Megműtöttek

Tegnap megműtötték a visszereimet. Mindez a Városmajori Érklinikán történt.
Szép nap volt a tegnapi. A műtétet végül is altatásban végezték.
Az altatóorvos háromszor futott neki, volt betegségem, az epilepszia miatt az ügynek - hihetetlen kedvességgel faggatott, aranyba foglalt kedves asszony volt - mire mondtam neki, azt tesz, amit akar, magára bízom. Akkor már ott is volt az arcomon a maszk. Még számolni se számoltam, utoljára még hallottam a műtős fiú bátorító hangját. Két óra múlva, ébredeztem, de nem bódultam, hanem igen jó kedéllyel, lassan erőm telt, ami tartott két óráig, aztán nagyon megfájdult a fejem, nem is múlt el másnap reggelig, a hányingerről, hányásról ne is beszéljünk. Még két infúzió csöpögött belém, egy-két vénás gyógyszert kaptam és egy véralvadásgátló injekciót.

Betegtársaimra se lehetett panaszom. Nagyon kedvesek, édes emberek voltak. Egy néninek még segíteni is tudtam, hogyan kell megigényelnie állami támogatásokat a műtétje után.
Az orvosok, nővérek, műtősök magasan szakképzettek, magasan emberségesek és kedvesek voltak. Mintha csak érezték volna, hogy majd blogbejegyzést írok róluk.  Tegeződnünk is kellett.
Köszönöm nekik főképpen a szeretetüket. Amely minden beteg ember iránt megnyilvánul, hogy segítségükre legyenek. Ez a legszebb szakma, minden magyar bajával együtt.
Tehát a kórházzal szerencsém volt, így is lehet mondani.  Pedig ők Isten áldása. Áldja meg őket Isten!

Ma jöttem haza, immár itthon vagyok. Ágyban fekszem combtőig betekercselve. A lábam annyira nem fáj, így nincs szükségem fájdalomcsillapítókra, de a nyugalom kifejezetten jó neki. Várom, hogy majd teljesen felépüljek, és újra rohangálhassak. Várom, hogy tavasz legyen, és mehessek pecázni, és kipróbáljam önmagam a megújított lábammal és élvezzem az új fajta szabadságát, most már minden nyomás, fájdalom nélkül. Nagyon nagyon várom. 
Még három hét, és reméljük a legjobbakat. Tehát így vagyok.  Tehát itt vagyok. 

Isten áldjon mindenkit, köszönöm a sok drukkolást és imát!

bogi