Az 1. fejezet tanulmányozásakor megállapítottuk, hogy Jakab levelének különleges helyzete van az Újszövetség levelei között. Ez az egyetlen levél, amely Izráel népe egészének, a szétszórtságban élő tizenkét törzsnek szól. A levél mindenesetre gyakran kizárólag a hívőket szólítja meg. Ők a keresztyénség olyan átmeneti korszakában éltek, amikor Isten megengedte, hogy továbbra is részt vegyenek a jeruzsálemi templomi szolgálatban, amely azután Kr.u. 70-ben Jeruzsálem és a templom lerombolásával ért véget. Ilyen különleges körülmények között keletkezett ez a levél, amely számunkra is rendkívül hasznos: mert napjainkban mi is Isten nagyszámú (névleges) népéhez tartozunk, amelyből azonban a legtöbb embernek nincs Istenből való élete. Miként akkor, úgy ma is szétszórtságban él Isten népe, és a Bíró ma is az ajtó előtt áll. Isten hamarosan meg fogja ítélni ezt a világot, kivált a vallásos világot.
Mi is végső időben élünk, mint akkortájt a zsidók. Számukra ez az akkori üdvkorszak végét jelentette, számunkra pedig ennek a mostani, keresztyén üdvkorszaknak a végét. Tudjuk, hogy az Úr visszajövetele közel van. Láttuk, hogy Jakab ebben a levélben kiváltképpen az igazi keresztyénekhez intézi sorait, akiket ő "szeretett testvéreim"-nek nevez, és azokkal a nehéz körülményekkel foglalkozik, amelyek között ezek éltek. Valamely üdvkorszak "utolsó napjai" mindig nehéz napok. Ezért a levélben található felszólítások számunkra is igen szükségesek, hogy éppen ezekben az időkben tudjuk megvalósítani a gyakorlati keresztyénséget, és megtanuljuk megítélni a világot a jelenlegi formájában. Az 1,27-ben a gyakorlati keresztyénség mindkét oldalát megtaláltuk: egyfelől az istenfélelmet, amely abban mutatkozik meg, hogy meglátogatjuk az özvegyeket és árvákat az ő nyomorúságukban, azaz törődünk azokkal, akik gyöngék és megvetettek, akiket olykor még azok is elhanyagolnak, akik Isten népéhez számítják magukat; másfelől, hogy meglássuk világosan ennek a mai világnak a jellegét, és hogy magunkat szeplő nélkül megtartsuk ettől a világtól, miközben szemünket arra a másik világra irányítjuk, amelynek középpontja az Úr Jézus lesz majd.
Az 1. fejezetben már foglalkoztunk ezzel az új rendszerrel, amelyet Isten hív majd életre. Ez a világosság rendszere a nappal, mint középponttal (11. v.). Isten ebben a rendszerben világosságot jelent ki; Ő maga a világosságok Atyja (17.v.). Ezt a világosságot a maga sokrétű dicsőségében az Úr Jézus személyében mutatta be. Benne jelent meg Isten világossága. De nemcsak ennyi, már most vannak olyan emberek e világban, akik újonnan születtek az igazság (valóság) Igéje által, akikbe be van oltva Isten Igéje (21.v.). Ezáltal új természet támadt bennük, amely által istenfélelmet gyakorolhatnak és Istennek szolgálhatnak. Ez az 1. fejezet szerint azt jelenti, hogy ebben a sötét világban visszatükrözik azt a világosságot, amelyet az Úr Jézus által Istenben megláttak. Ennek az "új világnak" középpontja az Úr Jézus. A hívők pedig olyanok, mint a hold és a bolygók, amelyek a nap körül keringenek és annak fényét visszatükrözik. Másként kifejezve: ennek az új természetnek a gyümölcsei kifelé úgy jelennek meg, mint gyakorlati istenfélelem. A belénk oltott Ige termi ezeket a gyümölcsöket.
