Egy végső idő bizonyos szempontból mindig szomorú időt jelent. Olyan idő ez, amelyben sokan elragadtatnak Isten népéből. Isten népe amúgy is szétszórtságban él. A gyöngeség jele az, hogy nincs egység Isten népén belül, és mindenki a maga útját járja. Ehhez járul, hogy Isten népében sokan olyanok is találhatók, akik nem nevezhetők "testvérek"-nek, mert szívükbe sohasem plántálódott be mélyen az Isten Igéje. Úgy tűnik, hogy a gonosz világ körülöttünk éppen a végső időben mutatkozik Isten népe számára vonzónak, és sokakat eltévelyít, magával ragad. Nem akarunk-e Isten Igéjének megtartói is lenni?
"De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad amellett, az nem feledékeny hallgató, sőt, cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében" (25). A "szabadság törvénye" itt Isten Igéjét jelenti. Ha nemcsak felületesen, hanem mélyen tekintünk bele és maradunk meg ebben a törvényben, akkor nem leszünk feledékeny hallgatók, hanem cselekedni fogjuk az Igét. És akkor boldogok leszünk cselekedeteinkben. Az új teremtést, az eljövendő Országot, az új világot ez a törvény jellemzi. Itt ennek az új világnak egyik eleméről van szó.
Ebben az új rendszerben, amelyet Isten alkot majd, szemben a régi világgal, és amelyet zsengéiben már meg is valósított, mienk a világosságok Atyja, ezek a világosságok a dicsőség Urában jelennek meg, és bennünk is, ha gyakorlatilag visszatükrözzük ezt a világosságot. Ez az Ige belénk van oltva, és mint mag, kisarjad, az új élet gyümölcsét termi, úgyhogy láthatóvá válik a gyakorlati keresztyén élet.
Itt, a 25. versben azonban ennek az új rendszernek egy harmadik elemét találjuk. Milyen törvény vezeti a hívőket? Jakabnak sokkal több világossága volt, mint azoknak, akik Mózes törvényéért buzgólkodtak (vö. Csel 21,20). A "szabadság törvénye" önmagával ellentmondó kifejezésnek látszik. Sokan, amikor törvényről hallanak, rabszolgaságra gondolnak. Hiszen a törvényben parancsolatok vannak, amelyeket meg kell tartani! A törvény azt jelenti, hogy az ember rabszolga módjára azt köteles tenni, amit legszívesebben nem tenne. A rabszolgaság a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ember olyan dolgokat kényszerül tenni, amelyeket nem szívesen tesz meg, vagy pedig, hogy el vannak tiltva tőle olyan dolgok, amelyeket szívesen megtenne. A sinai törvény is azt követelte az embertől, amit nem akart megtenni. Ennek gyakran nem is volt a tudatában. Pál sem tudott a kívánságairól, amíg el nem jött a törvény (Róm 7,7-8). A törvény így szól: "Ezt tedd! Ezt ne tedd!" - ez mindig pontosan az ellenkezője annak, amit az óember akar. Ha valakinek megtiltom, hogy azt tegye, amit akar, ez számára rabszolgaságot jelent.
De mi hát akkor a "szabadság törvénye"? Először is olyan törvény, amilyennek azt az Úr Jézus ismerte. Ő azt mondja a János 10-ben és 15-ben, hogy az Ő Atyja parancsolatai alatt áll. Ez vajon rabszolgaságot jelentett a számára? Nem, az volt az Ő eledele, leghőbb vágya, hogy azt cselekedje, amit Atyja kíván tőle (Jn 4,34). Az Atya szívének valamennyi kívánsága pontosan az volt, amit az Ő isteni természete, az Ő szíve cselekedni kívánt. Ez pedig nem rabszolgaság. Ha valaki olyasmit parancsol nekünk, amit magunk is szívesen megtennénk, akkor ez a szabadság törvénye. Aki tagadja az Úr Jézus engedelmességét, az tagadja az Ő szabadságát is. Hiszen az Úr Jézus szívének szándéka, legfőbb vágya az volt, hogy mindazt megtegye, amit az Atya kívánt. Ez a szabadság törvénye. A szó igazi, biblikus értelmében vett szabadság ezt a két összetartozó dolgot jelenti. Ha a kettőt egymástól elválasztjuk, akkor megszűnt a szabadság. A szabadság elsősorban kötelesség, bizonyos parancsolatoknak való alárendeltség. Ezek csak Isten parancsolatai lehetnek. Nem jelentenek kényszert, mert a kényszer nem szabadság, hanem rabszolgaság. A meg nem tért ember kényszer alatt él, kénytelen vétkezni, mert a bűn uralkodik fölötte. Mi, mint hívők, nem vagyunk kényszer alatt, de kötelességeink vannak. Ez azonban valami egészen más. Istennel szemben vagyunk felelősek, hogy megtartsuk parancsolatait, de nem kényszerűségből, hanem önként, belső erkölcsi kötelességből. Csak ez a második elem teszi teljessé ezt a keresztyén szabadságot. Ugyanis mindaz, amit Isten tőlünk kíván, tökéletesen egyezik új természetünk kívánságával. Ha például azt mondom a gyermekemnek meg kell enned ezt a süteményt, és ha ez pontosan az, amit a gyermek szívesen tenne, akkor ez a parancs számára a szabadság törvénye. De szívünkben nincs mindig ez az érzület Isten parancsolatai iránt, s ez azzal függ össze, hogy a régi természet még mindig bennünk van, és a belénk oltott Ige nem mindig hat bennünk. Ezért vagyunk az Igének gyakran csupán hallgatói, és nem megtartói.
A szabadság törvénye az új világhoz tartozik, mert a békesség országában, amelyről a 2. fejezetben olvasunk majd, be lesz írva ez a törvény az emberek szívébe. Az új teremtés törvénye ez. Azokkal a törvényekkel, amelyeket e világ emberei követnek, nincs dolgunk, jóllehet engedelmességgel tartozunk a felsőbb hatóságok iránt, amennyire ez Isten törvénye szerint lehetséges (Róm 13). Nekünk azonban alapjában véve a szabadság e törvényével van dolgunk. Isten teljes akarata számunkra törvény, és ez nem a parancsolatok valamilyen felsorolása az Újszövetségben - hiszen az Újszövetségben csupán néhány parancsot találunk -, hanem Isten teljes akarata. Kötelesek vagyunk Isten akaratát cselekedni, és azt tesszük szívesen, amit Isten tőlünk kíván, ha engedjük ezt az új embert kibontakozni és gyümölcsöt teremni.
"Ha valaki istentisztelőnek látszik köztetek, de nem zabolázza meg nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét, annak az istentisztelete hiábavaló" (26). Az új ember gyümölcsei elsősorban abban jelentkeznek, hogy megfékezzük a nyelvünket. Ez a téma annyira fontos, hogy a Szent Szellem egy egész fejezetet (3. fej.) szentel neki. Ne gondoljunk könnyelműen arra, hogy egyszerűen átugorhatjuk ezt a témát, hiszen semmi közünk hozzá. Ha Isten szükségesnek tartja, hogy egy teljes fejezeten át írjon a nyelvünkről, akkor nekünk el kell gondolkoznunk azon, hogy nyilvánvalóan nagyok a nyelvünk okozta veszélyek. Mennyi gonoszság történt keresztyének között, akik megfékezték ugyan a kezüket - hiszen a keresztyének nem verekednek könnyen össze, sem nem is rugdalják egymást - de nem zabolázták meg a nyelvüket. Mennyi sérelmet okoztak már egymásnak hívő emberek a nyelvük által. Ha valaki bizonyítani akarja, hogy bensejében megváltozott, és hogy Isten Igéje valóban a szívébe van oltva, tehát Istentől született az igazság Igéje által, ezt elsősorban a nyelvén kell meglátni. Ha nem ez az eset, és nem fékezzük meg a nyelvünket, akkor megcsaljuk a szívünket. És akkor hiábavaló az istentiszteletünk, mert vallástételünk merő külsőség, mélyebb tartalom nélkül, ahogyan az a zsidóknál általában szokásos volt. Ugyanazzal a nyelvvel szépen vallást tudunk tenni a hitünkről, hogy néhány perccel később már gonosz dolgokat beszéljünk, mivel gyorsak vagyunk a szólásra (vö. 19. v.). Ha azonban az Úrtól függünk és szüntelenül azért imádkozunk, hogy az Úr használjon minket, és azt munkálja bennünk, ami az Ő dicsőségére való, akkor sokszor lassúbbak lennénk a szólásra.
Az "istentisztelet" szó átfogja a keresztyén ember egész életét: nemcsak a hívők összejövetelét értjük rajta, hanem keresztyén gyümölcseik, cselekedeteik egészét. Mindez hiábavaló, ha a nyelvvel nincs minden rendben. Mi tehát az igazi vallás? Miként lesz gyakorlatilag láthatóvá, hogy lelkünk mélyén Isten munkálkodik, hogy Igéje szívünkbe plántálódott, és az igazság Igéje által újonnan születtünk? Erre a következő versben találunk feleletet.
"Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban..." (27a). Úgy látszik, mintha nagyon sok keresztyén ember manapság csak idáig olvasta volna el ezt az igeverset. Hiszen nem erről szól-e a ma igehirdetése a gyakorlati keresztyénségről: szeressük egymást és segítsünk egymáson. Nos, ez helyes is. Ha történt bennünk valami, akkor annak nemcsak Istennel szemben kell láthatóvá lennie, nem is csak testvéreinkkel szemben, hanem minden emberrel szemben, akivel csak kapcsolatba kerülünk. Ha egy új teremtés zsengéi vagyunk, akkor ennek meg kell látszania a másokkal szembeni magatartásunkon is (legyenek azok akár hívők, akár hitetlenek). Itt azonban nem szabad megállnunk, ahogy az nagyon gyakran történik. Mert az Igének folytatása van: "... és szeplő nélkül megtartani magát e világtól" (27b). Az igazi vallás tudatossá teszi bennünk, hogy mi egy új rendszerhez tartozunk, amelynek semmi köze a régihez, hogy egy olyan teremtéshez tartozunk, amelyben teljes képtelenség az, hogy engedjünk e világ által valamiképpen beszennyezni magunkat. Annál is inkább, mert a végső időben élünk, és Isten ítélete nyugszik e világ fölött. Ez újra meg újra kiviláglik ebből a levélből. Az 5. fejezetben ezt olvassuk: "Íme, a Bíró az ajtó előtt áll", de már a levél kezdetétől fogva világos, hogy az új ember fel tudja ismerni a mai világ valódi jellegét. A 4. fejezetben azt látjuk, hogy a világgal való barátság gonosz dolog, mert Isten ítélete lebeg e világ felett, mi pedig egy új világhoz tartozunk. Hogyan is lehetne e világgal bármiféle erkölcsi kapcsolatunk vagy barátságunk? Ez ellenségeskedés lenne Istennel szemben.
Már itt, az 1. fejezet is világosan rámutat az alapelvre, mely szerint az igazi vallás nemcsak egy bizonyos fajta magatartást jelent embertársainkkal szemben, hanem világos állásfoglalást e világgal szemben. Mit jelent a világ? Az Újszövetség minden szerzője igen világosan írt erről. Ezek sorát maga az Úr Jézus indította el, amikor ezt mondta: "Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ fejedelme" (Jn 12,31). Így beszél a mi Urunk a János 17-ben rólunk az Atyának, hogy mi nem e világból valók vagyunk, noha ebben a világban élünk. Ismerjük-e azt a feszültséget, amelyet az jelent, hogy egy új világból valók vagyunk, noha ebben a világban élünk? Ismerjük-e azt a feszültséget, amelyet az jelent, hogy egy új világ zsengéi vagyunk, és mégis a régi világban élünk? Ez sok kísértést jelent a számunkra, mert ez a világ gonoszságban vesztegel. De sok kísértést jelent az is, hogy a bűn még bennünk van. Nos, miből lehet világosan felismerni, hogy melyik oldalon állunk? Mindazok, akikhez ez a levél szól, Isten népéhez tartoznak. De honnan lehet megismerni a különbségeket. Onnan, hogy meglátogatjuk az özvegyeket és árvákat? Ez kétségkívül jó dolog, de nem elég. Kivált az utolsó napokban kell a döntő különbségeknek abban megmutatkoznia, ahogyan ezzel a világgal szemben viseltetünk. Megértettük, hogy mi a világ Isten szemében? Megértettük, hogy a Bíró az ajtó előtt áll, és hogy ítélet nyugszik e világ fölött? Ha ez nemcsak a fülünkbe hatolt bele, hanem erkölcsileg mint beplántált Ige a szívünk mélyéig is elhatolt, akkor lesz ennek gyakorlati következménye, hogy szeplő nélkül tartjuk meg magunkat ettől a világtól.
Ez nem csupán negatív dolog, ez nem a törvény dolga. Örvendetes lehetőség ez, ameddig szemünket erre a naprendszerre irányítjuk, az igazságosság napjára, amely ennek az új rendszernek a középpontja. Ha az Úr dicsőségére tekintünk, akkor elváltozunk mi magunk is dicsőségről dicsőségre, mintegy az Úr Szelleme által (2Kor 3,18). Akkor ez a világ nem érinthet meg bennünket. A világtól való elkülönülés nem negatív dolog, ha tekintetünket a világosságok Atyjára függesztjük, és arra, Aki Isten minden világosságának kiábrázolója, Aki az új teremtés kezdete, amelyhez tartozunk.
Adja meg az Úr mindnyájunknak azt a kegyelmet, hogy mint a hold és a bolygók visszatükrözzük eme új rendszer középpontjának fényét egy olyan világban, amelytől egyúttal szeplő nélkül megtartjuk magunkat. Adja meg az Úr azt a kegyelmet, hogy ezt megvalósítsuk az Ő dicsőségére.
W.J.O.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése