Épp az Ölelés utca közepén jártam. Ami a Mező utcát vezeti be. Az én utcámat. Amit úgy neveztem el: Csillagok utcája. Sokat jártam ugyanis haza régebben sötétben, és ahogy jöttem haza, a csillagos eget kémleltem.
Visszhangzott bennem az ismeretlen ember köszönése: szia bogi.
Ki lehetett? Mindegy is, ő a sötétben megismert és nevemen szólított engem.
Nevet adtak nekem az emberek.
A Mező utca elején ma már ez egyszer megtörtént. Vidáman nagy békével sétáltam eléd, fogadásodra, a vasútállomásra. Az utcánkban gyerekkori barátnőm háza előtt, barátnőm szülei álltak, amikor odaértem megkérdeztem tőlük: segíthetek? Anyukája mondta: "Nem, bogikám, menjél csak."
Ezután továbbmenve, csak ezen gondolkoztam: bogikám. Milyen sok embernek vagyok, bogikám. Olyan kedves megszólítás. Barátnőm, még 14 évesen eldöntötte, hogy külföldre fog menni dolgozni, ő nem fog ebben a rohadás országban élni. Mindig valahogy így fogalmazott. Valóban így is tett, miután letette a szakvizsgáját hamar elment Nyugatra. Azóta - 20 éve - csak egyszer találkoztam vele, amikor megszületett a gyermekem, éppen haza jött látogatóba. Beugrottam hozzá. Nem volt túl vidám. Azt hittem egy boldog emberrel fogok találkozni. Méregettem magamat hozzá, hogy én, aki itt maradtam vidámabb és boldogabb vagyok. Nem nagyon értettem miért.
Persze ezer oka lehetett, hogy éppen nem volt kicsattanóban. Még is úgy éreztem, kemény ott a meló, ahol ő dolgozik. Aztán megint eltelik sok-sok év, látom a szüleit, látom a házát, látom a gyermekkorom. Nem jó itthon így bóklászni. Mintha csak suhanó szellem lennék az utcában. Lassan minden elmúlik. Gyermekkorom hangos zsivaja, a testvérem gyermekkora, a szomszédok kiabálása. A nehéz súlyok, a könnyű súlyok, hol a halál, hol a költözés festi át emlékeim. Talán borús lennék? E magyar tájon?
Aztán, ahogy jöttem haza felé, e hideg, sötét utcában, felnéztem a ködös Holdra, túltettem magam azon, hogy nevemen szólítottak. Más kezdett érdekelni.
Azon tűnődtem tovább:
vajon hogyan járulhatok hozzá, én, az ébredéshez?
Amikor ugyanis megtértem, az URtól sok álmot, és látást kaptam. Nem holmi gyerekes fantáziáim voltak ezek. Később az egész jövendő életem megalapozták. Volt köztük egy álom, amely még kibontásra, beteljesedésre vár.
Azt álmodtam 18 éves koromban, - amikor még nem volt férjem, sőt még munkahelyem se, mondhatni még álmaim, vágyaim se, - hogy külföldről jövök haza. Épp Kőbánya-Kispesten mentem a peronon, a vonatomra várva, hogy utazzak Monorra. Szembejött velem egy férfi. Ez a férfi a mai napig tolókocsiban van, hívő ember. Jött felém boldogan. Én rácsodálkoztam és megkérdeztem: hát ez hogyan lehetséges, te meggyógyultál? - Ő is rám csodálkozott, és ugyanígy csodálkozva visszakérdezett: miért csodálkozol ezen? Hogy, hogy te nem tudod, milyen nagy ébredés volt Magyarországon? Pedig te is hozzájárultál.
Nem értettem. Álmomban tudtam van egy férjem és egy gyerekem, tőlük jövök, hogy szüleim meglátogassam így válaszoltam: Külföldön éltem, nem tudhatom.
Tényleg összezavart, főképpen az, hogy azt mondta: hogy hogy nem tudod, pedig te is hozzájárultál.
Én?
Mivel?
Amikor felébredtem azonban máson gondolkoztam. Én külföldön? Számomra ez annyira messze volt, mint az, hogy van egy férjem, egy gyerekem, vagy mint az is, hogy ez a rokkant férfi járjon.
Aztán, amikor néhány év múlva férjhez mentem, érdekes módon, minden prédikátor, igehirdető, vagy aki csak imádkozott értünk, ezt mondta miután megáldott minket: úgy érzem Isten azt akarja, hogy angolul tanuljatok, és menjetek ki külföldre.
Mindig megütött, zavarba hozott, és frusztrált ez a mondat. Forgattam magamban a hallottakat, mint Mária, mikor Simeon és Anna megáldotta a kis Jézust a templomban.
Nem régiben történt, hogy mentem a mi kis utcánkon a bolt felé, és szembejött velem egy cigányasszony. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, utcánkban lakik, ellenben soha nem tudtam elérni, hogy legalább visszaköszönjön. Néhány éve, feladtam, hogy köszönjek neki. Gondoltam, viselkedjünk úgy, mintha nem is ismernék egymást. Aztán, most, meglepetésszerűen rám nézett az utca túloldaláról, és hangosan, tisztelettudóan köszönt. Visszaköszöntem.
Elgondolkoztam.
Tudod, nekem ezek a kincseim. Valószínű nevem lett. Lett valami nevem az emberek, a szegények között. Valószínű eljött az idő, hogy észrevegyenek, mert valamit tettem, hittem, gondoltam. Hiszem és remélem mindez az Úr Jézus dicsőségéből és dicsőségéért van.
Aztán eszembejutott még egy álmom.
Még 1995-ben történt, mindig rohantam az állomásra reggelenként a vonathoz, hogy utazzak Pest felé.
Valamikor annyira rohantam, és annyira reggel volt még, hogy a tömött vonaton megszokott volt, hogy ájuldoztam; helyet készítettek, ablakot nyitottak.
Egy alkalommal, várakoztam a vonatra, az állomás épülete előtt. Egy régi ismerősömmel találkoztam. (Őróla nem beszélek...) Nem volt megszokott, hogy vonatozzon, autóját szerelték... véletlen találkozás volt. Beszélgetni kezdtünk.
Egészen a metróig együtt voltunk. Aztán elbúcsúztunk.
Meglepett a vele való találkozásom... Úgy volt adott, hogy soha többet nem fogunk találkozni.
Aznap éjjel, álmodtam vele. Nyomasztott az álom. Tudtam ezt az ÚRtól kaptam. Ahogy reggel mentem szokásomhoz híven a vonathoz, az ÚR gyötörni kezdett, el kell mondanom neki az álmot. Áh! - gondoltam magamban - még szerencse, hogy nem lesz itt az állomáson. Aztán jött a hang, szólt hozzám az ÚR, "mondd el neki". Vitatkozni kezdtem Vele, "Uram, nem lesz itt úgyse". Szabályszerű vitát folytattam Vele, hogy hagyjon engem békén, nem teszem magamat hülyévé. Aztán, ahogy ráfordultam az állomás felé vezető útra, dühösen engedtem, "jó Uram, ha itt lesz az állomáson elmondom neki".
Ezt ugyanis azért mondtam ily bátorsággal, mert teljesen meg voltam győződve, hogy nem lesz ott.
De ott volt!
Újra beszélgetni kezdtünk. Oh, én bennem meg folyton folyvást a gyötrés, mondjad már, mondjad már, és a kontra: nem mondom, nem mondom!
Nem engedtem. Már a végéhez közeledtünk utazásunknak, amikor kínok kínját élve, az utolsó pillanatban így szóltam hozzá. "Figyelj, valamit el kell mondanom. Veled álmodtam az éjjel. Azt álmodtam, hogy nagyon gazdag leszel! De öregkorodra megtérsz, és örömmel fogunk fogadni!" - látod, ilyen röviden mondtam, szót nem ejtettem arról, hogy kitől kaptam, ki gyötör ezzel engem. Gyorsan túl akartam lenni rajta.
A lány könnyedén elnevette magát. Majd ezt mondta: "Lehet. Lehet, hogy igazad van, nagyon gazdag leszek, és öregkoromra megtérek. Ha gazdag leszek, megtérek! Nem felejtem el, amit mondtál."
Aztán már tényleg soha többet nem találkoztam vele.
Sok-sok (10) év múlva különböző helyekről tudtam meg, hogy valóban gazdag lett, már most. Saját készítetésű BMW-vel jár...
Vajon elfelejtette-e, amit mondtam, és ígéretét? Hiszen eddig minden úgy történt, ahogy megálmodtam.
Ennek a bejegyzésnek egy a lényege.
Úton vagyok.
Valahonnan, valahová. Emberekkel találkozom. Szegényekkel, gazdagokkal, ismerősökkel, ismeretlenekkel.
Valahogyan mindenkinek elmondom, azt az üzenetet, amit az ÚR rám bízott, hogy elmondjam. Az őrálló teljesítette dolgát.
Remélem megbékélést, kiengesztelődést, békét jelentek a világnak, hogy magam is út és híd vagyok, és bátorítok mindenkit, legyünk ebben a világban összekötő kapcsok Isten és emberek között, szegények és gazdagok között, tanultak és tanulatlanok között. Járjuk a hit és szeretet útját, Isten és embertársaink felé.
Legyen nevünk az emberek között. Áldásként, emlékezzenek ránk!
bogi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése