/3Mózes 8/
A nagy király házában szükség volt szolgákra is, akik méltók és alkalmasak voltak a szent szolgálatra az Ő dicsőséges arany házában. Hiszen a ház ura nem volt kevesebb, mint maga az Isten. Ő azt rendeli erre a szolgálatra, akit akar. Sok mindent mond az Ige ezekről a szolgákról, és egynéhány, számunkra különösen fontos pontot tekintsünk meg röviden. Gondolkozzunk el együtt a sok értékes részleten, és épüljünk azok által.
A szolgák elhívása.
"Vedd Áront és fiait" /1/. Ez az elhívás nem emberi módon történik, mint ahogy sok egyházban és gyülekezetben többségi döntés alapján, hanem örök isteni végzés szerint. Az Úr gyülekezetében a Szent Szellem határoz, és nem az ember, ahogy ezt világosan és egyértelműen olvashatjuk a Cselekedetek 13,2-ben. Ezek a szellem nélküli szavazók olyanok, akik nem ismerik az Urat, akik kedvezésből vagy rosszindulatból, és nem valódi szellemi nézőpont alapján cselekszenek! Az ilyen eljárás bűnös és elvetendő. Ahogy az Úr előzőleg Bésáléelt és Aholiábot elhívta /2Móz 31,2/, úgy hívta el most Áront és fiait.
Az egész, ahogy azt már többször láttuk, a jövendő dolgoknak csak árnyéka. Amit Isten tervez és amire itt utal, az az egyetlen és hatalmas Főpapban, Jézus Krisztusban teljesedik be. Nem földi szentélybe ment be, mint Áron, hanem magába a mennybe, a valódi sátorba, amelyet nem emberek, hanem maga Isten épített /Zsid 8,2/. Neki, akit Isten igazolt: "Te vagy az én szeretett Fiam" /Mt 3,17/, azt is mondta: "Örökkévaló pap vagy" /Zsid 5,4-6; 6,20/. Ez a pap alapvetően különbözik Árontól, akinek újból és újból meg kellett tisztulnia. Ő /az Úr/ szent, ártatlan és szeplőtelen, magasabb az egeknél, Ő az egyetlen hibátlan ember /Zsid 7,26/. Őt nem váltja fel utód egy napon azért, mert meghalt, hanem örökké él, és fáradhatatlanul végzi szolgálatát /Zsid 7,25/. Ő az egyetlen hű és irgalmas Főpap /Zsid 2,17; 4,15-16/.
A papi szolgálatra való elhívás a 3Mózes 8 szerint azonban nem csupán Áronra vonatkozik, hanem fiaira is: "Vedd Áront és fiait". Ilyen fiai vannak a mi Főpapunknak is. Megszentelt sereggel rendelkezik. Azok Árontól, ezek tőle valók /Zsid 2,11/. Ez a sereg a szellemi ház, a királyi papság, a szent nemzet, a tulajdon népe /1Pét 2,5-9/. E sereg tagjainak jobb és szabadabb bejárásuk van, mint Áronnak, mindenkor beléphetnek /Zsid 10,19-22/. Azok Áron rokonai voltak, tehát természet szerinti utódok. Ez a származás Isten előtt nem számít, előtte csak az érvényes, ami Szellem által lett. Belőle vagyunk, ezért neveztetünk testvéreknek, és ezért vagyunk a hozzá legközelebb állók /Mt 12,46-50; Mk 3,35; Lk 8,21/. Ezek azonban csak Istennek és Jézus Krisztusnak kibeszélhetetlen kegyelme által vagyunk.
A szolgálók felkészítése.
Megmosták őket. A megmosást azonban megelőzte a levetkőzés. Mielőtt Naámán megfürdött volna a Jordánban, le kellett vetkőznie /2Kir 5/. Így volt a papokkal is. Mielőtt Istent szolgálnánk, mindent le kell tennünk, ami előtte nem állhat meg. Úgy kell jönnünk, ahogy vagyunk. Mi marad meg a dicsőített kultúrából, amikor az ember megjelenik Isten előtt? Amikor a külsőségeket: képzettséget, iskolázottságot, tiszteletet, gazdagságot, tehát mindazt a dolgot félretesszük, amelynek Isten előtt nincs értéke, akkor leszünk mindnyájan egymáshoz hasonlók. "Nincs különbség..." /Róm 3,23/. Minden látszólagos szép külső mögött a bűn uralkodik, egyikben éppen úgy, mint a másikban. "Vetkőzzétek le a régi embert cselekedeteivel együtt" - hangzik az Írás parancsa /Kol 3,9/.
A levetkőzés után következett a mosdás. Láttuk éppen, hogy az ember természettől fogva tisztátalan /Ézs 64,5/, és hogy önmagát senki sem tisztíthatja meg /Jer 2,22/. Az Úr azonban képes a legtisztátalanabb bűnöst is megtisztítani, ha akarja /1Kor 6,9-11; Mt 8,2/. A mosdás nyilvánosan történt; hadd tudja meg mindenki, hogy tisztának és szentnek kell lenniük azoknak, akik az Úr edényeit hordozni fogják /Ézs 52,11/. Az emberek csak fehér ruhában fognak megállni és megmaradni Isten előtt /Jel 7,14/. Anániás Isten utasítása alapján szólította fel Sault, hogy engedje magát lemosni bűneitől /Csel 22,10.16/.
Egészen másképpen áll ez a mi Főpapunk esetében: bár alávetette magát egy hasonló szertartásnak, amikor alámerült a Jordánban, de csak azért, hogy "mindenben hasonló legyen testvéreihez", vagy ahogy Ő maga mondta Jánosnak, azért, "hogy minden igazságot betöltsön". Nekünk, a nagy Főpap valódi fiainak ez a mosakodás nem külső, látható szertartásokból áll, mint a keresztség, hanem amit jelképez, az sokkal több: az a Krisztussal együtt való eltemettetés és feltámadás élménye, ahogy Pál írja a Róma 6,3-6-ban. Áron minden utóda születési jog alapján pap volt, de csak a mosdás és fölkenés után végezhetett papi szolgálatot. Ez az isteni alaptörvény minden időkre nézve megváltoztathatatlan. Isten előtti szolgálatra nem tanulmány, teológiai fokozatok elérése, többségi határozatra épülő elhívás jogosít, hanem egyedül az isteni elhívás, megtisztuláson és fölkenetésen át.
A papi szolgálatra való helyes felkészítés.
Áront és fiait felöltöztették és körülövezték /7-9/. A levetkőzés és mosdás szükséges emberi előfeltételek voltak. A felöltöztetés Isten dolga. Ezt látjuk már az Édenkertben is /1Mózes 3,21/. Ujjongva hirdeti Ézsaiás próféta is /Ézs 61,10/. Az Úr nemcsak a tisztaságot, hanem a szépséget is szereti /2Móz28,2; Ézs 4,1/, gyermekeit ezzel is meg akarja örvendeztetni. Hogy Isten jelenlétében állhassunk, ahhoz nem öltözhetünk fel kevesebbel, mint magával az Úrral /Róm 13,14/. A 2Mózes 28-ban leírt nagyszerű főpapi ruha minden részletében Krisztus tökéletességére, szépségére és méltóságára utal; ezt világosan láttuk már akkor, amikor a főpap személyével foglalkoztunk.
A felöltöztetést fölkenés követte.
Nemcsak az Úr hajlékát, hanem szolgáit is föl kellett kenni /2Móz 30,30; 3Móz 8,12-13/. Ez a cselekmény rámutat arra a nagy fölkenésre, ahogy az később magával az Úrral történt, amikor a Szent Szellem galamb formájában a Jordánnál reá szállt és rajta maradt /Mt 3,16/, vagy ahogy pünkösdkor a hívők a Szellem által egy testbe meríttettek be.
A kenet olaja Áron egész testén végigfolyt, szakállán és ruháján egyaránt /Zsolt 133,2/. Az egész embert föl kellett kenni, a ruhákat is, amelyek a járást ábrázolják. Ahogy ruháinkon minden foltot meglátunk, úgy kell láthatóvá lenni járásunkban a fölkenetés megszentelő hatásának. Hála Istennek, föl vagyunk kenve, és az meg is marad rajtunk /1Jn 2,27/! De ne elégedjünk meg az újonnan születés egyszeri eseményével, hanem ahogy az apostoli kor hívői újból meg újból beteljesedtek /Szent/ Szellemmel, úgy ránk is, akik már el vagyunk pecsételve /Ef 1,13/, érvényes a figyelmeztetés: "...teljesedjetek be Szellemmel" /Ef 5,18/. Hiszen fölkenetés nélkül az ember semmi, nem az Övé /az Úré/, vagyis elveszett /Róm 8,9/.
Megszentelés a szolgálatra.
Az eddig történteknek ez volt a végcélja. Áront és fiait Isten kiválasztotta a népből az Ő szolgálatára. Az imádás formájában történő szolgálatot Isten már akkor megkövetelte népétől, amikor még Egyiptomban volt: "Bocsásd el az én népemet, hogy ünnepet üljön nekem" /2Móz 5,1/. A tesszalonikai hívők ezt jól megértették /1Tessz 1,9-10/. Két dolog volt szükséges a fölszenteléshez: a vér és az olaj. A vér újból rámutatott a halálban maradásra Krisztusban /Róm 6,8/, az olaj pedig létfontosságú volt, amely egyedül jogosít fel a szolgálatra. Akinél ez a két dolog hiányzik, az nincs Istentől elhíva, az hamis szolga és a veszedelembe megy. Figyelemre méltó az is, milyen testrészeket kentek meg vérrel és olajjal. A fület a vérrel bekente, a kenet olajából töltött Áron fejére /3Móz 8,12/, vagyis halott volt a világ hírei és a Sátán sugdosása számára /1Móz 3; 2Móz 32,1/, de nyitva és befogadásra kész Isten számára /Ézs 50,4; 1Sám 3,9/. A jobb lábat, amely most már az Isten házában való járásra volt rendelve, és a jobb kezet, amely többé nem volt alávetve, mint egykor, a bűn szolgálatának, hanem az oltár szolgálatának /Ef 4,28/ szent imaszolgálatra /1Tim 2,8/, megkenték vérrel.
"Nem fáradoznak hiába" - mondja a próféta /Ézs 65,23/.
Szolgáiról Isten gondoskodik /31-35/. Az Úrnak nem csak szolgái szolgálatára van szüksége, hanem gazdagon kielégíti szükségeleteiket is. A fölavatási áldozat ez esetben a papoké volt, amely egyúttal a feltámadott Krisztusra mutatott. Ők a legjobbat kapták, mi pedig megkaptuk a teljes Krisztust /1Kor 3,21-23/.
A tized a lévitákat illette meg. Kötelesek vagyunk szolgálni azokat, akik minket szolgálnak. Pál azt is mondja az 1Korintus 9,11-ben: "Ha nektek mi a szellemi javakat vetettük, nagy dolog az, ha földi javaitokból fogunk aratni?" Hogy a hívőknél mi a következménye a szolgálókkal szembeni mulasztásnak, azt tanúsítja az Ige a Nehémiás 13,10-12-ben. A léviták megszöktek az Isten házában nekik rendelt hivatalukból az ellátás hiánya miatt. Pál azt írja: "Akit pedig az Igére tanítanak, az minden javából részesítse tanítóját" /Gal 6,6/.
Fontos parancs /35/.
Áronnak és fiainak a fölszentelés után hét napig a szentély előtt kellett maradniuk, éjjel és nappal, hogy figyeljenek az Úr előírásaira. A hét a tökéletesség száma, lezárt egészet jelent. Itt arra utal, hogy a papnak végig szolgálnia kell. Az Istentől elhívottak örökre elhívottak. Ők is vétkezhetnek, mint amiről pl. Jósua főpap történetében olvashatunk a Zakariás 3-ban. Szennyes ruhában állt az Úr angyala előtt, és a Sátán, a vádoló, vádolta őt. Az angyal elutasította a Sátánt, és Jósuát ünnepi ruhába öltöztette, az Úr pedig hamarosan visszaállította őt a maga szolgálatába. Áronnak és fiainak ezentúl szakadatlanul a szentélyben kellett szolgálniuk, hordozni az Úr eszközeit, és egyedül a felhőoszlopot követni. Urunk ebben ismét a legjobb példát adja, mivel ő éjjel és nappal munkálkodik /Jn 3,2; 4,6; Jn 5,17; Lk 6,12/. Pálról ugyanezt olvassuk /Csel 20,31/.
A hét nap tulajdonképpen életfogytiglani szolgálatra mutat. Áron nem nyugdíjas főpapként halt meg, hanem egészen a haláláig szolgált. Az Úr elment /Jn 14/, de munkáltatja övéit a teljes "hét napon", azaz amíg visszajön /Lk 19,13/. Mindvégig ki kell tartani /Mt 10,22/.
Figyelemre méltó végül az is, hogy az egész papszentelés nyilvánosan történt. Az egész népnek hallania és látnia kellett Isten munkáját az Ő szolgáival, és így felismerni az Ő szándékát. Felejthetetlen ünneppé lett a fölszentelés /3Móz 9,23-24/. Hogy Isten ezt milyen nagynak tartotta, azt láttuk már Áron kivirágzott vesszőjének tárgyalásánál. Isten papjainak rendkívül nagy felelőssége van Isten és ember előtt, de az Úr nagy hűséggel áll mellettük. Ha a hívők elmulasztják kötelességüket, és nem jól látják el azokat, Ő mégsem jön zavarba. Ma is rendelkezik hollókkal és özvegyasszonyokkal, akiket felhasználhat, ha szükség úgy kívánja /1Kir 17,4.9-16/.
Georg R. Brinke
A felöltöztetést fölkenés követte.
Nemcsak az Úr hajlékát, hanem szolgáit is föl kellett kenni /2Móz 30,30; 3Móz 8,12-13/. Ez a cselekmény rámutat arra a nagy fölkenésre, ahogy az később magával az Úrral történt, amikor a Szent Szellem galamb formájában a Jordánnál reá szállt és rajta maradt /Mt 3,16/, vagy ahogy pünkösdkor a hívők a Szellem által egy testbe meríttettek be.
A kenet olaja Áron egész testén végigfolyt, szakállán és ruháján egyaránt /Zsolt 133,2/. Az egész embert föl kellett kenni, a ruhákat is, amelyek a járást ábrázolják. Ahogy ruháinkon minden foltot meglátunk, úgy kell láthatóvá lenni járásunkban a fölkenetés megszentelő hatásának. Hála Istennek, föl vagyunk kenve, és az meg is marad rajtunk /1Jn 2,27/! De ne elégedjünk meg az újonnan születés egyszeri eseményével, hanem ahogy az apostoli kor hívői újból meg újból beteljesedtek /Szent/ Szellemmel, úgy ránk is, akik már el vagyunk pecsételve /Ef 1,13/, érvényes a figyelmeztetés: "...teljesedjetek be Szellemmel" /Ef 5,18/. Hiszen fölkenetés nélkül az ember semmi, nem az Övé /az Úré/, vagyis elveszett /Róm 8,9/.
Megszentelés a szolgálatra.
Az eddig történteknek ez volt a végcélja. Áront és fiait Isten kiválasztotta a népből az Ő szolgálatára. Az imádás formájában történő szolgálatot Isten már akkor megkövetelte népétől, amikor még Egyiptomban volt: "Bocsásd el az én népemet, hogy ünnepet üljön nekem" /2Móz 5,1/. A tesszalonikai hívők ezt jól megértették /1Tessz 1,9-10/. Két dolog volt szükséges a fölszenteléshez: a vér és az olaj. A vér újból rámutatott a halálban maradásra Krisztusban /Róm 6,8/, az olaj pedig létfontosságú volt, amely egyedül jogosít fel a szolgálatra. Akinél ez a két dolog hiányzik, az nincs Istentől elhíva, az hamis szolga és a veszedelembe megy. Figyelemre méltó az is, milyen testrészeket kentek meg vérrel és olajjal. A fület a vérrel bekente, a kenet olajából töltött Áron fejére /3Móz 8,12/, vagyis halott volt a világ hírei és a Sátán sugdosása számára /1Móz 3; 2Móz 32,1/, de nyitva és befogadásra kész Isten számára /Ézs 50,4; 1Sám 3,9/. A jobb lábat, amely most már az Isten házában való járásra volt rendelve, és a jobb kezet, amely többé nem volt alávetve, mint egykor, a bűn szolgálatának, hanem az oltár szolgálatának /Ef 4,28/ szent imaszolgálatra /1Tim 2,8/, megkenték vérrel.
"Nem fáradoznak hiába" - mondja a próféta /Ézs 65,23/.
Szolgáiról Isten gondoskodik /31-35/. Az Úrnak nem csak szolgái szolgálatára van szüksége, hanem gazdagon kielégíti szükségeleteiket is. A fölavatási áldozat ez esetben a papoké volt, amely egyúttal a feltámadott Krisztusra mutatott. Ők a legjobbat kapták, mi pedig megkaptuk a teljes Krisztust /1Kor 3,21-23/.
A tized a lévitákat illette meg. Kötelesek vagyunk szolgálni azokat, akik minket szolgálnak. Pál azt is mondja az 1Korintus 9,11-ben: "Ha nektek mi a szellemi javakat vetettük, nagy dolog az, ha földi javaitokból fogunk aratni?" Hogy a hívőknél mi a következménye a szolgálókkal szembeni mulasztásnak, azt tanúsítja az Ige a Nehémiás 13,10-12-ben. A léviták megszöktek az Isten házában nekik rendelt hivatalukból az ellátás hiánya miatt. Pál azt írja: "Akit pedig az Igére tanítanak, az minden javából részesítse tanítóját" /Gal 6,6/.
Fontos parancs /35/.
Áronnak és fiainak a fölszentelés után hét napig a szentély előtt kellett maradniuk, éjjel és nappal, hogy figyeljenek az Úr előírásaira. A hét a tökéletesség száma, lezárt egészet jelent. Itt arra utal, hogy a papnak végig szolgálnia kell. Az Istentől elhívottak örökre elhívottak. Ők is vétkezhetnek, mint amiről pl. Jósua főpap történetében olvashatunk a Zakariás 3-ban. Szennyes ruhában állt az Úr angyala előtt, és a Sátán, a vádoló, vádolta őt. Az angyal elutasította a Sátánt, és Jósuát ünnepi ruhába öltöztette, az Úr pedig hamarosan visszaállította őt a maga szolgálatába. Áronnak és fiainak ezentúl szakadatlanul a szentélyben kellett szolgálniuk, hordozni az Úr eszközeit, és egyedül a felhőoszlopot követni. Urunk ebben ismét a legjobb példát adja, mivel ő éjjel és nappal munkálkodik /Jn 3,2; 4,6; Jn 5,17; Lk 6,12/. Pálról ugyanezt olvassuk /Csel 20,31/.
A hét nap tulajdonképpen életfogytiglani szolgálatra mutat. Áron nem nyugdíjas főpapként halt meg, hanem egészen a haláláig szolgált. Az Úr elment /Jn 14/, de munkáltatja övéit a teljes "hét napon", azaz amíg visszajön /Lk 19,13/. Mindvégig ki kell tartani /Mt 10,22/.
Figyelemre méltó végül az is, hogy az egész papszentelés nyilvánosan történt. Az egész népnek hallania és látnia kellett Isten munkáját az Ő szolgáival, és így felismerni az Ő szándékát. Felejthetetlen ünneppé lett a fölszentelés /3Móz 9,23-24/. Hogy Isten ezt milyen nagynak tartotta, azt láttuk már Áron kivirágzott vesszőjének tárgyalásánál. Isten papjainak rendkívül nagy felelőssége van Isten és ember előtt, de az Úr nagy hűséggel áll mellettük. Ha a hívők elmulasztják kötelességüket, és nem jól látják el azokat, Ő mégsem jön zavarba. Ma is rendelkezik hollókkal és özvegyasszonyokkal, akiket felhasználhat, ha szükség úgy kívánja /1Kir 17,4.9-16/.
Georg R. Brinke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése