Tisztelt Olvasó!
Az alábbi írást a
http://kegyelem.orgfree.com/cikkek/okumszelleme.pdf
oldalról vettem át, egészében.
(Itt-ott volt benne helyesírási, elírási hiba, azokat javítottam. A lábjegyzetek - a számmal jelölt honlapok linkjei - többnyire nem elérhetőek, vagy már törölt adatra mutatnak, mégis felvittem, hátha később újra elérhetőek lesznek.)
Az írás tartalmával teljes mértékben egyetértek, ami igen korrekt, férfias leírás; sem hozzátenni, sem elvenni nem tudok belőle.
Hosszú, 31 oldalas, de megéri elolvasni, kijózanító, számunkra a 'konzervatív', evangéliumi Krisztus követő hívőknek.
Boglárka
---
Az ökumenizmus szelleme
Írta Cserháti Mátyás
„Jobb a nyílt feddés a titkolt szeretetnél. Jó szándékúak a baráttól kapott sebek,
de csalárd a gyűlölködőnek a csókja.” (Péld. 27, 5-6)
de csalárd a gyűlölködőnek a csókja.” (Péld. 27, 5-6)
SOLI DEO GLORIA
I. Bevezetés
Ma a liberalizmussal karöltve az ökümenizálódás korát éljük. Ismerjük el, elmúltak azok a napok, amikor szigorú tekintetű, konzervatív vallási tanítók hirdetik az igazságot a keresztyén népeknek (ha valójában ilyenek is voltak, javarészben, de ez egy külön téma).
Nagyon távol vagyunk attól a társadalomtól, ahol a Biblia volt a középpontban, régesrégen, évszázadokkal ezelőtt, és amióta halmozottan több olyan társadalmi folyamat ment végbe, hogy majdnem teljesen elidegenítse az embereket Istentől és a Bibliától. Ez a világ csak a liberálisok, illetve a kompromisszumra hajlamos, kifogásokat vadászó emberek elméjében tartatik fent, hogy érvül szolgáljanak azok ellen, akik nem értenek egyet az ökumenizmussal.
A mai keresztyénséget a „szeretet, alázatosság, egyesség” hármas jelszava fémjelezi, a liberalizmus „szabadság, egyenlőség, testvériség” mintájához hasonlóan. Manapság az ökumenizmus korát éljük, amikor is a protestantizmus és a katolicizmus „házasságkötését” az örvendő tömegek nagy fennszóval és zengéssel hirdetik.
Fontos manapság az ökumenizmus kérdésével foglalkozni, mivel általánosan elterjedt és elfogadott nézet. Érzésem szerint az ökumenikus mozgalom célja a megtévesztés, egyesek részéről öntudatlanul, önbecsapásszerűen, mások részéről viszont egészen tudatosan. Emellett globális egyházi jelenségről van szó, és szinte nincsen ellenvélemény, ami biblikusan veszi kritikára ezt a jelenséget. Ezen tanulmány ezt próbálja megvalósítani.
A dolgozatomat négy részre osztottam fel: Az első részben a protestáns egyházaknak az ökumenizmussal kapcsolatos hozzáállásáról. Utána ugyanezt teszem meg a katolicizmus részéről is. Utána pedig elemzem az ökumenikus mozgalom által hivatkozott két főbb igéjét, a Mt. 25,31-46-t és a Jn. 13,34-35.17,21-23-t. Az utolsó részben pedig az ökumenizmus mai helyzetével foglalkozom, majd a mai helyzet elemzéséből vezetem le azt, hogy milyen lehet majd a jövőben az ökumenizmust illetően. Az egész dolgozatban főleg az emberi tényezőket fogom tekintetbe venni, néhány anekdótával fűszerezve, hogy alátámasszam mondanivalómat, ugyanis a jelenségek emberi oldalának értékelése is fontos, nehogy teológiai szakszavakkal ködösítsék azt, amire nem akarják, hogy rájöjjenek.
A dolgozatot főleg keresztyének részére írtam, de külső szemlélődők is olvashatják, saját maguk okítására. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy amikor itt a katolikusokról írok, itt azokról az emberekről írok, akik a katolikus tanításokat és dogmákat követik. Nem olyan katolikusokról írok itt, akik megtértek, és az evangéliumi hitet tartják. Egyszer megkérdeztem egy Magyarországon nagyon aktív ökumenista személytől, hogy írhatok-e dolgozatot egy ökumenikus versenyre. Azt a választ kaptam, hogy megnézik, de valószínű nem fogadják el, konzervatív teológiám miatt. Ezért az az írás olyannak számít, amelyet az ökumenisták a fekete írások listájára, mondhatni az „indexre” feltennék. Az ő számukra tiltott irodalmat tart a kezében.
II. Az ökumenizmus szelleme a protestánsok részéről
Megtértél. Hirdették neked Krisztust, és csak ámultál és bámultál, amikor megtudtad, hogy Krisztus meghalt érted. Meghalt egy olyan bűnös, lázadó emberért, akinek üres volt ez élete, mint neked. Előtted lezajlott az életednek egyes pillanatai, amikor vagy csaltál, hazudtál, vagy egyszerűen egy lázadó, kiüresedett emberként ismerted fel magadat. És akkor betöltött Krisztus az Ő szeretetével, a bűneid bocsánatával, az Ő kegyelmével, hogy nem kell elkárhoznod, elpusztulnod, mert Krisztus a Magáénak mondott téged.
El kezdtél növekedni Krisztusban, és egyre több, keményebb ennivalót kezdtél magadhoz venni. Különbséget is teszel a jó, illetve a rossz tanítás között. Bizonyságot kezdtél tenni másoknak, hogy veled mi történt. De akkor rájöttél, hogy Magyarországon élsz, ahol ha névlegesen is, ugyanakkor a lakosság nagy része római katolikus, illetve egyéb katolikus (pl. ortodox) vallású. Esetleg te is római katolikus voltál, vagy vannak ilyen rokonaid. Római katolikusok széles spektrumával lehet találkozni Magyarországon, akik vagy névlegesen azok, és régen ugyan hittanra jártak, de ma nem gyakorolják, egészen a buzgó katolikus hívekig,
akik naponta járnak misére az eukarisztia megünneplésére.
Neked bizonyságot kell tenned. Mégis, hogyan? És mit tettél, vagy mit teszel?
Amint megtapasztaltam, számos tényező járul ahhoz, hogy a keresztyén bizonyságtevő elcsorbítja ilyen esetben az Evangélium üzenetét. Ezek:
2. Az ismeret hiánya
3. Az Evangélium bármilyen áron is történő továbbítani akarása
4. Büszkeség
5. Liberalizmus
6. Túlzott beszűkültség
Ezek közül lehet hogy egy fő szempont az, ami vezet a kompromisszumhoz és az Evangélium csorbításához, de lehet, hogy akár több is, egyszerre, mivel összefügghetnek. Ezeket sorba fogjuk venni, majd a fejezet végén elemzést tartunk a magyarországi ökumenizmussal kapcsolatban, majd javaslatot teszünk a helyzet megoldására.
1. Félelem
A liberálisak azt harsogják körülöttünk: „Mindenki egyenlő! Nem mondhatod magadat jobb bárkinél! Hát, te hogy mered magadat másoknak fölébe emelni, és onnan magaslóról azt mondani, sőt meg hirdetni azt is, hogy jobb is a te véleményed bárki másénál!? [azért, mert én azt hiszem] Neked igen komoly problémád van, ha te így gondolkozol, sőt lehet, hogy ajánlatos téged bevinni kórházi kezelésre!” Azt tapasztaltam sajátkezűleg, hogy egyes internetes fórumokon azzal szoktak minket támadni az ateisták, hogy mi keresztyének intoleránsak vagyunk nemcsak más vallású emberekkel szemben (főleg velük, az ateistákkal szemben, akiket elvileg több évszázadon keresztül elnyomtak), hanem más keresztyénekkel szemben is. Gyakran felhántorgatják nekünk a kereszteshadjáratokat, és az Inkvizíciót (mindkettő ám katolikus találmány). Előfordulhatott némelyikünkkel, hogy egy ilyen vita után azt vágják a fejünkhöz, sikoltozva (ami az ateisták érzelmi beállítottságáról is tesz bizonyságot), hogy „Dogma!”, és a vita helyszínéről elég rossz érzésekkel távolodunk el, tudva, hogy innentől a „dogma” szó egy igen negatív értelmű szó, ami majdhogy a káromkodással is felér, és nem szabad használni. De ez természetesen az ateistáknak a rossz történeti érzékéről tesz bizonyságot, akik teljesen figyelmen kívül hagyják a nagy szovjet birodalom 1e+8-as áldozatszámát (1).
Ezzel bepárosul az, hogy a katolikusokkal szemben egy olyan vallás képviselőjét látjuk magunk előtt, aki úgy nevelkedett fel, hogy természetesnek veszi, hogy ő keresztény, vagyis keresztyén, mivel ő a világ legnagyobb vallásának az egyik tagja, ami a világon szinte mindenhol intézményesen is kiépült. A katolikus papi hierarchiája és a katolikus tanítás (sokszor sajnos úgy, hogy egyszerűen betanítják az embereknek, és azt hiszik az emberek, hogy mivel ők bizonyos ismerettel rendelkeznek, így ők keresztyének is) jellege miatt elég sokszor érzelmi kitörésekkel lehetünk a szemtanúi, amikor olyasvalamiről akarjuk őket meggyőzni, ami ellenkezik a tudásukkal, vagy azzal a tanítással és életvitellel, amit gyerekkoruk óta igazságként ismernek. Elvégre nem is véletlen, hogy a pápa bizonyos tanításokat kellő tárgyalás és megvitatás után lezártnak tekinti, amit nem szabad később megkérdőjelezni.
Nagyon jól emlékszem amikor az apám családjának a tagjaival beszélgettem, és aminek az lett az eredménye, hogy nagyon idegesek lettek emiatt, és elzárkóztak tőlem. No, persze, én sem éreztem magamat teljesen nyugodtnak. Legfőképpen a nőknél, akik inkább szelídebbek a verekedő férfiaknál. Ez részben érthető. De ugyanakkor nem szabad félnünk, mert Krisztushoz tartozunk, egy erős Úrhoz, aki építi a Maga egyházát (Mt. 16,18)! Krisztus építi az egyházát, és Ő a felelős a végeredményért. De közben neked kell bizonyságot tenned, mert Krisztus ezt parancsolja és elvárja tőled. Ráadásul bűn istent csinálni egy másik emberből, akitől az függ, hogy te hogyan és miként elmondod az Evangéliumot neki.
Kevésbé úgy adódhat a helyzet, különösen olyan országokban, mint például az Egyesült Államokban, ahol a lakosság nagy része protestáns, hogy amikor valaki egy katolikussal találkozik, egyszerűen nem tudják, hogy milyen vallásról van szó. Lehet, hogy ugyan hallottak vagy olvastak volna valamit a vallásról, de mélyebb ismeretek hiányoznak. Úgy elvagyunk mi a saját kis hívő világunkban, a mi saját hívő társadalmi rétegünkben, és ez nekünk a mindenünk. Ezért, amikor kikérdezünk egy embert a hite felől, lehet, hogy úgy hangzik nagyon, mintha azonos dolgokban hiszünk: Igen, hiszek a Szentháromságban. Igen, hiszek a Kegyelemben. Igen, hiszek a Biblia Istentől való ihletésében. Hiszek a megváltásban és az örök életben. Ezt azért tesszük, mert tudjuk, hogy az igazság megismerése egy olyan annyira elemi lépés, ami meghatároz mindent (a világnézetünket, és így az életünket is, utána jön a szeretet). Ezért akarjuk tudni, hogy mindkettőnk azonos alapon állunk-e. Ezért egyesek arra a következtetésre jutnak, hogy „hát, a katolicizmus biztosan a keresztyénségnek egy alternatív, elfogadható formája [mint például a baptisták, prezsbiteriánusok, metodisták, reformátusok, evangélikusok, amelyek mind keresztyén felekezetek]”. Példának okáért, ezt hadd szemléltessem egy olyan esettel, amikor egyik református ifjúsági órára látogatást tette egy mormon vallású ember. Kérdéseket tettek fel ennek az embernek a hitével kapcsolatosan, és olyan válaszokat mondott el, amelyek miatt elvileg teljesen meggyőződhettünk arról, hogy ez az ember valódi keresztyén. Aki maga még nem ismeri a mormon vallást sem, az alábbi táblázatban bemutatom a keresztyénség, a katolikus, illetve a mormon vallások összehasonlítását. Bővebb információ megtalálható „A Cselekedetek Útjától a Kegyelemig” című honlapomon „A katolicizmus tanítása összehasonlítása a Bibliával” című írásomban (2)
Egyébként az ismeret hiánya annyira probléma az Egyesült Államokban, hogy emiatt ökumenére is lépnek egyes mormonokkal is (3)
Itt az a probléma, hogy sok közös fogalmat használ a keresztyénség, illetve a katolicizmus, mint például Isten, Jézus, szeretet, egyház, új élet, megváltás, üdvösség, hogy azt hisszük, hogyha ugyanezeket a szavakat használja valaki, akkor biztosan keresztyén. Ez a jelenség ma azért létezik, mert ma egy olyan világban élünk, ahol széles körben el van terjedve a „dekonstrukcionalizmus” jelensége. Ez azt jelenti, hogy két embernek bizonyos mértékben átfedhet a szókincse, és azt hiszik, hogy ugyanarról beszélnek, de közben más a szavak mögötti jelentéstartalom. Ennek az az eredménye, hogy látszólag egyetértésben is lehetnek, de közben valójában elbeszéltek egymás mellett. De az is lehet, hogy egyes ügyes katolikus térítők kihasználják ezt a lehetőséget, és félrevezetnek minket. Ez történt konkrétan „Az üdvösség ajándéka” című teológiai dokumentum aláírásánál 1997-ben, ami elvileg az evangélikusok és a római katolikusok egységét hivatott kifejezni az üdvösség mibenlétének kulcsfontosságú kérdésében (4). Néhány olyan katolikus pap is van, aki „jól tud beszélni” (úgymond „protestánsúl”), de közelebbi vizsgálatra kiderül, hogy mást ért az egyes fogalmak alatt, mint mi. Egyébként több katolikus térítő egyszerűen érzelmi beállítódása miatt érzelmileg töltött szavakat alkalmaz ahhoz, hogy közelebb jusson mások megtérítéséhez.
A táblázat lábjegyzete:
5. Kánon 749
6. http://www.bereanbeacon.org/articles/papacy2_claim_keys_peter.htm
7. Kánon 904
8. Kánon 849
9. http://www.carm.org/mormon.htm
54. Kánon 398
Tulajdonképpen a legeslegnagyobb különbség a keresztyénség és a katolicizmus között az emberképben rejlik, illetve abban, hogy hogyan lehet üdvözülni. Az alapvető különbség abban rejlik, hogy a katolikus tanítás szerint az ember jó, és hogy a bűn az embert csak megsebesíttette (10). Azt viszont olvashatjuk a Bűnesetnél, hogy előtte Isten azért tiltotta meg neki a fáról enni, mert ha eszik a fának gyümölcséről, aznap hal meg (1Móz. 2,21). Ez lelki halált jelent. A katolicizmusnál ez azt jelenti, hogy mivel az ember jó, ezért tud valamit megtenni a saját üdvössége érdekében. Tud jót cselekedni. Magyarul a szentség a keresztségben, illetve az igazság átruházódik az emberre. Ez azt jelenti, hogy az igazság belső emberi tulajdonsággá lesz, és ezért tud küzdeni az életben a jó tettekre. Ez a tévtanítás konkrétan egy Bellarminus nevű katolikus teológus nevéhez fűződik. És mivel az ember a jónak egy forrása, ezért lehet a szenteket imádni, vagy Szűz Máriát. A katolikus egyház annyira fel akarja menteni az embert a bűnössége alól, hogy erre találták ki a purgatóriumot, ahol csak szenvedni kell egy bizonyos darabig, és utána fel lehet jutni a mennybe, egyesek egyenesen azt állítják, hogy mindenki üdvözül.
5. Kánon 749
6. http://www.bereanbeacon.org/articles/papacy2_claim_keys_peter.htm
7. Kánon 904
8. Kánon 849
9. http://www.carm.org/mormon.htm
54. Kánon 398
66. Frankó Tamás, „Az Eukarisztia ‘áldozat’”, Elhangzott 2005 június 23-án, az Esztergom
Budapesti Főegyházmegye papjainak zarándoklatán Péliföldszentkereszten
67. Hans Kung, „A katolikus egyház rövid története”, Európa könyvkiadó, 2005.
68. Alexander Hislop. „The two Babylons”. Chick publications. Ontario.
Benyomásaim alapján én azt látom, hogy ha még nem teljesen, mégis nyilvánvaló a katolikusoknak az, hogy az ember kegyelemre szorul, így ők is elvileg hisznek a kegyelemben, csak úgy értelmezik, mint hogy az egy „segítség”, és nem Krisztus egyszeri váltságműve, aminek az eredménye az újjászületés (Jn. 3,3-8; érdekes kérdés – egy bűneiben halott ember hogyan tudja magát újjászülni?). Ezt az időt viszont a búcsú eljárással meg is lehet rövidíteni, ha pénzt fizetsz az egyháznak, és ez az egyik szempont, ami ellen tiltakozott Luther a 16. században. Csakhogy mint látjuk, a pápaságot illetően az Inkvizícióban és vallásháborúkban förtelmes tettekre voltak képesek, illetve egy amerikai statisztika szerint a katolikus papok az elmúlt évtizedekben 4000 gyereket molesztáltak (10). Egy tanulmány szerint a római katolikus papok egyharmada homoszexuális hajlamokat mutat (11). Személyes életemet nézve például gimnáziumban a testvéremet a gimnazista osztálytársaim többször megverték, rugdosták, illetve kiközösítették. De a katolikus tanáraim ennek ellenére ezt nem akarták elismerni, hanem tanításaikhoz ragaszkodva, meg akarták magyarázni, hogy ez így is van rendjén, mivelhogy a gyerekek úgyis csak tinédszerek voltak, és ez csak elvárható tőlük.
Magyarul csak szebbíteni akarták vétkeiket, nem megbánni (12). A keresztyénség szerint azonban az ember elszakadt Istentől, és el van idegenítve tőle, lázad, és harcol ellene (1Móz. 3,8-10). A katolikus tanítással szemben pedig a bűn nem csak cselekedetekből állnak, hanem ez egy állapota az embernek. Egy példával élve rossz fa csak rossz gyümölcsöt terem; azért döglenek meg a halak a Dunában, mert folyamatosan ömlik bele a tisztátalan környezetszennyező piszok Budapesten (Jer. 17, 9; Mt. 7, 17-19; Mt. 12, 33-35; Mk. 7, 20-23). Ezért a Biblia szerint Krisztus csak egyszer halt meg az emberek bűneiért, helyettes áldozatával, amilyen egyszeri esemenényre előremutattak a próféciák (pl. 1Móz. 3,15; 2Móz. 12; 4Móz. 35,28; Ézs. 7,14-16), és amin keresztül az ember újra lehet kapcsolatba kerülni Istennel az egyszeri megtéréssel.
3. Az Evangélium bármilyen áron is továbbítani akarása
Még egy szempont, ami közrejátszhat a katolicizmussal való ökumenére az a vágy, hogy mindenáron elvigyük az Örömhírt az elveszetteknek, és hogy így lelkeket megmentsünk. Ennél az esetnél azt látjuk, hogy felismerik valamilyen formában azt, hogy a keresztyénség és a katolicizmus nem egy, de mégis engedményeket tesznek annak érdekében, hogy közelebb jussanak azokhoz az emberekhez, akiknél bizonyságot akarunk tenni. Ilyenek például a baptisták, illetve egyes szabadkeresztyének, és karizmatikusok, és pünkösdisták. Mostanában egyre több ökumenikus eseményen is jelen vannak ezeknek a felekezeteknek a képviselői. Ezt a leginkább az arminiánus tanításuk miatt teszik ezt, miszerint mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az embert olyan helyzetbe vagy állapotba hozzuk, hogy az az ember képes legyen Isten mellett dönteni (mivel ezzel az ember szabad akaratát akarják rávenni arra, hogy „igen”-t mondjanak Isten megváltó kegyelmére), legyenek például a római katolikus hagyományokba és gondolkodásba belemerült emberek is, egyre lejjebb szállítják, úgymond „a követelményeket” arra, hogy valaki ténylegesen hívő keresztyénként fogadjanak el. Minden az emberi szubjektum mércéje lesz, ami az arminianizmus egyik legfőbb és legkárosabb következménye.
Így hát, azt gondoljuk, miért ne mehetnék el misére? Jó közel engedem magamhoz azt a katolikus embert, akinek bizonyságot akarok tenni. Azt gondolva, hogy én magam meg tudom őrizni magamat, és nem félek, különben Isten megóv engem. Mindent a szent cél érdekében. Igyekszem minden jót felismerni a másikban, és azt hiszem, hogy majd a másik ember felismeri bennem Krisztust. Ezért mi odamegyünk a másik emberhez, közösséget vállalni, de közben, sokszor félelemmel párosulva kompromisszumot kötünk az Evangéliumot illetően, és egyre jobban meggyengítjük, hogy ne ütközzünk vagy ellenkezzünk a katolikus tanítással. Vagy elkendőzzük a katolikus tanításokat, és egyre jobban elfogadjuk. Ami azért is probléma, mert ha közösséget vállalunk, ez mások szemében az egység kifejezését is jelentheti (Dán. 1,8). Sőt azt is, hogy ha szorosabb közösséget vállalunk, akkor magában megerősíti a saját tanításának jogosságát. Egy bizonyos ismerősömnél a helyzet annyira így volt, hogy már azt is állította, hogy egyesek a Jehova tanúi közül is lehetnek keresztyének. Ha megnézzük az Interneten a Keresztény Portált (13), ott azt fogjuk látni, hogy mára az ökumenizmus keretén belül egységet vállalnak például az adventista, de sőt már a Szentháromságot tagadó unitárius egyházzal. Az ember csak találgathat, hogy ezentúl még ki más is bele fog tartozni majd a keresztyén egységbe. Jehova tanúi? Ezek után mit is fog majd jelenteni az „eretnek”, vagy a „tévtanítás” fogalma? Ezen a honlapon egyébként fel van téve a katolikus, illetve a protestáns Biblia, mintha az igazság mércéjének két változata lenne (képzeld el, hogy neked a lábad egyszerre 32 cm, illetve 45 cm hosszú). Még egy apró észrevétel, hogy a Bibliai kereső csak a katolikus Szent István társulati fordításból mutat fel találatokat.
Még egy szempont, ami közrejátszhat a katolicizmussal való ökumenére az a vágy, hogy mindenáron elvigyük az Örömhírt az elveszetteknek, és hogy így lelkeket megmentsünk. Ennél az esetnél azt látjuk, hogy felismerik valamilyen formában azt, hogy a keresztyénség és a katolicizmus nem egy, de mégis engedményeket tesznek annak érdekében, hogy közelebb jussanak azokhoz az emberekhez, akiknél bizonyságot akarunk tenni. Ilyenek például a baptisták, illetve egyes szabadkeresztyének, és karizmatikusok, és pünkösdisták. Mostanában egyre több ökumenikus eseményen is jelen vannak ezeknek a felekezeteknek a képviselői. Ezt a leginkább az arminiánus tanításuk miatt teszik ezt, miszerint mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az embert olyan helyzetbe vagy állapotba hozzuk, hogy az az ember képes legyen Isten mellett dönteni (mivel ezzel az ember szabad akaratát akarják rávenni arra, hogy „igen”-t mondjanak Isten megváltó kegyelmére), legyenek például a római katolikus hagyományokba és gondolkodásba belemerült emberek is, egyre lejjebb szállítják, úgymond „a követelményeket” arra, hogy valaki ténylegesen hívő keresztyénként fogadjanak el. Minden az emberi szubjektum mércéje lesz, ami az arminianizmus egyik legfőbb és legkárosabb következménye.
Így hát, azt gondoljuk, miért ne mehetnék el misére? Jó közel engedem magamhoz azt a katolikus embert, akinek bizonyságot akarok tenni. Azt gondolva, hogy én magam meg tudom őrizni magamat, és nem félek, különben Isten megóv engem. Mindent a szent cél érdekében. Igyekszem minden jót felismerni a másikban, és azt hiszem, hogy majd a másik ember felismeri bennem Krisztust. Ezért mi odamegyünk a másik emberhez, közösséget vállalni, de közben, sokszor félelemmel párosulva kompromisszumot kötünk az Evangéliumot illetően, és egyre jobban meggyengítjük, hogy ne ütközzünk vagy ellenkezzünk a katolikus tanítással. Vagy elkendőzzük a katolikus tanításokat, és egyre jobban elfogadjuk. Ami azért is probléma, mert ha közösséget vállalunk, ez mások szemében az egység kifejezését is jelentheti (Dán. 1,8). Sőt azt is, hogy ha szorosabb közösséget vállalunk, akkor magában megerősíti a saját tanításának jogosságát. Egy bizonyos ismerősömnél a helyzet annyira így volt, hogy már azt is állította, hogy egyesek a Jehova tanúi közül is lehetnek keresztyének. Ha megnézzük az Interneten a Keresztény Portált (13), ott azt fogjuk látni, hogy mára az ökumenizmus keretén belül egységet vállalnak például az adventista, de sőt már a Szentháromságot tagadó unitárius egyházzal. Az ember csak találgathat, hogy ezentúl még ki más is bele fog tartozni majd a keresztyén egységbe. Jehova tanúi? Ezek után mit is fog majd jelenteni az „eretnek”, vagy a „tévtanítás” fogalma? Ezen a honlapon egyébként fel van téve a katolikus, illetve a protestáns Biblia, mintha az igazság mércéjének két változata lenne (képzeld el, hogy neked a lábad egyszerre 32 cm, illetve 45 cm hosszú). Még egy apró észrevétel, hogy a Bibliai kereső csak a katolikus Szent István társulati fordításból mutat fel találatokat.
4. Büszkeség
Egyes protestánsok már annyira köthettek kompromisszumot, hogy már teljesen elfogadják a katolikus egyházat keresztyén felekezetként, és a katolikus embereket is annak. Így a büszkeség ezeknél az embereknél sokkal inkább következménye szokott lenni a kompromisszumkötésnek, de lehet oka is. Általában elég aktívak szoktak lenni ezek az emberek az ökumenikus programok (előadások, imahetek, táborok, missziós tevékenységek, vagy akár prédikációk, ahol például katolikus papok hirdetik az igét református templomokban, ami az a protestáns felekezet, ami a legesleginkább diametrikus ellentétben van a katolikus egyházzal) szervezésében, és azon részvételében, sőt másokat is arra való buzdításban. Egyik ismerősöm aki kint volt Párizsban arról mesél, hogy az ő református közösségének istentiszteletein az elején mindig erről beszélnek 5 percben. Egyes evangéliumi folyóiratokban, mint például a holland CV.KOERS meg is jelennek katolikus írások. Létrejönnek ökumenikus társaságok is, mint a KET vagy a KÖD, amelyekkel evangéliumi szervezetek is összekapcsolódnak, mint például a REFISZ a KÖD-del. Ebben látjuk mennyire raffinált, és sikeres viszont a római katolikus ökumenikus programja, aminek a valódi célja valóban egység, de kizárólag katolikus egység.
Sokszor az ilyen emberek az előző dolgokat már megtapasztalták: félelmet, vagy az evangélium továbbadni akarását. Sokszor úgy gondolják tovább ezt a kérdést, hogy egyszerűen beadják a derekukat a külső elvárásokkal szemben, és úgymond „felismerik magukban az elfogultságukat, illetve lenézésüket”. Ami bűnbánathoz szokott vezetni, esetleg igen hevesen. Van is erre vonatkozóan egy angol kifejezés, amit „meltdown”-nak (összeolvadás) szoktak nevezni, amikor annyira érzelmileg megváltoznak ennek a felismerésére, hogy heves érzelmekben fejezik ezt ki. Ez kicsit hasonlít egy megtérési élményhez, amikor valami nagyon megváltozik az ember gondolkodásában, érzelmi világában, és hozzáállásában. Itt hadd mondjam el, ennél a pontnál, hogy ennek a jelenségnek a hátterében viszont nem az Ige áll. Hanem félelmek, vagy tudatlanság, vagy az Igével való nemtörődése. És ami bűn.
Egyes protestánsok már annyira köthettek kompromisszumot, hogy már teljesen elfogadják a katolikus egyházat keresztyén felekezetként, és a katolikus embereket is annak. Így a büszkeség ezeknél az embereknél sokkal inkább következménye szokott lenni a kompromisszumkötésnek, de lehet oka is. Általában elég aktívak szoktak lenni ezek az emberek az ökumenikus programok (előadások, imahetek, táborok, missziós tevékenységek, vagy akár prédikációk, ahol például katolikus papok hirdetik az igét református templomokban, ami az a protestáns felekezet, ami a legesleginkább diametrikus ellentétben van a katolikus egyházzal) szervezésében, és azon részvételében, sőt másokat is arra való buzdításban. Egyik ismerősöm aki kint volt Párizsban arról mesél, hogy az ő református közösségének istentiszteletein az elején mindig erről beszélnek 5 percben. Egyes evangéliumi folyóiratokban, mint például a holland CV.KOERS meg is jelennek katolikus írások. Létrejönnek ökumenikus társaságok is, mint a KET vagy a KÖD, amelyekkel evangéliumi szervezetek is összekapcsolódnak, mint például a REFISZ a KÖD-del. Ebben látjuk mennyire raffinált, és sikeres viszont a római katolikus ökumenikus programja, aminek a valódi célja valóban egység, de kizárólag katolikus egység.
Sokszor az ilyen emberek az előző dolgokat már megtapasztalták: félelmet, vagy az evangélium továbbadni akarását. Sokszor úgy gondolják tovább ezt a kérdést, hogy egyszerűen beadják a derekukat a külső elvárásokkal szemben, és úgymond „felismerik magukban az elfogultságukat, illetve lenézésüket”. Ami bűnbánathoz szokott vezetni, esetleg igen hevesen. Van is erre vonatkozóan egy angol kifejezés, amit „meltdown”-nak (összeolvadás) szoktak nevezni, amikor annyira érzelmileg megváltoznak ennek a felismerésére, hogy heves érzelmekben fejezik ezt ki. Ez kicsit hasonlít egy megtérési élményhez, amikor valami nagyon megváltozik az ember gondolkodásában, érzelmi világában, és hozzáállásában. Itt hadd mondjam el, ennél a pontnál, hogy ennek a jelenségnek a hátterében viszont nem az Ige áll. Hanem félelmek, vagy tudatlanság, vagy az Igével való nemtörődése. És ami bűn.
Egyik az ökumenizmusról folytatott vitám során akadtam olyan evangélikus emberre, aki azt szajkózta, hogy mivel Luther igyekezett benne maradni a római katolikus egyházban hogy belülről megreformálja, így az igazi reformátori elvek azt mondják, hogy Rómában van a helyünk… A szeretet nevében viszont sajátkezűleg azt tapasztalom, hogy sokan viszont elég rondán is képesek viselkedni azokkal, akik nem az ökumenizmus szemléletét képviselik, és elég hamar lehet velük veszekedésbe kerülni. Nem felejtem el egy ismerősöm történetét, aki külföldön járt egy katolikus közösségbe, miután átjött egy evangélikus közösségből. Elmondta, hogyan hunyt szemet afelett, hogy az egyik szent jobb kezének a bemutatását a városban. Egy másik példában folyamatos veszekedést folytattam egy magát keresztyénnek színlelő emberrel, aki azért hurrogott le, mert azt kérdeztem tőle, hogy „hogyan lehetséges az, hogy katolikusok is keresztyének legyenek?” (tudniillik akkoriban én is valamelyest ökumenista voltam, és jóindulatból akartam ezt megtudni, mert elfogadtam volna, hogy katolikusok is keresztyének lehetnek. Ő pedig ezt úgy értette, hogy amiatt sajnálkozom, hogy ez egyáltalán lehetséges). Valóban ezek az emberek is valaha fognak „összeolvadást” tanúsítani a nem ökumenisták felé? Vagy felidézhetjük a liberálisok harsogását, miszerint nem szabad mások felett ítélkezni? Más szavakkal ezek az ökumenista emberek egyáltalán hogyan is lesznek egyáltalán képesek megvalósítani a felekezetközi ökumenizmust, ha a saját felekezetükben lévő emberekkel nem tudják szeretni? Mindenkit tolerálunk, de azokat nem, akik nem tolerálnak tévedéseket, és akik erre rámutatnak? Ez az ökumenisták részéről egy nagy ellentmondáshoz vezet: ha ugyanis ők azt állítják, hogy szeretetlenség felmutatni a katolikusoknak a teológiai tévedéseiket, akkor ez azt jelenti, hogy szeretetlenség és tévedés a saját részükről, ha olyan emberek teológiai hibájára mutatnak rá, akik történetesen azt mondják, hogy rá kell mutatni a katolikusok teológiai tévedéseire. Azt gyanítom, hogy esetleg egy ilyenfajta ember bevallaná ezt nekem, aki olvassa ezt az írásomat. Általános tapasztalat, hogy ez egyfajta süketséghez, vagy érzékenységtelenséghez is vezethet, amikor nem is vesszük észre azt, hogy a katolikusok célja az ökumenizmussal nem is az egység a lényeg.
Az Egyesült Államokban volt egy példa arra, hogy szinte egy egész protestáns gyülekezet áttért katolikus hitre, miután elment egy csendes hétre ahol egy katolikus pap prédikált („Unmasking Catholicism”, Mary Ann Collins, iUniverse, Inc., USA, 2004.)
Szintén zavaró példa, amikor egy volt baptista katolikus azon határozott véleményét fejezte ki, miszerint az igazi közösséget akkor találta meg Krisztusban, amikor az eukarisztiát veszi be. Továbbá egyesek pedig viszolyognak a volt testvéreiktől, akik magukat protestánsoknak nevezik. A szeretet jegyében.
Az evangéliumi keresztyénség teljesen más vallás, mint a liberális, vagyis más néven modernista egyház. De mivel a liberalizmus szinte világszerte már majdnem teljesen eluralkodott a protestáns felekezetekben, rengeteg szakadást okozva, így mégis tárgyalni kell a liberalizmus viszonyát az ökumenizmushoz, tekintve hogy ők alkotják a protestáns egyházak vezetőségét.
A teológiai liberalizmus egyik fő jellemvonása, hogy mivel az Ige nem köthető szorosan a Szentíráshoz, hanem valami éterszerű szellemi valóság, ezért az isteni igazság nem a keresztyén Bibliában bukkanhat fel, hanem más vallási iratokban, illetve más vallásokban (ezért nem igeszerű a liberális teológiának ezen alaptanítása). Így tulajdonképpen a római katolikus hittapasztalatok a keresztény hit hiteles megnyilvánulásaként fogadják el, mint ahogyan a 3. pontban megemlítettem az evangélium bármi áron történő továbbítani akarás révén. Mindent teljesen az emberi szubjektum mércéjére mérjük le. A liberalizmus egy másik módon kapcsolódik a helytelen arminánus jellegű evangélizációhoz: azáltal, hogy egy minimális evangéliumi magot próbál elfogadtatni a hitetlenekkel, ezzel egyre több fontos evangéliumi tanítást vetnek el, illetve kendőznek el, mondván, hogy nem üdvösség kérdése, vagy akármi. A liberális teológia is hasonlót tesz: egyre több bibliai tanítást vet el, amint azt külső támadás éri, legyen a tudomány, a filozófia, vagy a római katolikus többségi vélemény.
Róma tudja, hogy az egész ökumenizálódási folyamat nem egy éjszakába fog kerülni. Komoly áldozatok szükségesek, ezért képes részben is lemondani nem létfontosságú dogmáiról, tanításairól, főleg úgy nem, ha nem ő az uralkodó világnézet a földön, hanem a materializmus. Ennek csak rásegít az arminiánus protestantizmus beszűkültsége. Ez a szubjektív élményközpontúságból fakad, aminek az egyik fő jellegzetessége, hogy a hit középpontjában az ember saját szubjektív hitélményei beletartoznak, vagyis az én saját élményeim. Sok ilyen ember egészen elfelejtett a keresztyén hitfejlődés nagyobb léptékeit figyelni. Ezért lehet az ilyen embereknek a figyelmét szép lassan befolyásolni és megváltoztatni, szinte észrevehetetlen inkrementumokban, egészen addig, ameddig olyannayira „toleránsak”, liberálisak, átkondicionáltak és átökumenizáltak nem lesznek, hogy a római katolikusok átvehetik a hatalmat.
Aquinói Szent Tamásnak egyszer volt egy álma. Az álma a távoli jövőről szólt, amikor is világon mindenhol kiépül az ő idejében még fiatal katolikus egyház (amit kereszténynek neveztek), és mindenki a katolikus egyház tagja lesz, és békésen, a katolikus egyház tanítását követi, és mindenki tökéletes. És akkor jön el Krisztus, és akkor történik meg a feltámadás és az örök élet. A középkori Európában a katolikus egyház meghatározta az élet minden területét. Ezért nagyon nagy politikai erőt jelentett a pápaság, nemcsak egyházi erőt. Úgy gondolták, hogy a pápa, aki a társadalom feje, Krisztus földi helytartójaként mindent jól, tökéletesen, tévedhetetlenül kezel. Ez a katolikus egyház végcélja („Unmasking Catholicism”, Mary Ann Collins, iUniverse, Inc., USA, 2004.)
A waldens, hugenotta, lollárd, és huszita „előprotestáns” irányzatok (valóban nem előprotestánsak, hanem az őskeresztyének egyenes leszármazottai) a talajt előkészítették a Reformációra. 1517-ben Luther kiszögezte a 95 tézist a Wittenbergi várkastély ajtajára. A wormsi zsinaton elmondta, hogy csak Istennek engedelmeskedik, hiszen ide jutott az ő lelkiismerete alapján. Minekutána a katolikus egyház kiátkozta, és üldözni kezdte őt. És utána több európai országban lángoltak fel az Inkvizíció lángjai a protestánsokkal szemben. A 16. század közepén megfogalmazták a tridenti zsinaton a katolikus egyháznak a protestánsok elleni hittételeit, és kiátkoztak mindenkit, akik azokat tartották; ekkor hagyták bent a Bibliában az apokrif iratokat a Bibliában a katolikusok, annak ellenére, hogy sok-sok korábbi egyházfőjük sem tartotta kánoniak, mint Jeromos vagy VII. Nagy Gergely pápa, hanem olyan könyvnek, aminek megengedett az olvasása, de ami nem alkalmas tanítás megalapozására (19)
Az Inkvizícó azért is kezdődött el, mert azon eretneknek titulált csoportokat akarta kiírtani, amelyek a katolikus társadalmi rendet állítólag felbontani akarták. Azért Inkvizíció, mert a szó latin eredete arra utal, hogy kérdezősködnek olyan emberek után, akiket eretneknek kiáltottak ki (20). Isten nem hagyta ezt ennyiben, hanem a Reformációt, a hit újítást engedte kibontakozni, például Németországban, Franciaországban, Hollandiában, Angliában, Skóciában, Magyarországon, Skandináviában, és aminek eredménye, hogy más országokhoz jutott el, mint az Egyesült Államok, illetve manapság különböző afrikai országok, illetve Kínáig és Koreáig, de egész világszerte is. Az Inkvizíció hivatalosan csak a 19. században szűnt meg, de ma az Inkvizíció hivatala még meg sem szűnt, csak át lett nevezve „A Hittani kongregáció”-ra (21, 22)
Egészen a huszadik század közepéig, amikor is még többé-kevésbé számított valamit a Biblia, mindenki tudta mi a különbség a protestantizmus és a katolicizmus között. Azután azoknál a furcsa hatvanas évek tájéka körül megváltozott valami. Ekkortájt hirdette ki a katolikus egyház az aggiornamento elvét, vagyis hogy a katolikus egyház hibáiból tanulva a másik vallású emberekhez nem a hitnek a felsőbbrendűségével közeledik majd, hanem alázattal és szeretettel (23). Végülis, ez egy taktikai lépés volt. Ebben a korszakban ugyanis megteszi a pápa azt a lépést, például, hogy az evolúciós elméletet elfogadja, annak érdekében, hogy az egyház ne tűnjön olyan maradinak sokak szemében. Ez egy nagyon nehéz lépés lehetett a jelenlegi pápának, mert az evolúció elméletben elfogadott egy olyan eszmét, ami egy olyan gyilkos ideológiának az egyik központi tanítása volt, amely ellen a pápa elég sokáig küzdött, nevezetesen a kommunizmus ellen. De hát, nála az egyház áll a középpontban.
Ennek jegyében mára már divat nemcsak katolikus körökben, de protestánsok körében is olvasni Teilhard de Chardin műveit, aki szerintük az első komoly lépést tett a tudomány és a vallás egyesítésében („In the minds of men”, Ian T. Taylor, TFE Publishing, Minneapolis, 1989. és 25)
Teilhard de Chardin például olyan teljesen eretnekséget tanít, hogy az Isten teljesen meg fog valósulni az idők végén, az Omega pontban, amikor is az univerzális emberi tudat Istenben egyesül. De Chardint előzőleg kiátkozta eretnekként kétszer a katolikus egyház. Sokkal célravezetőbb ugyanis valakit ompromisszumokkal legyengíteni, minthogy egyenesen ellene támadjanak. Hiszen a nyílt üldözés csak reklámot csinál az embernek, és részvétet hoz neki. Ennek a változásnak a nyomait úgy lehet felismerni, hogy itt Magyarországon az idősebb katolikus nemzedék még úgymond, „intoleránsabb” a protestánsok felé (de nem mind). Ilyen volt édesapám (ő érdekes módon azért tartozik még az idősebb nemzedékhez, mert csak 47 évesen házasodott meg), és az ő családja (és még egy magasrangú katolikus egyháztag is a családba tartozik). Édesapám családja például apámhoz íródott egyik levelében azt írta, hogy a református egyház az egy szekta. Általában nagyon szeretetlenül viselkedtek például édesanyámmal szemben, aki református vallású volt. A katolikus jellegű ökumenizmus egyes arculatát a következő pontokban fogom jellemezni. Tanulságos volt nekem egy katolikus teológussal folytatott emailes levelezésem, amiből több következtetést vonok le.
Röviden mondva, a római katolikus egyház az első, illetve a második vatikáni zsinatban azt deklarálta, hogy megerősíti és helyesli a tridenti zsinatban lévő mondottakat, miszerint a protestánsok eretnekek, több tucatszor is hivatkoznak rá (26, 27, 28). Továbbá a pápa a protestánsok úrvacsoráját semmisnek nyilvánította ki, mondván, hogy egyedül az eukarisztia az egyetlen elfogadható istentisztelet (29). A katolikus teológus ismerősöm pedig azt írta nekem, hogy a katolikus egyház a legutolsó egyházi átkait nem vonta még vissza a protestánsokat illetően. A szentendrei ferences gimnáziumban történelem órán pedig azt tanították nekünk, hogy Luthert eretnek volt. A kedves protestáns olvasó gondolkozzon el azon, hogy a katolikusok hogyan tudnak kikelni olykor az üdvbizonyosság, illetve a predestináció tanításával szemben. Végülis a Reformációban Luther, Kálvin és a többi reformátor az 5 nagy Sola-t Róma tanításával ellentétben állították fel. Nyílt titok, hogy egyes jezsuiták titkos esküjük gyanánt megígérik, hogy mindent megtesznek azért, hogy elpusztítsák a protestantizmust (72). Tehetik ezt azért, mivel a római katolikus egyház egyfajta burkolt, ki nem mondott vádat mond ki a protestáns egyházak ellen, tk., hogy mi vagyunk a felelősek azért, hogy a világi liberalizmus ennyire terjedt el. Érdekes, hogy éppen azok a ferencesek, akik el is mentek utána ökumenikus héten prédikálni a város református templomában.Ezt olvashatjuk a katolikus egyház 1997-es katekizmusában:
„A Szentírás és a hagyomány alapján a zsinat azt tanítja, hogy ez a földön vándorló Egyház szükséges az üdvösséghez. Mert egyedül Krisztus a közvetítő és az üdvösség útja, aki az Ő testében, ami az Egyház, jelenik meg számunkra; Ő maga pedig kifejezetten hangsúlyozva a hit és a keresztség szükséges voltát, egyúttal az Egyház szükségességét is megerősítette, melybe a keresztségen mint ajtón át lépnek be az emberek. Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus Egyházat, mégsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne.” (846. pont)
Emellett a II. vatikáni zsinat Lumen Gentiumnak az Unitatis Redintegratio nevű dokumentumában világosan olvashatunk arról, hogy Róma szándéka az ökumenikus mozgalommal a protestánsok magába olvasztása:
„Hitünk szerint ugyanis a Péter vezetése alatt álló egyetlen apostoli kollégiumra bízta az Úr az új szövetség összes javait, hogy létre hozza Krisztus egy Testét a földön; melybe teljesen be kell épülnie mindazoknak, akik valamilyen módon már Isten népéhez tartoznak.” / Unitatis Redintegratio (A II. vatikáni zsinat dokumentuma)
„Mindezek, ha a katolikus Egyház hívei lelkipásztorai vezetése mellett okosan és türelmesen teszik, hozzá fognak járulni a méltányossághoz és igazságossághoz, az egyetértéshez és együttműködéshez, a testvéri lelkülethez és az egységhez; hogy ily módon fokozatosan legyőzve a tökéletes egyházi közösség akadályait, a keresztények összegyűljenek az egy Eukarisztia ünnepléséhez, s az egy és egyetlen Egyház egységébe, mellyel Krisztus kezdettől fogva megajándékozta Egyházát, s hisszük, hogy a katolikus Egyházban elveszíthetetlenül megvan, és reméljük, hogy gyarapodni fog napról napra a világ végezetéig.” / Unitatis Redintegratio (A II. vatikáni zsinat dokumentuma)
Két emberi reakció számomra nagyon is sokat mondott el arról, hogy az ökumenizmus valóban mire megy ki. Egyszer a teremtés-evolúció kérdését egy páran meg szerettük volna beszélni egy bencés közösségben. A bemutatkozásnál elmondtam magamról, hogy én a gimnáziumot a ferenceseknél töltöttem. Erre a bencés vezető papról lehetett látni, hogy ennek a dolognak megörült, és azt gondolhatta, hogy egy elszánt ferences vagyok. Elszomorodott az arca, amikor tudatára adtam, hogy a gimnázium után református lettem. Egy másik példa alkalmával egy öreg, beszédes katolikus bácsival elbeszélgettem a HÉV-en. Kiderítette, hogy ferences voltam, de most református. Megjegyezte nekem, hogy ezt nagyon furcsának találta, hiszen ha valaki katolikus, akkor az is marad. Úgy éreztem, kissé, vissza akart téríteni a katolicizmusra. Egyébként katolikusabb országokban ezt rögtön meg is akarják tenni, elég erőszakosan ráadásul, amikor kiderül, hogy az egyik családtag áttért protestáns hitre. Nem véletlen, hogy II. János Pál pápa szektásnak minősítette azokat a protestáns irányzatokat, amelyek nem rég születtek meg latin Amerikában.
2. Az egység erőteljes hangsúlyozása és erőltetése
Manapság egy nem keresztyéni, sőt egyre keresztyénüldöző kultúrában élünk. Mélyponton vagyunk, és nagyon nagyon vágyakozunk arra, hogy a hit terjedjen, és hogy egyre több keresztyén legyen a világon és a környezetünkben. Ugyanezt érzik katolikus oldalon, és sok katolikus arra ad panaszt, hogy a társadalom ellenük van, és üldözik. Ezzel egyébként összefügg a katolicizmus képe az utolsó időkről, amikor úgy tartják, hogy az egész világ a római katolikus egyházat üldözni fogják, főleg a liberálisok, de a protestánsok is. A katolikus egyház helyzetét jellemezve például tudni lehet, hogy Rómában és Olaszországban egy ismerősöm szerint az olaszok utálják a pápát, és inkább a pénzt imádják. Nemzetközi missziók szerint éppenhogy Olaszországot a legeslegnehezebb elérni az Evangéliummal. Belgium, ami majdnem színtiszta katolikus ország például a szekularizmus miatt kiüresedett templomoktól szenved. Elszánt katolikus vezetők például mindent megtesznek annak érdekében, hogy a katolikus egyházat valahogyan átmentsék. Ezért elég sok emberben létrejön a vágy arra nézve, hogy bármilyen áron is, növeljük létszámunkat. Az arminiánusok példaul fűnek fának elmondják az Evangéliumot, de sajnos ebből csak az az egy darab leprás jön vissza, aki valóban hálás volt Jézusnak. Mégis, hol a legjobb elkezdeni a hittérítést? Ott, ahol az emberek valamelyest közös dolgokban is hisznek, vagyis a protestánsoknál. Ez egyébként a szekták tulajdonsága is.
A keresztyénség történetéhez hozzátartozik, hogy amikor Kontantinusz császár államvallássá tette a keresztyénséget, így hirtelenül rengeteg egyébként pogányhitű ember „belekerült” az egyházba. Ez nyilvánvalóan sok feszültséget szült, mivel annak ellenére, hogy a keresztyénség államvallás volt, a pogányok még ragaszkodtak a hitükhöz. Ebben a helyzetben sokan az egyházban egy nagyon szerencsétlen, de nagyon is ismert emberi taktikát alkalmazott a pogányok megnyeréséhez. Érdemes lenne közelebbről megvizsgálni, mivel annyira az ember bukott gondolkodásából származik: ha nem tudjuk meggyőzni a másik embert a világnézetünkről, akkor vagy fogadjuk el az ő világnézetéből néhány elemet, vagy formáljuk át a mi világnézetünket, hogy az elfogadható legyen a másik ember számára. Egyébként ez a motívum húzódik meg a neoevangelikalizmus „minimál evangélium” eszméje mögött, és rendkívül arminiánus jellegű, mivel az embert névlegesen keresztyénné teszi, ha pusztán egy minimális dolgot tesz meg (elmond egy 5 mondatos „megtérő imádságot”), aminek következtében keresztyénnek számít. I.Gergely pápa volt az, aki ezt a dolgot a pogányokkal úgy fogalmazta meg: „A pogányokkal félúton kell találkozni, hogy ezzel behozzuk őket a római katolikus egyházba” (Alexander Hislop. „The two Babylons”. Chick publications. Ontario). Ezzel igazán az történt, hogy a római katolicizmus átvett rengeteg pogány szokást, és pusztán keresztyén neveket adtak hozzá. Ilyen például az eukarisztia megünneplésén kiadott ostyán lévő vetük: IHS. A keresztyén számára ez azt jelentheti, hogy „Iesus Hominum Salvator”, vagyis Jézus az ember Megváltója. A pogány számára azonban azt jelenti, hogy Ízisz, Hórusz, és Seb, aki a pogány szentháromságot takarta. Itt olyasvalamiről van szó, hogy a két hit egyesítéséhez olyan elemet kell bevinni, amit külsőre mindkét fél számára elfogadható, de amelynek eltérő jelentése van a két hitnek is. Így látszólagos egység jön létre, de valóban nem az. De ezzel elérik a katolikusok, amit akarnak: az emberek beleolvasztását egyházukba.
Pontosan ezt az régi, évezredes taktikát alkalmazták a jezsuiták, amikor Xavéri szent Ferenc a hindukat, illetve a kínaiakat próbálta megtéríteni. Amikor azonban Róma megtudta (100 évvel később), hogy dogmatikailag lazaságot alkalmaznak a jezusiták a térítői munkájájuk során, XV. Gergely pápa betiltotta a hindu szertartásokat. Az az érdekes, egyébként, hogy ennek következtében körülbelül 250.000 álkatolikus hindu egyszerűen eltűnt (Edmond Paris. The secret history of the Jesuits. Chick publications. Ontario.1975.).
(Ennek egy még furcsább esete amikor a jezsuiták a Paraguay állambeli nincstelen indiánokat térítették katolikus hitre, akik bármit tettek volna azoknak, akik segítséget nyújtottak nekik. Ebben az államban a jezsuiták szó szerint leuralták, hogy az indiánok hogyan is gondolkodjanak: az indiánok számára megszabták, hogy mit dolgozzanak, milyen rituálékat végezzenek, sőt azt is megmondták nekik, hogy milyen módon szórakozzanak. Így az indiánok a római katolikus rituáléket minden részletre kiterjedően tartották be. Azonban, amikor a jezsuiták a 18. században elhagyták Paraguay-t, az indiánok egycsapásra visszamentek a pogány vallásukhoz, mintha mi sem történt volna.)
A római katolikus egyház ezen szellemében akármilyen vallási csoporttal is hajlandó „összebarátkozni”. Ennek legszélsőségesebb esete az amikor a vudu spiritista vallással hajlandó ökumenizálni. Haitiben például a vudu szertartások előtt katolikus imádságokat mondanak el, és a vudu pogány szentjeiket képesek katolikus szentekként bemutatni. Haitiben van olyan közmondás, miszerint Haiti 85% katolikus, de 110% vudu. Ez nem egy izolált eset, ugyanis amikor II. János Pál pápa Afrikában járt, biztatni akarta a bennszülött afrikai spiritista vallásúakat, hogy ha a katolicizmus befogadja őket, nem csorbul addigi vallási identitásuk. II. János Pál pápa kígyó, illetve tűzimádó animistákat is hívott az 1986-ban megrendezett „vallások” imanapjára. Sőt ennek részeként wicca boszorkányhívők is jelen voltak, akik be is mutattak egy esti szertartást! (Dave Hunt. A woman rides the beast. Harvest house publishers. Eugene, Oregon. 1994)
Ez igen aggasztó jelet ad arról, hogy tulajdonképpen milyen is az ökumenizmus szelleme és honnan ered. Ugyanis a római katolikus egyház a protestánsokkal való ökumenét csak ennek részeként kezeli.
Ezért a katolikusok azt hangsúlyozzák nagyon a protestánsok felé, hogy „egységben vagyunk – egy az Istenünk, és egy a keresztség!”, ahogyan katolikus néném egyszer kifejtette velem levélben. Aki nem ért egyet az ökumenizmus céljaival, azt liberális módon meg lehet bélyegezni a „szeretetlen”, „türelmetlen”, „beképzelt”, „nem alázatos”, „szakadár”, „nem közösségi”, „gonosz szolga” jelzők egyikével vagy annak kombinációjával, mert legfőbb az emberi egység, mintsem az Istennek való engedelmesség elsősorban. Egy helyen a katolikus egyházat kritizáló újságra azt panaszolták, mintha a Ku Klux Klan egyik írása lett volna.
Ugyanúgy, mint ahogyan a zsidók a „fasiszta” szót, vagy annak idején a kommunisták a „reakciós”, „ideológus”, „rendszerellenes” szavakat rásütik/rásütötték egyes emberekre.
A katolikus ökumenisták szinte nem ismernek ezen kívül más tudományt. Ezt duruzsolják folytonosan, és szinte ki se lehet bírni. Mintha az egyetnemértés karöltve járna a szeretetlenséggel, ami viszont a vallási relativizmus felé kinyitja az utat. A katolikus teológus ismerősöm pedig egyenesen leszidott azért, mert szerinte zavargatom a katolikus testvéreimet, akik velem együtt a munkatársaim. Holott én csak azt akartam megtudni, hogy ők mit fogadnak el igazságnak. Azt a nyelvbotlást viszont ejtette, hogy mégiscsak szükségesek a sákramentumok, és a cselekedetek az üdvösséghez (ahogyan a katolikus teológusok teszik is), ami miatt viszont különbözünk egymástól.
Hozzátette még azt is, hogy a katolikus egyház a keresztény egyházak közösséget alkothatnának a római katolikus egyházon belül (Szabolcs Nagypál, Is Ecumenism all about Grey? Mozaik. 2003/2). Vajon miért nem a baptista egyházon belül? Olyannyira sikerült ezt a fajta mentalitást beleplántálni az egyházi emberek fejébe, hogy úgy érzem, más vallások is átvehették tőlünk. Az utcán sétálva egyszer szóba elegyedtem egy krisnás térítővel. Elmondtam neki, hogy „tudom, hogy ti kik vagytok, valami keleti vallásféle vagytok”, és hogy nem vallják Krisztust Istennek.
(A krisnások tényleg ezt hiszik, bármit is mondanak. Jézus Krisztusról azt tartják, hogy Istennek csak egy
megjelenési formája, és nem egy különálló személy, mint ami a Szentháromságtannak a része.)
Ettől függetlenül erősködött, hogy „de igen, mi is valljuk Jézust Isten Fiának és Megváltónak”. Ő is arra bátorított, hogy „ne azt keressem, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt”. Furcsa. Egy másik példában egy internetes fórumon találkoztam egy katolikus embernél, aki szintén ezt a gondolatot akarta sugallni, hogy én, mint protestáns, ne higgyjem el azt, hogy létezik fal köztünk, mert nincsen. Egy előző hozzászólásában viszont azt ő is nyelvbotlást követett el, miszerint a protestánsokat arra szólította fel, hogy ugyan nem Krisztushoz, hanem Péterhez (a pápasághoz) térjenek vissza (31). Tulajdonképpen az egység torz elképzelését a legjobban maga II. János Pál pápa fejezte ki azzal, hogy a protestánsokat „elszakadt testvérek”-nek nevezte el (32). Ez egy igen-igen csalafinta - paradox elnevezés. Elszakadt, de mégis testvér. Együtt közösségben, de mégis külön. Ugyanazt valljuk és hisszük, állítja a római katolikus egyház a protestánsok felé, de mégis vissza kell, hogy hozzunk titeket közénk. És a pápának nincsen ruhája. Abban látszik egyébként a katolikus egyház uralkodás vágyát a leginkább abban látszik, hogy az ortodox egyházat is ugyan testvérnek nevezi, de ugyanakkor hittérítést is folytat egyes ortodox országokban, mint például Ukrajnában, ahol efelől panaszt is tett az ortodox egyház nem olyan régen. Érdekes azt is megfigyelni, hogy annak ellenére, hogy a két egyház teológiailag valamelyest hasonlít egymásra (apostoli utódlás, közös eukarisztia), az ortodoxok nem akarták, hogy a pápa bemenjen szent helyeikre, sőt imádkoztak látogatása ellen, mint ellenségként („Mi az ökumenizmus?” Vankó Zsuzsa. Bibliaiskolák közössége. Budapest. 1991.).
Érdekes megfigyelni, hogy Róma az ortodox egyház térítését tűzte ki célul annak ellenére, hogy maga kihirdette különböző földrajzi területek felosztását, hogy azokban csak egyes felekezetek téríthetnek (ami együttjár a prozelitizmus betiltásával 34, és Richard P. Bennett. Római katolicizmus a XXI. században. Prezsbiteriánus kiadó. Miskolc. 2006.).
Róma felrúgja ezeket az ökumenikus mércéket, amelyeket viszont másokra rá akar erőltetni. Tudniillik még a 20. század kellős közepén is valahol 700.000 és másfél millió azon ortodox áldozatoknak a száma, akiket a horvát fasiszta usztasi rezsim a legbarbárabb módon meggyilkolt (például azzal, hogy áldozatok kitépett szemgolyóit nyakláncra fűzték fel – 1. ábra), olyannyira, hogy még a náciknak is meg kellett őket gátolniuk.
Rómának erre az az alapja, hogy egy apácának illetve egyházi személynek látomása volt a Szűz Máriáról, aki Oroszország felszentelésére illetve megtérítésére szólította fel őket. Ha viszont nem teszik ezt meg, akkor a próféciák szerint Oroszország terjeszteni fogja eretnekségeit, és háborúkat fog okozni (36). Ez elég nyomós ok. A római katolikus egyház több országban is ehhez hasonló módon akarta erőszakkal magához ragadni a hatalmat, mint például Málta vagy Vietnám (22, és John W. Robbins. Ecclesiastical megalomania. The economic and political thought of the Roman Catholic church. The Trinity foundation. 1999. ISBN 0-940931-78-8.)
Ez érdekes módon fényt vetít arra, hogy a római katolikus egyház mit is ért egység alatt. Ha ugyanis az ortodox egyházzal nem tudnak egységben lenni jóval kisebb teológiai különbségek miatt, akkor pedig még jobban nem tudnak egységben lenni a protestáns teológiával, ami még különbözőbb sok-sok kérdésben, a leglényegesebbek lévén az üdvösségtan, a pápaság intézménye, illetve az igazság forrása. Elvégre a volt ferences osztályfőnököm is egyszer vagy kétszer tett látogatást Ukrajnába, és amiről a mi osztályunknak be is számolt.
Néhány keresztyén hívő ismerősöm például azt nyilatkoztak a Holics szektáról, hogy az egy olyan közösség, ahol lehetetlen az egészséges hitbeli fejlődés. A Krisztus Magyarországi Egyház képviselői által kitett plakátokra mások azt írták fel rá, hogy „Tévtanítás!”, és az elhatárolódás bibliai elvét alkalmazták velük szemben, mások pedig egyenesen gúny tárgyává tették a dunaföldváriakat, amikor egyszer kiránduláson elmentünk településük mellett. Egészen más magatartást tanúsítanak a katolikus egyházzal szemben, ahogyan a II. pontnál megemlítettem, szinte rögvest el is felejtik a különbséget a katolikus egyház, illetve egyéb szekták között. Itt meg kellene említenem, hogy ez helytelen, és a római katolikusokkal szemben helytelenül bálványokat csinálunk, amikor is nem merjük elmondani velük szemben az igazságot.
A római katolikus ökumené hamis egység, és hamis alapokra épül rá, mivel a katolikusok csak azokat a protestánsokat fogadják el, akik maguk kompromisszumra hajlamosak. Katolikus teológus ismerősöm éppenhogy ezért minősítette szektásnak olyan embert, aki nem kapcsolódik bele az ökumenista párbeszédbe. Egy másik példában II. János Pál pápának a Pápai Tudományos Akadémiának küldött üzenetében „harcot hirdet az erősödőben lévő, főleg az Egyesült Államokban terjedő, ...néhány protestáns szekta... ellen.”, akiket azzal vádolják, hogy szembe akarják állítani az egyházat a haladással (Teológusok „Kerekasztal-Beszélgetése” a Teremtés És Evolúció Kérdésről, Jó hír. 1997/23.)
Ezek a teremtéshívők, akik ugyanis nagyon fontos, és sikeres evangélizációt folytatnak. Ez azt jelentené, hogy az ő hatásukra az emberek a keresztyénséget vallanák, ami viszont nem jó a katolicizmusnak. Ennek van visszhatása is a magyar társadalomban, mert a teremtés kontra evolúció témájában is megjelentek már olyan könyvek katolikus szerzők tollából, amelyek igen agresszív módon megtámadják a protestáns teremtéskutatást (38, Kókay József - Magyar Imre: Elmosta-e az evolúciót az özönvíz? A neokreácionista csapda. - Christianus - O. M. C., Budapest - Bécs, 1995., 59, 60.)
Több katolikus tudós ismerősöm (de vannak kivételek) szintén hevesen tiltakozott a teremtéskutatás ellen, amikor ez szóba került. Csak az a kérdés, hogy ha a teremtéskutatók szemébe röhög némely katolikus, akkor hogyan bánnak majd később a többi protestánssal? És kérdés, hogy ezt miért engedik ezt megtörténni a nem teremtéskutató protestánsoknak az ő testvéreikkel? Személyes tapasztalatom, hogy amikor ezt többször voltam kénytelen feldobni néhány buzgó ökumenista protestáns barátomnak, mintha süket fülekre talált volna. Ez igen szomorú. Viszont azért érdekes nézegetni ezeket a nyelvbotlásokat, mert ebből lehet vonatkoztatni arra, hogy a másik fél valóban mit gondol.
Végül igen fontosnak tartom, hogy miközben a katolikus egyház az egység gondolatával zsonglőrködik, tisztázni kellene azt, hogy Krisztus egyháza mindig is egységes volt kezdettől fogva. Tudniillik az egyház láthatatlan, mert nem egy jól látható, intézményes formát ölt ebben a világban, hanem minden falat és nehézséget ledöntve, minden nyelven keresztül egyesíti a keresztyéneket, akik felismerik bűnösségüket, és megadják magukat Krisztusnak, és elfogadják az Ő helyettük történő kereszthalálát, amit Isten minden idők előtt kitervelt, a teremtés előtt (Róm. 9,11; Ef. 1,4). Így az egyház „láthatatlan”, és egységesen alkotják a hívők Krisztus testét (1Kor. 12). Ez múlt időt jelent. Az egység Róma számára viszont csak a jövőben értelmezhető csak, ha elvileg még az utolsó protestánst is begyűjtötte magához. Ebből látszik, hogy a katolikus egyház nem konzisztens még a saját maga, egységről szóló üzenetével sem. Valójában olyan üzenetet hirdet, hogy „egységben vagyunk, de majd akkor, ha elfogadjátok fennhatóságunkat és tanításainkat”. Ezért van az, hogy a római katolikus egyház következetesen tagadja a láthatatlan egyházról szóló tanítást, ami elviekben az ökumené legalapvetőbb létokának kellene lennie, és ami olyan jel, ami arra mutat, hogy a római katolikus egyház szíve megtéretlen, ha a felekezethez nem kötődő Jézusban való élő hitet valódi keresztyén közösségnek első feltételét tagadja. A Biblia egyértelműen azt tanítja nekünk, hogy a mi igenünk legyen igen, és a nemünk pedig nem. Minden más ezen kívül a gonosz felől jön.
3. A katolikus tanítások csak részleges bemutatása
Egy másik módja annak, hogy a katolicizmust el tudják fogadtatni a protestánsokkal az az, hogy csak azokat a tanításokat hangsúlyozzák, amelyek a protestantizmussal még kompatibilisek. És ezért szokták annyira hangsúlyozni ezeket a közös tulajdonságokat, hogy az egységet is így kihozhassák. Egyébként ezt a taktikát kifejezetten javasolja is a II. vatikáni ökumenikus zsinat is (Unitatis Redintegratio (A II. vatikáni zsinat dokumentuma).
Ezért szokták azokat a katolikus tanításokat is elhagyni, amelyek nem nélkülözhetetlenek a katolikus egyháznak, mint például a pénteki húsevés. Ez végülis nem más, mint a katolikus tanításoknak egyfajta kisminkezése. Ebből látszik a legjobban, hogy itt nem egyes dogmatikai tételek helyességéről van szó, hanem két egészen másfajta vallási rendszer próbál összeférni egymással, amelyek alapjaiban eltérnek egymástól. A kisebb tanításokról ugyan képesek lemondani, de nehezebb az adott vallási rendszer lényegéről lemondani. A protestáns katolikus vagy a katolikus protestáns tényleg fából vaskarika. Még emellett a katolikusok azok ellen a tanítások ellen kelnek ki a leginkább, amely összeegyeztethetetlen az ő tanításával szemben. Ilyen például a református predestináció, mivel tagadja azt, hogy az ember képes Isten mellett dönteni. Akárhányszor beszélgettem erről egy katolikussal, annyiszor tiltakoztak ellene. Csakhogy Krisztust nem lehet beszűkíteni egy olyan listába, ami ilyen közös dolgokat sorol fel, mert végtelen, és annál nagyobb. Egy ilyen leszűkített Krisztus magunknak csinálta bálvány.
Ehhez hasonló az, amikor a római katolicizmus az ökumené alatt felveszi valamilyen más vallásnak a jellemzőit, szokásait, vagy akár tanítását is. Látjuk, hogy például a Reformációnak akkora hatása volt, hogy arra kényszerítette a római katolikus egyházat, hogy például nemzeti nyelven mondjanak misét a latin helyett. Ilyen például az, amikor XVI. Benedek pápa Törökországba ellátogatott. Ezt az utazást úgy jellemezték, hogy tele volt szimbólumokkal. A pápa Törökországot hídként jellemezte, az európai kereszténység és a muzulmán közel-kelet között, földrajzi, politikai, de így vallási-ökumenikus értelemben is. Ennek jeleként elődjéhez képest hajlandó volt muzulmán szertartáshoz hasonló Isztambulban a Kék mecsetben egy vezető muzulmán pappal együtt Mekka felé nézve imádkozni kontemplatív módon a karjait a lábaira téve. (Az egészet a PR szakértői biztosan jól kitalálták.) Az egész olyan szép és szimbolikus, de ugyanakkor a helyzet csiki-csukiját az jelentette, hogy a pápa jelenlétében történt megbeszéléseken XVI. Benedek ragaszkodott a Vatikán felsőbbségéhez a vallási ökumenében (55). Ennek a taktikának a viccességének a netovábbját az volt, amikor Benedek hajlandó volt 9 magasztos címéből lemondania "a nyugat pátriarchája" címéről, hogy közelebb csalogathassa az ortodox egyházat (56). Maga II. János Pál pápa a kazaksztáni útja során képes volt elmondani, hogy Allah és a keresztyénség Istene egy, noha a muzulmánok szigorúan egyistenhívők (Richard P. Bennett. Római katolicizmus a XXI. században. Prezsbiteriánus kiadó. Miskolc. 2006 ).
Vagy amikor Erdő Péternek, Magyarország prímás-érseke a Mindentudás Egyetemén egy zsidó rabbival beszélgetve azt a látszatot keltették, hogy vallásuk egy a páska, illetve a Húsvét kérdését illetően. Vagy Erdő Péter azon könyvének a címe, hogy „Csak a kegyelem” (Erdő Péter. Csak a kegyelem. Válasz könyvkiadó. Budapest. 2003. ), ami viszont Mária tiszteletéről, illetve a miseáldozat szerepe Isten kegyelmének kieszközlésében. Sejteni lehet, hogy olyan személete van, ami az „Üdvösség ajándéka” című hamis ökumenikus dokumentumben rejlik. Erdő Péter mellesleg a magyarországi ökumenizmus nagy szószólója.
Vagy amikor Erdő Péternek, Magyarország prímás-érseke a Mindentudás Egyetemén egy zsidó rabbival beszélgetve azt a látszatot keltették, hogy vallásuk egy a páska, illetve a Húsvét kérdését illetően. Vagy Erdő Péter azon könyvének a címe, hogy „Csak a kegyelem” (Erdő Péter. Csak a kegyelem. Válasz könyvkiadó. Budapest. 2003. ), ami viszont Mária tiszteletéről, illetve a miseáldozat szerepe Isten kegyelmének kieszközlésében. Sejteni lehet, hogy olyan személete van, ami az „Üdvösség ajándéka” című hamis ökumenikus dokumentumben rejlik. Erdő Péter mellesleg a magyarországi ökumenizmus nagy szószólója.
A Reformáció végbemenetelével és Észak Európa megreformálása fájdalmas csapást jelentett a katolikus egyház részére. Érdekes megfigyelni olyan országokat, ahol katolikus többség van. Mivel a katolikus egyház intézményesített államvallás, ezért bele tud nyúlni a politikába is (ha ugyanis az az ország annyira nem szekularizálódott el, mint például Szlovákia vagy Szerbia 42). Ilyen esetekben a katolikus egyház teljesen ki tud nyújtózkodni, és megélnie teljes mértékben a vallási identitását. Spanyolországban például a 19. század közepén azért akasztottak fel egy iskolai tanárt, mert egy imádságban a „Szűz Mária” helyett „Isten”-t mondott 43. A mai Ecuadorban például (ahol a lakosságnak csak 1%-a keresztyén) olyan is történt, hogy a katolikus pap vezetésével protestánsok épületeit felgyújtották; Brazíliában például a hatvanas években el is bocsáthattak valakit protestáns hite miatt („A Brazilian Nun rests in the Lord’s grace” http://bereanbeacon.org/). Belga ismerősöm elmondása szerint még 20 évvel ezelőtt a katolikus emberek az evangéliumi keresztyéneket publikus helyeken tojásokkal és zöldségekkel dobálták Belgiumban. Egy párszor lehet találkozni olyan hitvédő katolikusokkal, akiken érződik, hogy valami visszatartott düh munkálkodik bennük. Számukra az ideál az erős középkori katolikus egyház volt, és ami teológiailag hiteles volt; minden kérdésében volt igaza. Nagy törést jelentett a katolikusoknak a reformáció, amikor ugyanis a protestánsok a katolikus egyház majdnem teljes reformálásának az igényével léptek fel. Ez gyakorlatilag a katolikus egyház megszűnésével járt volna, hiszen a reformátorok a katolikus teológia ellentetjét jelentették, és ebből fakadóan a katolikus egyháznak úgy kellett megváltoznia, hogy feladja az identitását és politikai hatalmát szolgáló tanításokat. Személyes szinen, például hitviták esetében rosszul esett, amikor teológiai vitákba bocsátkoztak a reformátorok a katolikusok ellen, és a reformátorok be tudták bizonyítani igazságukat a Biblia ismeretük alapján. Nem lehet csoda, hogy miután Luther bemutatta tanait a wormsi zsinaton, a katolikus egyház egyetlen reakciója az volt, hogy dühhel kiátkozza, illetve üldözze őt. Ma is, különböző emberi kapcsolatokon keresztül megtudtam, hogy II. János Pál pápa Luther személyét igen-igen utálja. Katolikus teológus ismerősömmel levelezgetve szintén felismertem a „visszavágás” vágyát, abban, hogy azon igyekezett, hogy állításaimat a Bibliából megcáfolja. Egy katolikus hitvédelmi honlapon a szerző protestánsok szexuális botrányait akarta hánytorgatni. Ez azért nem egészséges, mert ahelyett, hogy mások hibáit hánytorgassuk, inkább a saját dolgaikat kellene rendbetenniük. Egyik alkalommal vonaton utaztam 3 szegedi ferences társaságában. Kicsit belehallgatóztam a beszélgetésükbe. A protestánsokról is szó esett. Megemlítették, hogy ők mennyire mélyen benne vannak a saját hagyományaikba beleburkolózva. Jogos a felvetés (habár ők is a tükörbe nézhettek volna), de ugyanakkor tudniillik mi nem emeltük a hagyományainkat egyenértékűvé a Bibliával, amint azt a katolikus egyház tette. Ezt azért tartottam fontos leírni, mert ezzel csak azt bizonyítjuk, hogy a katolikusok szívük mélyén semmi egységet nem keresnek a protestánsokkal. Inkább a protestánsokat akarják visszaterelni a katolikus egyházba. Ezek az emberi reakciók csak azt mutatják, hogy ezek a katolikusok szívük mélyén háborognak, és nincsen meg az a békéjük, amit Krisztus megad az embereknek, hiszen állandóan azon görcsölnek, hogy megmutassák, hogy nekik van igazuk. Ez párosítva azzal, hogy a katolikusoknak nincsen üdvbizonyosságuk. Pedig Isten meg tudja védeni a Maga igazát, ha igazán egyenlő a katolikus igazsággal. Itt egy helyénvaló kérdést fel lehetne tenni: a katolikusok igazán mihez ragaszkodnak a legjobban? A saját egyházukhoz, vallásukhoz, és a pápához, mint „szentatyához”, vagy az igaz, élő Istenhez?
Az ökumenikus program előrehaladtával például egyre jobban vissza lehet majd állítani azokat a gyakorlatokat, amelyek nagyon botránkoztatóak lennének a protestánsok számára. Eleinte, de az idő elteltével egyre többet, és a sok kicsi sokra megy majd.
4. A karizmatikus katolicizmus
Manapság egyre jobban terjed az ökumenizmus mellett a neoprotestáns karizmatikus, illetve pünkösdista irányzatok. Erőteljes fellépésükkel, minden tettre való elszántságukkal, a hit hirdetésével, csodatettekkel, nyelveken szólással sok protestáns, de sok katolikus emberben is felgerjesztette a vágyat arra, hogy lelkesen gyűjtsenek lelkeket. Sok ember a karizmatikus-pünkösdista irányzatban egy új ébredési hullámot, egyfajta késői esőt látnak. Sokan úgy nyilatkoznak, hogy egyszerűen megunták magukat a csontszáraz, kiüresedett
templomokban, és ezért egyfajta izgalomra vágynak. A probléma az, hogy ilyenkor az ilyen emberek követelőznek, ahelyett, hogy a Bibliát olvasnák. Egyébként sok ilyen száraz hely tényleg száraz a (hitetlen) liberális teológia széleskörű elterjedése miatt, csak ezt sajnos sokan nem tudják. Ez a mozgalom sok szemszögből kérdéses (énmagam is óvakodok ilyen jelenségektől), ezért nem foglalkozunk velük részletesen, mert ők egy másik téma.
A karizmatikus katolicizmus viszont úgy keletkezett 1967-ben, hogy a Duquesne egyetem néhány hallgatója lelkigyakorlatot tartottak amikor az Apostolok Cselekedeteit tanulmányozták. Valamilyen lelki élményük során elkezdtek nyelveken szólni. Azonban utána amikor találkoztak protestáns karizmatikusokkal, a protestánsok elfogadták őket keresztyén testvéreknek mivel „megkapták a nyelveken szólás ajándékát”. Ez adja annak okát, hogy a pünkösdi-karizmatikuosk miért nyitottak a katolikusokkal való ökumenére.
Katolikus részről egyesek természetesen ki szeretnének aknázni a karizmaticizmusban rejlő lehetőségeket. A karizmatikus katolicizmusban nyilvánul meg leginkább a katolicizmusnak az a vágya, hogy szabadon kiélje teljesen a vallási identitását. Sok ilyen karizmatikus katolicizmus úgy nyilatkozik, hogy a karizmatikussága nagyon sokat jelent neki, és hogy ettől úgy érzi, hogy igazán hívő emberré lett. Bizonyságtevők úgy nyilatkoznak, hogy ettől ők jobban tudták tisztelni Máriát, a nyelveken szólással és egyéb praktikákkal közelebb tudtak kerülni Istenhez. Ezeknek az embereknek az életük középpontjában a megtapasztalás, az élmény az első és az uralkodó.
Egy anekdótával szolgálnék ennek a mozgalomnak a leírásához: a televízióban egyszer néztem egy riportot a karizmatikus katolicizmusról, egyfajta „katolikus megújulásról”. Úgy nyilatkoztak egyesek, hogy nekik furcsa volt, hogy valaki megtért, és olyan volt, mint ha a holdról szállt volna alá. Bemutattak egy csoport diákot, akik beszélgettek a hitükről. Mosolygós arcok, egy boldog kiránduló csoport. Egyvalakinek volt egy pólója, amin az volt felírva, hogy „Felkelek, és megyek az én Atyámhoz”. Néhányan úgy nyilatkozott, hogy egy jó élményben részesültek, amikor találkoztak Jézus Krisztussal. Ilyenkor az ember el kezd reménykedni és érdeklődni, hogy hátha tényleg valami el kezdett mozgolódni a katolikus egyház berkein belül. Azután a nyelvbotlás: Az egyik diák azzal árulta el az esemény valódi hátterét, és arról számolt be, hogy neki nagyon jó dolog volt Jézussal találkozni, amikor az eukarisztia jegyeit vette, és az lement a torkán... Holott nem ez a valódi Jézussal való találkozás, hanem az, amikor az ember rájön arra, hogy végtelenül bűnös, elveszett ember, akinek állandóan van szüksége Krisztus támogatására, és a Krisztus őérte megtörtént váltságművére, hogy az állandóan megerősítse őt.
Ehhez a részhez még az is tartozik, hogy egyes katolikusok úgy akarják kínálatossá, de legalább elfogadhatóvá tenni a katolikus vallást a protestánsok számára, hogy elmesélik nekik a misztikus, lelki élményeikről. Így ezért szoktak a katolikusok beszélni az Istennel való kapcsolatukról, illetve ezért mondják, hogy Istent keresik. Nagyon nem stimmel a dolog, amikor ez átcsap abba az irányba, hogy egyes katolikusoknak Mária víziójuk van, ilyen víziója volt egyszer az erősen vallásos katolikus apai ágú nagymamámnak. Onnan lehet tudni, hogy ez csak egyfajta eszköz a protestánsok visszadédelgetése a katolikus egyházba, mert ezt a taktikát a waldensek és az első protestánsok esetében is alkalmazták, de fontos mondani, sikertelenül. Ezt az eszközt alkalmazták az erőszakosabb módszerek bevetése előtt, például hadjáratokkal, vagy nők és gyermekek barlangokba való bezárásával, éheztetésével, majd füsttel való megmérgezéssel (45).
A karizmatikus katolicizmus viszont úgy keletkezett 1967-ben, hogy a Duquesne egyetem néhány hallgatója lelkigyakorlatot tartottak amikor az Apostolok Cselekedeteit tanulmányozták. Valamilyen lelki élményük során elkezdtek nyelveken szólni. Azonban utána amikor találkoztak protestáns karizmatikusokkal, a protestánsok elfogadták őket keresztyén testvéreknek mivel „megkapták a nyelveken szólás ajándékát”. Ez adja annak okát, hogy a pünkösdi-karizmatikuosk miért nyitottak a katolikusokkal való ökumenére.
Katolikus részről egyesek természetesen ki szeretnének aknázni a karizmaticizmusban rejlő lehetőségeket. A karizmatikus katolicizmusban nyilvánul meg leginkább a katolicizmusnak az a vágya, hogy szabadon kiélje teljesen a vallási identitását. Sok ilyen karizmatikus katolicizmus úgy nyilatkozik, hogy a karizmatikussága nagyon sokat jelent neki, és hogy ettől úgy érzi, hogy igazán hívő emberré lett. Bizonyságtevők úgy nyilatkoznak, hogy ettől ők jobban tudták tisztelni Máriát, a nyelveken szólással és egyéb praktikákkal közelebb tudtak kerülni Istenhez. Ezeknek az embereknek az életük középpontjában a megtapasztalás, az élmény az első és az uralkodó.
Egy anekdótával szolgálnék ennek a mozgalomnak a leírásához: a televízióban egyszer néztem egy riportot a karizmatikus katolicizmusról, egyfajta „katolikus megújulásról”. Úgy nyilatkoztak egyesek, hogy nekik furcsa volt, hogy valaki megtért, és olyan volt, mint ha a holdról szállt volna alá. Bemutattak egy csoport diákot, akik beszélgettek a hitükről. Mosolygós arcok, egy boldog kiránduló csoport. Egyvalakinek volt egy pólója, amin az volt felírva, hogy „Felkelek, és megyek az én Atyámhoz”. Néhányan úgy nyilatkozott, hogy egy jó élményben részesültek, amikor találkoztak Jézus Krisztussal. Ilyenkor az ember el kezd reménykedni és érdeklődni, hogy hátha tényleg valami el kezdett mozgolódni a katolikus egyház berkein belül. Azután a nyelvbotlás: Az egyik diák azzal árulta el az esemény valódi hátterét, és arról számolt be, hogy neki nagyon jó dolog volt Jézussal találkozni, amikor az eukarisztia jegyeit vette, és az lement a torkán... Holott nem ez a valódi Jézussal való találkozás, hanem az, amikor az ember rájön arra, hogy végtelenül bűnös, elveszett ember, akinek állandóan van szüksége Krisztus támogatására, és a Krisztus őérte megtörtént váltságművére, hogy az állandóan megerősítse őt.
Ehhez a részhez még az is tartozik, hogy egyes katolikusok úgy akarják kínálatossá, de legalább elfogadhatóvá tenni a katolikus vallást a protestánsok számára, hogy elmesélik nekik a misztikus, lelki élményeikről. Így ezért szoktak a katolikusok beszélni az Istennel való kapcsolatukról, illetve ezért mondják, hogy Istent keresik. Nagyon nem stimmel a dolog, amikor ez átcsap abba az irányba, hogy egyes katolikusoknak Mária víziójuk van, ilyen víziója volt egyszer az erősen vallásos katolikus apai ágú nagymamámnak. Onnan lehet tudni, hogy ez csak egyfajta eszköz a protestánsok visszadédelgetése a katolikus egyházba, mert ezt a taktikát a waldensek és az első protestánsok esetében is alkalmazták, de fontos mondani, sikertelenül. Ezt az eszközt alkalmazták az erőszakosabb módszerek bevetése előtt, például hadjáratokkal, vagy nők és gyermekek barlangokba való bezárásával, éheztetésével, majd füsttel való megmérgezéssel (45).
Mindezenáltal tudni lehet, hogy valami nem stimmel a karizmatikus katolicizmussal.
A római katolikus egyház kialakulásában több tényező közül kettőt említenék. A római katolikus egyházban fontos volt elsősorban az, hogy ahogyan egyre jobban nőtt az egyházi hatalom, a többi keresztyén püspökség elől magához ragadta a hatalmat. Később, amikor a 4. században a keresztyénséget államvallássá tették, hirtelenül a keresztyénség sok-sok embernek a vallása lett. A keresztyénség korai századaiban máris rengeteg tévtanítás jelentkezett, mivel új vallás volt, és az emberek sokfajta emberi, és nem biblikus gondolatot vitt be a keresztyén dogmatikába. Olyan, mint amikor egy számítógép egy új vírussal találkozik, és még nincsen védelem ellene. Ez azért van, mert a Biblia Isten gondolatait tartalmazza, és Isten gondolatai nem a mi gondolataink: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR.” (Ézs. 55,8). Emellett ahhoz, hogy nagyobb tömegeket nyerjen magának, a római katolikus vallás egyszerűen összeelegyítette a keresztyénséget sok pogány elemmel. A római istenek helyébe például a katolikus szentek kerültek. Más pogány vallásokat is magába olvasztott a római katolikus egyház, mint például a dágon kultusz, illetve Seb, Ízisz, illetve Hóreb kultusza, illetve az égi királynő kultusza Babilóniában (46). Ez arra a régi trükkre épül rá, hogy ha a nagyobb és erősebb meg akarja nyerni magának a kisebbet erőszak nélkül, akkor részben hasonlít a kisebbre, úgymond próbál neki „tetszeni”, majd ha közelebb került, akkor megragadja. Ilyen elemeket lehet fellelni a mai ökumenikus mozgalomban is, és ez csak arra utal, hogy Rómának több száz éves tapasztalata van az ökumenizmust illetően… A továbbiakban Róma tovább nőtt hatalmában. Saját városállama lett, zarándok milliói látogatták. „Az örök város” névvel illették. Politikai, gazdasági, társadalmi erő lett, sőt hadsereggel rendelkezett, sőt országok felett uralkodó királyokat is kényszeríthetett térdre fagyoskodni a hóban. Rettegtetett szó volt hallani: excommunicatio! Teológiájában egyre több emberi gondolat uralkodott el, amelyet nem lehetett megváltoztatni, mivel megmásíthatatlan, „tévedhetetlen” pápai ediktum volt. Érdekes, hogy például csak a trentói zsinatig nem volt külön protestáns vagy katolikus Biblia, vagy az, hogy Mária „mennybemenetele” csak a 20. század közepén lett dogma (most például újabban a Szűz Máriával kibővített szentnégyesség gondolatát pedzegették). A szentekkel és Máriával, sőt az őrangyalokkal Jézus úgy tűnik, mint ha csak „egy lenne a többi közül”. Így az emberek tulajdonképpen elkezdhetnék magukat isteníteni, de ezzel párhuzamosan Krisztus szerepe lecsökken, elenyészik, sőt el is tűnhet (érdekes, hogy amikor a pápa tart beszédet, vagy beszél Krisztusról, a hallgatóság mindig úgy néz rá, mintha ő maga lenne a lényeg, nem Krisztus). Nem véletlenül mondja Isten a Bibliában, hogy „Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak.” (Ézs. 42,8). A katolikus teológia olykor túlzásba, extázisba esik, ilyen elemeket lehet fellelni például abban, hogy milyen isteni tulajdonságokat tulajdonítanak Máriának: „a Közvetítő”, „az Egyház Anyja” (aki osztozott Krisztus kereszten történő szenvedésében), „az Ég Királynője”, a „Szeplőtelen, Szent Szűz”, aki egész életén keresztül bűntelen szűz volt... Ilyen értelemben, mivel a római katolikus teológia végzetesen eltávolodott a Bibliától, ezért liberális jellegű teológia, hasonlóan a protestáns egyházakat
infesztáló teológiához.
6. Római katolicizmus és az iszlám
A római katolikus egyháznak igen nagy törekvései vannak a vallási egyesítés terén. Ebben a részben tárgyalnánk a római katolikus egyháznak a muzulmán vallással folytatott ökumenéjét. Azért is kell erről tárgyalni, mivel itt a római katolikus egyház olyan vallással tárgyal, amivel evangéliumi keresztyéneknek soha nem szabad közösséget vállalniuk. De sajnos, mivel egyre több evangéliumi keresztyén ökumenikus közösséget vállal Rómával, így a tranzitivitás elvén keresztül így áttételesen ugyan, de a muzulmán vallással is kerül kapcsolatba, ami így erőteljesebb szinkretizmust jelent a javából. Ha megnézzük, a római katolikus vallásnak hivatalosan 1,11 milliárd tagja van manapság, az iszlámnak pedig szintén körülbelül 1,28 milliárd tagja van (63). A muzulmán vallás pedig monoteista, és még vallja a Bibliának egyes részeit is, így kedvező ügyfelek lehetnének az ökumenikus párbeszédre Ha összesítjük, akkor pusztán ennek a két világvallásnak az összekeveredéséből több mint a világnak minden harmadik lakosa beletartozna. Nagy létszámtól pedig iszonyatos nagy politikai-vallási-szociális-gazdasági erő jöhet létre. II. János Pál pápa például hízelgő szavakkal illette a muzulmánok hitét, amikor például Kazahsztánba ellátogatott.
(II. János Pál papa szavai a következők voltak: “„Egy Isten van. Az apostol mindenekelőtt Isten teljesen egy voltát hirdeti. Ezt az igazságot a keresztyének Izráel fiaitól örökölték és közösen osztoznak rajta a muzulmánokkal: az egy Istenbe vetett hit, Aki „az ég és föld Ura” (Lk 10,21), mindenható és kegyelmes. Ennek az egy Istennek a nevében fordulok a mély és ősrégi vallási hagyományokkal rendelkező néphez, Kazahsztán népéhez.” Vagy: „Az Egyház kapcsolatai a muzulmánokkal. Az üdvösség terve azokat is átöleli, akik elismerik a Teremtőt, köztük elsősorban a mohamedánokat, akik azt vallják, hogy Ábrahám hitét tartják, és velünk együtt imádják az egy Istent, Aki irgalmas és az utolsó napon megítéli az embereket.” )
Ha a protestánsokat is sikerül beleolvasztaniuk, akkor ez még több is lehet. De ez sem igazán lényeges, hiszen az ökumenizmusnál minden belefér, úgy hogy az ökumenikus egységből szinkretista egység is lehetséges (hiszen mindenki ugyanazt az Istent imádja, csak „másképp”), a pápával az élén. Vannak manapság olyan római katolikusok, akik összeegyeztethetőnek gondolják a keresztyénséget a hinduizmussal (lásd például azt a fajta szellemiséget, amelyet Anthony de Mello képvisel), illetve a buddhizmussal.
(Ezzel kapcsolatban amikor még neoevangelikál szellemiségű voltam, egy MEKDSZ-es karaácsonyi alkalmon egy lány adott nekem egy példányt Anthony de Mello egyik művéből. Ebből látszik, hogy a szinkretizmusra való hajlam mennyire fenyegeti az evangéliumi keresztyénséget.)
Nemrégiben pedig nézhettünk egy közös párbeszédet Erdő Péter bíboros és egy zsidó rabbi között, akik azt a látszatot keltették, hogy a páska ünnepe és a Húsvét lényegéből fakadóan a keresztyén és
zsidó vallás egy.
Az egész azonban olyan szimbolikus, és semmitmondó. Külső forma, ami a római katolikus egyház lényege. Mélységes ellentmondás és relativizmus, hiszen a római katolikus egyház a keresztes hadjáratok révén átkozottnak tekintették az iszlám vallást; a korai reformátorok pedig különösen tévelygő szektának tekintették az iszlámot (Richard P. Bennett. Római katolicizmus a XXI. században. Prezsbiteriánus kiadó. Miskolc. 2006. és 64). Ezt éppen XVI. Benedek pápának az iszlámról szóló szavai bizonyítják a legerősebben, aki úgy jellemezte az iszlámot, mint egy veszélyes vallás, amitől óvakodni kell.
infesztáló teológiához.
Mivel azonban a római katolikus teológia évszázadokon keresztül egyedüluralkodó monopól helyzetben volt, nagyon elkényelmesedett helyzetbe került. Ezért nem volt felkészülve a Reformáció kitörésére, amikor követelték, hogy Róma tetőtől talpig megreformálja magát. Nem kényelmes érzés, ha elveszíti valaki felett a hatalmát, olyan, mint a hideg zuhany, és bizony bosszantó lehet. Nem véletlen, hogy annyira vehemens volt az ellenreformáció (például Csehország és Belgium egész lakosságát, Franciaország és Magyarország lakosságának nagy részét erőszakkal visszatérítették a római katolikus vallásra). Olyan volt, mintha azt mondanák a római katolicizmusnak, hogy „neked nincs igazad, hanem nekünk”, és közben bizonyítanák is. Ezért van az, hogy a római katolicizmus rossz szemmel néz a konzervatív keresztyénekre, azokra, akik nem vállalnak kompromisszumot a hit kérdéseiben, hogy álegységet kössenek Rómával. Ezért is a római
katolikus ökumenisták azzal okolják a konzervatív keresztyénséget, hogy minden baj gyökere azzal, hogy nem hajlandó „a szakadás bűnével felhagyni”.
(Szabolcs Nagypál. Your faith has made you well. Go in peace, and be healed of your trouble: The Ecumenical condition and dialogue in Europe.: http://www.koed.hu/talitha/szabolcs.pdf)
Tovább is mennek, és azt állítják, hogy Luther és Kálvin nagyon bűnös dolgot tettek a Reformációval, mivel azzal szétszakították darabjaira Krisztus „ezer sebből vérző” testét
6. Római katolicizmus és az iszlám
A római katolikus egyháznak igen nagy törekvései vannak a vallási egyesítés terén. Ebben a részben tárgyalnánk a római katolikus egyháznak a muzulmán vallással folytatott ökumenéjét. Azért is kell erről tárgyalni, mivel itt a római katolikus egyház olyan vallással tárgyal, amivel evangéliumi keresztyéneknek soha nem szabad közösséget vállalniuk. De sajnos, mivel egyre több evangéliumi keresztyén ökumenikus közösséget vállal Rómával, így a tranzitivitás elvén keresztül így áttételesen ugyan, de a muzulmán vallással is kerül kapcsolatba, ami így erőteljesebb szinkretizmust jelent a javából. Ha megnézzük, a római katolikus vallásnak hivatalosan 1,11 milliárd tagja van manapság, az iszlámnak pedig szintén körülbelül 1,28 milliárd tagja van (63). A muzulmán vallás pedig monoteista, és még vallja a Bibliának egyes részeit is, így kedvező ügyfelek lehetnének az ökumenikus párbeszédre Ha összesítjük, akkor pusztán ennek a két világvallásnak az összekeveredéséből több mint a világnak minden harmadik lakosa beletartozna. Nagy létszámtól pedig iszonyatos nagy politikai-vallási-szociális-gazdasági erő jöhet létre. II. János Pál pápa például hízelgő szavakkal illette a muzulmánok hitét, amikor például Kazahsztánba ellátogatott.
(II. János Pál papa szavai a következők voltak: “„Egy Isten van. Az apostol mindenekelőtt Isten teljesen egy voltát hirdeti. Ezt az igazságot a keresztyének Izráel fiaitól örökölték és közösen osztoznak rajta a muzulmánokkal: az egy Istenbe vetett hit, Aki „az ég és föld Ura” (Lk 10,21), mindenható és kegyelmes. Ennek az egy Istennek a nevében fordulok a mély és ősrégi vallási hagyományokkal rendelkező néphez, Kazahsztán népéhez.” Vagy: „Az Egyház kapcsolatai a muzulmánokkal. Az üdvösség terve azokat is átöleli, akik elismerik a Teremtőt, köztük elsősorban a mohamedánokat, akik azt vallják, hogy Ábrahám hitét tartják, és velünk együtt imádják az egy Istent, Aki irgalmas és az utolsó napon megítéli az embereket.” )
(Ezzel kapcsolatban amikor még neoevangelikál szellemiségű voltam, egy MEKDSZ-es karaácsonyi alkalmon egy lány adott nekem egy példányt Anthony de Mello egyik művéből. Ebből látszik, hogy a szinkretizmusra való hajlam mennyire fenyegeti az evangéliumi keresztyénséget.)
Nemrégiben pedig nézhettünk egy közös párbeszédet Erdő Péter bíboros és egy zsidó rabbi között, akik azt a látszatot keltették, hogy a páska ünnepe és a Húsvét lényegéből fakadóan a keresztyén és
zsidó vallás egy.
Az egész azonban olyan szimbolikus, és semmitmondó. Külső forma, ami a római katolikus egyház lényege. Mélységes ellentmondás és relativizmus, hiszen a római katolikus egyház a keresztes hadjáratok révén átkozottnak tekintették az iszlám vallást; a korai reformátorok pedig különösen tévelygő szektának tekintették az iszlámot (Richard P. Bennett. Római katolicizmus a XXI. században. Prezsbiteriánus kiadó. Miskolc. 2006. és 64). Ezt éppen XVI. Benedek pápának az iszlámról szóló szavai bizonyítják a legerősebben, aki úgy jellemezte az iszlámot, mint egy veszélyes vallás, amitől óvakodni kell.
IV. Az ökumenikus mozgalom által hivatkozott néhány bibliai igehely magyarázata
1. Mt. 25,31-46
A Bibliának ezen része felveti azt a kérdést, hogy ki számít igaznak? Az emberi igazság tettekben rejlik? Abban, hogy enni adunk az éhezőnek, inni a szomjúhozónak, ruhát adni a mezítelennek? Talán ezek az igeszakaszok éppen ezt súgnák. A római katolikus teológia olyat állít, hogy az ember a törvény megtartása révén is üdvözülhet, így olyan emberek is elérhetik a mennyországot, akik nem követték Jézust, hanem Istennek tetsző, „jól eltöltött” életet éltek. II. János Pál pápa például azt állítja, hogy a Tíz Parancsolat megtartásával el lehet érni az üdvösséget (John W. Robbins. Ecclesiastical megalomania. The economic and political thought of the Roman Catholic church. The Trinity foundation. 1999. ISBN 0-940931-78-8)
Ismeretes továbbá a római katolikus teológia számára az „anonim keresztény” fogalom, ami olyan embereket jelöl (mint például ateistákat), akik rossz példát láttak a kereszténységben, és otthagyták, de egyéni életükkel el tudják érni az üdvösséget.
Végülis, a kérdés azonban marad: ki számít igaznak? Olvassuk el Jób könyvének a legeslegeslő két mondatát: „Vala Úz földjén egy ember, akinek Jób vala a neve. Ez az ember feddhetetlen, igaz, istenfélő vala és bűngyűlölő” (Jób 1,1). Így tehát Jób egy olyan ember lenne, aki megüti Isten mércéjét, azaz, hogy tökéletes legyen: „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt. 5,48)? De tudjuk, hogy egyik ember sem tökéletes, ha az ember rágondol a mai bűneire, rájön, hogy a gyakorlat erre rácáfol (Róm. 10,3). Jézus azt mondja a gazdag ifjúnak, hogy „Jézus ezt válaszolta neki: "Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, egyedül csak az Isten.” (Lk. 18,19). A Jób könyvénak a 38., 39., és 42. fejezetében olvashatunk arról, hogy Isten mégis megdorgálja Jóbot, aki bűnbánatot tart, minekutána Isten újra megáldja őt. A Római 4,3 világítja meg a legjobban hogyan lehetünk egyszerre bűnösök illetve igazak Isten előtt: azáltal, hogy Isten Krisztusért tulajdonítja nekünk az igaz voltunkat: „De mit mond az Írás? "Hitt Ábrahám az Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.”
Olvassuk el a Bibliának egy olyan részét, ami a kálvinistáknak klasszikus igeszakasznak számít: „Még ugyanis meg sem születtek gyermekei, és nem tettek semmi jót vagy rosszat, de hogy az Istennek kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, ne a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint, megmondatott Rebekának, hogy "a nagyobbik szolgálni fog a kisebbiknek", úgy ahogyan meg van írva: "Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem." Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: "Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok." Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Mert így szól az Írás a fáraóhoz: "Éppen arra rendeltelek, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön." Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít. Azt mondod erre nekem: "Akkor miért hibáztat mégis? Hiszen ki állhat ellene akaratának?" Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: "Miért formáltál engem ilyenre?" Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat pedig közönségessé formálja? Az Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek?” (Róm. 9, 11-22).
Ebből világos, hogy az üdvösség nem alapszik semmilyen emberi tulajdonságra. Ezt erősíti meg a Róma 5,6: „Mert Krisztus, mikor még erőtelenek valánk, a maga idejében meghalt a gonoszokért”. Az embernek csak Krisztus érdeméért lehet üdvössége, aki eljött az Övéihez, aki tulajdonképpen nem is ismerték fel: „Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt.” (Jn. 1,11). Ez így ellentmond annak, hogy Isten kiválaszott népe eleinte még be se fogadták Jézust a saját soraikba, mert még hitetlenségükből meg kellett térniük, és a világosságba kellett jönniük, Jézus színe elé.
Az írásnak témát adó igeszakaszban szó esik az emberiség két csoportjáról; azokról, akik tagadták Jézust, és akik ezért elkárhoznak, és azokról, akik felismerték Jézust, törődtek Vele, és akik üdvözülnek. Ennél a pontnál megint jó lenne feleleveníteni azt, hogy ha valaki megtér, az újjászületik, és „Ha jó a fa, jó a gyümölcse is, ha rossz a fa, rossz a gyümölcse is. Mert gyümölcséről lehet megismerni a fát. Viperák fajzata! Hogyan szólhatnátok jót gonosz létetekre? Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. A jó ember jó kincséből hoz elő jót, a gonosz ember gonosz kincséből hoz elő gonoszt.” (Mt. 12,33-35) Továbbá Isten az Ő kiválasztáson alapuló kegyelméből még az Ő gyermekei számára előre elkészíti azok jó tetteit, hogy azokban éljenek. (Ef. 2,10). A hívő élet lényege hogy „hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az ő tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jó cselekedettel, és növekedjetek az Isten ismeretében.” (Kol. 1,10). Egyébként itt érdekes megfigyelni, hogy az Ítélőbíró Krisztus két csoportra osztja az embereket anélkül, hogy megvizsgálta volna tetteiket (32. igevers), és először az üdvözülőknek szól, hogy „Jertek én Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta” (34. igevers).
Így tehát érthető a két csoport reakciója: az üdvözülők bánattal regálnak Jézus szavaira, önigazolgatás nélkül, felemlegetve bűnös hiányosságukat: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád?” (37-39. igevers). Jézus így felsorolja tetteiket, amelyek a hitüknek a gyümölcse, ami a Jézushoz való ragaszkodásukat jelképezte. Szintén érdekes az elkárhozók válasza, vagyis inkább maga mentegetőzése, miszerint elterelik magukról a bűnösségüket, kérkedvén, hogy ők ugyan „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked?” (43-44. igevers). Szegények, éhezők, betegek, börtönben ülők mindenhol körülöttünk vannak, így nincsen mentség, hogy nem tudunk senkin sem segíteni. A Biblia azt mondja, hogy „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” (Jak. 4,17). Bűnbeesett világunk tökéletlen formája az eredeti paradicsomban, de akkor is érvényben van Isten törvénye, és megköveteli annak betartását minden embertől. Így ha a jót elmulasztjuk, hiányosság nekünk, de ha azt megcselekedjük, akkor csak azt tesszük, ami kötelességünk (Lk. 17,9-10). Ha akár csak egy bűnt is megszegünk, úgy bűnösök vagyunk abban az értelemben is hogy az egész törvényt is megszegtük: „Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös.” (Jak. 2,10).
Még egy utolsó gondolat: lehetetlen úgy üdvözülni, hogy nem is veszünk tudomást Jézus létezéséről. Éppen hogy Jézus személye az, ami vonzza az embereket a megtéréshez: az Ő áldozata, amit értünk vitt véghez a Golgotán, hogy meghalt a mi helyünkban a mi bűneinkért, mielőtt meg sem születtünk, teljesen érdemtelenül. Csak egy út van Istenhez, és ez maga Jézus: „Én vagyok az út, az igazság, és az élet; senki sem mehet az Atyámhoz, hanemha én általam.” (Jn. 14, 6). Továbbá a keresztyéni hívő élethez aktív bizonyságtevés is szükséges: “Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt. 10, 32-33).
2. Jn. 13,34-35.17,21-23
A modern ökumenikus mozgalom szállóigéjévé vált ez a két bibliai rész a János evangéliumából: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”, illetve „hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” (Jn. 13,34-35, illetve Jn. 17,21-23). Erre alapozzák meg azon nézetüket, hogy minden keresztyén/keresztény felekezetnek a szeretet jegyében kell egyesülni. Ezek szerint a megosztottság súlyos bűn, amelyből meg kell térni. A fenti igeszakasz vizsgálódása előtt azonban tisztázni kell a látható, illetve a láthatatlan egyház közti különbségeket. A látható egyház az egyház látható elemeiből áll – templomokból és épületekből, illetve az egyházi szolgálattevőkből és a gyülekezeti nyájból. A hitetlenek sokszor azt gondolják, hogy elég az üdvösséghez, „ha hiszek valamiben, vagy valamilyen egyház tagja vagyok”. De nyílvánvaló, hogy nem azt fogja kérdezni Jézus az Utolsó Ítéletnél tőlünk, hogy milyen egyházhoz tartoztunk a földön, hanem hogy hittünk-e Őbenne. Az ember gondolhatna arra, hogy az ember valamilyen céllal látogat el templomba, hogy a prédikációk során magához vegyen lelki táplálékot. Ezért minden felekezetben, minden gyülekezetben egyfajta kettősség áll fenn: vannak megtért hívő emberek, de mellettük vannak még megtéretlen emberek, akik még keresik az Istent. Ezért azok az emberek, akik Istennel vannak együtt élő kapcsolatban, azok egyfajta titokzatos módon fel nem bontható kapcsolatban vannak egymással. Ez a láthatatlan egyház. (Sebestyén Jenő. Református Dogmatika. Iránytú kiadó. Budapest, Gödöllő. 1994)
Ám az ökumenisták nem sajátíthatják ki maguknak a szeretet illetve ezeket a bibliai igeverseket. Nézzük meg, hogy a János evangéliumának mind a 13., mind a 17. fejezetében Jézus „az öveiről” beszél – mint a kiválasztott népről: „Nem mindnyájatokról szólok; tudom én kiket választottam el...” (Jn. 13,18). „Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akik evilágból nékem adtál: tieid valának, és nékem adtad azokat; és a te beszédedet megtartották” (Jn. 17,6). Ezek a kiválasztott emberek azok, akik az újjászületéssel Isten gyermekeivé lesznek, akik alkotják a hívők testületét, a láthatatlan egyházat. Ezeket az embereket Isten jelöli ki a megszületésük előtt, sőt a világ teremtése előtt: „Mert mikor még meg sem születtek, sem semmit jót nem cselekedtek, hogy az Istennek kiválasztás szerint való végzése megmaradjon...” (Róm. 9,11). „Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben.” (Ef. 1,4).
Így láthatjuk, hogy Istennél a láthatatlan egyház az elsődleges a látható, földi egyházhoz képest. Így az Isten gyermekei közti egységet lehetetlen megtörni. Olyannyira lehetetlen, minthogy a vér szerinti testvéremet a nem testvéremnek mondanám – hiába; lehetetlen visszacsinálni a biológiai születésünket, hogy ne a testvérem legyen. Olyan ez, hogy kérhetem Istent, hogy hozzon esőt, mert szárazság van, de hiába kérem Őt arra, hogy újra égboltot teremtsen, ami az esőt hozza. Még akkor is, ha testvérviszály lép fel, és összekülönbözünk egy időre. Ehhez képest az ökumenikus mozgalom úgy beszél a felekezeti megosztottságról, mintha engedetlen emberek az ő bűnös tetteikkel képesek szétszakítani Krisztus testét, ami szerintük „ezer sebből vérzik”. Egy ilyen kijelentés gyenge képet fest Jézusról, mintha nem tudná összetartani a nyáját. Vessük össze ilyen képet olyan Krisztussal, aki a Kőszikla, a Sarokkő, Akire az egész egyház felépül, a Vőlegény, Akinek engedelmeskedik a mennyasszonya: „...építem fel az én anyaszentegyházamat...” (Mt. 16,18). Vagy: „Lerontom az Isten templomát, és három nap alatt felépítem azt.” (Mt. 26,61).
Az ökumenikus mozgalom különösen téved akkor, amikor azt állítja, hogy az igeszakaszunk azt jelenti, hogy majd a jövőben minden felekezet felekezetközötti egységben lesz egymással, például a római katolikus egyházat is beleértve. Ez azért értelmetlen, hiszen amikor Jézus ezeket a szavakat kimondta, és még azelőtt is, nem is létezett sem római katolikus, sem református, sem semmilyen más egyéb felekezet sem. Ebből látszik, hogy amikor a római katolicizmus beszél egységről, azt úgy értelmezi, hogy mindenki a látható egyház berkein belül lesz egységben. Pedig ez nem így van, hiszen fontosak a teológiai különbségek. És ez az egység sem zárja ki azt, hogy például ha 2054-ben létrejön az egység a keleti és nyugati katolikus egyházak között, és 2517-ben a protestánsok között, akkor ismét szakadás történjen 3054-ben, illetve 3517-ben. Sokszor azt lehet hallani, hogy a protestánsok illetve a római katolikusok között egyre kisebbek a különbségek, de ez nem így van. Tudniillik a pápák által lefektetett római katolikus dogmák megváltoztathatlanok, visszavonhatatlanok. Ezek a dogmák pedig a dogmafejlődés során pedig egyre jobban térnek el a Bibliától. A 20. század közepén fogalmazták meg például Mária mennybemenetelének a dogmáját. A II. vatikáni zsinatot átfutva például egyszerűen csupán megismételte az eddigi érvényben lévő római katolikus dogmákat, sőt a trident zsinat végzéseit is megerősítette. Luther szerint az Evangélium, azaz Krisztus áldozata a keresztyénség szíve: ezen áll vagy bukik az egész hit és az üdvösség. Nem tűr változtatást vagy hozzátevést. Csak egy Evangélium van, és nincsenek „alternatív látásmódok”. Az ember csak egyféleképpen lehet Isten gyermekévé, Jézus áldozatán keresztül, amit az Övéiért vitt véghez a Golgotán, az Ő igazsága nekünk tulajdoníttatva igazságúl: „Mert miképen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, azonképen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek” (Róm. 5,19). Így ha ebben a kérdésben teológiai eltérések adódnak két felekezet között, akkor nem lehetnek egységben, márpedig a római katolikus egyház hozzáteszi Krisztus áldozatához az emberi együttműködést az üdvösségben, illetve a törvény megtartását is.
Azonban az igeversünk mégis azt állítja, hogy a hívő embereknek egységben kell lenniük, hogy Jézus szavaival „elhigyje a világ, hogy te küldtél engem” (Jn. 17,21). A hívőknek valóban szeretniük kell egymást, hiszen „Ha azt mondja valaki, hogy Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?” (1Jn. 4,20). Emlékezzünk arra, hogy Jézus az igeversünk szavait éppen azelőtt mondta, mielőtt meghalt volna a Golgotán. Éppen ezért az igazi szeretet „...nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn. 4,10). Az igazi szeretet nem egyfajta langyos, haverkodó „ökumené szeretet”, hanem egyfajta olyan szeretet, ami megbocsát, ami elnézi a bűnt, nem üt vissza, és elfedezi azokat. „A szeretet hosszútűrő, kegyes;... nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt... mindent eltűr.” (1Kor. 13,4-7). Így a szeretet arról szól, hogy Jézus példáját követve képesek legyünk egymást szeretni, ha netán bántanak, és kölcsönösen tudunk bocsánatot kérni, illetve megbocsátani, mint ahogyan ezt Jézus a legtökéletesebben tette a kereszten: „Atyám! Bocsásd meg neki; mert nem tudják mit cselekesznek.” (Lk. 23,34).
Ez a fajta egyszerű szeretet és megbocsátás nem az a fajta teológiai összeegyeztetés, amiről az ökumenikus mozgalom beszél. Így tehát ha valódi egységben szeretnénk lenni, akkor a megbocsátáson keresztül kell ezt tenni, Jézus példaképét követve (Francis A. Schaeffer. Ismertetőjelük: a szeretet. Harmat kiadó. Budapest. 1993.).
Így tulajdonképpen mindennek tudatában azt válaszolhatjuk az ökumenikus mozgalomnak református módra, hogy „minden vallást tisztelem, de a sajátomat legjobban szeretem”. Ugyan nem állítjuk a magunk felsőbbrendűségét, de nem erőltetjük a nem létező egységet sem.
V. Az ökumenikus helyzet jövője, összefoglalás
1. A mai helyzet
Létezik a római katolikus egyházról egy olyan vers, amit nem mondtak el nekünk:
Amikor kicsi a létszáma, olyan, mint egy ártatlan bárány.
Amikor egyenlő létszámban van, olyan, mint egy ravasz róka.
Amikor létszám fölényben van, olyan, mint egy ordító tigris.
Az ökumenizmus szépen előrehalad Róma vezényletével. Azért, mert az emberek nagy többsége egyszerűen tudatlan a bibliai tanítással szemben. Sőt az is nagy probléma manapság, hogy sokak számára mindegy, hogy milyen felekezethez tartozik (csak tartozzon valahová). Ez viszont tág manőverezési teret enged a római katolikus egyháznak teljességre kivitelezni az ökumenista programját. Ha Magyarország helyzetét tekintjük, egyre több ökumenikus misszilógiai központot hoznak létre, és egyre jobban vonják össze a katolikus intézményeket a protestánsokkal együtt, ennek csak egyik jelzője, hogy a közös pénzügyi alapot is fontolgatják. Sőt, a protestáns oldalt is nézve, a fiatalabb nemzedéket is az ökumenizmus szellemében nevelik fel. Ennek úgy vélem, van kihatása is a protestáns gyülekezetekre is, mivel ezen nincsen Isten áldása. Ahelyett, hogy a misszióval, a megtérés hirdetésével foglalkoznának, befelé fordulnak, és a saját belügyeikkel foglalkoznak, amelyek közül az egyik az ökumenizmus. A megtérés, a megújulás már az egyházban egyet jelent a mindenek előtti egyházi egységgel. Egyre több ökumenikus programot és csoportot hoznak létre, és a gyülekezetkbe egyre többen az ökumené gondolatát diffundálják; lehet diplomát kapni ökumenikus teológiábólm sőt az evangélikus teológia egyik tárgya az ökumenika. Nem divatos a katolikus egyházat kritizálni; ezekre a kritikákra rossz szemmel néznek, sőt igyekszik el is hallgattatni őket. A Lund elv értelmében az egyházaktól elvárják, hogy programjait ahol lehet közösségben tegyék meg minden szinten, és az igehirdetésekben is nagy teret engedjenek az ökumenizmus témájának. Sőt az Ökumenikus Charta értelmében a közös missziót is támogatják, még a politikában is vegyék ki részüket is (Szabolcs Nagypál. Your faith has made you well. Go in peace, and be healed of your trouble: The Ecumenical condition and dialogue in Europe.:
http://www.koed.hu/talitha/szabolcs.pdf és 48).
Leplet tesznek azokra a különbségekre, amelyek vízválasztó dolgok kellenek, hogy legyenek. Egy szemléletes példát megemlíteném, hogy a Budahegyvidéki református templomban lelkészkedik Szabó István, aki a magyarországi református egyház vezetője, és ökumenikus párti. A fás prédikációs székébe be van faragva az ökumenizmus jelvénye az „Ökumené” szóval együtt. Ennek a gyülekezetnek haldoklik az ifjúsági csoportja. Ha viszont egy Biblia Szövetséges templomot nézzünk, mint a pasaréti gyülekezetet, ahol Cseri Kálmán a lelkész, és ahol az ökumenizmust nem hirdetik, ott jóval nagyobb a közösség; 10 ifjúsági csoport van. Sőt, ez a gyülekezet tele van olyan emberekkel, akik egyszer katolikusok voltak. Én úgy látom, Isten sokkal inkább kihúzza az embereket a katolikus egyházból. Saját tapasztalatomból beszélve azt találom, hogy a Biblia Szövetséges gyülekezetek Magyarországon a legerősebb gyülekezetek.
2. Mit hoz a jövő?
Olyan korban élünk, ahol nem nagy becsben tartják a Bibliát. Az emberek nagy része elfordult Istentől. De ugyanez történhet vallási köntösben is, és ezáltal a hamis egyházat építik fel. Nem lehet pontosan megmondani, mi lesz majd a jövőben, csak feltételezésekkel lehet élni az alapján, amit ma tapasztalunk. Ahogyan láttuk, a római katolikus egyháznak a legnagyobb érdeke, hogy hatalmon legyen, és minél több ember fölött uralkodjon. Így ha az ökumenikus program ilyen léptékekkel halad előre, el lehet várni, hogy akár egy pár évtized után alig található lesz majd protestáns, mert mind beolvasztották a római katolikus egyházba, akár önkéntesen, de akár erőszakkal is. Ma például vannak olyan ökumenikus lelkületű evangélikusok Németországban, akik azt mondják, hogy az lenne a legjobb dolguk, hogy egyszerűen visszatérnének a római katolikus egyházba. Azt is el kezdték már hangoztatni, hogy az evangélikus egyház beleolvadhatna a római katolikus egyházba olyan módon, mintha egy katolikus rend lenne. Ennek első lépései voltak az augsburgi szerződés a lutheránusok és a római katolikusok között, az „üdvösség ajándéka” (49), a II. „ökumenikus” Vatikáni zsinat, a Charta Oecumenica. 2005 decemberében például még több kérdésben akarnak most tárgyalni az evangélikusok, és most a Metodista Világszövetség is szándékszik aláírni ugyanazt a közös nyilatkozatot, amit a Lutheránus Világszövetség is aláírt („A metodista világtanács küldöttsége a pápánál”. Magyar Kurír. 2005. dec. 10 és „Új katolikus-evangélikus közös dokumentum”. Magyar Kurír. 2005. szept. 9).
A dominó-elv alapján teljesen lehetséges, hogy majd a többi protestáns felekezet is bedől ennek az emberi gondolkodásból származó egyesítési ötletnek. Rémisztő, ahogyan például az anglikán egyház manapság teljesen elismeri a római katolikus pápa tekintélyét (Richard P. Bennett. Római katolicizmus a XXI. században. Prezsbiteriánus kiadó. Miskolc. 2006. )
Olyan nyilatkozatot is tettek, hogy II. János Pál pápa halálával az anglikán egyház is meghalt (és én is ez utóbbit hiszem). Belgiumban alkalmam volt résztvenni egy pár anglikán istentiszteleten. Úgy mutatták be az anglikán egyházat, mintha az katolikus jellegű lenne. Az anglikán egyház elfogadja a Biblia római katolikus kánonját, figyelmen kívül hagyván a bibliai figyelmeztetést: „Hogy ha valaki ezekhez hozzá tesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra.” (Jel. 22,19). Teljesen világos az anglikán egyház célja – lelépett az egyenes útról, és az aposztázia szellemét követi tovább.
Tegyünk itt most ismét egy éles megfigyelést – a mai evangélikus, metodista, illetve anglikán egyházak az arminiánus tanítást követik. Azt az arminiánus tanítást, ami az emberi akaratot és „hiszegetést” teszi a középpontba. Vannak arminiánus hívők is, de érdekes megfigyelni, hogy éppen ezek az egyházak indultak el a Rómával való hivatalos egyesülés felé – ha az ember lesz a közzépontban, akkor nem meglepő ha emberek előbb és inkább emberekkel vallanak közösséget.
Olvassuk el egy részletet a Bibliából, ami a protestáns ökumenikus hitehagyás folyamatát jellemzi:
„Jósáfátnak már nagy volt a gazdagsága és dicsősége, amikor Aháb sógorává lett. Néhány év múlva elment Ahábhoz Samáriába, és Aháb sok juhot és marhát vágatott le neki meg a vele levő hadinépnek. Majd arra biztatta őt, hogy vonuljon vele együtt Rámót-Gileád ellen. Aháb, Izráel királya ezt kérdezte Jósáfáttól, Júda királyától: Eljössz-e velem Rámót-Gileád ellen? Ő ezt válaszolta neki: Elmegyek, akárcsak te, és az én népem, akárcsak a te néped; veled leszünk a háborúban! De Jósáfát ezt mondta Izráel királyának: Kérdezd meg előbb az ÚR igéjét! Izráel királya azért összegyűjtötte a prófétákat, négyszáz embert, és megkérdezte őket: Elmenjünk-e harcolni Rámót-Gileádért, vagy letegyek róla? Ők így feleltek: Vonulj föl, mert Isten a király kezébe adja azt! Jósáfát azonban ezt mondta: Nincs itt az ÚRnak több prófétája, akit megkérdezhetnénk? Izráel királya így felelt Jósáfátnak: Van még egy ember, aki által megkérdezhetjük az URat, de én gyűlölöm őt, mert sohasem prófétál nekem jót, hanem csak rosszat. Míkájehú, Jimlá fia az. Jósáfát erre így szólt: Ne mondjon ilyet a király! Ekkor Izráel királya odahívta egyik udvari emberét, és ezt mondta: Siess Míkájehúért, Jimlá fiáért. Izráel királya és Jósáfát, Júda királya ott ült díszruhába öltözve, mindegyik a maga trónján. Ott ültek Samária kapubejáratánál a téren, a próféták pedig mind ott prófétáltak előttük. Cidkijjáhú, Kenaaná fia vasszarvakat készített magának, és ezt mondta: Így szól az ÚR: Ezekkel ökleled Arámot, míg csak el nem pusztítod! A próféták mindnyájan így prófétáltak: Vonulj föl Rámót-Gileád ellen, és sikerrel jársz! Az ÚR a király kezébe adja azt! A követ pedig, aki elment, hogy elhívja Míkájehút, így szólt hozzá: Nézd, a próféták egyhangúlag jót ígérnek a királynak, legyen azért a te beszéded is olyan, mint az övék, és ígérj jót! De Míkájehú így felelt: Az élő ÚRra esküszöm, hogy csak azt fogom mondani, amit az én Istenem mond. Amikor a királyhoz érkezett, a király megkérdezte tőle: Míká! Elmenjünk-e harcolni Rámót-Gileádért, vagy letegyek róla? Ő így felelt: Vonuljatok föl, és járjatok szerencsével! A kezetekbe kerül. A király azonban ezt mondta neki: Hányszor eskesselek meg, hogy csak igazat mondj nekem az ÚR nevében? Erre ő így felelt: Láttam egész Izráelt szétszóródva a hegyeken, mint egy nyájat, amelynek nincs pásztora. Az ÚR pedig ezt mondta: Nincs ezeknek gazdájuk, térjen haza mindenki békével! Ekkor Izráel királya így szólt Jósáfáthoz: Ugye megmondtam neked, hogy nem prófétál ez nekem jót, csak rosszat? Míkájehú pedig ezt mondta: Halljátok az ÚR igéjét! Láttam az URat trónján ülve, és az egész mennyei sereg ott állt a jobbján és balján. És ezt mondta az ÚR: Ki fogja rászedni Ahábot, Izráel királyát, hogy fölvonuljon és elessék Rámót-Gileádnál? Erre az egyik ezt mondta, a másik azt mondta. De előlépett egy lélek, megállt az ÚR előtt, és így szólt: Majd én rászedem őt! Az ÚR ezt kérdezte tőle: Hogyan? Az így felelt: Elmegyek, és hazug lélek leszek minden prófétája szájában. Az ÚR pedig így szólt: Így csakugyan rá tudod szedni. Menj és tégy így! Íme így adott az ÚR hazug lelket valamennyi prófétád szájába. Az ÚR kimondta vesztedet. Ekkor odalépett Cidkijjáhú, Kenaaná fia, arcul ütötte Míkájehút, és ezt mondta: Talán eltávozott tőlem valamerre az ÚR lelke, és csak veled beszél? Míkájehú így felelt: Majd meglátod azon a napon, amikor szobáról szobára mész, hogy elrejtőzz. Akkor ezt parancsolta Izráel királya: Fogjátok Míkájehút, vigyétek Ámón városparancsnokhoz és Jóás királyfihoz, és mondjátok: Ezt parancsolja a király: Vessétek börtönbe, és szűkösen tápláljátok kenyérrel és vízzel, amíg békében vissza nem térek!” (2Krón. 18,1-26).
Ez sajnos teljesen jellemző a mai ökumenikus helyzetre. Próféták százai, akik a népnek a tanítói egyöntetűen azt hangoztatják, hogy Jósáfát királya egyesüljön Ahábbal, a hitetlen királlyal az ő vállalkozásában. Többféle kedves dolgot mondanak mindkét királynak, és azzal bíztatják, hogy szerencsésen fognak járni a síriak elleni harcukban. Ahábnak viszont volt egy prófétája, egy Mikeás nevű próféta, aki viszont mindig rossz dolgokat jövendölt neki, feltehetően azért, mert ezzel értesítésére akarta adni, hogy Isten helyteleníti Aháb hitetlenségét. Mikeás eleinte ugyanazt akarja hirdetni, mint a amit a hamis próféták hirdetnek. Nem könnyű annyi száz embernek ellentmondani, akik lelkesíteni akarják a királyukat és kedvébe járni. De Aháb mégis megérzi, hogy más az igazság: Mikeás, a magányos próféta, aki ténylegesen Isten akaratát és szavát közvetítette szörnyűséges veszteséget jövendöl Ahábnak és Jósáfátnak: Aháb maga meghal, de Jósáfát pedig megmenekül, isteni csoda révén, de a sereg szétszéled. Pedig ő maga annyira birka volt, hogy képes volt Aháb király páncélját felvenni, hogy ő legyen a célpont Aháb király helyett. Hasonlóan képesek a magukat evangéliumi keresztyéneknek mondó emberek mindent felvállalni amit a római katolikus egyház óhajt, bármibe is kerüljön nekik. Manapság annyian mondogatják ész nélkül az ökumenista retorikát az egyházban, hogy nehéz meghallani mellette az igazságot. A történetben például Mikeást eddig agyonhallgatták, de most pedig megverték és a börtönbe vetik, hogy nyomorúságos vízzel és kenyérrel táplálják. Manapság nem veszik jó néven azt, aki feszültségeket okoz azáltal, hogy ellentmond a nagy ökumenikus paradigmáknak. Nézzünk szembe az igazsággal – a liberális ökumenistáknak az a szándéka, hogy a konzervatív teológiát egyszerűen az útból kitakarítsa, ami lelkiismeretül szolgálván ellenemond a grandiózus ökumenikus terveinek. Nagy lesz az a veszedelem, ami elérheti Isten népét, aki ilyen szinten és ilyen gátlástalanul közösséget vállal a hitetlenekkel. Holott most kell a leginkább színt vallani, hogy ne a világ szerint gondolkodjunk, hanem Isten szerint. Legyünk éberek, és gondoljuk át alaposan végig, hogy mit is csinálunk az ökumenizmus területén, illetve hogy egyáltalán szükséges-e.
Nem keveset köszönhetnek II. János Pál pápának, az „utazó pápának”, aki nagy hatást gyakorolt az emberekre. Még Medgyessy Péter, Magyarország szocialista elnöke is elbeszélte, milyen nagy hatással volt rá a pápa, amikor találkozott vele. A legújabb statisztikák alapján ma 1,25 milliárd római katolikus él a földön (igaz, ezek azok, akik hivatalosan be vannak jegyezve). Sok hívőt nyertek Ázsia és Afrika különböző országaiban, de számuk az Egyesült Államokban is az elmúlt évtizedekben lassan de biztosan nőtt, mára az Egyesült Államok lakosságának már közel negyede római katolikus (52). Az ökumenisták a nemzetközi politikában is kiveszik aktív részüket, és az ökumenizmus is az Európai Unióban tényezője lehet, egyes európai uniós szimbólumok is római katolikus mintát követnek. Sajnos a protestantizmusnak éppen az az egyik problémája, hogy túlságosan koncentrált egy adott országban való misszionálásra, és nem építette ki eléggé a nemzetközi kapcsolatait, mint ahogyan a római katolikus egyház egész világszerte intézményesen és hierarchikusan jól ki van építve (Sebestyén Jenő. Református Dogmatika. Iránytú kiadó. Budapest, Gödöllő. 1994.).
Nem véletlenül volt az, hogy II. János Pál pápának sikerült az európai konstitúcióba belefoglaltatni a kereszténységet; de a protestantizmusról nem esett szó benne…
(Szabolcs Nagypál. European Integration and the unity of the church. Mozaik. 2004/1: 24-26. )
(Richard P. Bennett. Római katolicizmus a XXI. században. Prezsbiteriánus kiadó. Miskolc. 2006. )
3. Végszó
Én azt látom, végülis, hogy az ökumenizmus téveszme, és nem kell követni, mert lassan ölő méreg, ami lassan, fokozatosan, de biztosan megsorvasztja, majd megöli a hitet. Egész közösségek, sőt már felekezetek is áldozatúl eshetnek neki (mint ahogyan az anglikán egyháznál ezt láthatjuk mára már).
Sőt ismérve lehet annak, hogy egy ember igaz keresztyén-e vagy sem; hogy nem követi-e a hamis vallást, és hogy ragaszkodik-e az igazsághoz. Emlékeznünk kell arra, hogy Jézus arra figyelmezett minket, hogy hamis Krisztusok támadnak, és tévtanításokat hirdetnek, "hogy megtévesszék - ha lehet - a választottakat is." (Mt 24,24). El kell vetnünk mindenféle félelmet, vagy más vágyat, érzést, ami megcsalhatna minket. Továbbá tájékozódhatunk, és egyre jobban ragaszkodhatunk a Bibliához. Ha katolikusokkal találkozunk, nem kell hangsúlyozni, hogy ők rosszak, de szeretettel kell őket felvilágosítani az igazságról. Egyszerűen azt kell vallani, ami le van írva a Bibliában. Tudatni kell velük, hogy te nem ellenük érvelsz, hanem értük. Saját tapasztalataim alapján én azt látom, hogy az első az igazság, Isten igazsága, aminek kell engedelmeskedni, de vele együtt utána szeretettel is lehet szólni a katolikus barátaink felé.
Isten áldja meg a kedves olvasót!
Soli Deo Gloria!
Cserháti Mátyás
„Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.” (Fil. 4,17)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése