Ahogy Jézus Krisztus mondta, 'a világban nyomorúságtok van, de bízzatok. Bízzatok abban, hogy én legyőztem a világot. Reménységetek legyen, eljövök hamar. Megszabadítalak titeket. Csak rövid idő szenvedésetek. Helyreállítom Országom.'
Ezért mondják a keresztények, Jövel Uram Jézus. Maranatha!
Várjuk reménységünket, hogy Istennek minden ígérete beteljesedjék. A mennyei Izrael, a mi népünk Jézus Krisztus által helyreállíttassék. Az 'eredeti Izrael' elvetetése miatt, az Atya szemében, a mennyei Izrael /vagy másképpen a szent maradék, vagy újszövetségi fogalommal, Krisztus Teste, az Egyház/ mindazok, akik szívükben vannak körülmetélve. Az ószövetségi próféták megvallásai szerint is, Isten előtt többé már nem számít, hogy test szerint - genetikailag - utódja valaki Ábrahámnak. Egyedül csak az számít már, ha valaki valóban engedelmeskedik is az Atyának. Ez visszafelé is igaz. Tehát, aki hisz, megkeresztelkedik és engedelmeskedik Istennek, az Izrael népéhez tartozik. 'Nem csak' az Atya gyermeke, hanem földi értelemben, Istennek Ábrahámmal kötött szövetségkötésének jogfolytonosságából eredően, Ábrahám leszármazottja, utóda lesz. Belekeresztelkedik Izrael népébe. Akár tetszik neki, akár nem. A keresztény hit állampolgárságot is jelent Izrael - vagyis a Mennyei - Országba. Ez az Ország már most - láthatatlanul - jelen van a Földön, de nyilvánvaló, hogy valóságos megjelenése, és érvényre jutása, csak a Király eljöttével lesz.
"Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek;
mindazokat, akik hisznek az Ő nevében,
akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek."
János evangéliuma 1,12-13
Tanulságos, hogy a templom nem menthette meg Izrael népét. Ábrahám általi kiválasztottsága sem. A próféták olyan hevesen támadták a bűnben élő népet, hogy kétség nem férhet hozzá: Isten előtt Izraellel kötött szövetségkötése semmissé vált. Csak a maradék térhet be Hozzá. A szent maradék, akik lélekben, hitben, szeretetben járnak Isten előtt. Ez a maradék is, csak egyetlen egy úton, Jézus Krisztuson keresztül. A próféták előre kijelentették Jézus Krisztus születését, számtalan életében tett cselekedeteit, gyógyításait, sőt még halálát is. A próféták mind Jézus Krisztusról tettek bizonyságot. Előre kijelentve, hogyha majd látja az utókor, higgyenek, az Atya küldte Őt, és bár megtévesztő volt születése, megtévesztő volt élete, sőt halála a legmegtévesztőbb, de Ő az, aki a világ bűneit hordozza. Őáltala van megmenekülésünk bűneinkből. Erről tett tanúságot Keresztelő szent János, és Jézus Krisztus követői, a későbbi apostolok is. A zsidók közül sokan megtértek, és hittek. Jézus Krisztus halála és feltámadása után, a Szent Lélek kitöltekezésekor még többen hittek. Hiszen világos bizonyítéka lett ez annak, hogy valóban Ő volt az Isten Fia. Izráel népe egésze számára megtévesztő volt emberré létele, de a szent maradék számára nem, Lélek által láthatták és megértették, az ószövetségi próféták által előre kijelentett Igék mind Jézus Krisztusban teljesedtek be.
Azért is írok még az ószövetségi prófétákról, mert úgy látom, hogy az újszövetségi keresztények vezetői, és tanítói több téves - misztikus - következtetést és állítást vonnak le úgy általában a prófétákról és a próféciákról. Anélkül, hogy magában a Bibliában megvizsgálnák a prófétákat.
Pedig úgy érzem, pont az ószövetségi próféták, és Izrael szomorúan reménytelen helyzete a fogság, és fogság utáni helyzetének megértése ma a kulcs a bibliai - újszövetségi - prófétaság karizmájának helyes használatához (is). Ez a helyes nézőpont és használat, nagyon is szükséges Krisztus Testének. A szegényeknek, kicsinyeknek, a világ által üldözötteknek szükségük van, minden prófétai vigaszra. Fogságban vagyunk. Tudatában vagyunk megmentésünknek, de a templom romokban, Országunk nincsen, nem látható, noha mégis van. Testvéreinktől elválasztva élünk, szétszóródva. Tudjuk Isten Háza újra állni fog, benne a királyi trónnal, és a Királlyal, sóvárogva várjuk. Várjuk, tökéletes felépíttetésünket, már 'nem csak' a Lélektől, hanem magától a Királytól, Jézus Krisztustól, hogy mint 'egy nemzet', végre együtt legyünk, egy helyen. A próféták mind várják Jézus Krisztust! Jöjj el Uram Jézus! Építsd fel a Te Templomodat, amely az Imádság Háza, állítsd fel a Te Királyságodat, Uralkodj felettünk.
A fogságban lévőknek prófétákra van szükségük, akik hirdetik a Templom felépítésének reményét, és az 'egy nemzetben' való élés örömét. Ilyen értelemben és így, a mai időnkben nekünk is, prófétákra van szükségünk.
És miért olyat? Mit akart ezzel üzenni népének Isten? Ennek boncolgatása, kutatása hasznos lehet nekünk, keresztényeknek, akik visszavárjuk Jézus Krisztust a Földre. Ismerjük meg testvéreinket, gondolataikat, múltjukat. Ismerjük meg Istennek minden ígéretét, amely Izraelnek, és így nekünk is adatott. Sokan tudják és ismerik a próféták üzeneteit, a Jó Pásztort várják, a Templom felépítését, a nemzet helyreállítását, de nem mindegy, tudjuk-e, hogy hogyan válik mindez valósággá, hogyan tevődnek helyükre az utolsó kövek? Lélek által, avagy emberi erőből, ahogyan már oly sokszor láthattuk a történelem során?
Így kívánatos lesz és erővel telik meg mai nehéz jelenünkben a prófétai ajándék, sőt békességben megélve tudni fogjuk: mi is próféták vagyunk. Vagyis, hogy pontosan megértjük mit is jelent, prófétának lenni.
Isten áldjon meg minket megértéssel.
bogi
Samuel J. Schultz:
A fogság évei és a prófétai reménység
Az Ószövetség utolsó két évszázada Izráel nagyobbik részének a fogság idejét jelentette. Nebukadneccar győzelme után sok izráelitát hurcoltak Babilonba. Jeruzsálem lerombolása után további zsidó csoportok vándoroltak ki Egyiptomba. Kr.e. 539 után sokan visszatértek ugyan a bablioni fogságból, hogy helyreállítsák Jeruzsálemet és a zsidó államot, de Izráel függetlenségét és nemzetközi tekintélyét, amellyel egykor Dávid uralma alatt rendelkeztek, már soha többé nem sikerült elérniük.
Az önálló nemzeti lét felszámolása fokozatosan ment végbe a babiloni fogság időszaka alatt. Nebukadneccar uralkodása idején legalább négy ízben vittek zsidó foglyokat Babilonba.
A Júda elleni második babiloni támadás Kr.e. 597-ben volt. A déli királyság számára ez sorsdöntő jelentőséggel bírt. Jójákim az esedékes adófizetés megtagadásával magára haragította Babilont. Nabukadneccar haragjában a környező népeket tüzelte fel Júda ellen. Valószínű, hogy ezek alatt a csatározások alatt halhatott meg Jójákim, aki így a trónt fiatal fiára, a 18 éves Jójákinra hagyta. Ennek három hónapos uralma azzal ért véget, hogy feladta Jeruzsálemet a várost ostromló babilóniaiaknak (2Kir 24,10-17). Babiloni források szerint erre a támadásra Kr.e. 597 márciusában került sor. A Lákisból származó levelek is erre az időre teszik Júda megtámadását.
Ezúttal nemcsak a királyt ejtették foglyul, hanem vele együtt Jeruzsálem előkelőinek ezreit, mesterembereket, főhivatalnokokat, katonákat és a királyi család tagjait. Jójákin nagybátyját, Cidkijját bízták meg az ottmaradt nagyobbára szegény és nincstelen nép kormányzásával.
