Minden, ami megrendülhet, meg fog rendülni

"Most pedig ígéretet tesz, mondván: Még egyszer megrázom
nemcsak a földet, hanem az eget is.
Az a "még egyszer" pedig jelenti az állhatatlan dolgoknak,
mint teremtményeknek megváltozását, hogy a rendíthetetlen dolgok
maradjanak meg."
Zsidók 12,26-27


     Az előző fejezetben láttuk, hogy Isten kinyilatkoztatott Szava az alap, amelyre Jézus az Ő gyülekezetét építi. Láttuk, hogy Simon Péter megállt még akkor is, amikor a többi tanítvány megbotránkozott. Még amikor Jézus felajánlotta neki, hogy menjen el, akkor is azt mondta, ami szilárdan a szívében volt.

     Most nézzünk meg egy másik próbát, amelyen Simon Péter átesett azon az éjszakán, amikor Jézust elárulták.

     Jézus együtt ült tizenkét apostolával, hálát adott, és kiosztotta az úrvacsorát, amikor meglepő kijelentést tett: "De íme, annak a keze, aki elárul engem, az enyémmel együtt van az asztalon. Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint elrendeltetett, de jaj annak az embernek, aki elárulja Őt" (Lukács 22:21-22).

Micsoda bejelentés! Ma azt mondanánk, hogy Jézus "bombát dobott" közéjük ezekkel a szavakkal.

     "Erre kérdezgetni kezdték egymástól, hogy ki lehet az közülük, aki ezt meg fogja tenni" (23. vers). Le voltak döbbenve, hogy egyikük képes lehet ilyen szörnyűségre. De a kérdezősködés véget ért. A nyomozás hátterében önzés és büszkeség állt. Nézzük meg a következő igeverset:

     "Ezután versengés is támadt köztük arról, hogy ki a legnagyobb közöttük." Lukács 22:24

     Képzeld el: Jézus elmondja nekik, hogy nemsokára átadják Őt a főpapoknak, és halálra ítélik, átadják a rómaiaknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és megöljék. Aki ezt megteszi, Vele együtt ül az asztalnál.

     A tanítványok erre megkérdezik, ki lesz az, ami egy vitába torkollik arról, hogy melyikük a legnagyobb. Ez becstelenség volt - majdnem olyan, mintha gyerekek vitatkoztak volna az örökségükről. Nem törődtek Jézussal, csak hatalomra és pozícióra hajtottak. Micsoda elképzelhetetlen önzés!

     Ha én Jézus helyében lettem volna, megkérdeztem volna, hallották-e, mit mondtam, vagy egyáltalán érdekelte-e őket. Ebből az esetből is azt látjuk, mekkora szeretetben és türelemben járt a Mester. Legtöbben Jézus helyében azt mondtuk volna: "Mindenki, kifelé! Most van rátok a legnagyobb szükségem, ti meg csak magatokra gondoltok!" Micsoda lehetőség a sértődésre!

     Szinte kitalálhatjuk, ki kezdeményezte a vitát a tanítványok között: Simon Péter, mert ő volt a leginkább uralkodó személyiség a csoportban, és általában ő szólalt meg először.

     Valószínűleg nem késlekedett emlékeztetni a többieket, hogy egyedül ő járt vízen. Talán felfrissítette az emlékeiket arról, hogy ő kapta az első kinyilatkoztatást arról, ki volt Jézus valójában. Azután esetleg megosztotta velük az élményét az átváltozás hegyén Jézussal, Mózessel és Illéssel.

     Péter eléggé biztos volt abban, hogy ő volt a legnagyobb a tizenkettő közül. De ennek a magabiztosságnak a gyökere nem a szeretet volt. Inkább a büszkeségből táplálkozott.

     Jézus rájuk nézett, és azt mondta, hogy úgy viselkednek, mint az egyszerű emberek, nem úgy, mint Isten királyságának fiai: "A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Mert ki a nagyobb? Az, aki az asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki az asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál" (Lukács 22:25-27)

...
folyt.
következik: A megrostálás célja


/John Bevere, A Sátán csalija c. könyvből 101-103 oldalig/