A 2. fejezet közvetlenül csatlakozik a megelőző versekhez: "Testvérek, ne legyen személyválogatás a dicsőség Urában, a mi Jézus Krisztusunkban való hitetekben" (1). Az előző fejezet 27. versében már láttuk, hogy ebben a világban a keresztyének ne azokkal törődjenek, akik a társadalom mértéke szerint nagyrabecsültek, hanem azokkal, akiket kevésre becsülnek, tehát az özvegyekkel és árvákkal, továbbá, hogy a keresztyének tartsák meg magukat szeplő nélkül e világtól. Ez csak úgy lehetséges, ha szemüket nem erre, hanem az eljövendő új világra irányítják, amelynek az Úr Jézus a középpontja. Ezt az 1. fejezet még nem mondja ki ennyire világosan, itt nevezi a levél az Úr Jézust első ízben a "dicsőség Urá"-nak.
Jakab felszólítja a testvéreket, hogy legyen hitük az Úr Jézus Krisztusban. Az új ember hite irányuljon Őreá, a dicsőség Urára. Ő ennek a hitnek a tárgya. Úgy ismerjük Őt, mint aki egy egészen más világhoz tartozik. A mai világ nem a dicsőség világa, hanem a szorongattatás és a nyomorúság világa; sötét, bűnös és beszennyezett világ. Hogyan lehetséges tehát, hogy mi megtartsuk magunkat szeplő nélkül ettől a világtól? Úgy, hogy tekintetünket erre az Úrra, ennek az új rendszernek, ennek az új világnak a középpontjára irányítjuk. Mi magunk is már ehhez a világhoz tartozunk, mert zsengéi vagyunk (1,18) Isten eme új teremtésének, amelynek kezdete az Úr Jézus (vö. Jel 3,14).
Az 1. fejezetben láttuk ennek az új természetnek a belső oldalát és a gyümölcseit. A 2. fejezetben az apostol ugyanezzel a témával foglalkozik, de más oldalról. Vallástételünk valódiságát vizsgálja, amely gyakran nem több a szájjal tett vallástételnél. Beszél az apostol a hitről, kétféle módon vizsgálja, hogy kiderüljön, összhangban áll-e a belső átalakulással. Először is: nem személyválogató-e a hit? Mert ha igen, akkor nem lehet isteni természetből fakadó valóságos és igazi hit. Az igazi hit az új világ felé irányul, Isten országa felé (vö.5.v.), amely hamarosan eljön, és amely nem ismer különbséget gazdag és szegény, alacsony rendű és magas állású ember között, ahogyan azt ez a világ teszi. Az igazi hit második ismertetőjelét a 14-26. versek írják le. A hitnek jó cselekedetek által kell igaznak bizonyulnia. A hívő ember legyen igaz ember olyan értelemben, hogy cselekedetei összhangban legyenek vallástételével. Ez nemcsak egyszerűen azt jelenti, hogy jót cselekszik. Sok ember van a világban, akik jót cselekszenek, legalábbis emberi mérték szerint, de nincs valódi hitük. Azok a cselekedetek, amelyekről itt Jakab beszél, nem olyanok, amelyeket e világ helyesel, hanem olyanok, amelyek az új világ törvényeiből következnek.
Az igazi hit ismeri a mostani világ valódi arculatát, de egy egészen más, új világra tekint. Az igazi hit nem keres ebben a világban semmiféle dicsőséget, hanem a dicsőség Urára tekint, aki egykor maga is szegénységben és megalázottan élt ezen a földön, most azonban a dicsőségben van. Ez az új világ kapcsolatban áll azzal a dicsőséggel, amely az Úr Jézusé most a mennyben. Aki így érti meg ennek a világnak a jellegét, az tudja, hogy lehetetlen a hit számára az embereket külső tekintélyük szerint megítélni.
Jakab ezt egy gyakorlati példával világítja meg. "Mert ha a ti összejöveteletekre bemegy egy aranygyűrűs férfiú fényes ruhában, bemegy pedig egy szegény is szennyes ruhában... " (2). Mellesleg megjegyezve, itt az apostol a zsinagógáról beszél, ami ismét csak arra emlékeztet bennünket, hogy itt olyan zsidókból lett keresztyénekről van szó, akik szokás szerint még összejönnek a zsinagógában, tehát még nem szakadtak el teljesen a hitetlen izráelitáktól, noha az 5. fejezet már említést tesz egy helyi gyülekezetről is. Itt tehát különböző emberek jönnek a zsinagógába, pl. egy aranygyűrűs, gazdag férfi, elegáns öltözékben, és egy szegény, rongyos ruhában. Szemünk vajon a szegény és gazdag, a megvetett és a tekintélyes közötti különbségre néz, mint ahogyan ezt ma a világ teszi, vagy pedig mindent az új világ alapelvei szerint ítélünk meg? Az új világban olyan emberek élnek, akik tudják, hogy az alacsony sorsú testvér fel van magasztalva, magasabbra, mint e világ fontos és gazdag emberei. A gazdag testvér meg van alázva, és megtanulta, hogy Isten színe előtt ő maga semmi (1,9-10). Ezek ennek az új világnak a mértékei.
De hogyan ítélkezünk mi ebben a helyzetben? Ha azt mondjuk a gazdagnak: "Foglalj helyet itt kényelmesen", a szegényt pedig valahol hátul leültetjük a zsámolyra, akkor érvényes ránk, amit az apostol mond: "Nem mondtatok-e ellent magatoknak, és nem lettetek-e gonosz gondolkodású bírákká?" (3-4). Ez olyan megkülönböztetés, amely a régi világban egészen magától értetődő, az új világban azonban teljesen érvénytelen. Ez nem azt jelenti, hogy mi szüntessük meg ezeket a különbségeket, azon fáradozva, hogy a szegényekből betű szerint gazdagokat, a gazdagokból pedig szegényeket csinálunk. Nekünk ezzel a régi világgal egyáltalán semmi dolgunk. Nem a mi feladatunk megjobbítani ezt a világot. Ítélet van rajta, és a Bíró az ajtó előtt áll (5,9). A mi feladatunk az, hogy magunkat e világtól szeplő nélkül megtartsuk az Úr visszajöveteléig. Ez nem azt jelenti, hogy a szegényből nem lehet gazdag, de csak akkor, ha Isten teszi gazdaggá (1Tim 6). Egy rabszolgának sem kell föltétlenül rabszolgának maradnia. Ha felszabadulhat, ki kell használnia az alkalmat (1Kor 7,21). De ne testi módon fáradozzon ezért. Ha Isten ajándékozza ezt neki, akkor fogadja hálásan az Ő kezéből, mert így helyes és jó. Ha azonban ilyen különbségeket teszünk szegény és gazdag között, akkor gonosz gondolkodással, vagy helyesen: gonosz megfontolással ítélkezünk az emberek fölött. Ott ítélkezünk, ahol Isten már ítélt.
Hogyan ítélt Isten? "Halljátok meg, szeretett testvéreim: avagy nem az Isten választotta-e ki a világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben és örökösei az országnak, amelyet azokban ígért, akik Őt szeretik?" (5). Isten e világ szegényeit, tehát azokat, akik e világ mértéke szerint szegények, kiválasztotta, hogy hitben gazdagok legyenek. Hit által tudatában vannak gazdagságuknak. Hová irányul a hitük? A dicsőség Urára (1.v.). Az az igazi hit, amely látja az Urat a dicsőségben. Létezik valamilyen hit a világban is, ennek azonban nincs jelentősége, mert fogalma sincs Isten bölcsességéről. Azt mondja az 1Korintus 2,8 erről a bölcsességről: "Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert (mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát)". Itt megint csak találkozunk a "dicsőség Ura" kifejezéssel. Az igazi hit tehát abban mutatkozik meg, hogy ismeri azokat a dolgokat, amelyek e világ emberei elől el vannak rejtve még akkor is, ha állításuk szerint van hitük - ez azonban csupán külsőleges hit. Az igazi hit mindent a dicsőség Urával kapcsolatban lát, és tudja, hogy milyen gazdagok azok, akik szegények e világban.
Isten ugyanis e világ szegényeit választotta ki arra, hogy "örökösei legyen az országnak, amelyet azoknak ígért, akik Őt szeretik" (5.v.). A hit mindent az eljövendő országgal kapcsolatban lát. Mit jelentett ez a mostani világ a dicsőség Ura számára? Ez a világ feszítette meg Őt. Volt-e vajon az Úrnak e világban gazdagsága? Nem, hiszen még olyan helye sem volt, ahová a fejét lehajtsa (Mt 8,20). És micsoda szegénységben született! Szegénységének legnagyobb mélységét azonban a kereszten látjuk: "Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett értetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok" (2Kor 8,9). Íme, ezt a helyet nyújtotta ez a világ az Úr Jézusnak. Van-e hát neki, mint a dicsőség Urának bárminemű kapcsolata e mostani világgal? Nem, a hitnek az új világra kell tekintenie, Isten országára, amely egyszer majd megvalósul ezen a földön, amikor az Úr Jézus visszajön a mennyből dicsőségben. Akkor majd megmutatja dicsőségét, mint Emberfia, és ebben a dicsőségében egy új világot állít föl, melynek első szakasza Isten országa. Azután következik minden dolog újjáteremtése. Mi pedig már most ennek az új világnak első zsengéi vagyunk.
Ez az új világ, vagy ahogy az 5. vers mondja: az ország tehát azoké, akik Istent szeretik. Érdekes, ahogy a 2. fejezetben kétszer is szó esik a szeretetről: először, hogy az igazán hívők szeretik Istent, másodszor, hogy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat (5. ill. 8.v.). Így tehát a Jakab 1-2-ben az isteni természet két ismertetőjelét találjuk, a világosságot és a szeretetet. Istenről magáról azt olvassuk, hogy Ő világosság (1Jn 1,5) és szeretet (1Jn 4,8.16). A világosság Isten lénye, a szeretet pedig Isten természete. Az 1. fejezetben láttuk, hogy van kapcsolatban ez az új rendszer a világossággal, ugyanis ez Istent a világosságok Atyjának nevezi, és e világban a világosságot a nap ábrázolja ki. A 2. fejezetben azt is látjuk, hogy ez az új világ a szeretettel is kapcsolatban áll. Ebben a végső időben az igazi keresztyénség ismertetőjegye a szeretet: először az, hogy szeretjük Istent (5.v.), másodszor, hogy szeretjük felebarátunkat (8.v.). Ezek a dolgok közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz. Mert ez az ország azoké, akik Istent szeretik.
Az "ország" a görög eredeti szöveg szöveg szerint azt jelenti "királyi uralom" ("basilea"). Sajnos, a fordításból nem tűnik ki világosan, hogy itt az ország jelentése szorosan összefügg a benne uralkodó királlyal ("basileus"). Ki igazgatja majd ezt az országot? Egy király. A királynak törvényei vannak, amelyek alapján országában uralkodik. Ezért találjuk a 8. versben a "királyi törvény" kifejezést. Ez a királyi törvény ahhoz az országhoz tartozik, amelyben az Úr Jézus fog uralkodni. Ki megy be majd ebbe az országba? Az, aki szereti Istent, és szereti felebarátját, mint önmagát. Látjuk már, hogyan függ össze minden a végső időben ezzel az eljövendő világgal? Az 1. fejezet szerint az igazi hit ismertetőjele a világosság, itt a 2. fejezetben a szeretet. Rendkívül tanulságos végignéznünk az Újszövetségben mindazokat az igehelyeket, amelyekben a hívőkről úgy olvashatunk, mint akik Istent szeretik. Gondoljunk csak a Róma 8,28-ra: "Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van". Az 1Korintus 8,3-ban az igazi ismeret kapcsolatos a szeretettel: "Ha valaki az Istent szereti, azt ismeri Ő". Az 1János 5,2 az Isten iránti szeretetet kapcsolatba hozza az Ő parancsolatainak megtartásával. Végül ezt olvassuk az 1Korintus 2,9-ben: "Amiket szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek". A hit a Jakab 2 szerint vallástétel, amely pedig halott, ha nem kapcsolatos a világossággal és a szeretettel. A hit csak akkor lehet valódi, ha olyan isteni természetből fakad, amely szeretetben nyilvánul meg. Ezért olvashatunk itt az Isten és a felebarát iránti szeretetről.
"Ti pedig meggyaláztátok a szegényt. Avagy nem a gazdagok hatalmaskodnak-e rajtatok, és nem ők hurcolnak-e titeket a törvény elé? Nem ők káromolják-e azt a szép nevet, amelyről neveztettek?" (6-7). A szegények különleges helyet foglalnak el Isten szívében. Nem azért, mert nincsen pénzük, hanem azért, mert a gazdagok elnyomják őket ebben a világban. Ebben a levélben a gazdagok tulajdonképpen a keresztyénség ellenségei. Hát nem mondta meg róluk már Jézus Krisztus is, számukra alig lehetséges, hogy bejussanak Isten országába (Mt 19,24; Mk 10,23-24)? Itt Isten országáról van szó, és ezek a gazdagok olyan emberek, akik meg akarnak gazdagodni, és a vagyonukban akarnak bízni (Mk 10,24). Ebben az értelemben gazdag az, aki a javaihoz ragaszkodik, ezek jelentik élete tartalmát, egész világát. Aki nem ismer más világot a main kívül, az e világgal együtt pusztul el az ítéletben. Mit csináltak a gazdagok? Elnyomták, bíróság elé hurcolták a szegényt, és káromolták azt a szép nevet, amelyről neveztettek. Káromolják Istent, káromolják a dicsőség Urát, Isten azonban szemét az árvákon és az özvegyeken tartja, azokon, akik ebben a világban szegények.
W.J.O.
Jakab ezt egy gyakorlati példával világítja meg. "Mert ha a ti összejöveteletekre bemegy egy aranygyűrűs férfiú fényes ruhában, bemegy pedig egy szegény is szennyes ruhában... " (2). Mellesleg megjegyezve, itt az apostol a zsinagógáról beszél, ami ismét csak arra emlékeztet bennünket, hogy itt olyan zsidókból lett keresztyénekről van szó, akik szokás szerint még összejönnek a zsinagógában, tehát még nem szakadtak el teljesen a hitetlen izráelitáktól, noha az 5. fejezet már említést tesz egy helyi gyülekezetről is. Itt tehát különböző emberek jönnek a zsinagógába, pl. egy aranygyűrűs, gazdag férfi, elegáns öltözékben, és egy szegény, rongyos ruhában. Szemünk vajon a szegény és gazdag, a megvetett és a tekintélyes közötti különbségre néz, mint ahogyan ezt ma a világ teszi, vagy pedig mindent az új világ alapelvei szerint ítélünk meg? Az új világban olyan emberek élnek, akik tudják, hogy az alacsony sorsú testvér fel van magasztalva, magasabbra, mint e világ fontos és gazdag emberei. A gazdag testvér meg van alázva, és megtanulta, hogy Isten színe előtt ő maga semmi (1,9-10). Ezek ennek az új világnak a mértékei.
De hogyan ítélkezünk mi ebben a helyzetben? Ha azt mondjuk a gazdagnak: "Foglalj helyet itt kényelmesen", a szegényt pedig valahol hátul leültetjük a zsámolyra, akkor érvényes ránk, amit az apostol mond: "Nem mondtatok-e ellent magatoknak, és nem lettetek-e gonosz gondolkodású bírákká?" (3-4). Ez olyan megkülönböztetés, amely a régi világban egészen magától értetődő, az új világban azonban teljesen érvénytelen. Ez nem azt jelenti, hogy mi szüntessük meg ezeket a különbségeket, azon fáradozva, hogy a szegényekből betű szerint gazdagokat, a gazdagokból pedig szegényeket csinálunk. Nekünk ezzel a régi világgal egyáltalán semmi dolgunk. Nem a mi feladatunk megjobbítani ezt a világot. Ítélet van rajta, és a Bíró az ajtó előtt áll (5,9). A mi feladatunk az, hogy magunkat e világtól szeplő nélkül megtartsuk az Úr visszajöveteléig. Ez nem azt jelenti, hogy a szegényből nem lehet gazdag, de csak akkor, ha Isten teszi gazdaggá (1Tim 6). Egy rabszolgának sem kell föltétlenül rabszolgának maradnia. Ha felszabadulhat, ki kell használnia az alkalmat (1Kor 7,21). De ne testi módon fáradozzon ezért. Ha Isten ajándékozza ezt neki, akkor fogadja hálásan az Ő kezéből, mert így helyes és jó. Ha azonban ilyen különbségeket teszünk szegény és gazdag között, akkor gonosz gondolkodással, vagy helyesen: gonosz megfontolással ítélkezünk az emberek fölött. Ott ítélkezünk, ahol Isten már ítélt.
Hogyan ítélt Isten? "Halljátok meg, szeretett testvéreim: avagy nem az Isten választotta-e ki a világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben és örökösei az országnak, amelyet azokban ígért, akik Őt szeretik?" (5). Isten e világ szegényeit, tehát azokat, akik e világ mértéke szerint szegények, kiválasztotta, hogy hitben gazdagok legyenek. Hit által tudatában vannak gazdagságuknak. Hová irányul a hitük? A dicsőség Urára (1.v.). Az az igazi hit, amely látja az Urat a dicsőségben. Létezik valamilyen hit a világban is, ennek azonban nincs jelentősége, mert fogalma sincs Isten bölcsességéről. Azt mondja az 1Korintus 2,8 erről a bölcsességről: "Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert (mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát)". Itt megint csak találkozunk a "dicsőség Ura" kifejezéssel. Az igazi hit tehát abban mutatkozik meg, hogy ismeri azokat a dolgokat, amelyek e világ emberei elől el vannak rejtve még akkor is, ha állításuk szerint van hitük - ez azonban csupán külsőleges hit. Az igazi hit mindent a dicsőség Urával kapcsolatban lát, és tudja, hogy milyen gazdagok azok, akik szegények e világban.
Isten ugyanis e világ szegényeit választotta ki arra, hogy "örökösei legyen az országnak, amelyet azoknak ígért, akik Őt szeretik" (5.v.). A hit mindent az eljövendő országgal kapcsolatban lát. Mit jelentett ez a mostani világ a dicsőség Ura számára? Ez a világ feszítette meg Őt. Volt-e vajon az Úrnak e világban gazdagsága? Nem, hiszen még olyan helye sem volt, ahová a fejét lehajtsa (Mt 8,20). És micsoda szegénységben született! Szegénységének legnagyobb mélységét azonban a kereszten látjuk: "Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett értetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok" (2Kor 8,9). Íme, ezt a helyet nyújtotta ez a világ az Úr Jézusnak. Van-e hát neki, mint a dicsőség Urának bárminemű kapcsolata e mostani világgal? Nem, a hitnek az új világra kell tekintenie, Isten országára, amely egyszer majd megvalósul ezen a földön, amikor az Úr Jézus visszajön a mennyből dicsőségben. Akkor majd megmutatja dicsőségét, mint Emberfia, és ebben a dicsőségében egy új világot állít föl, melynek első szakasza Isten országa. Azután következik minden dolog újjáteremtése. Mi pedig már most ennek az új világnak első zsengéi vagyunk.
Ez az új világ, vagy ahogy az 5. vers mondja: az ország tehát azoké, akik Istent szeretik. Érdekes, ahogy a 2. fejezetben kétszer is szó esik a szeretetről: először, hogy az igazán hívők szeretik Istent, másodszor, hogy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat (5. ill. 8.v.). Így tehát a Jakab 1-2-ben az isteni természet két ismertetőjelét találjuk, a világosságot és a szeretetet. Istenről magáról azt olvassuk, hogy Ő világosság (1Jn 1,5) és szeretet (1Jn 4,8.16). A világosság Isten lénye, a szeretet pedig Isten természete. Az 1. fejezetben láttuk, hogy van kapcsolatban ez az új rendszer a világossággal, ugyanis ez Istent a világosságok Atyjának nevezi, és e világban a világosságot a nap ábrázolja ki. A 2. fejezetben azt is látjuk, hogy ez az új világ a szeretettel is kapcsolatban áll. Ebben a végső időben az igazi keresztyénség ismertetőjegye a szeretet: először az, hogy szeretjük Istent (5.v.), másodszor, hogy szeretjük felebarátunkat (8.v.). Ezek a dolgok közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz. Mert ez az ország azoké, akik Istent szeretik.
Az "ország" a görög eredeti szöveg szöveg szerint azt jelenti "királyi uralom" ("basilea"). Sajnos, a fordításból nem tűnik ki világosan, hogy itt az ország jelentése szorosan összefügg a benne uralkodó királlyal ("basileus"). Ki igazgatja majd ezt az országot? Egy király. A királynak törvényei vannak, amelyek alapján országában uralkodik. Ezért találjuk a 8. versben a "királyi törvény" kifejezést. Ez a királyi törvény ahhoz az országhoz tartozik, amelyben az Úr Jézus fog uralkodni. Ki megy be majd ebbe az országba? Az, aki szereti Istent, és szereti felebarátját, mint önmagát. Látjuk már, hogyan függ össze minden a végső időben ezzel az eljövendő világgal? Az 1. fejezet szerint az igazi hit ismertetőjele a világosság, itt a 2. fejezetben a szeretet. Rendkívül tanulságos végignéznünk az Újszövetségben mindazokat az igehelyeket, amelyekben a hívőkről úgy olvashatunk, mint akik Istent szeretik. Gondoljunk csak a Róma 8,28-ra: "Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van". Az 1Korintus 8,3-ban az igazi ismeret kapcsolatos a szeretettel: "Ha valaki az Istent szereti, azt ismeri Ő". Az 1János 5,2 az Isten iránti szeretetet kapcsolatba hozza az Ő parancsolatainak megtartásával. Végül ezt olvassuk az 1Korintus 2,9-ben: "Amiket szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek". A hit a Jakab 2 szerint vallástétel, amely pedig halott, ha nem kapcsolatos a világossággal és a szeretettel. A hit csak akkor lehet valódi, ha olyan isteni természetből fakad, amely szeretetben nyilvánul meg. Ezért olvashatunk itt az Isten és a felebarát iránti szeretetről.
"Ti pedig meggyaláztátok a szegényt. Avagy nem a gazdagok hatalmaskodnak-e rajtatok, és nem ők hurcolnak-e titeket a törvény elé? Nem ők káromolják-e azt a szép nevet, amelyről neveztettek?" (6-7). A szegények különleges helyet foglalnak el Isten szívében. Nem azért, mert nincsen pénzük, hanem azért, mert a gazdagok elnyomják őket ebben a világban. Ebben a levélben a gazdagok tulajdonképpen a keresztyénség ellenségei. Hát nem mondta meg róluk már Jézus Krisztus is, számukra alig lehetséges, hogy bejussanak Isten országába (Mt 19,24; Mk 10,23-24)? Itt Isten országáról van szó, és ezek a gazdagok olyan emberek, akik meg akarnak gazdagodni, és a vagyonukban akarnak bízni (Mk 10,24). Ebben az értelemben gazdag az, aki a javaihoz ragaszkodik, ezek jelentik élete tartalmát, egész világát. Aki nem ismer más világot a main kívül, az e világgal együtt pusztul el az ítéletben. Mit csináltak a gazdagok? Elnyomták, bíróság elé hurcolták a szegényt, és káromolták azt a szép nevet, amelyről neveztettek. Káromolják Istent, káromolják a dicsőség Urát, Isten azonban szemét az árvákon és az özvegyeken tartja, azokon, akik ebben a világban szegények.
W.J.O.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése