(Jakab levele 5,9)
Az iskola, amelyet mindnyájan végzünk, most a legnehezebb. Mert bizonyos tekintetben mindnyájan az utolsó osztályba kerültünk, hiszen a végső időben élünk. A keresztyén nép századokon át tartó iskolája mindjárt véget ér, minden keresztyén ember az érettségi előtt áll. Az utolsó osztály a legnehezebb. Mindnyájan ugyanabban az olvasztótégelyben vagyunk. Megengedhetjük-e magunknak, hogy testvéreink ellen morgolódjunk és sóhajtozzunk, mivel nem ismerjük saját magunkat, nem látjuk saját hibáinkat a próbatételekben? Ha látom, hogy testvéremnek nehézségei vannak, kiütköznek egyes hibái, hogy lelki állapota nem mindig a legkiválóbb, hogy viseltetem ilyenkor vele szemben? Szeretettel, tudván azt, hogy ő is az ötvös tüzében van és a ruhamosó lúgjában tisztul? Az Úr az ötvös, Ő a ruhamosó. Ő munkálkodik a testvéremben is, hogy megtisztítsa. Ha tehát a testvéremnek nehézségei vannak, akár a körülmények, akár saját hibái következtében, mit teszek akkor? Ilyenkor támogassuk egymást, és ne sóhajtozzunk egymás ellen.
Egyik testvérem mondta nemrégiben: jobb, ha nem személyekről, hanem témákról beszélgetünk. Hát nincs elég témánk, amelyen együtt örvendezhetnénk? Ha mégis személyekről beszélünk, akkor csakis részvéttel, mivel együtt érzünk velük, tudván azt, hogy ők is Isten olvasztótégelyében vannak. Szereti őket, mert irgalmassága tárgyai ők. Milyen világosan látjuk ezt Jób példájánál (11.v.). A Bíró az ajtó előtt áll. Ő majd foglalkozik a testvérrel. Ő foglalkozik velem is. Ha ezt nem látom, hanem inkább arra ügyelek, ami a testvéremmel történik, és sóhajtozom, akkor igen kellemetlen tapasztalataim lehetnek majd Krisztus ítélőszéke előtt, mert akkor meglátom majd, hogyan viselkedtem itt a földön gyakran kevés önismerettel, de sok bírálattal a testvérek iránt, sok sóhajtozással ellenük. Olyan időket élünk, amelyekben sokan sóhajtoznak a testvérek ellen. Ehelyett inkább imádkoznunk kellene értük, mert a testvéreinknek nem a sóhajtozásunkra, hanem imádságunkra van szükségük. Gondoljunk Jób barátaira: csak azért jöttek, hogy Jób ellen sóhajtozzanak, méghozzá harminc fejezeten át. Hát milyen barátok voltak ezek?! Nem kellene-e sóhajtozásunkat inkább imádkozásra változtatnunk? Nem többet beszélünk-e testvéreinkről, mint amennyit imádkozunk értük? Számoljuk ki egyszer, hogy egyetlen napon át mennyit beszélünk testvéreinkről, és mennyit imádkozunk értük! Ebben a végső időben szorosan össze kellene fognunk, vállt vállnak vetve, felülről való isteni bölcsességgel eltelve, ugyanazzal a hűséggel, kitartással és türelemmel várni az Úr eljövetelére, anélkül, hogy egymás ellen beszélnénk.
"Például vegyétek testvérek a szenvedésben és béketűrésben a prófétákat, akik az Úr nevében szólottak" (10).
A prófétáknak el kellett tűrniük testvéreik ellenük való sóhajtozását, és ellenségeik áskálódását is. Hány próféta volt, akit tulajdon testvérei vertek vagy öltek meg! Az Úr Jézust, az Igazat, tulajdon testvérei ölték meg. Közülünk is hányan roppantak össze testvéreik bántásai, sóhajtozásai alatt. Mit teszünk, amikor mások ellenünk sóhajtoznak? Hogyan viselkedünk akkor? A 10. versben arról a zúgolódásról, sóhajtozásról van szó, amit valakinek a testvéreitől el kell tűrnie. Ha testvérek ellened sóhajtoznak, akkor nem a 9. vers, hanem a 10. vers érvényes reád. Akkor meg kell tanulnod a próféták szenvedése és béketűrése példájából elhordozni mások részéről a sóhajtozást, a zúgolódást, sőt az irgalom hiányát is. Ha valamennyi testvér abbahagyná a sóhajtozást és a zúgolódást, és ezenkívül a többiek abbahagynák a megütközést emiatt, és örülnének neki, mint a próféták tették, akkor igen sok probléma megoldódnék. Milyen tanulságos ebben a tekintetben Jób története.
"Íme, boldognak mondjuk a tűrni tudókat" (11a).
Ezt könnyű megtenni. A történelemre gondolunk, és azt mondjuk: Milyen csodálatos, ahogy a mártírok szenvedni tudtak, és a próféták is mindazt eltűrték, ami érte őket. De mi történik, ha velünk esik meg ilyesmi? Könnyű másokat boldognak mondani azért, amit eltűrtek. De hogyha te vagy én kerülünk hasonló helyzetbe, ugyanúgy tudunk-e tűrni, vagy szidjuk a testvéreket? Határozottan el kell választanunk egymástól a 9. és 10. verseket. A 9. vers azoknak szól, akik testvéreik ellen sóhajtoznak és zúgolódnak. A 10. vers pedig azokhoz szól, akik ezen megbotránkoznak. Mindkettő helytelen, nem keresztyén magatartás. Ne csak dicsérjük azokat, akik békességgel tűrnek, hanem mi magunk is igyekezzünk kitartani.
"Jób tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes" (11b)
A béketűrés legnagyszerűbb példaképe Jób, újra meg újra csak álmélkodni tudok azon, hogy Isten a Bibliában egy teljes, negyvenkét fejezetből álló könyvet szentel egyetlenegy témának, az igazak szenvedésének és béketűrésének ebben a világban. Vannak utalások arra, hogy Jób könyve volt az első Istentől ihletett könyv, amit ebben a világban írtak. Ha ez így áll, ebből is megtudhatjuk, milyen fontos ez a könyv Isten gondolatai szerint. Jób a legnagyszerűbb példája az olvasztótégelyben levő hívő embernek. Minden szenvedést az Úr kezéből fogadott el, és azt mondotta: Legyen áldott az Úr neve. Sejtelme sem volt az Úr és a Sátán között lefolyt beszélgetésről. Azt sem tudta, hogy milyen szándékai vannak Istennek ezekkel a szenvedésekkel. Ez a könyv azért magasztos, mert nem egyszerűsíti le a problémát úgy, hogy a végén megmagyarázza nekünk, miért kellett Jóbnak így szenvednie. Amikor az Úr az utolsó fejezetekben Jóbbal beszél, nem mondja meg neki szenvedéseinek az okát. Isten nekünk sem mutatja meg ezt mindig. Elméletileg tudjuk, hogy a szenvedések vagy arra szolgálnak, hogy valamit helyesbítsenek, ami nem helyes (lásd 13-16. v.), vagy arra, hogy megóvjanak bennünket a bűnbeeséstől (ahogyan a Pál testében levő tövis a 2Korintus 12 szerint), vagy pedig arra valók a szenvedések, hogy életünkből előhozzák a tiszta aranyat (ahogyan az pl. Ábrahám, és bizonyos értelemben Jób esetében is történt). Isten azonban nem mindig okolja meg előttünk, hogy miért bocsát reánk szenvedést. Amit azonban mindig megmutat, az az, hogy Ő szívből irgalmas és együttérez velünk. Milyen dicső Urunk van! Mi tulajdonképpen sokkal többet tudunk Jób szenvedéseiről, mint amennyit maga Jób, mivel mi ismerjük a könyv első fejezeteit. Isten látta, milyen istenfélő, kegyes és buzgó ember Jób. De látott benne bizonyos önigazultságot is. Talán ezt látja néha nálad és nálam is, és ezért kénytelen próbára tenni bennünket. Isten Jóbra irányítja a Sátán figyelmét: "Észrevetted-e szolgámat, Jóbot?" Istennek sajátos céljai vannak, amelyekről a Sátán mit sem sejt. A Sátán engedélyt kap Istentől, hogy mindent elvegyen Jóbtól: gyermekeit, gazdagságát, egészségét, és a feleségét is. Jób válasza minderre: "Ha a jót elvettük Istentől, a rosszat ne vennök-e el?" (2,10).
Ezzel vége Jób könyvének? Nem, tulajdonképpen csak most kezdődik igazán. A Sátánnak be kell ismernie, hogy félreismerte Jóbot. Isten azonban látta, mi van Jób szívében, látta benne az önigazultságot is. Tudta, hogyha itt vége lenne Jób próbatételeinek, akkor Jóbnak ez az önigaz volta még nagyobb lenne; mert most elmondhatta volna önmagáról, hogy lám, nemcsak jó körülmények között számolt Istennel és dicsérte Őt, hanem íme, próbák közepette is. De azután eljönnek Jób barátai, és sóhajtoznak ellene. Sóhajtoznak néha testvérek ellened is? Akkor ez az ő felelősségük. A 9. vers az ilyen testvéreknek szól. Rád azonban most a 10. és a 11. vers vonatkozik. Testvéreidnek talán alapos okuk van arra, hogy ellened sóhajtozzanak, mert gonoszság van benned. Ha nem így van, hordozd el. Isten elküldi Jóbhoz három barátját. Isten nem ért egyet azzal, amit ezek Jóbnak mondanak, ahogyan a könyv végén ezt látjuk, de felhasználja őket eszközként. Nekünk is lehetnek néha ilyen barátaink, akikből hiányzik a szeretet és a szánalom, és ezért sóhajtoznak ellenünk. Milyen irgalmatlanok voltak Jób barátai, de a könyv végén látjuk, hogy az Úr milyen együttérző és irgalmas volt. A barátok Isten uralmának rendkívül leegyszerűsített elméletét tárják Jób elé: Isten megbünteti a gonoszokat; ha tehát téged, Jób, büntet, akkor nyilván valami rosszat tettél. Jób tudta, hogy ez az elmélet nem vonatkozhat rá, hiszen ő semmi gonoszt nem cselekedett. De vajon a maga önigazultságában erkölcsileg különb volt-e barátainál? Nem, sőt, elkezdi felelősségre vonni Istent. Szerette Istent, és szolgált neki, de nem magasztalta fel eléggé Istent, és nem tartotta elég kicsinek önmagát. Mert ugyan ki vonhatja felelősségre Istent tetteiért? Nem akkor derült ki, hogy mi lappang Jób szíve mélyén, amikor a Sátán megkísértette őt, hanem akkor, amikor Isten a barátai útján foglalkozott vele.
Isten olykor sok tüzet és lúgot kénytelen használni, hogy minden napfényre kerüljön, ami a szív mélyén szunnyad. Istennek igencsak alaposan kell nálunk alkalmaznia a tüzet és a lúgot, talán harminc fejezeten keresztül, mint Jób esetében, hogy minden a felszínre kerüljön. De azután Isten válaszol. Ez nem azt jelenti, hogy számot ad, mit miért tett, nem is magyarázza, mire szolgáltak a szenvedések, hanem megmutatja, hogy szíve tele van irgalommal és szánalommal. Isten megmutatja magát Jóbnak a maga nagyságában, és azután megmutatja neki, hogy szereti őt. Erre feleli Jób azt, hogy bánkódik porban és hamuban. Ha egy lépéssel még továbbmegy Jób, azt is elmondhatta volna, amit Ábrahám hitben mondott, mert ő Isten iskolájában már előbbre jár nála. Ábrahám nem azt mondta: "Bánkódom porban és hamuban", hanem azt: "Por és hamu vagyok" (1Móz 18,27). Így nevel Isten. Ehhez néha nagyon sok tűzre és lángra van szükség. Ne legyünk olyanok, mint Jób barátai voltak. "Ne sóhajtozzunk egymás ellen, testvérek." Ez ne forduljon elő. Ebben a végső időben ügyelnünk kell magatartásunkra, s kiváltképpen arra, amit mondunk. Milyen sokat olvastunk ebben a levélben a nyelvről!
"Mindenekelőtt pedig ne esküdjetek testvéreim, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek" (12).
Milyen könnyen megtörténhetik, amikor egymás ellen beszélünk, hogy esküvel is meg akarjuk erősíteni a szavunkat, tehát tanúnak hívjuk a mennyet vagy a földet, vagy Istent magát. Ilyenkor megint csak a nyelvünkkel élnénk vissza, és újabb bizonyíték lenne arra, hogy nem Isten Szelleme vezet minket. Ügyeljünk szavainkra, hogy ne legyen szükség azok megerősítésére. A mi "igen"-ünk legyen igen, és "nem"-ünk legyen nem. Tudja meg a világ, hogy megbízhatóak vagyunk. Csak a gyönge embereknek, akikben nem lehet megbízni, azoknak van szükségük ilyen megerősítésre.
W.J.O.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése