"Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája, az elszórtan levő tizenkét nemzetségnek; üdvözletemet" (1). Jakab Isten szolgája. Ezt ugyan bizonyos értelemben minden izraelita elmondhatta, Jakab azonban az Úr Jézus Krisztus szolgája. Nem nevezi magát Krisztus testvérének, jóllehet az volt. Pál azt írja: "Ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük" (2Kor 5,16). Az ilyen természetes kapcsolatok nem lényegesek. Jakab magát csak "az Úr Jézus Krisztus szolgájának" nevezi. Ezt pedig nem mondhatta el minden zsidó ember, csak azok, akik a nép közül "testvérek" voltak.
"Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, mikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hitetek megpróbáltatása kitartást szerez" (2-3). Jakab azonnal rátér a gyakorlati körülményekre, amelyek között a hívők, a testvérek éltek. Ezek a körülmények súlyosak. De éppoly súlyosak számunkra is, akik a végső időben élünk. Minket is sok kísértés támad. De hogyan nézünk ezekre a kísértésekre? Vajon kiváltság-e, "öröm"-e a végső időben élni? Bizonyos értelemben igen. A végső idő különleges alkalmat nyújt a hitre, a gyakorlati istenfélelemre, az Istennek való gyakorlati szolgálatra. A végső időben sok olyan kísértés van, amelyet a korábbi idők hívői nem ismertek. Jakab azt írja, hogy az ilyen kísértéseket tartsuk "teljes örömnek". Miért? Mert minden kísértés beletartozik Istennek velünk kapcsolatos tervébe. Mint hívők tudhatjuk, hogy minden kísértés Isten útjainak egy részét képezi, neveltetésünk érdekében.
Körülményeink gyakran jelentenek kísértést a számunkra, mert a bűn következményeinek jegyeit viselik magukon. Az 1. fejezetből látjuk, hogy sok testvér számára nagy kísértést jelentett a szegénység. De más körülmények is jelenthetnek kísértést a számunkra, mint a betegség és az éhség, amelyek által az Úr megpróbál minket, ahogyan Ábrahámot is próbára tette. Az ilyen kísértések célja (nevezhetjük őket próbatételnek is) hitünk megpróbálása. Isten próbára tehet bennünket akkor is, amikor vétkeztünk (Jak 5). De minden próbák közt a legmagasabb rendű az, amikor Isten hitünk valóságának megvizsgálása érdekében tesz próbára bennünket, mint Ábrahámot, amikor a kísértések által mutatja meg másoknak, hogy milyen erőt ad Isten az övéinek. Ez pedig a belénk oltott Ige (1,21), ahogy majd látni fogjuk. A kísértések hozzájárulnak ahhoz, hogy a hívők élete Istennek tetsző legyen. Elveszik tőlünk mindazt, ami nem szolgál Isten örömére.
A kísértések sokszor súlyosak, de a legnehezebb bennük az, hogy gyakran sokáig tartanak. "A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül" (4). Tudunk-e ilyen kitartók lenni a súlyos próbák között? Nem engedünk-e olykor a kísértéseknek, ha hosszabb ideig tartanak? Ez történt Dáviddal, aki - miután Saul olyan sokáig üldözte - végül ezt mondta: "Egy napon mégis el kell pusztulnom Saul keze miatt" (1Sám 27,1). Ezért azután elment Ákishoz, a filiszteusok királyához. Mennyire érthető, és mégis milyen helytelen! A kísértéseknek a kitartást kellene munkálniuk. Ha ez a kitartás még nem érte el az életünkben azt, hogy már csak a dicsőség Urát lássuk, hogy tökéletesen átformálódjunk az Ő képére, dicsőségről dicsőségre, és hogy mindenestől kedvesek legyünk Istennek: akkor a kísértések még nem érték el a célt bennünk. Másfelől tudjuk, hogy a kísértések egész életünk során elkísérnek. Ki kell tartanunk közöttük, míg el nem érjük a célt.
"Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megadatik neki" (5) Hogyan tarthatunk ki? Hogyan lehetséges a hívő ember számára az, hogy minden őt körülvevő kísértés között is vidám szíve legyen? A felelet: türelemmel és Istentől való függőséggel. Az apostol ezt a két dolgot itt bölcsességnek nevezi. A bölcsesség arra való képesség, hogy Isten Igéjének tanítását, ismeretét, gyakorlatilag is alkalmazzuk. Nem hiányzik-e ez belőlünk gyakran? Sokszor nem válik gyakorlattá az ismeretünk. Miért? Mert hiányzik belőlünk a bölcsesség, a türelem és a függőség. Az igazi függőséget az imádság által juttathatjuk kifejezésre. Ezért szólítja fel itt Jakab a hívőket, hogy csak bátran kérjék Istentől ezt a bölcsességet. Aki ezt megteszi, megtapasztalja, hogy Isten nem tesz neki szemrehányást, hanem készséggel megajándékozza ezzel a bölcsességgel.
"De kérje hittel, semmit sem kételkedvén, mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány" (6). Nem imádkozunk-e néha valamiért úgy, hogy közben a szívünkben már eldöntöttük, hogy mit akarunk tenni? Ilyenkor az imádság nem más, mint mentség a magunk számára, hogy elmondhassuk: imádkoztunk ezért vagy azért a dologért. Ha magunk készítünk először a szívünkben terveket, akkor ez nem Istentől való függés. Ilyenkor az imádság csak külső szokás. Ilyenkor már nem Isten az, aki vezet minket, hanem saját kívánságaink, vágyaink, vagy a külső körülmények. Mik ezek a külső körülmények? A tenger hullámai és a szelek. Ha hullámok és szelek vezetik az életünket, akkor elbizonytalanodunk, függetlenné válunk Istentől, elfogy a türelmünk, sőt hiányzik a bölcsesség is. Nagyon jól tudjuk, milyen gyakran megtörténik ez.
"Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól. A kétszínű, a minden útjában állhatatlan ember" (7-8). Ha imádságunk nem a valóságos függőség kifejezője, ha nem igyekszünk őszintén megismerni az Úr akaratát, akkor ne gondoljuk, hogy valamit is kapunk az Úrtól. Akkor ki vagyunk szolgáltatva külső befolyásoknak, ingatagok és állhatatlanok vagyunk minden cselekvésünkben. Az állhatatlanság azt is jelenti, hogy türelmetlenek vagyunk, és nincs bennünk kitartás. Ilyenkor fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy nem az 5. versben említett bölcsesség hiányzik-e belőlünk. Ilyenkor nem jutunk előre az isteni nevelésben.
A következő versekben Jakab felsorolja, mifélék lehetnek a kísértések. Lehet szegénység vagy gazdagság, vagy egyéb körülmények, amelyek mind Isten gondviselésének megnyilvánulásai. Isten ezeket a körülményeket fel tudja használni - még az ördögöt is felhasználja eszközként, ahogyan azt Jób esetében látjuk -, hogy hitünket és szívünket kipróbálja. A valóban függő hívő megtanul eltekinteni ezekről a körülményekről. Hitének útját nem befolyásolja sem szegénység, sem gazdagság, hanem önmagát Isten igazságának világosságában látja.
"Dicsekedjék pedig az alacsony sorsú testvér az ő nagyságával, a gazdag pedig az ő alacsonyságával; mert elmúlik, mint a fűnek virága" (9-10). Az alacsony sorsú testvér olyan testvér, aki szegény, vagy társadalmilag alacsony fokon áll. Ezektől eltekinthet, és tudhatja, hogy Isten gondolatai szerint hitben a legmagasabb tisztséget érte el, amit ember elfoglalhat. A gazdag viszont, aki emberi mértékek szerint igen magasra jutott, tudhatja, hogy az igazságnak megfelelően, ha a körülményektől eltekint és Istenre néz, önmagában semmi. Csak addig láthatunk világosan, amíg Isten világosságában járunk, azaz Jakab szerint, amíg engedelmesek és türelmesek vagyunk. Ilyenkor felismerjük magasztos helyzetünket. Tudatában vagyunk annak, hogy a külső körülmények mind mulandóak.