Jójákin fogsága nem tartotta vissza sem Júda lakóit, sem a fogságban levőket attól, hogy továbbra is őt tekintsék jog szerinti királynak. Az ókori Debírt és Bét-Semest feltáró 1928-30-ban folytatott ásatásoknál előkerült pecsételt agyagkorsók arra utalnak, hogy a Cidkíjjá uralma idején élt nép továbbra is Jójákin nevét használta. Amikor Jeruzsálemet végül is lerombolták, Cidkíjjá fiait mind megölték, a fogságban levő Jójákin fiainak pedig királyi utasításra élelmiszeradagot utaltak ki. Az 597-ben vezetett babiloni hadjárat szörnyű pusztítást vitt véghez Júdában, de még további 11 évig nemzeti kormány működhetett Jeruzsálemben.
586-ban az ország egy hatásában még borzalmasabb hadjáratnak volt kitéve. Jeruzsálemet a templommal együtt lerombolták. Júda megszűnt önálló nemzetként létezni. A romokban heverő fővárost otthagyták azoknak, akik az országban maradtak. A Nebukadneccar által kormányzóvá kinevezett Gedalja vezetése alatt a maradék nép Micpába vándorolt (2Kir 25,23; Jer 40,13). Néhány hónap múlva Jizmáél megölte Gedalját, mire az elkeseredett nép Egyiptomba menekült. Jeremiás pedig szenvedő népével együtt rótta az Egyiptomba vezető utat.
A negyedik fogsába-vitelről a Jer 52,30 tesz említést. Josephus Flavius szerint további zsidókat vittek Babilonba Kr.e. 582-ben, amikor Nebukadneccar leigázta Egyiptomot.
Berosus szerint a Babilon különböző pontjaira hurcolt zsidóknak Nebukadneccar alkalmas telephelyeket jelölt ki. A Kebár folyó, amely mellett Ezékiás prófétai elhívását kapta és első látomásában részesült (Ez 1,1), a Babilon közelében levő Nar-Kabari csatornával azonosítható. A foglyok egy másik központi helye Tél-Ábíb, valószínű, hogy közel esett ide (Ez 3,15).
Nebukadneccarnak olyannyira sikerült a fővárost, Babilont, kiépítenie, hogy a görögök a várost az antik világ csodái között tartották számon. Semmi okunk abban kételkedni, hogy e nagyméretű építkezéseknél a zsidó foglyokat is felhasználták. A Weidner-féle szöveg zsidó neveket is felsorol azon más országokból való mesteremberek között, akiket Nebukadneccar építkezéseinél alkalmazott. A király mindent megtett annak érdekében, hogy székhelyét olyan ragyogóvá tegye, amilyen a birodalomban még nem volt. Ennek a célnak érdekében használta föl a Jeruzsálemben foglyul ejtett mesterembereket is.
Kezdetben csak Babilon környékén voltak zsidó települések, de a későbbiekben, ahogy mind nagyobb szabadságot élveztek a következő babiloni, majd perzsa királyok uralkodása idején, egyre jobban szétszóródtak a birodalom különböző vidékeire. A Nippurnál folytatott ásatásokból előkerült agyagtáblákon Ezsdrás és Nehémáis könyvéből ismert nevek olvashatók. Ez arra mutat, hogy a fogság idején itt is zsidó település volt. A Babilontól 100 km-re DK fekvő Nippur Kr.u. 900-ig megmaradt zsidó településként. A Nehémiás és Ezsdrás könyvéből ismert Tél-Melah, Tél-Harsa (Neh 7,61), Ahava és Kászifjá (Ezsd 8,15.17) is zsidó települések voltak. Josephus Flavius ezek mellett még Neerdát és Nisibist is megemlíti, amelyek valahol az Eufrátesz mentén lehettek (Régiségek 18,9).
A fogságban levők vágyódtak az elvesztett haza után. Ez különösen arra az időre volt érvényes, amikor Jeruzsálemben még működött a nemzeti kormány. Hamis próféták Babilon elleni lázadásra szították a népet, ami miatt Nebukadneccar két lázadót kivégeztetett (Jer 29). Röviddel az 597-ben történt fogságba-vitel után Hananjá azt jósolta, hogy két éven belül a zsidók összetörik a babiloni igát (Jer 28). Ezékiel is szembeszállt azokkal, akik az ő idejében felkelést szítottak (Ez 13). Jeremiás, akit a fogságba hurcoltak jól ismertek, hiszen Jeruzsálemben hosszú éveken keresztül folytatta prófétai tevékenységét, levelet írt a Babilonban letelepedett honfitársainak és arra biztatta őket, hogy építsenek házakat, telepítsenek szőlőket, és számoljanak egy hetven éves fogsággal (Jer 29).
