Magyarországon nem sokat tudunk a valdensekről. Első köztársasági elnökünk, Göncz Árpád kisregénye Sarusok címmel egy valdens prédikátorról szól. „Eretnek nincs, ha inkvizítor nincsen…” szól az írás egyik fő üzenete, - „üldözött és üldöző egymás igazát igazolja”.
Ha ma valaki az olasz-francia határvidéken található Cotti-Alpok valdens völgyeibe látogat számos meglepetésben lesz része. Nemcsak a valdens hitre tért Kossuth Lajos személyi papírjait és nagy alakú portréját nézheti meg Torre Pellicében, a Valdens Múzeumben. Ellen White, A nagy küzdelem című írásának francia és olasz nyelvű változata is a vitrinben van kiállítva, mivel – ahogy helyi idegenvezetőm 25 éve mondja nekem – senki nem írt olyan szépen a valdensekről, mint ő (E.G. White: A nagy küzdelem/A valdensek c. fejezete).
Jelmondatuk: LUX LUCET IN TENEBRIS – áll címerükben (A világosság világít a sötétben). Utalás az ige világosságára, a testté lett Jézus Krisztus iránti tiszteletükre, hozzá való ragaszkodásukra (János ev. 1. fejezet). Címerükben központi helyen van a Szentírás, amin áll a világosságot adó szövétnek, körülötte hét csillaggal (Jelenések 1. fejezet). Nem csak az igazság tekintélyének forrására utalás ez – a Biblia, és a „világ világossága” Jézus -, de arra történelmi küldetésre is, ami a két advent között Krisztus követőire vár. A különböző korokban élt hívők, Szentíráshoz hű közösségek „csillagai” veszik tehát körül Isten Igéjét.
Ősiségüket a történészek elsősorban Valdó Péterre (1170-es évek evangéliumi szegénységi mozgalma) vezetik, azonban egyes források, az államvallássá váló kereszténység koráig mutatnak vissza. Nem, mint valdensek létezhettek még ekkor, de a Róma hatalmi kereszténysége elől hegyekbe húzódó egyszerű követők csoportjait alkothatták, akiknek a természet nyújtott menedéket (lásd. Wylie – első fejezete). Az Alpok francia és itáliai részén – hágókkal elválasztva – egyaránt közösségeket alkottak. A 13. században helyi rendeletekkel léptek fel apostoli egyszerűséget és igei megújulást sürgető misszióik ellen. Zsinati döntések nevezték őket eretnekeknek, hogy a 14. századtól azután elkezdődjék intenzív üldözésük és kiirtásuk.
Az egyházban található világiasság, pompa mellett is jobban zavarta őket az emberi hagyományok, tanítások uralomra jutása. Hitték, hogy a Szentírás minden igazság forrása, vagy, hogy a bűnök rendezése imában Istennel, egy személyes kapcsolódás nyomán bármikor megtörténhet. A hit Krisztusban elegendő az egyházi tekintély és hierarchia találmánya helyett. Az egyház tagjai egyetemesen „Krisztus papjai”, mint arról maga Péter apostol is ír. Miközben tehát Európa nyugati felének kereszténységét egyetlen nagy vallási rendszer igyekezett meghatározni, ők a jézusi egyszerűség és hit képviselői igyekeztek lenni. Nem véletlen, hogy sorsuk is ennek megfelelően az üldözés és mártíromság volt.
Talán a leg nevezetesebb – John Milton versében is megörökített - története ennek az 1655-ös húsvéti piemonti vérengzés. Több, mint tízezer valdenset mészároltak le a hegyi havasokban. Az oda menekülők, akár asszonyok, gyermekek voltak ugyanúgy a kegyetlen mészárlás áldozataivá váltak, mint a falvakban maradók. A Torre Pellice – a valdensek „fővárosa” – felett álló Castelluzo csúcsáról százával lökték a mélybe a hitükért menekülőket.
Az 1680-as években egy újabb üldözési hullám miatt Svájcig menekültek az Alpok legmagasabb hegyein keresztül. Mintegy háromezren hagyták el a szülőföldjüket, hogy életüket mentsék. A kiürített falvakba később 900 fő kísérelte meg a visszatérést. A „dicsőséges visszatérés” 600 embernek sikerült. Az ottani tél és egy téli gyalogos Svájc-Itália utazás nehézségeit aligha tudjuk elképzelni. Két-három méteres hóban, fagyos szélben tették meg az utat – kerülve a hatóságok által ellenőrzött utakat.