"Mert felkel a nap nagy hőséggel, és megszárítja a füvet; és annak virága elhull, és ábrázatának kedvessége elvész; így hervad el a gazdag is az ő útjaiban" (11). A végső időben élünk, és ez a világ jelenlegi alakjában elmúlik. Mihelyt fölkel a nap, izzó sugaraival megszárítja a füvet, minden emberi jólétet. A napnak itt kettős jelentése van. Először is fölkel, mint az igazságosság napja (Mal 4,2), mint egy új rendszer középpontja, amelyet Isten az új teremtésben épít majd fel. Ekkor majd a nap áldást jelent az igazak számára, de ítéletet a hitetlenek számára is. Ez vár erre a világra. Ugyanakkor azonban a hívők már ebben az életben megtapasztalhatják "a nap nagy hőségét". Mi egy üdvkorszakkal előbbre vagyunk, mert ennek az új teremtésnek zsengéi vagyunk. Mi már most megtapasztaljuk a nap erejét az Úr ítéleteiben gyakorlatilag a saját életünkön. A levél magyarázata során erre még majd visszatérünk. Itt csak az általános alapelvre világítottunk rá.
"Boldog ember az, aki a kísértésekben kitart; mert miután megpróbáltatott, elveszi az élet koszorúját, amit az Úr ígért az Őt szeretőknek" (12). Itt az ige boldognak mondja azt, aki a kísértésekben függő viszonyban marad az Úrral, úgyhogy nem a körülményekre, hanem egészen az Úrra tekint. Ilyen módon ki tud tartani a kísértések között. És miután kiállta a próbát, egyszer minden kísértésnek vége szakad. Akkor elnyeri kitartása jutalmát. A hívők, akik kiállták a próbát, elnyerik akkor majd az élet koszorúját. Erre utal az is, amit az Úr a szmirnai gyülekezetnek mond: "Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell; íme, a Sátán egynáhányat tiközületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz napig való nyomorúságotok. Légy hív mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját" (Jel 2,10). Az ilyen kísértések Isten nevelési tervébe tartoznak.
Ezeket a kísértéseket nem szabad összetévesztenünk azokkal a kísértésekkel, amelyekről a 13-14. versekben van szó: "Senki se mondja, mikor kísértetik: Istentől kísértetem; mert Isten gonoszsággal nem kísérthető, Ő maga pedig senkit sem kísért". Hiszen mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Jóllehet itt a kísértés ugyanazzal a szóval van kifejezve, ez a kísértés mégsem Istentől indul ki, míg a 2. és 3. versben olyan kísértésekről olvasunk, amelyek Istentől erednek. Mindebből egészen világos, hogy különböző kísértésekről van szó. Itt, a 13. és 14. versben nem a körülményekben rejlő kísértésekről olvashatunk, amelyek próbatételül szolgálnak, hanem olyanokról, amelyek a gonoszból, a bűnös természetből támadnak. Világos, hogy ilyen kísértések nem származhatnak Istentől, mert Istennek nem ez a természete, és nem is kísérthető gonoszsággal.
Így volt ez az Úr Jézusnál is. Nem volt bűnös természete, és ezért nem kísérthette meg a bűn. Nála egészen világosan láthatjuk a különbséget. A 2. és 3. versben említett kísértéseket jól ismerte. Tudta, mi a szegénység és éhség. Betegségeinket viselte (Ézs 53). Ismerte mindazokat a körülményeket, amelyek között mi élünk. Mindezekben megkísértetett (megpróbáltatott), és így tűnt ki Istenbe vetett tökéletes bizalma. Mindezekben élvezte Isten jótetszését. A 13-14. versekben leírt kísértéseket azonban sohasem ismerte. Mivel bűn nem volt Benne, ezért lehetetlen volt, hogy bűnre való vágyakozás támadjon a szívében. Ezt mi viszont jól ismerjük. Ez a különbség világosan kitűnik a Zsidókhoz írt levélből is.
A 4,15-ben ezt olvashatjuk: "Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan, de bűn nélkül" (vö. Zsid 2,18). A külső körülményekben, de nem a bűneinkben. A 14. vers világosan megmutatja, hogy ezek a kísértések belőlünk támadnak, amikor bűnös kívánságok vonnak és édesgetnek bennünket.
