hangsúlyozottan üzlet, melynek tulajdonosa legelső sorban és legutolsó sorban pénzt akar szerezni. A szerkesztőség közleményei arra valók, hogy minél szélesebb körben keltsenek érdeklődést, de a közérdeklődés sem cél, hanem csak eszköz: minél többen érdeklődnek a lap iránt, annál több a hirdetés és annál nagyobb a hirdetésnek az ára. Ez a fődolog egy lapnál, s e tekintetben a lap kénytelen az őszinteség álláspontjára helyezkedni és nyílt kártyával játszani. New Yorkban százezer példány az a publicitás, amelynél már egyetlen nagy hirdető sem mellőzi a lapot. Csak kicsiny, szegény lapok kérnek hirdetést a cégektől, az a lap, melynek százezer példányát megveszi a közönség, már elvárja, (hogy a hirdető jöjjön őhozzá. Az új lapnál tehát a „circulation manager”, a terjesztési főnök a legfőbb személy; amint elérték a százezer példányt, már az „advertising manager”, a hirdetési főnök a legfőbb úr, mert ő szabja meg a lap üzleti politikáját. Mellettük a szerkesztő egészen háttérbe szorul s ezt gyakran éreztetik is vele. A nagy lapok, saját érdekükben közös ellenőrző irodát tartanak fenn a példányszám megállapítására, ennek az irodának a munkáját viszont a nagy hirdetők ellenőrzik. A törvény is kötelezi a lapokat, hogy minden félévben tegyék közzé: ki a lap szerkesztője, ki a tulajdonosa, ki a kiadója és mennyi a lap adóssága? Ha a lap részvénytársaság tulajdona, akkor fel kell sorolni mindazokat, akik a részvénytőkének több, mint két százalékát tartják kezükben. A napilapok ezenkívül azt is kötelesek, a kiadó esküje mellett és súlyos büntető szankció terhe alatt (közzétenni, hogy átlag hány példányban jelenik meg a lap? Mindezt nem a sajtótörvény írja elő, amely nincs, hanem a posta törvény. S a sajtónak legerősebb ellenőrzője a postatörvénynek az a paragrafusa, amely szerint csalás esetén a postát ki kell hagyni a játékból. Aki valamely újságközlemény segítségével (akár hirdetés segítségével) valakit megcsal, súlyos büntetésben részesül.

A lapok tehát felelősek a hirdetések tartalmáért is: nem közölhetnek oly hirdetést, melyről be lehet bizonyítani, hogy csalás van benne. A nagy lapok tehát cenzúrázzák a hirdetéseket s az apró hirdetéseket kivéve, melyek könnyen ellenőrizhetők, csak ismert és akreditált hirdetési ügynöktől fogadnak el hirdetéseket. Persze, igen sok esetben még így is be lehet csapni az újságolvasót, mert az amerikai közönség a nyomtatott betűvel szemben végtelen naivitást tanúsít.

       Nagy érdeme az amerikai sajtónak, hogy állandóan és céltudatosan tanítja közönségét; a legelemibb dolgoktól kezdve a tudomány legnagyobb problémájáig, mindennel foglalkoznak a lapok ismeretterjesztő cikkei. A legkomolyabb napilapok is magyarázgatják az idegen szavak értelmét, a történelem eseményeit, a földrajzi tényeket, a biológia haladását, s a zsírfoltnak az abroszból való kimosásától kezdve a legújabb atomelméletig, mindennel foglalkoznak. A World esti lapja naponkint közöl egy-egy egyetemi előadást is, rendszerbe foglalva. Például tizenöt napon át tizenöt előadást közöl a telkek és házak jelzálog-ügyeiről, utána tíz előadást a költészet elméletéből, majd egy előadássorozatot a kerti talaj helyes megmunkálásáról, az emberi bőr anatómiájáról, élettanáról és helyes ápolásáról stb., stb. A napilapok vasárnapi mellékletei (Magazine (Section) az irodalmi, tudományos és művészeti ismeretek, a háztartási tanácsok és a humor valóságos tárházai.


/Dr. Szabó László: Az igazi Amerika, 43 - 52. oldal, szöveg a http://mtdaportal.extra.hu/books/tapay_szabo_laszlo_az_igazi_amerika.pdf
segítségével/