Üldözött kisebbségként időről időre, egy-két ezerre is lecsökkent a létszámuk, majd mire végre újra 10-15 ezren lettek, újabb üldözési hullám tizedelte meg őket. Két évtizednyi békeidőszak után – az 1600-as évek végén – gettóba kényszerítik őket. Itáliában az 1500-as évek közepén már Velencében is volt gettó zsidóknak fent tartva. A valdenseknek 1600 méteren húzták meg a határt- e felett kellett élniük. Ha figyelembe vesszük, hogy ezen a magasságon csak az év három hónapjában olvad el a hó teljesen, elképzelhetjük milyen kihívással találták szembe magukat. Ebben a rövid időszakban kellet megpróbálniuk az év egészére nézve gondoskodniuk magukról egy olyan tájon, ahol kevés termőterület és sok szikla teszi nehézzé még az állattartást is, nemhogy a földművelést. Ma is látható, ahogy az ott élő kései valdens utódok néhány négyzetméternyi területeket tisztítanak meg a kövektől és tesznek termővé – körülkerítve próbálva védeni termésüket a vadaktól.
A gettóba kényszerített családok gyermekeit a keresztény térítés jegyében rendelettel szakították el szüleiktől, hogy hegyek tövében fekvő településeken neveljék az igaz hitre. Drámai volt az 1700-as évek kezdete számukra. A katolizálás jegyében ekkor építik a legtöbb a katolikus templomot a völgyekbe – mindez itt Európa szívében, Róma és Svájc között.
Egészen a Nagy Francia Forradalomig tartott a valdensek elnyomása, amikor ismét lélegzetvételnyi szünethez jutnak. A 17. századtól Európa nem reformált hitű fejedelmei, uralkodói közül többen tiltakoztak az elnyomás és öldöklés e történési ellen – olykor eredménnyel. Legfeljebb időszakosan leállított, felfüggesztett üldözések volt a válasz. A valdenseknek hitük szabad megélésére, továbbadására egészen a 20. század második feléig kellett várniuk. Milyen megrázó adatok és számok ezek.
Ma mintegy harmincezer itáliai és tízezer fős argentin valdens egyház létezik a szórványokban a világ számos más pontján található kisebb közösségeken kívül. Egykor Európa szinte minden országában közösségekkel rendelkeztek, egészen a keleti határokig, sőt azon túl is.
A Bibliát tartották hitük kizárólagos forrásának. Másolták, kutatták, fejből megtanulták egyes részeit és szóban és írásban is megosztották. Azt mondták, hogy a Biblia megőrzésének egyik legbiztosabb módja a fejből megtanulás – nem tudják elvenni az embertől. Elosztották maguk között, hogy ki, melyik iratot tanulja meg. A legfontosabb iratoknak az evangéliumokat tekintették, de a teljes írást használták. Hitvallásuk minden jel szerint egységesen megfogalmazott formában nem volt. Ha valamit mégis annak tartottak, az leginkább Krisztus Hegyibeszéde volt (Máté 5-7. fejezetei). Azt mondták, hogy ebben minden megtalálható, ami Isten üzenetének a lényegét alkotja.
Teológiai képzésük hat hónapos időszakot ölelt fel. A tanulókat elsősorban misszióba küldték, erre készítették fel. Egyszerű hegyi „misszió-központot” kell elképzelnünk („barba-iskola”, misszionáriusaikat, tanítóikat „barbáknak” nevezték – a barba szó jelentése szakál), néhány négyzetméteres szoba, kőasztallal – kőből volt a padlózat, a falak, de még a tetőn a cserép helyett is hasított kőlapok voltak (erős gerendázat és masszív kőfedél állta a téli hó nyomását). Európa országaiba bocsátották el a kiképzett diákokat.
Vándorkereskedőkként járták Európát, értékesebb kelméket, ékszereket árusítva. Becsületes üzletfelekként ismerhették meg őket az emberek, akiknek azonban a materiális portékánál mindig volt több is. Ha nyitottság volt rá megosztották keresztény reménységüket, elmondták az evangélium vigasztaló, bátorító üzeneteit. Saját maguk által készített Szentírás másolatokat ajándékoztak az érdeklődőknek. Tudták, hogy életükkel fizethetnek e vakmerő tettükért, ezért nagyon tapintatosnak és körültekintőnek kellett lenniük. Az evangélium kincsét azonban többre tartották kényelmüknél és biztonságuknál. Ez adott erőt szavaiknak és ez tette egyedülállóan eredményessé a valdens missziót.
Magyarországra is érkeztek valdens kereskedők, bár név szerint nem maradt fenn róluk semmi. Sopronban alapítottak kis közösségeket, egész addig, míg az inkvizíció el nem üldözte őket. Házaikat lerombolták.
Arra alkalmas fiataljaikat a féléves barba-képzés után gyakran küldték nagy európai városok iskoláiba, egyetemeire tanulni. Tudták, hogy az evangéliumnak mindenhova el kell jutnia, ezért ha védelmet a hegyekben keresnek is, nem zárkózhatnak be oda. Jézus imájának szavai, amit Atyjához mondott követőiért a fülükbe csengett: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól” (János ev. 17. fejezet). Az így kiküldött diákok egyszerre voltak tanulók és tanítók. Az egyetemeken olyan társadalmi rétegeket értek el, akiket máshogyan nem tudtak volna megközelíteni. Hitük elég erős lehetett ahhoz, hogy ne rendítse meg őket a vallási-filozófiai spekulációk gazdagsága. Ugyanakkor személyes kapcsolataikon keresztül életük és szavaik üzenete egymást erősítően hathatott. Ez a „valdens-missziós” módszer olyan helyeken is eredményes lehetett, ahova másképpen az evangéliumnak nem volt útja. Lényege nem a megtévesztésen alapult, hanem az előítéletek eloszlatásán és a személyes kapcsolatokon.
Cseh-morva területeken éltek olyan valdensek, akik nemcsak a Hegyibeszédet, de a Tízparancsolat hetedik napi szombatjának heti nyugalomnapként megünneplését is komolyan vették. Kereszténységüket a dogmák helyett sokkal inkább a megélt vallásosság jellemezte. Szorgalmas egyszerű hétköznapi élet; békés emberi, családi kapcsolatok a Tízparancsolat jegyében és az ellenség szeretete; keresztény reménység az e világi múlandó dolgok helyett Isten országában és Jézus dicsőséges szabadító visszatérésében. A gyónásban való emberi, egyházi közvetítő szerepet, az egyházi szentségeket olyan hagyományoknak tekintették, amik csak bonyolultabbá teszik Isten és ember közösségének megélését. Ugyanígy elítélték az egyház halálon túli élettel kapcsolatos spekulatív tanításait és a pokol riadalmaival való fenyegetést. Mivel nem találták meg ezeket a Bibliában, tagadták ezek tekintélyét és kérték az egyházi és világi hatóságokat, hogy hagyják hitük szabad gyakorlását.
A hangsúly a szeretet megélésén volt. Jézus Krisztus egész programbeszédének középpontjában ez az elv, törvény – az önzetlenség szabálya húzódik. Jézus Hegyibeszéde a Bibliában feljegyzett leghosszabb prédikáció a Mestertől, amelyben helyes fénybe állítja a hit, az istentisztelet és a felebaráti viszonyulás ószövetségi tanításait. Kezdete a Boldogmondások pontosan kifejezi, hogy mi a fontos Istennek velünk kapcsolatban. Az a lelki öröm, békesség, aminek útján járva az ember értéket vihet a jellemébe, életébe és kapcsolataiba.
Ez az üzenet, meghívás – „boldogok” - volt a 12. századi valdó péteri valdens ébredés zászlójára tűzve is. Miután a tehetős, életörömöket habzsoló Valdó egy kedves barátja születésnapján szentanúja az ünnepelt váratlan halálának mélye megrendül. Minden értékét veszti, mindem múlandó, ami csak körül vesz bennünket és mi magunk is. Nem tudja korábbi életvitelét folytatni, ezért az evangéliumi változást választja. Más gondolkodás, más célok, önhit helyett istenhit. Meggyőződésévé válik, hogy a lelki változásoknak külsőleg is meg kell mutatkoznia, így felhagy korábbi életvitelével. A „lelki szegénység” boldogságát az e világi egyszerűség választásával, a mulatozás, vagyonról való lemondás békéjével ötvözi. Kincseit a szegények megsegítésére fordítja, prédikációiban megtérésre, saját szegénységünk és Istenre utaltságunk belátására hívja hallgatóit. Mindenét eladja és szétosztja – mozgalmát a lyoni szegények mozgalmaként ismerjük meg. Teológiájuk alapja Istennel, majd emberekkel való kapcsolatunk rendezése, ahogy arról a boldogmondások is tanúskodnak: belátással, szelídségben, megbocsátásban, könyörületben – inkább elviselve a rosszat, mint elkövetve.
A Szentírás használata a valdenseknél nem a szép prédikációkban merült ki. Többnyire egyszerű emberek voltak, nem ékesszóló tanítók. A mindennapi életben igyekeztek megélni Jézus szeretet-törvényének a követését.
Az állandó háborúskodás, otthonaik és családjuk védelmezése állandó kihívást jelentett kereszténységüknek. Torre-Pellicében, a Valdens Múzeumben járva számos kép ábrázolja az ellenük elkövetett vérengzéseket, ezért is meglepő, amikor a tárlat egy történeti dátumától a valdensek fegyvereit láthatjuk kiállítva. Az önvédelem eszközei mellett lőszerszámok, puskák is láthatók. Mi vitte rá a valdenseket ezek használatára és egyáltalán hogyan is viszonyultak ezekhez az eszközökhöz?
A feljegyzések szerint ötévszázadnyi kegyetlen mészárlás után alkalmaztak ők is állásaik, hegyi hágóik védelmében fegyvert – önvédelemből. Nem támadtak senkit, az eszközök használata közben minden felesleges gyilkolást igyekeztek elkerülni. Feljegyzéseik bőséggel tartalmaznak beszámolókat, amikor Isten különleges a természet erőivel (időjárási körülmények) óvta meg őket.
Ellenségeikkel mindig egyezséget igyekeztek először kötni. Tárgyalásokat kezdeményeztek, plusz adókat, költséges békefeltételeket is készek voltak magukra vállalni. Számos feljegyzés örökíti meg a világi és egyházi hatóságok sokszor becstelen nyerészkedő, szószegő hozzáállását. Ha ez nem járt sikerrel, akkor jött a harc sajátos felállásban. Néhány száz falusi férfi ellen (többnyire tucatnyian alkottak egy-egy csapatot csak) vonult 10-15 ezer páncélos savoya-i katona, a herceg zsoldosai.
A valdenseket lelkészeik tanították - a csatában mellettük álltak és óvták a vérengzéstől. Ha sikerült megvédeni állásaikat – terepismeretük akár tízszeres túlerőt is tudott ellensúlyozni – hálaadásra hívták őket, hogy ne bízzák el magukat, ne tulajdonítsák a győzelmet maguknak, és legfőképpen nehogy bosszúállókká váljanak. Az ellenség elkergetése engedélyezett volt, de a mészárlástól a lelkészek a csata közben is óvták a hívőket. A megsebesült ellenség megbecsülése és meggyógyítás kettős missziós céllal is bírt: segíteni a bajba jutott ellenségen, és visszaküldeni az övéihez, hogy mondja el: a valdensek nem akarnak háborút, ölést – pusztán békét és saját hitük gyakorlásának engedélyezését kérik. A zsoldosok pénzért jöttek az ártatlanok ellen pusztítani, és ingyen szeretetből kaptak életet, amikor „ellenségeik”, a valdensek elengedték őket.
Az első francia nyelvű, eredeti nyelvekből készült francia bibliafordítás is a valdenseknek köszönhető. Nem iskolázottságuk tette ezt lehetővé, de vágyakozásuk, ami nem ismert olyan áldozatot, amit ne adtak volna meg érte. 1532-ben Chanforanban döntötték el, hogy bármi áron készíttetnek egy anyanyelvű Szentírást. A reformáció híre hozzájuk is eljutott, néhány svájci reformátor személyesen is ellátogatott a völgyeikbe. 1529-ben már volt svájci Biblia, 1534-ben Luther is elkészül a teljes német Bibliával.
Bibliájuk, másolataik már korábbról is voltak, azonban a régi fordítások nehézkes szövege miatt is szükség volt egy új, reformált kiadás elkészítésére (végre nem a latin szöveg, hanem a héber-görög eredeti alapján).
Mai áron számolva mintegy 30 millió forintot kellett összegyűjteniük a bibliaikiadás minden költségének a fedezéséhez. Egyszerű hegyi emberek voltak, akik saját nyelvükön vágytak olvasni Istenről. A nyomtatás Svájcban készült, a fordítás a valdens völgyekben.
Nemcsak másolták és terjesztették, de őrizték is az igét. Mindennapi használatukban hosszabb rövidebb szakaszok voltak náluk, a zsoltárokból egy részlet, vagy az evangéliumokból jellemző módon. Az üldözések idején fejkendőt viselő asszonyok kulcskarikára fűzhető méretű bőrtokokban rejtettek el a hajukba fűzve értékes igerészleteket. A vándor misszionáriusok általában ruhájukba varrva őrizték a másolatokat. A Szentírás üzenetét hordozó iratok megőrzése – akár másolással, akár életüket kockáztatva elrejtésükkel mindennél fontosabb volt a számukra. Ha megtalálták, az iratot az eretnekkel együtt megégették.
A könyvnyomtatás előtt egy-egy Biblia felbecsülhetetlen értékű volt – mai mércével talán egy új autó árával ért fel. Még könyvnyomtatás után is 2-3 tehén eladása árán juthattak hozzá, ami akár fél, egy millió forintot is tesz.
A katolikus egyházfő nem is olyan régen ellátogatott Torre Pellicébe – oda ahol pápa még soha nem járt – és bocsánatot kért a valdensektől, az egyház által elkövetett, támogatott bűnökért (2015. júliusában). Komoly gesztus egy évszázadokon át kitartóan pusztított keresztény közösség felé.
Mégis elgondolkodtató, hogy a valdensek egyrészt már menet közben gyakorolták a megbocsátást, másrészt a meggyilkolt tömegeknek nem sokat számít egy ilyen bocsánatkérés. Akik, tették, azok már nem tudnak, és nem is akartak bocsánatot kérni, egyfajta „történelmi szükségszerűségből” öltek, a korabeli „egészen más viszonyok” között – ahogy ezt felmentőleg magyarázni szokták egyes történések. Ezzel együtt talán mégsem a gesztus maga – amit nem dolgunk megítélni, hiszen a szíveket csak Isten ismeri – vagy a bocsánatkérés erkölcsi logikája az igazi kérdés.
Gyakorlatilag az igazi dilemma alapja, hogy azok a hitelvi kérdések, amik a korabeli üldözéséket előidézték semmit nem változtak a mai napig. A megbocsátás bibliai alapelvei ugyanúgy nem változtak, mint az írás más tanításai – amik ellenében a kegyetlenségek, és a mögöttük álló hit- és hierarchia rendszer létezhettek. Amikor egy argentin származású – tehát a valdens közösséget jól ismerő - egyházi főméltóság bármilyen indítékból is érzékenységet mutat a saját egyháza által üldözöttek felé, az emberileg szép, de nem mutat túl önmagán.
Paolo Ricca, a 20. század még ma is élő legjelentősebb valdens teológusa szerint az igazi kérdés az, hogy a katolicizmuson belül a pápaságról és az egyházi hatalomról vallott felfogás változott-e. „Egy pápa nélküli katolikus egyház fel sem tételezhető, az már nem katolikus egyház” – jegyzi meg Ricca. Véleménye szerint egy keresztény megbékélés, egység útja aligha elképzelhető addig, amíg Róma a jézusi evangélium és szentírási tanításokon kívüli dogmák és szentségtan képviselője.
A valdens válasz méltó volt a katolikus egyházfő bocsánatkérésére: a völgyekben készült francia bibliafordítás egy hű másolatát adta ajándékba. Mert Krisztus igéje felette áll minden ember alkotta intézménynek, kinevezésnek, tanításnak és hatalomnak.
Az írás és kép a Valdens Akadémia facebook oldaláról származik. Engedéllyel. Köszönet érte.