Amikor Jeruzsálem 586-ban történt elestével és lerombolásával az azonnali visszatérés reménye eloszlott, a fogságban levők, Jeremiás próféciájának megfelelően, mindinkább egy hosszabb tartózkodásra kezdtek berendezkedni. Albright szerint az olyan babiloni helységnevek, mint pl. Immér Kerúb (Neh 7,61), arra utalnak, hogy az izráeliek pásztorkodással és földműveléssel is foglalatoskodtak az Eufrátesz melletti termékeny vidéken. Úgyszintén tevékenyen bekapcsolódtak a kereskedelmi életbe is. Az 5. századból származó feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a Nippur környéki gazdasági és kereskedelmi életben a zsidók nagyon jelentős szerepet játszottak.
A legtöbb zsidónak a nyelvismeret hiánya problémát okozott. Még Szanhérib uralkodása előtt arám törzsek telepedtek le Babilonban, és idővel a népesség túlnyomó többségét ők képezték. Ennek következtében az arám lett a mindennapi életben használatos nyelv. Már a hetedik század idején ez volt az asszírok nemzetközi diplomáciai kapcsolataiban használt nyelv (2Kir 18,17-27). Az új nyelv elsajátítása a zsidók egy részének bizonnyal gondot okozott, de elképzelhető, hogy sokaknak nem volt teljesen ismeretlen az arám nyelv, sőt egyesek Jeruzsálemben, hivatásukra való felkészülésük során tanulhatták is. Az északi királyságból származó zsidók, akik már régóta a babiloni birodalomhoz tartoztak, kétségtelen, hogy az arám nyelvben éppoly jártasak voltak, mint a héberben.
A rendelkezésünkre álló források arról tudósítanak, hogy a fogságban élő zsidók kedvező elbánásban részesültek. Jeremiás levelét a "fogságban levő véneknek" címezte (Jer 29,1), Ezékiel "Júda véneivel" találkozott (Ez 8,1). Ezek szerint vallásos összejöveteleket "szabadon" tarthattak a zsidók. Egy másik alkalommal Izráel vénei látogatták meg Ezékielt (Ez 14,1 és 20,1).
Ezékiel nyilvánvalóan széleskörű tevékenységet folytathatott a fogságban élők között. Tudjuk, hogy családos ember volt, saját házában lakott, és szabadon megvitathatta az őt meglátogató, vagy az általa felkeresett vénekkel népének vallásos tárgyú kérdéseit. Jelképes cselekedetekkel nyíltan kifejezte a déli királyság politikai jó vagy rossz sorsát, egészen addig, amíg 586-ban le nem rombolták Jeruzsálemet. Ezután is bátorította a népet, és táplálta bennük a reménységet, hogy egyszer Isten helyreállítja a dávidi királyságot.
Dánielnek és társainak az esete is arról tanúskodik, hogy a Júdából származó foglyokkal jól bántak. A Kr.e. 605-ben elhurcoltak közül az előkelő származású fiatalok némelyikét a királyi udvarban végzendő szolgálatra osztották be, hogy ismerkedjenek meg a babiloni udvari élettel (Dán 1,1-7). Amikor Dániel megfejtette Nebukadneccar álmát, a király a babiloni bölcsek elöljárójává tette. Kérésére három társa szintén jelentősebb megbízatást kapott Babilonban. Nebukadneccar hosszú uralma alatt Dániel és barátai egyre nagyobb megbecsülésben részesültek. A Dániel könyvében leírt válságos helyzeteket sértetlenül átvészelték. Feltételezhetjük, hogy más foglyoknak is sikerült vezető beosztásba kerülni a babiloni udvarban. Dániel, Bélsaccar és Nabunaid társuralkodása idején rangsorban közvetlenül az uralkodókat követte. Babilon 539-ben bekövetkezett bevétele után, Dániel megkülönböztetett udvari szolgálatát tovább folytatta a méd Dárius, majd a perzsa Círus uralkodása idején is.
A Jójákinnal és fiaival való bánásmód is azt mutatja, hogy egyes zsidó foglyokkal megkülönböztetett módon bántak. Jójákinnak saját kiszolgáló személyzete volt, és egész családja kellő ellátásban részesült, annak ellenére, hogy hivatalosan csak Nebukadneccar 562-ben bekövetkezett halála után adták vissza teljes szabadságát (2Kir 25,27-30). A királlyal együtt felsorolt további zsidó nevek arra utalnak, hogy a bőséges ellátás nem csupán a királyi család tagjaira korlátozódott.
Eszternek I. Xerxesz perzsa király udvarában lejátszódott története is jellemző példa arra nézve, hogyan bántak a kivételezett zsidókkal. Nehémiás is a királyi udvarban szolgált. Artaxerxesszel való személyes kapcsolata révén sikerült azokon segítenie, akik Jeruzsálem újraépítésére visszatérhetek hazájukba.
Whitley jogosan vonja kétségbe azok állítását, akik a zsidók babiloni fogságát rabszolgaságnak, és sok szenvedéssel teli, szomorú históriának festik le. Ewald az Ézsaiás, Zsoltárok és Jeremiás siralmai egyes részeire alapozva arra a következtetésre jutott, hogy a fogságban levő zsidók helyzete rohamosan rosszabbodott. Történelmi adatok nem látszanak igazolni azt a feltevést, hogy a zsidó foglyokat testileg bántalmazták volna, vagy megakadályozták őket egyszerű polgári és vallási életük gyakorlásában a babiloni fennhatóság idején. A rendelkezésünkre álló bibliai és régészeti adatok inkább George Adam Smith véleményét erősítik meg, mely szerint a zsidók viszonylag kedvező helyzetben voltak, és nem mentek keresztül különösebb szenvedésen.
A Jeruzsálemtől elszakadtak közül azok, akiknek lelkiismerete felébredt, és megértették a fogság okát, minden bizonnyal súlyos lelki válságot éltek át. Negyven éven keresztül hallhatták Jeremiás figyelmeztetését: "Jeruzsálem úgy elpusztul, hogy aki csak erre jár megborzad és iszonyat fogja el látványára" (Jer 19,8). Ennek ellenére meg voltak győződve arról, hogy Isten nem engedheti meg a templom lerombolását. Magukat a törvény őrzőinek tartották, és nem hitték, hogy Isten megengedi fogságba hurcoltatásukat. De most, amikor Jeruzsálem romjait a salamoni dicsőséggel és nemzeti hírnévvel hasonlították össze, sokakat a szégyen és a bánat érzése töltött el. Jeremiás siralmaiban élénken kifejezésre jut a szerző szomorúsága, hogy Jeruzsálem a népek látványossága lett. Dániel is bevallja imádságában, hogy a nép szégyen és gúny tárgya lett a népek között (Dán 9,16). Ez a fajta szenvedés nehezebben volt elviselhető azoknak a foglyoknak, akiket jobban érdekelt Izráel jövője, mint a külső körülmények okozta kellemetlenség és nélkülözés, aminek fogságuk miatt voltak kitéve.
Jeremiás és Ezékiel előre megmondták, hogy Isten visszaviszi a zsidókat saját országukba. A foglyok számára a biztatás és reménység egy másik forrása Ézsaiás üzenete volt. Írásaiban ő is prófétált a bekövetkező babiloni fogságról (Ézs 39,6), de arról is biztosította a népet, hogy Círus idejében visszatérnek hazájukba (Ézs 44,28). A 40. fejezettel kezdődően részletesen kifejezi az előző fejezetekben csak röviden említett reményteli, biztató üzenetet. Isten mindenható. Valamennyi népet ellenőrzése alatt tartja. A népeket és királyaikat Isten arra használta fel, hogy ítéletet hajtson végre, Izráelen, de hasonlóképpen felhasználhatja őket arra is, hogy népének sorsát ismét jóra fordítsa. Amikor Círus elfoglalta Perzsia trónját, Izráel helyreállításának reménysége támadott fel azokban, akik hittek a próféták jövendölésében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése