Az 1. fejezetben láttuk, hogy az új rendszer, amelyet Isten támaszt, a világosság rendszere, amelynek középpontja a nap, és olvashattunk "a világosságok Atyjáról, akiben nincs változás vagy változásnak árnyéka" (1,17). Arról is olvashattunk ott, hogyan születik bennünk az új természet, amelynek ebben a mostani világban annak a sokrétű világosságnak az ismertetőjegyeit kell magán hordania.
Ezt a rendszert a 2. fejezet a szeretet rendszereként írja le. Egyszer majd a szeretet uralkodik ezen a világon. A "királyi törvény" Isten királyi uralmának a törvénye, és egyszer majd mindenütt érvényesül, ha megjelenik a dicsőség Ura az Ő országában (2,1.5). Ez az ország csak azoké lesz, akik szeretik Istent és a felebarátjukat. Mindazok, akik ennek az új teremtésnek zsengéi, már most megtanulják, hogy szeretetben éljenek. Megismerkedtünk a 2. fejezetben a hit csodálatos példaképeivel: Ábrahámmal és Ráhábbal. Ábrahámmal, a hit felmagasztalt atyjával, és Ráhábbal, a parázna nővel. Micsoda ellentét - és mégis micsoda összhang! Hitben megtanultak nem nézni a mostani világra, és készek voltak mindent feladni. Ábrahám odaadta a fiát, Ráháb pedig elárulta népét és hazáját. Mindketten egy másik világra tekintettek. Ábrahám a feltámadás Fiára nézett, Ráháb pedig az örökségre. Ráháb az országot a szentekkel együtt akarta birtokolni, mert hite Istenre tekintett, aki az Ő földjét, örökségét a szentek között, akarta birtokba venni (Ef 1,18).
A hit jó cselekedetei nem olyanok, amelyek az emberi mértékek szerint jók, hanem olyanok, amelyek Isten mértéke szerint azok. A jó cselekedetek az új természetből fakadnak,
miközben a szem arra tekint, amit Isten majd az új világban megvalósít ezen a földön.
Ezért kezdi ezt a fejezetet Jakab e szavakkal: "Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, tudván, hogy súlyosabb ítéletünk lesz. Mert mindnyájan sokat vétkezünk" (1,2a). Ez nem azt jelenti, mintha Jakab bajnak tekintené, hogyha az Úr számos tanítót ad a körünkbe. Nem akarja az Úr művét lebecsülni, hanem a szenteknek arról a vágyáról beszél, hogy tanítók akarnak lenni. Már a gazdagoknál láttuk, hogy milyen nagy a különbség az Úr vezetése nyomán gazdaggá lenni, vagy gazdagnak lenni önmagunk számára. Így van ez ebben az esetben is. Ha az Úr valakit tanításra rendel, ez az Ő dolga. De ha valaki saját akaratából akar tanító lenni, és a hívők között így viselkedik, az jól vigyázzon. Mert minden kimondott szaváról számot kell adnia. Ha szóltunk, akkor súlyosabb ítélet alá esünk, mintha nem szóltunk volna. Minél többet beszélünk a szentek között, annál inkább számadásra von minket ezért az Úr.
Ennek legszebb példáját az Úr Jézusnál látjuk. Hogyan tanított Ő ezen a földön? Úgy, hogy teljesen az Atyától függött. Őt a fül jellemezte. Isten fölnyitotta füleit (Zsolt 40,7), mintha egész teste csupa fül lett volna. Ez volt Őnála a jellemző. "Fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok" (Ézs 50,4) - jövendöli az Úrral kapcsolatban Ézsaiás próféta. Mert minden reggel Istenre (hallgatott), ezért mondhatta: "Az Úr Isten bölcs nyelvet adott nekem" (Ézs 50,4). Itt most már nemcsak a fülről van szó, hanem a "bölcs nyelv"-ről is, tehát az olyan nyelvről, amely csak azért szólhat, mert olyasvalakiben szól, aki tanult.
Tanítványainak elmondta az Úr Jézus, hogy Ő mindent továbbadott nekik, amit Ő maga az Atyától hallott. Semmi olyat nem tanított nekik, amelyet előzőleg csöndességben egészen személyesen ne az Atyától vett volna az Őtőle való függőségben. Így volt ez a tanítványokkal is. János elmondhatta: "Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük nektek" (1Jn 1,3). Ne mondjunk semmit, mielőtt nem láttunk és hallottunk volna, és csöndességünkben Isten Igéjével nem foglalkoztunk volna. Mert nagyon könnyen eltévelyedünk.
Önmagában természetesen szép dolog, hogy akkoriban megvolt a lehetőség arra, hogy sokan legyenek tanítók. Napjainkban igen sok gyülekezetben csak egy személy lehet hivatalosan tanító. Ez a vers tehát megmutatja, hogy elvileg lehetséges volt, hogy a szentek összejövetelein bármelyik férfitestvér Igével szolgáljon, különben teljesen fölösleges lett volna az efféle figyelmeztetés. Mindnyájan szólhattak. A Szent Szellemnek szabadságában volt, hogy azt használja fel, akit akart. Ezzel szemben viszont megtaláljuk azt az erőteljes erkölcsi korlátot, amely szerint csak az szólhatott, aki előzőleg maga is tanult. Ezért mi se annyira tanítók akarjunk lenni, mint inkább tanítottak. Tanítók csak néhányan lehetnek, de tanultak mindnyájan lehetünk, ha nem a szánkat, hanem a fülünket képezzük ki elsősorban. Ez legyen ránk jellemző, ahogy az Úr testét is különösen a füle jellemezte (Zsolt 40,6).
W.J.O.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése