Van-e bennünk akkora szeretet, mint Ábrahámban volt, készek vagyunk-e mindazt feláldozni, ami ehhez a világhoz tartozik, csakhogy Istennek kedvesek legyünk, iránta való szeretetünket megmutassuk, miközben előretekintünk az új világra? Mert Ábrahám azt tette. Kész volt feláldozni a fiát, mert meg volt győződve arról, hogy Isten képes arra, hogy feltámadás által visszaadja neki ezt a fiút (Zsid 11, 17-19). Ábrahám egy másik világra tekintett.
Nem az akkori világra nézett, mert tudta, hogy Isten semmit sem ad neki abból. Jövevény volt ezen a földön, tekintete azonban arra az alapokkal bíró városra irányult, amelynek építője és alkotója Isten (Zsid 11,10). Az új földre nézett, és az ígéret Fiára, aki ennek az új világnak a középpontja lesz majd. A feltámadott Fiúra nézett előre. Micsoda hit!
Látjuk tehát, hogy az itt példának felhozott két cselekedet e világ mértéke szerint nem "jó cselekedet". Olyan cselekedetek ezek, amelyek sajátos módon bizonyítják a hitet; oly cselekedetek, amelyeket a mai világ mindenestől elítélne, mert teljesen értetlenek előtte. Olyan cselekedetek ezek, amelyek az új világra utalnak, és az Isten iránti szeretetből származnak. Vajon beérhetjük-e azzal a "tisztességgel", hogy ortodox keresztyénnek neveznek bennünket? Nem lenne-e sokkal fontosabb, hogy rólunk is el lehetne mondani: Isten barátai, Isten "szerelmesei" vagyunk? Megmutatkozik-e szeretetünk abban, hogy tudjuk, milyen gazdagok vagyunk ennek az új világnak a mértéke szerint, úgyhogy ez a mai világ már semmit sem jelent a számunkra? Készek vagyunk-e mindazt, ami ebben a mostani világban a mienk, teljesen Isten rendelkezésére bocsátani, ha Isten úgy kívánja, talán még egyetlen fiunkat is, miként Ábrahám tette? Készek vagyunk-e mindent neki föláldozni, miközben az új világra tekintünk, és szívünk minden szeretetével Isten felé fordulunk?
Ha Ábrahámot összehasonlítjuk Ráhábbal, nagy ellentétet látunk. Látjuk az egyik oldalon Ábrahámot, "a mi atyánkat", egész Izráel törzsatyját, magasztos, szeretett és megbecsült személyiségként. Isten gondolatainak csodája az, hogy ezt a magasztos személyt ugyanarra a fokra állítja, mint a "tisztátalan Ráháb"-ot. Ilyen összekapcsolást a világ embere nem tud elképzelni. Nagy ellentéteket látunk itt, ugyanakkor csodálatos összefüggéseket is.
"Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből. Hasonlatosképpen pedig a tisztátalan Ráháb is, nem cselekedetekből igazítatott-e meg, amikor a követeket házába fogadta és más úton bocsátotta ki?" (24-25). Amit Ráháb tett, az e világ mértéke szerint hazaárulás volt, és nem jó cselekedet. Hogyan is árulhatja el valaki saját népét és hazáját? Ráhábnál azonban egészen más volt a helyzet. Szívét megindította az Isten népe iránti szeretet. Ábrahám Istenre tekintett, Ráháb Isten népére. Ábrahám tudta, hogy soha nem lesz övé az ország, de nem törődött vele, mert hite az eljövendő városra tekintett. Ráhábnak volt ugyan országa, mert a Kánaán földjét birtokló kánaánitákhoz tartozott, de kész volt arra, hogy feladja azt ebben a vonatkozásában. Mindent feladott, hogy Isten népével újból elfoglalja azt. Ábrahám tudta, hogy sohasem lesz övé az ország, és kész volt fiát feláldozni Isten iránti szeretetből. Ráháb kész volt feladni azt az országot, amelyben része volt, mégpedig Isten népe iránti szeretetből. Ezzel a néppel együtt akarta bírni azt. Hite az eljövendőre tekintett, éppúgy, mint Ábrahámé. Kész volt feladni a jelenvalót a jövendőért. Mindketten előre tekintettek, és - szellemileg - látták az új világot, az eljövendő új földet.
A Zsidók 11-ben, amelyben Ráháb hitéről is szó van, látjuk, hogy a hit valamennyi hősénél a hit kapcsolatban állt az eljövendő világgal. A dicsőség Urára tekintettek. Ábrahám úgy látta Őt, mint a Fiút a feltámadásban. Ráháb hite pedig látta az Urat, aki elfoglalja örökét. Az örökség az ország volt, amelyet addig a hitetlen és gonosz kánaániták birtokoltak. Ebben a vonatkozásban adott fel mindent, mert látta, hogy minden a dicsőség Uráé lesz.
A hívők jó cselekedeteket visznek végbe. Ezek közé tartozik, hogy meglátogatják az özvegyeket és árvákat az ő nyomorúságukban, törődnek a szegényekkel, élelmet és ruházatot adnak nekik, stb. A jó cselekedetek azonban sokkal messzebb mennek. Isten és Isten népe iránti szeretetből fakadnak. Itt, a Jakab 2-ben a jó cselekedet azt a készséget jelenti, hogy az ember mindazt feladja, ami ebből a világból való, hogy kapcsolata lehessen az eljövendő világgal, a dicsőség Urával. Ebben az új világban maga a dicsőség Ura uralkodik majd és a királyi törvény. Milyen csodálatos az!
Így érkezünk el az utolsó vershez: "Mert amiképpen halott a test szellem nélkül, akképpen halott a hit is cselekedetek nélkül" (26). Mi ezt valószínűleg fordítva mondanánk. Mert hát nem magasabbrendű-e a szellem, mint a test? A kép alkalmazásában itt mégis a test a hittel, a szellem pedig a cselekedetekkel van összekapcsolva. A test halott szellem nélkül, ugyanígy halott a hit cselekedetek nélkül. Ez az igazság.
Összefoglalásként szeretnék arra rámutatni, hogy ebben a fejezetben három olyan ismertetőjelet találunk, amelyet jól ismerünk az Efézus 1,18-20-ból. Ott az apostol azért imádkozik, hogy az Isten világosítsa meg értelmünk szemeit, hogy az Isten Szelleme által alaposabban ismerhessük meg Istentől való elhívásunkat. Arra vagyunk elhíva, hogy Isten gyermekei, sőt fiai legyünk. Hát nem a szabadság törvényével áll mindez kapcsolatban? A Róma 8 az Isten gyermekeinek szabadságáról beszél (18-23). A János 8 és Galata 4 is Isten gyermekeinek szabadságáról ír. Ha Isten gyermekeivé és fiaivá lettünk, akkor tudjuk, mit jelent az igazi keresztyén szabadság. A szolga szolgaságban él. Az Úr Jézus azt mondja a szolgáról, hogy az nem marad mindörökké a házban, de a fiú mindvégig a házban marad (Jn 8,35).
Mi fiak vagyunk, és ezért tudjuk, mi az igazi szabadság. Ebben a szabadságban szolgálhatunk Istennek. A fiak arra hívattak, hogy Istennek kedvesek legyenek, és vele közösségben éljenek. Itt a földön a fiak azok, akik készek feladni Isten és az Ő népe iránti szeretettől indítva mindent e világon, hogy azután újra bírják azt egy új világban.
Az Efézus 1-ben olvasható második ismertetőjel az Isten öröksége dicsőségének gazdagsága a szentek között. Ezt látta meg Ráháb is mintegy előképszerűen. Ismerte az örökséget, hiszen születése óta azon a földön lakott, de azt is látta,
hogy Isten ezt a földet mint az Ő örökségét az Ő szentjei között akarja birtokolni. Ráháb tudta, hogy tulajdon népe nem ez a szent nép, hanem Isten ítélete alatt áll, és ez az ítélet most lesújtani készül. Ráháb hite arra a pillanatra tekintett, amikor Isten majd birtokolni fogja szentjei között az örökségét. Ez a föld Istené (3Móz 25,23), és ha Ő ezt a maga népének adja örökségül, akkor Ő maga birtokolja azt népe között. Ezt látta Ráháb hite.
Harmadszor azt kéri Pál az Efezus 1-ben, hogy mi Isten Szelleme által megismerjük az Ő feltámadásának erejét. Először is azt, hogyan munkálkodott a feltámadásnak ez az ereje az Úr Jézusban, amikor Isten feltámasztotta Őt halottaiból, és Őt mindenek fölé emelte, tehát olyan helyzetbe, amelyben egyfelől mindenek fölött uralkodik, mint fej, és amelyben Őt Isten a Gyülekezetnek adta, amely az Ő teste, teljessége Őneki, aki mindeneket betölt mindenekkel. Másodszor látjuk, hogy a feltámadásnak ez az ereje bennünk is munkálkodott, úgyhogy Krisztusban meghaltunk és feltámadtunk, és vele együtt mennyei helyekre ültettettünk. Ez a mi helyzetünk, amelyet Ábrahám előképszerűen hitben látott. Hite meglátta Isten feltámasztásának erejét. Hite tudta, hogy Isten elég hatalmas arra, hogy fiát visszaadja a feltámadás által. Az Ígéret Fiára tekintett, és a hit ezt a Fiút a feltámadás erejében látta. Ábrahám, a mai hívők szép előképe, tudta, hogy a feltámadásnak ez az ereje benne is munkálkodhatik, amennyiben Isten képes arra, hogy az ő elhalt testéből életet sarjasszon (Róm 4,19).
Látjuk már, hogy itt, Jakabnál is megtaláljuk Isten igazságát, az Újszövetség tanítását, ha nem is olyan közvetlenül a felszínen, mint Pálnál, hanem a mélyben, de világosan és érthetően. Jakab és a benne lakozó Szent Szellem arra törekszik, hogy világossá tegye számunkra ezt a levelet. Ha megértjük a tanítást, az a hasznunk származik belőle, hogy világosabban látjuk, mit vár tőlünk Isten. Újra meg kell látnunk, hogy mi az igazi keresztyénség. A hitvallás önmagában, legyen az bármilyen szép is, és még ha a teljes keresztyén igazságot tartalmazza is, nem elég. A kérdés az, hogy készek vagyunk-e olyan szeretetre, amilyet ebben a fejezetben láttunk. Szeretet Isten népe és mindenekelőtt Isten iránt, úgyhogy készek vagyunk mindent feladni ebben a világban, hogy kedvesek legyünk Őelőtte, és hogy egyszer majd az új világban mindent visszanyerjünk (vö. Lk 14,13-14).
W.J.O.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése