Lábadozásom 5. napja

Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, 

hanem csak egy szóval mond, és meggyógyul a Te szolgád.

Egyedül.
Most teljesen egyedül vagyok itthon. A műtétem óta, egymásnak adták át a kilincset barátnőim, anyósom, anyukám, apukám. Főztek, mosogattak, bevásároltak, segítettek. Nem fárasztott, sőt. Szerdán, altatás után, sokkal nehezebben viseltem minden szöszmötölést.

Ó. Az ember leginkább önmagát fárasztja a legjobban. Most így, az ötödik napomon már szabadulnék a kötésemtől. Türelmetlen lettem. Pedig csütörtökig még viselnem kell. És még utána is, nappal akár két-három hónapig.

Gyógyulok. Lábamat most jó magasan felpolcoltam, hogy teljesen tehermentesítsem a térdízületeimet. Ugyanis, hogy mindennap átkötözzük a mostani kötés a térdemre tett nagyobb nyomást. Egyébként is, sem a kompressziós harisnyát, sem a fáslizást nem bírja a bal térdem. Önmagában nem. Még gyerekkoromban,  13 évesen, sikerült a szomszédunk padlásáról leszakadnom. Négy métert zuhantam. Teljes súlyomban elsőként a bal lábamra érkeztem, és hát ugyan nem tört el egyik lábam se, a csodával határos módon, de azóta nem az igazi. Tavaly nyáron, egy rossz motoros manőverezésem után, pedig egy alkalom szét is esett.

Van néhány fájdalom, ami a legfájdalmasabb.
Egy: szülésnél az erőszakos méhtágítás.
Kettő: Ha leesel a padlásról és szétmegy a lábad.
Három: ha egy rossz mozdulattól szétesik a térded.

Még volt egy negyedik fájdalom, ami után sírtam. Egyébként nem vagyok az a sírós fajta. 2007-ben, amikor elestem a biciklivel a betonon, 40 km/h sebességgel. Jobb könyökömmel tartottam meg magam. Akkor azt gondoltam, itt a vég, soha többet nem fogok tudni segíteni senkinek. Hosszú lábadozásom következett, hónapokig itthon voltam. Jobb kezem nagyujjával a csipeszt sem tudtam összenyomni, vagy a számítógép space billentyűzetét lenyomni. Azt hittem soha, de soha nem fog meggyógyulni a karom.

Aztán 2008 januárjában felvettek dolgozni a Máltához. Én nem kötöttem senki orrára, hogy a teljes jobb karom szét van menve. Azt mondtam magamban: ha fizikai munkát kell végeznem majd Isten megsegít. Majd Ő maga rendelkezik. Így történt, ha felmostunk, és a teli vödröt én vittem, egy pillanatban, amikor senki sem nézett oda, visszaakasztottam a könyökömet, ami a cipekedés vitele közben kiakadt. Vagy, ha beteg embert kellett emelnem, akkor is. Nem vártam tapsot. Hanem végezni akartam a munkát. És hittem, hogy Isten előbb-utóbb meggyógyít ebből a bajomból (is). Segíteni akartam. Ezt a könyök visszaakasztásos dolgot két évig csináltam. Fájdalmaimat, mert voltak, felajánlottam minden árva gyermekért.

Aztán egy éve ez elmúlt. :) Dicsőség az ÚRnak. A könyököm, nagy ujjam már nem fáj. Időváltozásra sem érzékeny. Írni is tudok. Ellenben elkezdett fájni a bal térdem, a bal visszereimmel együtt. Eme fájdalmaimat, a Máltai Szeretetszolgálatért, és a gondozottjaiért ajánlottam fel. A mostani műtétemet is.

Sokszor gondolkoztam, miért áldozom testemet a szegényekért és a betegekért? Annak idején dr. Herczog Mária felajánlotta nekem, hogy bármit végezhetek nála, ami tetszik, csak iratkozzak be az egyetemre. Bármit, de fizikai munkát nem, csak szellemit, ha kedvem van a szegényeket segíteni, menjek ki az aluljáróba ebédidőben és adjak egy pohár forró teát a hajléktalanoknak. Engem akkor ez nem elégített ki. Látta ő ezt rajtam. De mélységesen megtisztelő volt, hogy magához vett volna szellemi képességeimet látva, megszabadítva minden fizikai, testi és lelkizős fölösleges fáradalomtól. Akkor nem adtam igazat neki, hogy ezek fölöslegesek lennének. Nem mentem vissza hozzá. Később dr. Bárdos Katalinhoz mentem asszisztensi állásért. Ő is azt  mondta, sokkal többre vagyok hívatott, menjek iratkozzak be egy főiskolára, és azonnal fölvesz magához.
Akkoriban úgy gondoltam: így jártam?! Hát már semmi kétkezi munkát nem végezhetek a szociális szférában, mindenki csak a szellemi képességeimet akarja? Persze, teljesen jogosan. De mit csináljon az ember lánya, ha fizikai munkát akar végezni, a szegényekért? Halkan csendben, hogy senki meg ne tudja. Senki meg ne lássa Isten milyen mennyei kincseket rejtette el őbenne.

Miért kellett e titkolódzás részemről? Nem tudom. Ez volt bennem. Szerettem volna megélni, csordultig kiinni a poharat, vagy még annál is többet. A végéig kifuttatni, alantasabb dolgot végezni, hogy minél közelebb legyek a szegény emberek lelkéhez. Úgy gondoltam íróasztal mögül nem lehet így szeretni. Ellenben, ha ott ülök a betegek ágya mellett, akkor igen. Legszívesebben némasági fogadalmat tettem volna, mert láthattam, minden törekvésem ellenére mások előtt fényesen kitűnik, ki lakik bennem.

Persze arra is rájöttem, hogy így kevesebben fognak belőlem részesedni. Csak az az egy-egy ember, akinek az ágyához elsodor az élet, vagy másképpen, az Isten. Talán nem tékozlás ez? Bizonyos értelemben biztosan. Annak a beteg rászoruló embernek azonban nem. Istenre bíztam mindent, bizonyos, hogy ha Ő akar, akkor úgy használ fel és akkor ahogyan akar. Nála nem vész kárba semmi se. Ha Ő úgy irányítja gondolataimat, érzéseimet, hogy most, a legalantasabb, legnehezebb és legszemélyreszólóbb munkát végezzem, akkor ennek így kell lennie. Akkor bizonyos, hogy Ő így fog a legteljesebb módon megdicsőülni. Egy-egy ember által.

Lehet, csak kevés embernek segítettem, de azoknak nagyon. A legteljesebb módon. Mindenemet odaadva, szeretetem minden kis atomját. És legfőképpen a haldoklók mellett tehettem ezt meg. Soha nem fogom megbánni áldozataimat, mert minden fájdalmam ellenére, mennyei jutalmam óriási.

Szeretnék sokakat gazdagítani, de csak kevesek kaphattak meg. Ők voltak a szerencsések. A szerencsés választottak Isten részéről. Én pedig elfogadtam, hogy Isten valamiért azt az embert ebben a nagy kegyelemben részesítette, általam. És igaz. Valaki számára kegyelem voltam, valaki számára pedig, ítélet. Ezt is Isten végzi. Semmi  közöm nincs hozzá. Én csak eszköz vagyok, minden munkájában.

Néha persze lázadozom. Nem is néha. Hanem sokat. Mikor falakba, hegyekbe ütközöm. Sziklák nyomnak szüntelen. De azt is tudom, hadd nyomjanak csak, mert jó irányba nyomnak.

És itt van az alázat kérdése. Amikor eljutok egy-egy olyan helyzetig, mint itt a visszeres lábaimmal, hogy egészen fel kell áldozzam magam. Nem akartam én orvoshoz menni, férjem és a barátnőm intézett mindent. Ő beszélte le az időpontot, beszélt a nővérrel, orvossal stb. Nem engedtek egy arasznyit se. Fejükbe vették, nem engedik, hogy nagyobb baj essen velem. És mivel én az típus vagyok, aki csak akkor megy orvoshoz, ha viszik, valóban el is vittek szeretteim. Köszönöm nekik. Annyira jó, hogy ilyen nagyon foglalkoznak velem. :) Tudom, nem akarnak elveszíteni. ... Noha, én minden erőmmel igyekeznék a mennybe, DE, elfogadom életem. El kellett fogadnom, hogy itt legyek. Testvéreim, szeretteim miatt. Nekem  kell őket szolgálni, és engednem, hogy szeressenek.

Egy alkalommal, amikor az anyaotthonban önkénteskedtem, járványos májgyulladás tört ki. Én is lázas beteg lettem, igen hevesen fájni kezdett a jobb oldalam, igyekeztem az orvoshoz, hogy mást meg ne fertőzzek. Házi orvosom számára ez volt a legelső gyanú. Rögvest küldött a további vizsgálatokra.
Édestestvérem, a főiskolán órán volt éppen, amikor felhívtam telefonon. Később mesélte, amikor letettük, az előadás közepén hangos zokogásba kezdett. Annyira, de annyira féltett engem. Hála Istennek azonban nem kaptam el a járványt, a fájdalmam is egy hét után elmúlt ... de testvérem szeretetének megnyilvánulása mélyen elgondolkoztatott, ki tudja, az egész csak azért kellett, hogy végre megértsem, az embereknek szükségük van rám és szeretnek. Nem akarnak elveszíteni.

Igen, ne hősködjek. Az egész országból ezt üzenik nekem. - Sóhaj - Hát számomra ez a legnehezebb. Mert valahol a türelem magasabb erényével függ ez össze. Mármint az önmagunkhoz való türelemmel. Ebben hiányt szenvedek.

Egyszer hallottam egy igaz történetet. A második világháborúban történt, a lövészárokban a fronton. Volt egy fiatal húsz éves fiú, mindig mosolygós, életvidám, tele szeretettel, mélyen Isten hívő. Hitéről sokat beszélt a megkeseredett katonáknak, bátorította és hitre buzdította őket. Egy alkalommal, amikor éppen csend honolt a lövészárokban, berepült egy kézigránát, ez a fiú meglátta, elkiáltotta magát, és hogy védje bajtársait rávetette magát. Azon nyomban darabokra szaggatta. Azok, akik ismerték a fiút, a hitét, a szeretetét, vidámságát, mélyen megrendültek. Áldozata nem volt hiábavaló. Életeket mentett, aki pedig elmesélte ezt a történetet maga később megtért a fiú tettekben megnyilvánuló hitén.

Persze, a helyes mérték. Sokat gondolkoztam én ezen. Aztán arra jutottam, hogy minden, ami hitből és szeretetből van, az Istentől származik. Ha a szív belsejében megszületik egy áldozatra hívás, akkor azt Isten maga is megáldja. Ellenben viszolygok az olyan felkérésektől, amik a jótékonyságra való felbuzdítás látszatát keltik, - akár és legfőképpen hitetlen emberek részéről - de nem más az, mint burkolt zsarolás, vagy még rosszabb a felkért ember hitének ítélete. Van arra elhívása minden Krisztusban lévőnek, hogy megítélje, mi a helyes és a jó, mi az, amit áldozni képes Isten dicsőségéért, és embertársai üdvéért, vagy megsegítéséért. És hiszem is, hogy minden Krisztushoz  tartozó ember, mindenféle felkérés, bátorítás, vagy buzdítás nélkül is pontosan tudja és cselekszi, a szívében megfogant hívásokat. Mert hiszem és tudom, hogy a Szent Lélek halk buzdítása, erősebb minden mikrofon és karizmatikus tanító, vagy hitetlen vezető világba kiáltott felhívásánál. Mi, akik Krisztusban vagyunk, többet áldozunk embertársainkért, mint amennyit egy hitetlen akár csak el tudna képzelni. A mi áldozatainkat Krisztus maga tartja számon. Ő maga áldja meg. Nincs szükségünk vezetőkre. Mert Krisztus maga vezet minket a szeretet útján. Itt a mértéknek, a fáradalmaknak, az áldozatoknak más a súlymértéke. Nem csodálkozom azon, hogy sokszor hallhattam ítéletemként, 'könnyű neked', ámde, ha mesélni kezdtem, akkor csak a csodálkozás maradt, mi végre, hogy nem látszik rajtam áldozataim mennyisége? Vagy hősnek tisztelnek, vagy egy csalónak látnak. Igen. Mert Krisztusban másképp oszlanak a fáradalmak és fájdalmak. Sőt a mennyei erő is ránk árad.

A cél mindig az, hogy átjussunk a nehézségeken, mégpedig a Szeretetre. Mintegy vadul tajtékzó tengerben úszva, egy sziklára állva, magasan kinyújtom kezem, és áldani kezdem az Istent. Aztán egy hullám lever a lábamról, visszapottyanok a tengerbe, és újra megkeresem hol vethetném meg a lábam, ahol újra égbe kiálthatnám: szeretlek Istenem! Dicsőség Neked!

Ez az élet. Vad hullámok között, keressük, hol ragyogtathatnák fel, ha csak egy pillanatra is Isten mennyei szféráját.

bogi