"Azután a kívánság megfoganva bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutva, halált nemz" (15). Ha valaki kívánságainak enged, azok bűnös cselekedetté válnak, és ez az út végül is a halálba vezet. Az 5,20-ból is látjuk, hogy a bűnös útja halálba végződik. Gyakorlati példáját látjuk itt annak, hogy Jakab miként tárgyalja az igazságot teljesen más nézőpontból, mint Pál. A Róma 7,8-ban ugyanis pontosan a fordítottját olvassuk annak, amik Jakab mond: "De a bűn alkalmat véve, a parancsolat által nemzett bennem minden kívánságot". Jakabnál viszont azt olvassuk, hogy a bűn a kívánságból származik. Ellentmondás lenne ez? Nem, sőt mivel különbözőképpen tárgyalja Pál és Jakab ugyanazt az igazságot, teljesebben átláthatjuk. Pál a mélyebben lévő alapokat tárja fel. Nála a "bűn" a bennünk lévő bűnös természetet jelenti, a kívánságok ebből törnek elő. Jakab viszont a "bűn" alatt a bűnös cselekedeteket érti. Amikor kívánság támad bennünket, az bűnös cselekedetekre visz. Jakab tehát teljesen a gyakorlati oldalról beszél.
Olyan világban élünk, amelyben mindenütt kísértések vesznek körül, és amelyben súlyos körülményekkel találkozunk, de ezekkel az Úr is ismerős volt. Ehhez járul még az, hogy bennünk van az a bűnös természet, amely az Úr számára ismeretlen volt. Milyen nehéz is az élet itt a hívő ember számára. Mennyire szükséges, hogy Isten nevelő iskolájában tekintetünket egészen az Úrra irányítsuk. Erről szólnak a következő versek. Megmutatják, hogy noha most ebben a kísértésekkel teli világban élünk, és még testben vagyunk, annak kísértéseivel együtt, mégis már egy teljesen új világhoz tartozunk, annak mi vagyunk zsengéi. Milyen nagyszerű dolog ez!
"Ne tévelyegjetek szeretett testvérek! Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás vagy változásnak árnyéka" (16-17). Tévelygünk, ha ezt a két világot nem különböztetjük meg élesen egymástól. A kívánságok nem Istentől jönnek, hanem önmagunkból. De minden jó adomány, és minden tökéletes ajándék felülről jön, a világosságok Atyjától. Íme, itt egy új világ tárul elénk, egy új rendszer, amelyet Isten alapított, szemben ezzel a régi világgal, a régi teremtéssel, amelyet megrontott a bűn.
W.J.O.
"De kérje hittel, semmit sem kételkedvén, mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány" (6). Nem imádkozunk-e néha valamiért úgy, hogy közben a szívünkben már eldöntöttük, hogy mit akarunk tenni? Ilyenkor az imádság nem más, mint mentség a magunk számára, hogy elmondhassuk: imádkoztunk ezért vagy azért a dologért. Ha magunk készítünk először a szívünkben terveket, akkor ez nem Istentől való függés. Ilyenkor az imádság csak külső szokás. Ilyenkor már nem Isten az, aki vezet minket, hanem saját kívánságaink, vágyaink, vagy a külső körülmények. Mik ezek a külső körülmények? A tenger hullámai és a szelek. Ha hullámok és szelek vezetik az életünket, akkor elbizonytalanodunk, függetlenné válunk Istentől, elfogy a türelmünk, sőt hiányzik a bölcsesség is. Nagyon jól tudjuk, milyen gyakran megtörténik ez.
"Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól. A kétszínű, a minden útjában állhatatlan ember" (7-8). Ha imádságunk nem a valóságos függőség kifejezője, ha nem igyekszünk őszintén megismerni az Úr akaratát, akkor ne gondoljuk, hogy valamit is kapunk az Úrtól. Akkor ki vagyunk szolgáltatva külső befolyásoknak, ingatagok és állhatatlanok vagyunk minden cselekvésünkben. Az állhatatlanság azt is jelenti, hogy türelmetlenek vagyunk, és nincs bennünk kitartás. Ilyenkor fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy nem az 5. versben említett bölcsesség hiányzik-e belőlünk. Ilyenkor nem jutunk előre az isteni nevelésben.
A következő versekben Jakab felsorolja, mifélék lehetnek a kísértések. Lehet szegénység vagy gazdagság, vagy egyéb körülmények, amelyek mind Isten gondviselésének megnyilvánulásai. Isten ezeket a körülményeket fel tudja használni - még az ördögöt is felhasználja eszközként, ahogyan azt Jób esetében látjuk -, hogy hitünket és szívünket kipróbálja. A valóban függő hívő megtanul eltekinteni ezekről a körülményekről. Hitének útját nem befolyásolja sem szegénység, sem gazdagság, hanem önmagát Isten igazságának világosságában látja.
"Dicsekedjék pedig az alacsony sorsú testvér az ő nagyságával, a gazdag pedig az ő alacsonyságával; mert elmúlik, mint a fűnek virága" (9-10). Az alacsony sorsú testvér olyan testvér, aki szegény, vagy társadalmilag alacsony fokon áll. Ezektől eltekinthet, és tudhatja, hogy Isten gondolatai szerint hitben a legmagasabb tisztséget érte el, amit ember elfoglalhat. A gazdag viszont, aki emberi mértékek szerint igen magasra jutott, tudhatja, hogy az igazságnak megfelelően, ha a körülményektől eltekint és Istenre néz, önmagában semmi. Csak addig láthatunk világosan, amíg Isten világosságában járunk, azaz Jakab szerint, amíg engedelmesek és türelmesek vagyunk. Ilyenkor felismerjük magasztos helyzetünket. Tudatában vagyunk annak, hogy a külső körülmények mind mulandóak.
"Mert felkel a nap nagy hőséggel, és megszárítja a füvet; és annak virága elhull, és ábrázatának kedvessége elvész; így hervad el a gazdag is az ő útjaiban" (11). A végső időben élünk, és ez a világ jelenlegi alakjában elmúlik. Mihelyt fölkel a nap, izzó sugaraival megszárítja a füvet, minden emberi jólétet. A napnak itt kettős jelentése van. Először is fölkel, mint az igazságosság napja (Mal 4,2), mint egy új rendszer középpontja, amelyet Isten az új teremtésben épít majd fel. Ekkor majd a nap áldást jelent az igazak számára, de ítéletet a hitetlenek számára is. Ez vár erre a világra. Ugyanakkor azonban a hívők már ebben az életben megtapasztalhatják "a nap nagy hőségét". Mi egy üdvkorszakkal előbbre vagyunk, mert ennek az új teremtésnek zsengéi vagyunk. Mi már most megtapasztaljuk a nap erejét az Úr ítéleteiben gyakorlatilag a saját életünkön. A levél magyarázata során erre még majd visszatérünk. Itt csak az általános alapelvre világítottunk rá.
"Boldog ember az, aki a kísértésekben kitart; mert miután megpróbáltatott, elveszi az élet koszorúját, amit az Úr ígért az Őt szeretőknek" (12). Itt az ige boldognak mondja azt, aki a kísértésekben függő viszonyban marad az Úrral, úgyhogy nem a körülményekre, hanem egészen az Úrra tekint. Ilyen módon ki tud tartani a kísértések között. És miután kiállta a próbát, egyszer minden kísértésnek vége szakad. Akkor elnyeri kitartása jutalmát. A hívők, akik kiállták a próbát, elnyerik akkor majd az élet koszorúját. Erre utal az is, amit az Úr a szmirnai gyülekezetnek mond: "Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell; íme, a Sátán egynáhányat tiközületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz napig való nyomorúságotok. Légy hív mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját" (Jel 2,10). Az ilyen kísértések Isten nevelési tervébe tartoznak.
Ezeket a kísértéseket nem szabad összetévesztenünk azokkal a kísértésekkel, amelyekről a 13-14. versekben van szó: "Senki se mondja, mikor kísértetik: Istentől kísértetem; mert Isten gonoszsággal nem kísérthető, Ő maga pedig senkit sem kísért". Hiszen mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Jóllehet itt a kísértés ugyanazzal a szóval van kifejezve, ez a kísértés mégsem Istentől indul ki, míg a 2. és 3. versben olyan kísértésekről olvasunk, amelyek Istentől erednek. Mindebből egészen világos, hogy különböző kísértésekről van szó. Itt, a 13. és 14. versben nem a körülményekben rejlő kísértésekről olvashatunk, amelyek próbatételül szolgálnak, hanem olyanokról, amelyek a gonoszból, a bűnös természetből támadnak. Világos, hogy ilyen kísértések nem származhatnak Istentől, mert Istennek nem ez a természete, és nem is kísérthető gonoszsággal.
Így volt ez az Úr Jézusnál is. Nem volt bűnös természete, és ezért nem kísérthette meg a bűn. Nála egészen világosan láthatjuk a különbséget. A 2. és 3. versben említett kísértéseket jól ismerte. Tudta, mi a szegénység és éhség. Betegségeinket viselte (Ézs 53). Ismerte mindazokat a körülményeket, amelyek között mi élünk. Mindezekben megkísértetett (megpróbáltatott), és így tűnt ki Istenbe vetett tökéletes bizalma. Mindezekben élvezte Isten jótetszését. A 13-14. versekben leírt kísértéseket azonban sohasem ismerte. Mivel bűn nem volt Benne, ezért lehetetlen volt, hogy bűnre való vágyakozás támadjon a szívében. Ezt mi viszont jól ismerjük. Ez a különbség világosan kitűnik a Zsidókhoz írt levélből is.
A 4,15-ben ezt olvashatjuk: "Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan, de bűn nélkül" (vö. Zsid 2,18). A külső körülményekben, de nem a bűneinkben. A 14. vers világosan megmutatja, hogy ezek a kísértések belőlünk támadnak, amikor bűnös kívánságok vonnak és édesgetnek bennünket.
"Azután a kívánság megfoganva bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutva, halált nemz" (15). Ha valaki kívánságainak enged, azok bűnös cselekedetté válnak, és ez az út végül is a halálba vezet. Az 5,20-ból is látjuk, hogy a bűnös útja halálba végződik. Gyakorlati példáját látjuk itt annak, hogy Jakab miként tárgyalja az igazságot teljesen más nézőpontból, mint Pál. A Róma 7,8-ban ugyanis pontosan a fordítottját olvassuk annak, amik Jakab mond: "De a bűn alkalmat véve, a parancsolat által nemzett bennem minden kívánságot". Jakabnál viszont azt olvassuk, hogy a bűn a kívánságból származik. Ellentmondás lenne ez? Nem, sőt mivel különbözőképpen tárgyalja Pál és Jakab ugyanazt az igazságot, teljesebben átláthatjuk. Pál a mélyebben lévő alapokat tárja fel. Nála a "bűn" a bennünk lévő bűnös természetet jelenti, a kívánságok ebből törnek elő. Jakab viszont a "bűn" alatt a bűnös cselekedeteket érti. Amikor kívánság támad bennünket, az bűnös cselekedetekre visz. Jakab tehát teljesen a gyakorlati oldalról beszél.
Olyan világban élünk, amelyben mindenütt kísértések vesznek körül, és amelyben súlyos körülményekkel találkozunk, de ezekkel az Úr is ismerős volt. Ehhez járul még az, hogy bennünk van az a bűnös természet, amely az Úr számára ismeretlen volt. Milyen nehéz is az élet itt a hívő ember számára. Mennyire szükséges, hogy Isten nevelő iskolájában tekintetünket egészen az Úrra irányítsuk. Erről szólnak a következő versek. Megmutatják, hogy noha most ebben a kísértésekkel teli világban élünk, és még testben vagyunk, annak kísértéseivel együtt, mégis már egy teljesen új világhoz tartozunk, annak mi vagyunk zsengéi. Milyen nagyszerű dolog ez!
"Ne tévelyegjetek szeretett testvérek! Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás vagy változásnak árnyéka" (16-17). Tévelygünk, ha ezt a két világot nem különböztetjük meg élesen egymástól. A kívánságok nem Istentől jönnek, hanem önmagunkból. De minden jó adomány, és minden tökéletes ajándék felülről jön, a világosságok Atyjától. Íme, itt egy új világ tárul elénk, egy új rendszer, amelyet Isten alapított, szemben ezzel a régi világgal, a régi teremtéssel, amelyet megrontott a bűn.
W.J.O.
