Drága Éva, sok szeretettel, neked ajánlom ezt a régi írásom, épp ezt olvastam, amikor hívtál. Sok bajoddal is, úgy örülök neked!
Esik az eső. Hideg szél is fú. Szokatlan hideg így augusztus utolsó napjára.
Az ember csendben vár. Önmagában is boldogan elmereng ilyen időben. Mintha a gondolatainkat is betakarítanánk, mint a termést a földeken.
Gondolat és szó. Talán mindig ugyanarról gondolkodunk. Az élet értelméről, és az elmúlásról.
Azt hiszem a gondolat nem más, mint amit még elmondtunk volna, egy-egy helyzetben. És mivel nincs lehetőségünk rá, hát magunkban hordozzuk.
Ezt és ezt, mondtam volna még, ezt és ezt tettem volna még, ha lett volna egy perc időm, ha tudtam volna maradni.
Segíthetek? Valamit továbbgörgetni az életedben. A kérdéseidet. És reá a válaszokat. De a válaszok mindig egy picit előrébb vannak, sosem érjük utol őket. Csalogatnak, hívogatnak: na most, majd most elkaphatsz, ha kicsit gyorsabb vagy. - Ám, tünékeny délibáb, épp mikor azt hitted, megértetted, már tova is tűnt minden. És én ezt látom, kívülről, miként szaladsz előre, majd megtorpansz, és sírni lenne kedved. Már megint nem érted el. Szinte hallom, és látom, és ma láttam is, ahogy az ajtó küszöbén állva, a gyengeségtől sírva leguggolsz.
Igen. Nap, mint nap látom, ahogy az emberek emígyen rogynak össze. Ilyenkor elhalkul a szó és a gondolat is. Oh! Hogyan simogassak szavaimmal és hogyan kezemmel? Hogy valamiképpen megvigasztaljalak? De valahogy úgy, hogy te, meg ne rémülj saját gyengeségedtől és kérdéseidtől?
Mindennap látlak. Láttalak ma úgy is, amikor teljesen egyedül kiszolgáltatottan rákos daganatoddal felfektetnek a kezelőágyra és én, nem tudok tovább maradni. Ott kell, hogy hagyjalak, nem tudva, vajon ki fog feltolni kórtermedbe. Mondd, mennyi mindent mondanék neked? Tudod-e?
Azt hiszem, csak maradnék. Veled és másokkal. Jelenlétem adva bárkinek, akivel éppen összehoz az élet, és éppen kérdéseire keresi a választ. Mindegy, hogy hol, a halálos ágyon, avagy a küszöbön guggolva. Én maradnék. Melletted. Az ember mellett.
Hát hallod, ahogyan csepereg az eső? - Kérdem rád mosolyogva. S csak remélem, te is hallod ezt a dallamot, amit szívem ver. Kísérjen mosolyom, utadon. Isten adjon békét neked.
Uram. Ezerszer lebuktam előtted, szeretetemmel. S még hányszor lebuknék, szívesen.
S a mai nap. Hát ma is fújj a szél. Ahogy a széllel küszködtem, csak annyi fogalmazódott meg bennem, hogy nem változik semmi sem. Télen a gázt megint nem fogod tudni kifizetni, részeg, pernahajder fiad is visszajött hozzád, és te visszafogadtad, és újra el kell adni a házadat. Oh! Mily reménytelen eset vagyok, ma is végighallgattalak. S ismét hiába adok világosító jó tanácsot, te megint vakon futsz előre, mintha ott se lettem volna. Isten áldjon utadon. Azért még mindig imádkozom érted. S ha hívsz újra megyek.
bogi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése