Mély benyomást kelt, hogy az apostol itt milyen világosan és kimerítően ír a nyelv veszélyeiről. Szemléltető példákat használ hozzá: "Íme, a lovak szájába zablát vetünk, hogy engedelmeskedjenek nekünk, és egész testüket igazgatjuk. Íme, a hajók is, noha mily nagyok és erős szelektől hajtatnak, mindazáltal igen kis kormánytól odafordíttatnak, ahová a kormányos szándéka akarja" (3-4).
Mindez megvilágítja az alapelvet: "Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni" (2). Ha valaki Isten szellemi iskolájában már eljutott odáig, hogy uralkodni tud a nyelvén, az képes ellenőrizni a kezét és lábát is. A legfontosabb, hogy a nyelvünk fölött megtanuljunk uralkodni. Az 1. fejezetnél már említettem, hogy nem egyhamar verjük meg testvéreinket a kezünkkel, de milyen könnyen verjük meg őket a nyelvünkkel! Ha pedig nyelvünket megfegyelmeztük, akkor önmagunk felett is képesek vagyunk uralkodni, mint ahogy a lovak felett uralkodunk, ha zablát vetünk a szájukba, vagy ahogyan a kormányos a nagy hajót a tengeren egy egészen kicsiny kormánylapáttal irányítani tudja. Mi mindnyájan ilyen "kormányosok" vagyunk, és uralkodni tudunk önmagunk felett, legalábbis, ha megtanultuk a nyelvünket megzabolázni, és ha bűneinket megvalljuk. Ha egyszer utánanéznénk, hogy melyik bűnt kell a leggyakrabban megvallani, rájönnénk, hogy ezek a nyelv bűnei. Ez a kicsiny, de fontos testrész már oly sok kárt okozott. "Ekképpen a nyelv is kicsiny tag, és nagy dolgokkal kérkedik. Íme csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt! (5-6a). Íme, a természetből való kép most az előbbi fordítottja; nem azt mutatja, hogyan tud önmagán uralkodni az az ember, aki megzabolázza a nyelvét, hanem fordítva, miként tud a nyelv, ez a kicsiny testrész nagy nehézségeket, sok nyomorúságot okozni. Egy kicsiny tűz is ugyanerre képes. Felgyújthat, sőt megsemmisíthet egy egész erdőt. Így a nyelv is tűz, a gonoszság összessége. Mintha egész mostani világot a nyelvvel azonosítaná az apostol, és mintha a világ legnagyobb gonoszságai a nyelv gonoszságai lennének. De hát nem egészen nyilvánvaló ez? Mennyi hazugsággal és gonoszsággal találkoznak gyermekeink napjainkban a felnőttek beszédében. A hívők között a legnagyobb nyomorúságot nem a tévtanítások okozzák-e? Ezt a világot a nyelv veszedelmei tették gonosszá. Az ember első bűne hamis szavak által támadt, amelyeket egy gonosz kígyónyelv mondott. Sőt, még a hívők közösségében is milyen sok kárt okozunk egymásnak nyelvünkkel ezt nyugodtan megállapíthatjuk. Ne csodáljuk hát, hogy a 6. és 8. vers olyan erős kifejezéseket használ, amelyek általában csak az óemberre illenek, olyan emberekre, akik még nem fogadták el az Úr Jézust és nem a Szent Szellem uralma alatt élnek.
"Úgy van a nyelv a tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától. Mert minden természet, vadállatoké, madaraké, csúszómászóké és vízieké megszelídíthető és meg is szelídíttetett az emberi természet által. De a nyelvet az ember között senki sem szelídítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes" (6b-8). A természeti ember nyelve az, amely az egész testet beszennyezi, lángba borítja a természet folyását, és maga is lángba borul a pokol által. A nyelv a pokol erőinek leghatalmasabb eszköze. Azt látjuk itt, hogy a bűnös természet kész szövetségesre talál ezekben a hatalmakban. S fordítva: ezek a hatalmak is sajnos kész szövetségesre találnak bennünk, a testben, a régi természetben, és ez nagyon sokszor éppen a nyelv által jut kifejezésre. A természetben legalább még az a helyzet, hogy minden állat megszelídíthető. Van-e olyan állat a földkerekségen, amelyet az értelmes ember végsősoron nem tudna megszelídíteni? A természetben - úgy tűnik - minden megszelídíthető, de hogyan szelídítsük meg az ember nyelvét? Az első példában a harmadik versben tulajdon nyelvünkről van szó az új ember megtanulhatja, hogyan uralkodjék nyelvén a Szent Szellem ereje által. De hogyan tudjuk egy másik ember nyelvét megfékezni? Ezt itt az Ige "vadállat"-hoz hasonlítja. És ha ez így van, akkor ez az egyetlen "vadállat" az egész teremtett világban, amely nem szelídíthető meg, nem kényszeríthető nem zabolázható meg. "Fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes." "Ezzel áldjuk az Istent és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket" (9). Milyen megalázó ez, hiszen Jakab most rólunk beszél! Többes szám első személyben szól. Ideérti a hívőket is.
Hogyan lehetséges az, hogy átkozzuk az Isten képmására alkotott embert? Hogyan illik össze ez a kettő? Egyfelől áldjuk az Isten - mert ugyan melyik hívőnek jutnak eszébe csak egy pillanatra is, hogy átkozza az Istent? Amikor teremtményekről van szó, akik Isten képére teremtettek, azaz akiben - a bűntől eltekintve - Isten lényének vonásait találjuk meg? Ne becsüljük le az embert! Az Istent dicsérő nyelv becsmérelheti, lekicsinyelheti és átkozhatja-e az embert? Az apostol nem is egyszer azt mondja, hogy előfordulhat, hogy szinte átkozódva beszélünk testvéreinkről. Testvérekről, akik nemcsak hogy Isten képére teremtettek, hanem akik az Atya Isten gyermekeivé lettek. Az egész természetben ismeretlen az olyan ellentmondásos valami, mint ez a kicsi tag!
"Ugyanabból a szájból jön ki áldás és átok. Testvérek, nem kellene ezeknek így lenni! Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból csörgedeztet-e édest és keserűt? Avagy testvérek, teremhet-e a fügefa olajmagvakat, vagy a szőlőtő fügét? Azonképpen egy forrás sem adhat sós és édes vizet" (10-12). A természetben lehetetlen, hogy ennyire ellentétes dolgok fakadjanak ugyanabból a forrásból. Csak az emberi nyelv kivétel ez alól a magától értetődő szabály alól; mert ez ugyancsak képes édeset és keserűt, szellemi és testies dolgokat előhozni. Megtörténhet például, hogy vasárnap, mielőtt a gyülekezeti összejövetelre megyünk, testies módon beszélünk. Azután elmegyünk a gyülekezetbe, és ugyanazzal a nyelvvel áldjuk az Atya Istent. Majd hazamegyünk, testies módon beszélünk a nyelvünkkel, újra elmegyünk az összejövetelre, és tanítók akarunk ott lenni, akik Isten Igéjét hirdetik és szellemi dolgokról beszélnek a nyelvükkel. Hol találunk az egész természetben csak egy olyan bolond és értelmetlen dolgot, mint az emberi nyelv? Olyan forrás az, amely sajnos képes édeset és keserűt is előhozni. Olyan a nyelv, mint a fügefa, amely olajbogyót terem, vagy mint a szőlőtő, amely fügét terem. Ezek a testi ember ismertetőjegyei. Tanbelileg világosan el tudjuk választani az óembert az újtól. Azt mondjuk: levetkőztük az óembert, és felöltöttük az újat. De vajon gyakorlatilag is így fest ez az életünkben? Mit használ nekünk ez a tanítás, ha meg kell állapítanunk, hogy nyelvünk az édes mellett keserűt is csörgedeztet? Illő ez ebben a végső időben? Van-e rá mentségünk? Ezt elsősorban önmagamnak mondom! Megengedhetjük-e ezt magunknak ebben a végső időben? Nem kellene-e inkább gondosan ügyelnünk minden kimondott szavunkra, tudván, hogy minél inkább csörgedeztetünk szánkból keserűt is az édes mellett, annál súlyosabb lesz az ítéletünk?
W.J.O.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése