Az Atya szövetségkötése Ábrahámmal

   Az özönvíz után, Noé az Úr parancsára jött ki a bárkából, és engedte szabadon az állatokat, Istennek viszont saját akaratából akart hálaáldozatot bemutatni. Tehát oltárt épített és minden tiszta és minden tisztátalan állatból égőáldozatot mutatott be. Ennek utána, érezte meg Isten Noé hálaáldozatának illatát.

"Amikor az Úr megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az Úr: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem." 1 Móz. 8:21.

Isten várt! Megmentette Noét és családját, megparancsolta, hogy engedje szabadon az állatokat, majd csöndben várt. Noé szíve azonban tiszta volt, hálás volt Istenének a szabadulásáért, nem felejtette el Istent a szabadság pillanataiban sem, és abból adott, amije volt.
A tiszta szívből bemutatott hálaáldozat értékes Isten szemében, bemutatása után, Isten ismét szólt Noéhoz. Noéval, mint minden ember és minden teremtmény képviselőjével szövetséget kötött az Isten. A szövetségkötés tartalmába Noé nem szólhatott bele, Isten maga határozta meg maga számára a szövetéségkötésének tartalmát, feltételeit, ígéreteit, jelét. Isten maga szólott az Égből, és csak saját maga tett fogadalmat saját magára nézve. Noétól nem kért semmit.

Nem túlzok, ha azt gondolom, Noé felettébb lett megáldva, mint ahogy ő azt magának gondolhatta volna. Ha Noé határozta volna meg, hogy mit kér Istentől, valószínűleg eszébe se jutott volna ilyen nagy dolgokat kérni, Istentől, amit később Isten esküvel ígért neki. Ő még csak a hálaáldozatnál tartott. Hálás volt, hogy életben maradt. Mert volna bármit is kérni?

De az Isten megesküdött, mert megérezte azt az illatot, amely Noé szívének hálájával volt tele.

*

Abrám elhívása (Abrám, mert még Isten nem nevezte el Ábrahámnak)

Kezdetben túl sokat nem tudunk Abrámról. Úr-Kaszdimból származik, apjával Táréval, és Lóttal Háránban telepedett le, amikor szólt hozzá az Úr:

"Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége." 1 Móz. 12:1-3

Abrám pedig engedelmeskedett, elment ahogyan azt az Úr parancsolta neki, és innentől fogva Abrám élete egy nagy utazás. Arra felé megy, amerre az Úr mutatja neki. Amikor a sikemi szenthelyig ért, Móré tölgyeséig, az Úr megjelent neki és ezt mondta:

"A te utódaidnak fogom adni ezt a földet!" 1 Móz. 12:7

Abrám Egyiptomba ment, majd ismét vissza ahonnan elindult Kánaán földjére, míg Lót, aki vele vándorolt elvált tőle a Jordán környéki városokba, Sodoma és Gomora mellé.
Ekkor Isten újra szólt Abrámhoz:

"Emeld föl tekintetedet, és nézz szét arról a helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra. Azt az egész földet, amelyet látsz, neked és a te utódaidnak adom örökre. Hasonlóvá teszem utódaidat a föld porához: aki meg tudja számolni a föld porát, az tudja megszámolni a te utódaidat is. Indulj, járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert neked adom." 1 Móz. 13:14-17

Látható, Isten háromszor szólt Abrámhoz, melyben ígéretét adja!
Miért?
Miért ígér Isten egy embernek ilyen nagy dolgokat? És miért kér tőle csak olyan keveset? Csak annyit kér Isten Abrámtól, hogy arra menjen, vándoroljon, telepedjen le amerre Ő mutatja. Cserébe neki adja azt az egész földet és számtalan utódot ígér neki.


Abrám pedig engedelmeskedett. Anélkül, hogy láthatta volna az ígéretek beteljesülését. Csak vándorolt egyik helyről a másikra, és ezeken a helyeken ott jártakor oltárt épített az Istennek.

Hát helyet keresett az Istennek? Vagy Isten keresett magának helyet a Földön? Mintha az alapozás folyna a nagy ház építéséhez, Abrám lábai nyomán.


Történt egyszer egy háború, amelyben Lót Abrám unokaöccse, Sodoma városával együtt fogságba kerül. Abrám ahogy ennek hírét vette, elindult fegyvereseivel hogy kiszabadítsa Lótot. Vele együtt szabadította meg Sodoma népét és javait is. A csata után, Sodoma város királya Abrám elé vonul, hogy elkérje a megszabadított népét Abrámtól, míg a jószágokat, és más javakat Abrámnak hagyta volna. Abrám azonban a csata nyereségéből semmit sem kért és tartott meg magának. "hogy ne mondhasd: Én tettem gazdaggá Abrámot."
Hát akkor ki tette gazdaggá Abrámot, ha nem Sodoma királya? A válasz: Sodoma királyával együtt még valaki is Abrám elé járul.
Ki ő? A titokzatos Melkisédek. Sálem királya. A felséges papja.

"Igazság királya, aztán Sálem királya, vagyis békesség királya. Sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de miután hasonlóvá lett az Isten Fiához, pap marad mindörökké." Zsid. 7:2-3

Melkisédek kenyeret és bort vitt Abrám elé, és ezt mondta neki:

"Áldott vagy Abrám, a Felséges Isten előtt, aki a mennyet és a földet alkotta. És áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet" Abrám pedig tizedet adott neki mindenből. 1 Móz. 14:19,20

No most!
Egy picit időzzünk el Melkisédeken. Ki ő? És miért fontos ez az egész jelenet? Abrám előbb a jogos jussát nem fogadja el Sodoma királyától, de elfogadja az áldást Melkisédektől, sőt még tizedet is ad neki. Miért? És mit jelent ez?
Az emberek elfogadják bérüket, sőt még az ajándékokat is másoktól. Abrám azonban nem fogadja el Sodoma királyától, mert "a sodomai férfiak igen romlottak és vétkesek voltak az Úr előtt." 1 Móz. 13:13.
Az Igazság és Békesség Királya előtt azonban meghajol.
Micsoda gyönyörű szép jelenet! Az Igazság és Békesség Királya kenyeret, bort, és áldást hoz. Semmi egyebet nem mond, mint amit Abrám már eddig is tudott, az Istentől magától: Áldott vagy a Felséges Isten előtt!
A jelek is valami távoli jövőre mutatnak: kenyér és bor! Még hány ezer évnek kellett eltelnie, és mennyi mindennek kellett történnie, hogy újra láthassuk ezeket a szent jegyeket? És vajon miért éppen Jézuséban? Most még költőin hagyom ezt a kérdést, hogy befejezzem Abrám történetét.

"Ezek után az események után így szólt az Úr Abrámhoz látomásban: Ne félj Abrám! Én vagyok a pajzsod: jutalmad igen bőséges. De Abrám ezt mondta: Ó, Uram, Uram! Mit adhatsz nekem, hiszen gyermektelen vagyok, és házamat a damaszkuszi Eliézer örökli. Nem adtál nekem utódot - mondta Abrám -, ezért a házamnál született szolga lesz az örökösöm. Ekkor így szólt hozzá az Úr: Nem ő lesz az örökösöd, hanem az lesz az örökösöd, aki tőled fog származni. Azután kivezette az Úr, és azt mondta: Tekints föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni! Azt mondta neki: Ennyi utódod lesz!"

És Abrám a puszta ég alatt, egyedül az Úrral, gyermektelenül és öregen: Hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt. 1Móz 15:6

Láthatjuk ezt a párbeszédet Isten és Abrám között. Abrámnak semmilyen sincs, csak a szíve tisztasága és a hite. Mit adhatna az Úrnak? És mit kérhetne Tőle? Ez eddig csak engedelmeskedett a hívásnak. Azon a földön vándorolt amerre Isten vezette. (Gyors számításaim szerint legalább 25 év vándorlásról beszélünk.)
És vajon kell e többet adnunk Istennek, mint szívünket és hitünket? Elég volt Istennek, ahhoz, hogy ígéretet tegyen. Abrám viszont, ha utódját illetően hívő volt, a föld dolgában még mindig hitetlenül megkérdezte: "Ó, Uram, Uram! Miből tudom meg, hogy én öröklöm azt?"
Isten válasza egy jel volt: Naplementekor, amikor koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át az áldozati állatokból készített húsdarabok között. 1 Móz 15:7-21

"Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Abrámmal, és azt mondta: A te utódaidnak adom ezt a földet Egyiptom folyójától a nagy folyamig, az Eufrátesz folyamig." Móz. 15:18.

Isten Abrámnak megszámlálhatatlan utódot és a megmutatott földet ígéri. Szövetségét ajánlja, és esküvel fogadja. Mindezek mellett Melkisédek, Sálem királya áldotta meg, akit Abrám elismert a Felséges Isten papjának. Abrám kiválasztottságára nincsen magyarázat. Ne is keressünk. Abrám önmagában állott Isten előtt, és áldott ember volt.

   Milyen következményekkel van Abrám szövetségkötése, az én életemre? Ez a szövetségkötés miért emelkedhet Noé szövetségkötése mellé? Amely a Föld minden teremtményére vonatkozott, itt pedig csak egy ember utódjairól és lakhelyéről szól?

A válasz Melkisédek, kinek sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincsen. A Felségesnek papja ő. Kezében kenyér és bor, így járult Abrám elé.

Jézus mondta: "Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is." A zsidók erre ezt mondták neki: "Ötvenéves sem vagy, és láttad Ábrahámot?" Jézus így felelt nekik: "Bizony, bizony mondom néktek, mielőtt Ábrahám lett volna: én vagyok." Jn. 8:56-58

A zsoltár 110 így szól:

A Messiás pap és király

Így szól az Úr az én uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem! Hatalmad pálcáját kinyújtja az Úr a Sionról: Uralkodj ellenségeid között! Néped önként követ szent öltözetben, ha sereget gyűjtesz. Mint hajnal méhéből jött harmat, olyan a te ifjúságod. Megesküdött az Úr, nem bánja meg: Pap vagy te örökké, Melkisédek módján. Az Úr van jobbodon: királyokat zúz össze haragja napján. Ítéletet tart a népek fölött, mindenfelé holttestek lesznek, összezúzza sok ország fejét. A patakból iszik útközben, azért emeli föl a fejét.

Ugorjunk nagyot. Most felejtsük el a Mózes által adott papi rendet, amely Ábrahám testi utódaiból származik.
Felejtsük el, vagy inkább hagyjuk ki, és ugorjunk a mai napra. Ugyanígy felejtsük el az összes keresztény felekezetet, katolikusokat, protestánsokat, az összes közöttük dúló háborúkat, a megegyezést, kiegyezést, ökumenizmust és az egyházak által felszentelt papokat is.
Azt mondja a 110 zsoltár, Melkisédekhez hasonlóan támad más pap. Aki nem testi parancsolat törvénye szerint lett azzá, hanem örökkévaló élet ereje szerint. (Zsid. 7:15,16)

Mert Jézus Krisztus is, olyan törzsből származott test szerint, amelyek nem szolgálhattak Izrael oltáránál. Nem tartozott a papi rendbe. Tehát Mózesi törvény szerint nem lehetett volna pap, főleg pedig főpap nem. Egy másik, kiválóbb rend szerint lett az: Melkisédek rendje szerint. És mégis, így szól Isten Jézushoz: "Megesküdött az Úr, és nem bánja meg; te pap vagy örökké."

"Ő (Jézus Krisztus) mivel megmarad örökké, átruházhatatlanul viseli a papságot. Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük. Mert ilyen főpap illett hozzánk: szent, ártatlan, szeplőtlen, aki a bűnösöktől elkülönített, és aki magasabbra jutott az egeknél. Neki nincs szüksége arra, mint a főpapoknak, hogy napról napra előbb saját bűneikért mutassanak be áldozatot, azután a nép bűneiért. Ugyanis ezt egyszer s mindenkorra megcselekedte, amikor önmagát adta áldozatul. Mert a törvény erőtlen embereket rendelt főpapokká, a törvény utáni eskü igéje pedig a Fiút, aki örökre tökéletes."
Zsid. 7:24-28

Abrám ennek Melkisédeknek adta tizedét, s tőle fogadta el a kenyeret és a bort. És az áldást. Még nem volt mózesi papi rend, sem katolikus, sem protestáns egyházi intézmény. Csak Melkisédek, akinek sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincsen.

"Azért adatott tehát az ígéret a hit alapján, hogy kegyelemből legyen, és így bizonyos legyen az ígéret Ábrahám minden utóda számára: nem csak a törvény alatt élőknek, hanem az Ábrahám hitét követőknek is. Ő mindnyájunk atyja Isten színe előtt, ahogyan meg van írva: "Sok nép atyjává tettelek." Róm 4:16

Mert vannak Abrámnak testi utódai, az izraeliták, és vannak szellemiek, akik hitében követik őt. Noha nem tartozom Ábrahámhoz, test szerint, de hozzátartozom hitének követésében. Mint kicsiny csillag, a megszámlálhatatlan utóda között szereplek én is.

Én lélekben egészen átugrottam azt a háromezer évet, amely Ábrahámtól elválasztott. A 21. században ő maradt nekem és Jézus Krisztus. Lehet fatty vagyok a kialakult papi rendek, egyházak szerint, (például a katolikusoknak, mert nem járulhatok a szentáldozásukhoz katolikus törvényeik szerint) de járulhatok a Melkisédek rendje szerinti kenyérhez és borhoz, és áldáshoz, amely Jézus Krisztus által, Jézus Krisztusban lett tökéletessé, érte el beteljesedését. Jézus Krisztusé vagyok, és Ő az enyém.

A Pusztában vándorlok. Ábrahámmal az én atyámmal, és Jézus Krisztussal az én Urammal.

Vándorlásom során oltárt építek, Istent dicsőítem, harcaimat harcolom és hitben fogadom el, Istennek minden ígéretét.


bogi

A szeretetről.

A mai napomhoz még hozzátartozik egy gondolat.

S talán nem veszed tolakodásnak, ha még ezt is leírom. Te tudod, hogy van egy kedves 100 éves öregnénim, akit van szerencsém gondozni. Különleges szeretettel szeretjük egymást. Mindig meglep szellemi frissessége és szeretete. Egyik alkalommal történt, amikor nála voltam. Mint mindig, amikor búcsúzom egészen közel hajoltam hozzá. Megragadta a kezemet, ahogy szokta, és szeretettel síró hangon mondta nekem, miközben szemembe nézett: "És ez a tekintet, ... soha nem felejtem el ... még ha száz évig élnék sem - megállt, mert eszébe jutott, hogy hamarosan száz éves lesz, micsoda humor!, elnevette magát - akarom mondani, még ha kétszáz évig is élnék, nem felejtem el. ... Életemben csak egyetlen egyszer láttam ilyen tekintet ... " - elsírta magát a feltörő emléken. Zavartan álltam mellette: kérdezzem, vagy menjek? És egyébként is, milyen a tekintetem? Oh micsoda bók egy százéves embertől! Micsoda finom szeretet! Jobbnak láttam gyorsan menni. Legközelebb úgyis megint elolvadok, annyi szépet mond majd nekem.

Mintha egy teljes generál lélekmosáson mennék át, ha vele vagyok. Rövid beszélgetés is elég, hogy megfordítsa velem a világot. Bárcsak élne még száz évig nekem.

Ma a tekintetek elől vontam el szemem. Mert rájöttem, szememnek hatalma van. Akkor is rám mosolyognak ha nem is ismernek. Önkéntelen jön elő az emberekből, ha szemembe néznek. Vajon csak a szemem, vagy gondolataim rajzolódnak arcomra? Milyen a tekintetem, hogy mosolyt, örömöt fakaszt?
Mégis? S tudod, csak egy tekintet volt testvérem, amelyet sokáig szerettem, szeretek nézni én is. Emberfeletti módon. Mert tudod az se normális, ha órák hosszáig tudsz egy másik ember szemébe nézni.
Micsoda titok!

Gondoltam, most hogy ezt írtam neked, bevágom régi gondolatmenetemet a szeretetről. Olyan szépen, okosan, intelligensen megfogalmaztam, akkor, hogy a másik ember tekintete, amelyben, mint tükörben születünk meg.

Azért szeretünk, hogy szeretve legyünk.

Amikor szeretünk óhatatlanul kiszolgáltatjuk magunkat a másiknak.

A szerető személy üzenete az, itt vagyok, a szabadságom, a teljes valóm.

Ezt azért tesszük, hogy a másik birtokba vegyen minket, abból a célból, hogy rögvest vissza is adjon önmagunknak. Ez a bizalom, bízunk abban, hogy ha a másiknak a teljes valónkat átadjuk, mint egy tárgyat, akkor vissza is kapjuk, mint szubjektumot. Ez a tranzakció.

A másik által leszek olyan amilyen, de hogy ez a tranzakció mennyiben sikeres az a két fél önmagáról és egymásról alkotott elgondolásának a függvénye.

Szükségem van a másikra, mert szükségem van önmagam megismerésére. A másiknak való kiszolgáltatottságom által, a másikban megszületett tekintet, leigazolása valómnak, tükrözteti önmagam.

Ez korántsem veszélytelen dolog. És lehet fájdalmas is.

Nem veszélytelen, mert lehet, hogy ha magamat feltárom, vagyis átadom, nem biztos, hogy visszakapom.

Vagy, ha magamat átadom, nem biztos, hogy szubjektumként kapom vissza, hanem csak egy tárgyként. Vagy a másikat változtatom újra tárggyá.

De az is lehet, hogy az, amit a másik által meglátok magamban, fájdalmas, vagy nem kielégítő számomra.

Vagy, az is lehet, hogy összezavarodom, attól, amit a másik által meglátok magamból. Még akkor is, ha az pozitív.

Ezer oka lehet, hogy miért nem adjuk át magunkat a szerető személynek.

Ha már sokszor nem kaptuk magunkat vissza szubjektumként, akkor természetesen többé nem próbálkozunk.

Vagy ha a másikban, mint tükör által mutatott kép túlságosan zavaró számunkra, akár pozitív akár negatív értelemben.

Vagy ha félünk magunkat meglátni a tükörben.

Vagy ha kizárólagosan akarunk birtokolni embereket, és nem engedjük, hogy azt az embert más is birtokolja.

Mindenesetre bármilyen okról is legyen szó, a közös gyökér mindig a félelem.

Ha két ember találkozik és egymásnak kölcsönösen szimpatikusak, eljutnak arra a ki nem mondott megállapításra, hogy találkozásuk csak esetleges volt. Mivel ama puszta tény, hogy csak a véletlen játéka miatt ismerhetjük, szerethetjük egymást, és mást is szerethetnél (vagyis nem engem), feldolgozhatatlan, ezért a találkozásokra majdnem mindig magyarázatokat keresünk.

Az első mély (tehát esetleges) emberi kapcsolatunknál ébredünk tudatára annak, hogy mennyire esetleges teremtmények vagyunk.

Az ember-ember közötti kapcsolatok a horizontális szinthez tartoznak, amelyek tehát esetlegesek. 

De létezik egy vertikális szint is, Isten és ember között. Itt az esetlegesség Isten részéről kizárt, mivel Ő szüntelen keres minket. Ergo nem is véletlenül talál ránk.

"Ő (Isten) előbb szeretett minket" (1Jn 4:19) - mondja János apostol.

„Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.” (1Jn4:9)

Ha pedig Isten által, a Vele való kapcsolatomban irányomba megszűnik az esetlegesség, mivel Őmaga nem esetleges, és velem sem véletlenül találkozott, értelmet kapnak, tartalommal telnek meg számomra az olyan szavak, mint biztonság, bizalom, kezdet és vég, múlt és jövő, örökké, örökkévaló.

Ha pedig az Istennel való kapcsolatomban nincs esetlegesség, akkor abban a pillanatban minden más horizontális emberi kapcsolatomban és magában a létemben is megszűnik az esetlegességem. Ténylegesen megszűnik, de számomra esetlegességem megszűnése csak akkor lesz nyilvánvaló, ha ennek tudatára is ébredek.

Isten tehát kiszolgáltatja magát, mint szerető személy. Egyszerűen vágyja, hogy birtokba vegyük, szeressük, de nem azért, mert Neki lenne tükörre szüksége, hogy önmagát megismerje, hanem,

egyrészt, mert Isten maga a Szeretet. (1Jn 4:8)

másrészt, hogy szeressük egymást. (1 Jn4:11)

Isten azért szolgáltatja ki önmagát, azért szeretett minket, hogy Benne meglássuk önmagunkat, és egymásnak hű képet adjunk. Hogy az Ő szeretete teljessé legyen bennünk.(1Jn4:12)

De mit is jelent pontosan Isten vágya? Miért vágyódik Isten az ember után? Miért szolgáltatja ki magát az embernek, mint a szerető?

Persze látjuk egyrészt maga a lénye az. Másrészt értjük, hogy értünk teszi azt.

Ezek a kérdések emberi gondolkozásunkból erednek. Abból az emberi gondolkozásból, ami már messze nem érti mi a szeretet lényege. Kezdetben Isten és ember harmonikus kapcsolatban éltek, értették egymást, az ember lényegéhez tartozott a mezítelenség, és a tisztaság, ami a szerető és szeretett fél ideális kölcsönös kapcsolatának elemei. A bűnbeesés óta azonban ezek érthetetlen fogalmak az ember előtt. Ugyan vágyódik az ember e minőségi kapcsolatra, de vágyódása számára ugyanolyan érthetetlen, mint maguk a fogalmak. Érzi, hogy valami ősi, belső késztetés a szeretet, de mivel még ezideig több kára származott belőle, mint haszna, ezért igyekezett minél jobban eltakarni mezítelenségét, és tisztaságát. A kérdés, mivel takarja el az ember a mezítelenségét és a tisztaságát? Mivel önmaga előtt is szégyelli magát, tükör elé semmiképpen nem áll, vagy ha igen, nem egészen. A tükör minden esetben csak egy másik ember tekintete lehet. A tükör nem csak jelenlévő ember tekintete, hanem maga az Emberfia is lehet. Ez utóbbi a legtisztább tükör.

Lényünk Istenből vétetett. Eredendően bennünk maradt a szeretet, és az utána való vágy. S ha bár ez a szeretet, elvegyült sok sötét dolgainkkal, maga a lehetőség Isten kegyelme (Jézus Krisztus halála) által adott lett, hogy az ember tükörben szemlélve önmagát a kapcsolat helyreállításán fáradozzon és a szeretet iránti vágyát betöltse. Akár ember és ember, valamint Isten és ember közötti kapcsolatban.

Isten gyermekei, akik valamit megértettek a szeretet lényegéből, ha bátrak, akkor szüntelen tükör elé állnak, abból a célból, hogy abban a szeretetben, amely húzza-vonzza őket egyre inkább kiteljesedjenek.
"Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre." (2Kor. 3.18)

És végül, mint minden kapcsolatban, ember és Isten közötti kapcsolatban is megjelenik a bizalom kérdése. Ha a szerető személynek, tehát itt Istennek átadom magam, tehát engedem, hogy szeressen, vajon visszakapom-e rögvest magamat, mint szubjektumot? Fontos kérdés. Az egyik legfontosabb, mert mielőtt az ember dönt afelől, hogy engedi-e magát szeretni, ez a legelső kérdése, ezért a legbizonyosabb választ keresi, kutatja a szerető személyt, de legalábbis jeleket keres benne, amelyek a válaszra mutatnak.

A kapcsolatok felvétele általában mindig az ismeretlenbe való lépést jelentik. Ha pedig mély kapcsolatok kiépítésén fáradozunk, akkor mivel ott mezítelenségünkről, és tisztaságunkról van szó, még óvatosabban járunk el. Az óvatosság jogos, hiszen mi nem láttuk szemeinkkel Istent. Még az is felmerül, vajon létezik-e? Vagy, ha bizonyosak vagyunk létezésében, de még nem ismerjük Őt, feltesszük a kérdést, ki Ő? És miért szeret? Van-e oka rá? És ha igen önmagamért szeret, vagy valami más célja van? Mennyiben sérül szabadságom szeretetétől?

Ha bizonyosságot akarunk egy emberről, érzékszerveinkre és megérzéseinkre támaszkodunk, valamint megvizsgáljuk élő kapcsolatait. Semmi mást nem kell tenni tehát, ha Istenről akarunk bizonyosságot szerezni, hogy megvizsgáljuk a már létező élő kapcsolatait.

Ezekre a nagyon fontos kérdéseinkre ugyanis a választ egyedül más, már Istennel kapcsolatban lévő emberek vizsgálata adhatja meg. Akik ezt mondják magukról:

"És mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket.

Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben." (1Jn4:16-18)

Írtam: Monoron, 2007. március 31. napján

Bogi

Carlo Carretto: Mindannyian (férfiak és nők) papok vagyunk című fejezet

"Szent Ferenc valóban rendkívüli életét tanulmányozva komolyan elgondolkodtatott, mi lehet az oka annak, hogy éppen ő nem akart felszentelt pap lenni. Különös, hogy minden festő ragaszkodik ahhoz, hogy papnak ábrázolja. Megfigyelhetjük, hogy Ferencet imádkozás közben, kitárt karokkal jelenítik meg a legklasszikusabb ábrázolások, mintha mindenható jó Urának felajánlaná a látható és a láthatatlan világmindenség teremtményeit, amelyekben gyönyörködik, amelyekről énekel, és amelyeknek szószólója akar lenni. Ki tudja, Ferenc miért nem akart pap lenni? Alázatból, hallom több felől.
   Nem furcsa? Ezek szerint XXIII. János pápa nem volt elég alázatos, mert ő pap akart lenni? Hiányzott az alázat a kicsiny, botladozó Ars-i plébánosból, mert mindenáron pap akart lenni? Nem hinném, nem győz meg ez a magyarázat. Az igazi alázat a legnagyobb dolog. Nem hinném, hogy az alázat hiányáról van szó akkor, amikor valakinek a bensejéből fakad a vágy, hogy apaként szolgálja testvéreit... Ellenkezőleg!
   Hát akkor mi a helyzet? Megérlelődött bennem egy válasz. Ez sokat segített, és nagyon hálás vagyok érte a nagy umbriai szentnek. Ferenc azért nem akart pap lenni, mert az egyházban a misztikának minden idők egyik legnagyobb gondolatát kellett Isten kegyelméből felélesztenie. Ez a gondolat, csodálatos szépsége miatt állandóan annak a veszélynek van kitéve, hogy félresöprik vagy elfelejtik: minden megkeresztelt ember a papi rend tagja, teológiai zsargonban mondva: "a  hívek papi rendje". Ferenc, szerzetesrendek ihletőjeként és alapítóként minden esetben ahhoz a központi gondolathoz ragaszkodott, ami kezdetben megérintette. Nem gyűjtött maga köré papokat, bár néhány pap is követőjévé vált. Nem alapított olyan rendet, amelyben a papok voltak túlsúlyban és határozták meg az alaphangot. Egyáltalán nem. Követőinek többsége testvérnek szólította a másikat, egyszerű világi hívek voltak, akik Istennek szentelt életre vágytak és megmaradtak parasztnak, kézművesnek, hivatalnoknak, munkásnak, mint amelyek korábban voltak.
   A nyugati kereszténység egyébként, amelynek sugalmazója Szent Benedek, évszázadok óta ugyanezen az úton jár. A bencés monostorokban a szerzetesek voltak többségben és nem a papok. A liturgikus szolgálatot az apát és munkatársai látták el, de a szerzetesek többségét nem szentelték pappá. A mezőn végzett munka, a kenyérsütés, a gyapjúszövés, a kőműves munka, a mocsarak lecsapolása, az apátság munkájának megszervezése volt az ő karizmájuk.
   A nyugati szerzetesség Ferencnek köszönheti a szegénység leghatározottabb, társadalmilag legnyilvánvalóbb formáját, de még ez sem változtatta meg a kor szerzetességének szerkezetét, ami jól elhatárolódott a papságtól és a lelkipásztori, egyházmegyei, plébániai jogköröktől. Csak később és nem kis ellenállás útján váltak a szerzetesek és maguk a "kistestvérek" is papokká. Plébániákat kaptak, a szerzetesek közül egyesek plébánosok lettek, de elvesztették a szerzetes karizmát, amely egyre gyengült, eltűnt a kezdeti ereje. Mindenesetre ennek a ténynek köszönhetően, a történelem későbbi alakulásától függetlenül, Szent Ferenc, úgy érzem, ezt üzeni nekünk: nem vagyok pap, de amikor felajánlom magamat és az összes engem körülvevő teremtményt a magasságos Úristennek, a legnagyobb mértékben papnak érzem magam.
   Tégy te is így, és add tovább a rizsföldeken, a műhelyekben dolgozóknak, az aggodalmakkal teli, több gyermekes családokban élőknek! Ne felejtsük el: a keresztséggel mindannyian papokká válunk, és közülünk, igazi papok közül, a püspök egyes embereket Krisztus nevében az Egyház szolgálatára áldozópappá szentel! Milyen könnyű lenne megmagyarázni ezt, ha lennének világos kifejezéseink. Mindig elcsodálkozom azon, hogy még nem alkottuk meg őket. Elég lenne azt mondani: 1. Isten egész népe papi nép; 2. minden megkeresztelt ember pap; 3. a közösségnek szüksége van vezetőkre, lelkipásztorokra, felelősökre, olyanokra, akik miséznek. Őket hívjuk "presbitereknek", a püspök választja ki és szenteli fel őket az egész papi nép szolgálatára.
   Mennyire szeretném, hogy a "pap" elnevezés helyett, amely annyira kiüresedett, meggyökeresednék a mélyebb jelentéssel bíró "presbiter" szó, ami jobban jelzi a valóságot. De...

*

   Hadd magyarázzam meg jobban! Én például gyerekkoromban léptem be az egyházba. Természetemből fakadóan ugyan nem voltam jó keresztény, de mindig figyeltem arra, amit az egyház gondolt és mondott. Könnyen magamba szívtam a templomokban megtapasztalható kultúrát, életérzéseket, a legnyilvánvalóbb hagyományokat, a meghatározó kihívásokat. Mégis elmondhatom, soha nem találkoztam pontos tanítással a papi hivatásról. Gyermekfejjel, fiatalként, majd közösségi tagként úgy gondoltam, hogy a papi hivatás az áldozópapi tevékenységben nyer értelmet.
   Sokáig meg voltam győződve arról, hogy csak a "papok papsága" létezik, és a papi feladatok elvégzésére - mint régen is -, Lévi törzse lett kiválasztva. Azaz az ószövetségben Izrael tizenkét törzse megbízta a kiválasztott törzset a papi szolgálattal, ugyanúgy az újszövetségben... Annyira meggyökeresedett bennem ez a nézet, hogy komoly nehézséget jelentett megértenem mindazt, amit Rosmini írt Az egyház öt sebe című könyvében. Végül is megértettem, és nagyon felkavart. Hogyan lehetséges, hogy eddig elhallgatták Isten egész népének papi természetét? Milyen veszélyt jelenthet Krisztus egyházára, ha határozottan kijelenti, hogy minden megkeresztelt ember, férfi és nő, fiatalok és öregek, bölcsek vagy tudatlanok, mindannyian teljes jogú papok?
   Mindannyian! A bűnösök is! Nem saját érdemeik szerint, hanem azért, mert a keresztség által be lettek oltva Krisztusba, szentté, prófétává, pappá váltak őbenne. Ezt olvashatjuk: "Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok..." (1Pt 2,9). Igaz, vagy nem igaz? Kegyes és jámbor érzelgősségről vagy teológiai igazságról van szó? Miért hirdetjük makacs ragaszkodással kizárólag azok számára ezt a nagyságot, akiket a püspök pappá fog szentelni?
   Miért teszünk úgy - és nemcsak tettetésről van szó -, hogy a hívek csak páriák az egyházban, és semmit sem számítanak? Rosmini azt mondta, hogy az egyház sebeinek egyike a papi nép két csoportra való szétválasztása a korlátokkal: a hivatalos papság elválasztása a hívektől, egy másik egyházat építve az egyházban. Mi lett az eredmény? A világi hívek élő ereje lassan felesleges teherré, a hívek pedig névtelen tömeggé váltak, és képtelenné arra, hogy az egyházban bármilyen értelmes felelősséget vállaljanak. A hívekhez nem jutott el az őket megillető méltóság lelkesítő híre, így nem táplálkozhattak az Isten szavában rejlő szentségre és prófétai életre szóló meghívásból.
   Vegyetek részt egy hivatásokról szóló találkozón, és meg fogjátok érteni, mi lett a makacs ragaszkodásból! Egyértelmű, hogy az egyháznak csak az álodzópapság számít, és minden energiáját, törekvését ennek szenteli. És a többiek? Töltelék, névtelen tömeg. Szükség esetén fejni való tehén. Fejek erdeje, akiket szidalmakkal vagy okos tanácsokkal lehet ellátni.
   Ferenc, a te nem papi létednek köszönhetem, hogy megérthettem: hozzád hasonlóan én is pap lehetek, bár nem vagyok pap. Átéltem ennek a problémának mély ellentmondását, és nem akartam pap lenni. Meg kell mondanom, más okok miatt, az idők jeleiből következő okok miatt sem. Egyáltalán nem alázatosságból. Az apostolkodás vonzott. XII. Pius pápasága alatt nőttem fel, amikor az Actio Catholica hatására a hívek lassan méltóságuk tudatára ébredtek az egyház szolgálatában. Pacelli pápa, aki különösen érzékeny volt a világi hívek méltósága és az apostoli munkában való elköteleződése iránt, megértette az idők szavát. Mintha egy hősköltemény szavait hallottuk volna. Úgy éreztük, a pápa megért és támogat minket.
   Ekkoriban történt, hogy az Actio Catholica tagjaként elhatároztam, lemondok a papi hivatásról, és laikusként kiáltom a tanulatlan és öntudatlan híveknek, hogy az egyház mindenkié, nem csak a papoké, ahogy ezt az akkori plébániák élete sugallta. Az egyház mi voltunk, mindannyian sajátunkénak éreztük, és célunknak az Isten országának hirdetését tartottuk a mindennapi munkánkban. Ez volt a hiteles, személyes hivatás számunkra. Csodálatos idők voltak! Hálát adok Istennek, hogy mindazt átélhettem. Meg kell mondanom azonban, nem érkeztünk el a teljességhez; még csak az út felénél jártunk.
   A teljesség a II. Vatikáni Zsinattal következett be. A Zsinat által hozott nagy változás az egyházról szóló teológiában valódi fényességet jelentett számunkra, és néhány dolog újragondolására késztetett minket. XXIII. János pápa szavait és VI. Pál pápa világos megfogalmazását követtük. Az egyházat már nem a klerikusokból álló piramisként kell felfogni, hanem Isten sivatagban vándorló népeként, hit- és imaközösségként, amiben mindenkinek helye van; a történelemben élő Krisztus misztériumaként, Krisztus népeként; akit Krisztus kiontott vére, a Kálvárián ejtett könnyei által megszerzett, és szentséggel, prófétasággal, papsággal betöltött. Új idők egyháza volt ez.

*

Eljött az idő, a mi időnk. Talán az új idők kezdete volt ez, amiről Joel próféta így jövendölt: "Azután pedig kiárasztom lelkemet minden emberre, és prófétálni fognak fiaitok és leányaitok; álmokat álmodnak véneitek és látomásokat látnak ifjaitok, sőt szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom azokban a napokban lelkemet" (Joel 3,1-2). Jeremiás próféta ezt még teljesebben fejezi ki: "Íme, jönnek napok - mondja az Úr - amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor megfogtam kezüket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéről; azt a szövetségemet ők bontották fel, pedig én voltam Uruk - mondja az Úr. - Hanem ez lesz az a szövetség, amelyet Izrael házával kötök azok a napok után - mondja az Úr: - törvényemet a belsejükbe adom, és a szívükre írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Nem fogja többé így tanítani egyik a másikat, senki a testvérét: "Ismerjétek meg az Urat!" Mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig..." (Jer 31,31-34)
   Az új idő Krisztus ideje. Ő az egyetlen, örök pap. Eltörölte a régi papságot, az újszövetség szerint ő az egyetlen, örök pap. Irgalmában társává fogadta népét, szerzett népét, az egyházat. Az egyház nem más, mint az Úr teste, s mint ilyen, megkülönböztetés nélkül részt vesz az életében. Ha ő szent, mi is szentek vagyunk. Ha ő próféta, mi is próféták vagyunk. Ha ő pap, mi is papok vagyunk. Az ő népe vagyunk, szentek, próféták, papok népe. A nagy szentség a keresztség, amely örökre beolt minket Krisztusba. Ővele halunk meg, ővele támadunk fel. Nagyságunk az ő életének törzséből belénk áramló erő. Nem tudunk már elszakadni tőle. Az apostol azt mondja: "Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongatás? Éhség, mezítelenség, veszedelem, üldözés, vagy kard?... Semmi sem szakíthat el minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van" (Róm 8,35-39). Minden más ennek a rendkívüli valóságnak a függvénye. Krisztus a lelkem. Krisztus az erőm. Krisztus a szentségem. Krisztus a próféciám. Krisztus a papságom.
   Ő tesz képessé minket arra, ami ember számára lehetetlen: saját magát felajánlani az Atyának szent ajándékként. Ez mindennek a foglalata, az összegzése: az Atyának való önátadás képessége. Ez a papi lelkület. Az Atyának való önátadás képessége szeretetből fakadó cselekedet. Csak a Szentlélek közvetítheti ezt a képességet az ember számára, s emiatt vagyunk mindannyian papok. Csak ezután következik minden más, az egyházi szertartás, az álodozópapság, a felszentelés a közösség szolgálatára stb.
   Mindennek az összegzése, mindennek az egyesítő ereje az Atyának való önátadás képességében van, amit csak a Lélek adhat át a megkeresztelt embereknek Jézus halálában, Jézushoz hasonlóan. Ó, ha az anyám mindezt tudta volna, milyen boldog lett volna! De nem tudta, mert az akkori katekizmus nem tanította meg neki. Otthon állandóan csak azt hajtogatta: milyen boldog lennék, ha fiaim közül valamelyik papnak menne. Nem tudta, mi az, ami valóban számít saját és gyermekei életében: a Krisztusban való papság. - Drága mama, te is az voltál!

 *

   Bocsássatok meg testvérek, ha túlságosan elragadtattam magam! Meg kell mondanom, ez a felfedezés az egyházról nagy hatással volt rám, és gyakran szidtam korunk rossz és hiányos katekizmusát. Mára megbékéltem, és igazán sokat segített ebben a Zsinatnak az egyházról, mint Isten népéről szóló megfogalmazása. Megnyugtat a legutóbb kiadott Új Katekizmus is. Micsoda érettség! Milyen öröm ezt olvasni!"

 *

                                                                                       

Aláhúzások tőlem, bogi

Carlo Caretto: Egy törlendő tabu című fejezet 3. utolsó része

   "A fejezet végén, amelyben szókimondó állításaimmal talán egyeseket megijesztettem, még két dologot szeretnék mondani. Nincsenek illúzióim. Serdülő korom óta ismerem egyházamat. Amióta Isten jósága elhívott engem Krisztus követésére, nem volt más álmom, minthogy Krisztus testét, vagyis az egyházat szolgáljam. Nem dicsekvésként mondom, hogy kevés misszionárius tett meg több kilométert nálam. Nagyon sokfelé jártam, eljutottam a legkisebb falvakba és a hegyekben fekvő, eldugott plébániákra is. Dolgoztam nemzetközi mozgalmakban, megfordultam valamennyi földrészen. Bementem kolostorokba és szemináriumokba, hogy megtudjak mindent, amit lehet. Nem turistaként jártam a világot, hanem a liturgikus összejöveteleken való imádság öröméért és azért, hogy részt vegyek mindabban, ami az egyházat foglalkoztatja.
   Ismétlem: nincsenek illúzióim, és átérzem a súlyát annak a javaslatnak, amelyet az egyház tagjaként bátorkodtam tenni. Azt is tudom, hogy a plébániák többsége a múlthoz kapcsolódik, az áhítatosság, a klerikalizmus jellemzi, és a papról alkotott elképzelése a múlt századokét idézi. Ha ezeken a helyeken az említett változások bekövetkeznének, az valóságos csapást jelentene. Saját édesanyám vagy lánytestvéreim megbotránkoznának - akiknek hitét, buzgóságát és egyházhűségét magam is tanúsíthatom -, ha a falu orvosát, a nős, négy gyermekes családapát látnák az oltárhoz felmenni és kiszolgáltatni az Eukarisztiát.
   Ne feledkezzünk meg a tabukról és a hagyományok tömegekre gyakorolt óriási hatásáról. Nem lehet egyik pillanatról a másikra változást várni, és különösen nem egy annyira kényes kérdéssel kapcsolatban, mint a cölibátus, és a házasoknak az egyház irányításából való kizárása. Időre van szükség, és az Egyházról alkotott felfogásunk megváltoztatására: az Egyház Isten népe, a plébánia pedig közösség, és nem egy plébánosnak nevezett ember magántulajdona.
   De már most elkezdhetünk gondolkodni róla és imádkozni érte. Már most elkezdhetjük nyugodtan végig gondolni a helyzetet és nem megbotránkozni, ha egy nő olvas fel az oltárnál, és ha a papot körülvevő ministráns fiúk között egyre gyakrabban látunk néhány értelmes tekintetű leányt is. Az igazi forradalom alulról jön majd, a közösségektől, azoktól a hitben elmélyült közösségektől, amelyek olvassák a Szentírást, és bizonyos érettséget és egyensúlyt elérve képesek lesznek felhívni püspökeik figyelmét a liturgikus szolgálatra jelentkezőkre. Ez végzetszerű, de a lelkipásztorok belátása nélkül nem megy. Távol a székesegyházaktól, a munkások és parasztok között számukra is egyre természetesebb az imaközösségekkel való szoros kapcsolat.
   Az átalakulási folyamat éppen az afrikai, ázsiai és latin-amerikai országokban fog elindulni. Azokon a helyeken, ahol a közösségek hitéletét jó ideje a világiak, és nem a papok irányítják. Ők már régen hozzászoktak ahhoz, hogy a szertartásra az utolsó pillanatban érkeznek meg, és nem vesznek részt az evangelizációban, nincs rá idejük, mert faluról falura járva állandóan miséznek.
   Hadd adjak még egy jó tanácsot. Ma, amikor az emberek a tanúságtételre, az igazságra, az ingyen végzett szolgálatra rendkívül fogékonnyá váltak, érjétek el, hogy a pénz teljesen eltűnjön a szentségek közeléből. Ez lesz az egyetlen és radikális módja annak, hogy a keresztényeknek ne kelljen bankokat alapítaniuk, és akarva-akaratlanul a hatalmasoktól függő helyzetbe kerülniük. És ha lenne valaki, akinek csak akkor jutna eszébe az Isten Igéje, amikor kényelmes számára, és Pál apostolra hivatkozva érvelne, aki megvédte a jogot ahhoz, hogy valaki kizárólag a liturgikus szolgálatból éljen, az ilyennek ne féljetek ezt válaszolni: kétezer év telt el azóta, és a modern világ a maga technikájával és fejlettségével meg tudja adni a közösségnek mindazt, amire szüksége van, anélkül, hogy odáig alázná, hogy papjának fizetséget kelljen elfogadnia a mise vagy bármilyen liturgikus cselekmény bemutatásáért. Legalább méltóságát őrizzük meg!
   Hát nem látjátok az ellentmondást, a "sekrestye" gyakori ügyleteinek szennyét, vagy azt az irracionális módot, amivel egy közösség adminisztrációja folyik a szentségeket is belekeverve? Nem érzitek, túlhaladottnak ezeket a dolgokat?"

Áldott békés Karácsonyt kívánok Mindenkinek!

Fölöttünk új csillag ég:
http://www.youtube.com/watch?v=p_cEBW9HcZ8&feature=related

szeretettel,
bogi

Carlo Caretto: Egy törlendő tabu című fejezet 2. része

   "A XII. Piusz pápasága utáni időkben, amikor láttam kiürülni a szemináriumokat, és megfogyatkozni a novíciusokat, a szó szoros értelmében félelem fogott el. Jézus imádságra buzdít ilyen helyzetekben. Ezt tettem. Lassan egyre világosabban kezdtem megérteni, hogy egy ennyire általánossá váló jelenség mögött lehet valami, amire Isten akarja felhívni egyháza figyelmét. Nem csak egyik vagy másik szemináriumról, egy-egy területről volt szó. Az összes szemináriumot, szinte az egész egyházat ugyanaz a probléma kötötte le. Emlékszem az érsekemre, aki egyházközségét kiszipolyozva tíz éven át munkálkodott - mennyi fáradság árán! - hogy létrehozzon egy új szemináriumot, ami végül inkább egy üdülőhelyre hasonlított. Amikor befejeződtek a munkálatok, és a szeminárium teljesen üresen állt, a belőlem kiirthatatlan egyszerűséggel azt mondtam magamban: "Isten vagy viccel velünk, vagy egy életre meg akar leckéztetni, hogy soha többé ne felejtsünk." Mit is mondhattam, amikor láttam az újonnan épült, üresen álló szemináriumokat Rovigóban, Bolognában, Santo Lussurgiuban, Assisiben, Fermóban, Bersciában, Torinóban, Veronában, Vicenzában és sok más helyen?
   Nem gondolnám, hogy az Úr viccelni akar egyházával. Inkább csak számunkra drasztikus módon figyelmeztetni akar minket, hogy a hivatások stratégiáján változtatnunk kell. Az elképzelhetetlen, hogy Isten papok nélkül akarja hagyni egyházát. Ezt gondolni súlyos hitetlenség lenne.
   Ne felejtsük el, hogy az Eukarisztia titkához kapcsolódik a pap, és Eukarisztia nélkül nem maradhatunk. Akkor hát?  Megértettem, hogy a "valamikori" szemináriumok bezárása csupán a Lélek kifürkészhetetlen terveiben rejlő "szervezési" kérdés volt. Istennek már akkor megvolt az elképzelése az új szemináriumokról..., vagyis a maiakról. Melyek ezek?
   Egy kicsit ismerem őket. Velük éltem, láttam megszületni és szerencsésen növekedni őket, de sohasem gondoltam volna, hogy ennyire fontosak lesznek egyszer. Most már tudom. A mai szemináriumok az egyházon belül születő lelkiségi mozgalmak. Ahogyan Ferenc megalapította a ferences rendet, úgy alapítja meg Chiara Lubich a Fokolárét. Ahogy Szent Domonkos megalapította a domonkosokat, úgy hozta létre Kiko Arguello a neokatekumenális közösségeket; ahogyan Ignác..., úgy Giussani... a Communione e Liberazione közösségeket.
   Nézzétek meg, és ti is meggyőződtök róla! Menjetek el egy Máriapoliba vagy az önkéntesek közösségeinek összejöveteleire! Vegyetek részt az Actio Catholica csoportjainak rendezvényein! Pillantsatok be az Opus Dei titkaiba, vagy ismerjétek meg a Szentlélekben való megújulás kisközösségeinek imádságait! Informálódjatok!
   Próbáljátok csak megkérdezni ezekben a közösségekben, hogy ki szeretne közületek pap lenni, a közösségben papként dolgozni, a papi élet kötelezettségeit és fáradalmait vállalni! Kezek erdeje emelkedne a magasba. Orvosok, tanárok, hivatalnokok, munkások, mérnökök, művészek... Mennyi, de mennyi ember, aki a mai egyházban él, és megérlelte szívében a pap, a szolga, a pásztor karizmáját... A kezüket magasba emelők közül senkinek sem jutna eszébe azért ajánlkozni, mert karriert akar csinálni, ellenszolgáltatást vár, vagy igényt tart mások szolgálatára. Ez biztos.
   Ezt nyugodt szívvel állíthatom, megtapasztaltam, sok emberrel beszéltem, sok mindent megtudtam. Az egyházban nincs paphiány. Ne ismételgessétek ti is a nagy hazugságot: "nincsenek papok" - ez nem igaz! Kevesen élnek cölibátusban, de paphiányról nem beszélhetünk! Bűn az, ha valaki nem cölibátusban él? Az emberi természet hibája? A papi hivatás szolgálat, és a nőtlenségben élők is ugyanúgy gyakorolhatják, mint a házasok.
   A választás joga a püspöké. Nem jobb, ha nagyobb számú jelölt közül választhat? Nem jelent előnyt? Fontos, hogy ne a jövedelemre törekvők, a munkanélküliek közül kelljen választania, akik nem tudják, mihez kezdjenek, hanem a közösséget önként szolgálni akarók közül, akik megtanultak adni. Ha pedig az üresen álló, óriási szemináriumokkal, amiket felépítettetek, nem tudtok mit kezdeni, hallgassatok rám! Először is ne adjátok el őket, szükség lesz még rájuk, de másképp...
   Elhatároztam, hogy megírom ezt a könyvet, és mint mindig, most is úgy döntöttem, hogy egy nyugodt békés helyet keresek, ahol csöndben lehet imádkozni és dolgozni. A liguriai tengerparton, Taggiában találtam egy régi domonkos rendi kolostort, egy gyönyörű, hatalmas házat, ami több száz szerzetes befogadására alkalmas, akik igencsak megfogyatkoztak. Annak a néhány szerzetesnek, egy élő és intelligens, kis közösségnek az érdeme, hogy nem számolták fel az épületet, hanem megtöltötték élettel. Az egész part használja. Egymást követik az imaszemináriumok, a közösségi életről szóló találkozók, a lelkigyakorlatok. A Cursillos székhelye lett leginkább. Ők ezen az elbűvölő helyen tartják találkozóikat és imádságaikat. Csodálatos! Ha valaha ötven domonkos lakta a kolostort, akkor ma több száz laikusnak öltözött "domonkos" él itt, akik Krisztus misztériumát őrzik saját házaikban. A régi kolostor élete kitágult, megújult és megfiatalodott, friss és élő, mint valamikor régen.

                                                                                        *

Még egy utolsó és talán a legfontosabb dolog. Legalább is ez az, ami arra indított, hogy a problémáról írjak. Senkit sem akarok megbántani, és főleg nem akarok összevissza beszélni. A cölibátus kérdés. Ez nagy fájdalom számomra. Nem telik el nap, hogy ne hallanám szerzetesi cellámban papok fájdalmas agonizálását, akik egy rosszul értelmezett, megélt és viselt cölibátus ellentmondásairól panaszkodnak nekem.
   A mai papok többsége nem ismeri a misztikus szüzesség papi hivatását. "Minisztériális" (azaz szolgálati kötelezettségből vállalt) cölibátusban élnek, hiszen a plébánia zavaros élete teljesen elragadja őket, állandó közeli kapcsolatban vannak nőkkel, alig imádkoznak, gyakran gazdagok és jómódúak. Az egyházmegyékben manapság a papi hivatás megélésének szokásos körülményei között kivételnek számít az igazi misztikus, örömteli, felemelő, kreatív cölibátus. Hogy lehet, hogy az egyház nem látja be ezt a nehézséget? A püspökök hogyan nyugodhatnak bele ezekbe a kétértelmű helyzetekbe és a kizárólag jogi cölibátus súlya alatt roskadozó emberek szörnyű sorsába? Kérdések, mégis minden megy tovább változatlanul.
   Másról sem lehet hallani, csak a hivatások olyan módon való toborzásáról, amely eddig is sok keserű tapasztalatot hozott. Az egyházmegyék miután hatalmas fáradság és pazarlás árán felépítették az aránytalanul nagy szemináriumokat, amelyek, leszámítva a jelöltek jelentéktelen, alig látható kis csoportját, szinte üresen állnak, ahelyett, hogy feltették volna maguknak a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy az Úr ennyire kevéssé díjazta erőfeszítéseiket, és megpróbáltak volna irányt váltani, azon kezdtek el vitatkozni, megnyissák-e újra a kis szemináriumokat (gimnazista korúaknak). Emberi ostobaság? Az egyházmegyék érzéketlensége a próféciák iránt?
   És mit lehet mondani azokról, akik minden energiájukkal munkanélküli fiatalokat, és az életbe való beilleszkedési zavarokkal küszködőket céloznak meg, és belőlük akarnak összehozni egy-egy csoportot; belőlük, akik bizonytalanok, nem tudják, mihez kezdjenek, és a szemináriumban elsősorban tanulási vagy megélhetési lehetőséget látnak? "Néhányan csak megmaradnak" - gondolják - és észre sem veszik, hogy a szegénységet használják ki, amikor különböző eszközöket igénybe véve nagy nehezen találnak néhány embert a szemináriumi életre. Nem akarják bevallani egy rendszer végét.
   Ami engem illet, mivel tisztán akartam látni ebben a kérdésben, egy rövid időre beköltöztem a jövendőbeli papok, azaz a negyed- és ötödéves teológus növendékek közé, akik az egyház nagy reménységei. Nekik kellene megoldani a hivatások válságát... Nos, pontosan ekkor, közöttük élve döntöttem el, hogy megírom ezeket a gondolatokat. Az a néhány ember győzött meg, hogy rossz az az út, amelyen most járunk. Válságban vannak, és bevallják, hogy kényszerűség vezeti őket. Nem a papi hivatás elfogadását érzik súlyos tehernek, hanem a cölibátusét. Szomorúak, olykor zavarodottak.
   Látva, hogyan működik a kereszténység ma, hogyan imádkoznak a rendházakban, mennyire kényelmes a keresztények élete, a misztikus cölibátus csak egy rendkívül ritka hipotézis, és bizonyára jóval kevesebb, mint amennyi papra szükség lenne az egyházban. Meg vagyok győződve arról, hogy maga Isten ürítette ki a szemináriumokat, mert valami mást akar, és ezt a mást a szív egyszerűségével és a lélek szabadságával kell keresnünk.
   Abban pedig egyenesen biztos vagyok, hogy Isten nem akarja, hogy valaki kényszerűségből válassza a cölibátust.
   Túlságosan hiszek a cölibátusban, és nem bírom nézni, mi lett belőle. Csak egy módon lehet megmenteni: meg kell hagyni a szabad választás lehetőségét, alázatosan felülről kell kérni, mint olyan karizmát, amit csak Isten tud megadni, akinek semmi sem lehetetlen. Ha majd a kegyelem annyira bőséges lesz, hogy az egyházban annyi cölibátust ihlet, amennyi papra van szükség, akkor majd nyugodtan elénekelhetjük a Magnificatot, de soha nem szabad visszatérni oda, hogy elhitessük, a házassággal középszerű kereszténnyé válik az ember. Ez a házasság lelkisége miatt is döntően fontos."

Carlo Caretto: Egy törlendő tabu című fejezet 1. része a könyvből

"Felidézem sok év távlatából azt a távoli, Afrika földjén lezajlott keresztelőt, amely oly gazdag volt a hitben és az emberi érettségben, de mégis szegényes, mert hiányzott az Eukarisztia. Most még nagyobb erővel tör fel bennem a kérdés: miért? Éppen ma, amikor olyan pápánk van, mint Karol Wojtyla, aki annyira lelkesítő módon szól a házasokhoz, és a házastársi szeretetben Isten szeretetének megnyilatkozását látja, éppen az ő egyházának, kell az annyira túlhaladott múlthoz ragaszkodnia, amikor egyetemes, radikális és magával ragadó?
   Kérdezem én: Wojtyla pápa félne pappá szentelni a szakszervezeti vezetőt, Walesát, aki jó barátja, hogy szentmisét mutasson be a munkásai között? Már hallom is a választ: Lengyelországban sok cölibátusban élő pap van, nincs szükség arra, hogy házasokat szenteljenek pappá. Ez igaz, de el lehet-e ugyanezt mondani Brazíliáról vagy az afrikai országokról? Láttam olyan közösségeket, akik hónapokat vártak az Eukarisztiára. Helyes-e ez? Előbb-utóbb úgyis felhangzik a fájdalmas, egy embercsoportot érintő kérés.
   Ha félünk pappá szentelni házasokat, az végül azt jelenti, hogy nem bízunk a házas állapotban, és elhitetjük, hogy a cölibátus az egyházban az egyetlen igaz, tökéletes állapot. És ez nem igaz. Ez a tabu.

                                                                                        *

   Tudom, hogy kényes témát érintek. Tudom, hogy lesznek olyanok, akik megbotránkoznak. Elnézést kérek, de nem hallgathatok! S mi több, cölibátusban élőként szólok, azaz nem hazabeszélek, és ezt külön hangsúlyozni szeretném. Mondtam már, és újra elismétlem: az Úr adta nekem a szüzesség karizmáját, és örömömben könnyek között adok hálát ezért az ajándékért. Boldog vagyok cellám magányában. Ő az én párnám, az én otthonom, az én teljességem, az én jegyesem. Elviselhetetlen azonban számomra az az egyházba beszivárgott felfogás, amely szerint az én állapotom "rendkívüli", a tökéletesség egyik fajtája.
   Nem, a tökéletesség nem a cölibátusban mutatkozik meg, hanem a szeretetben. Hány olyan házas emberrel találkoztam, akik a szeretetben, az önátadásban, az imádságban, az Istennel való közösségben előttem jártak! A múlt ellenszenves tabuja az embereket családi állapotuk alapján megítélni, és nem arra figyelni, ami valójában számít: az emberek hitére, reménységére, jóságára. Mindez nem a cölibátus függvénye, mint ahogy a házasság sem sebzi meg az embert.
   Gyakran hallani a következő abszurd állítást: "nincsenek papi hivatások", közben a világ, az egyházak tele van papi hivatásokkal. Természetesen nem a "tegnapi szeminárium" -ban kell keressük a hivatásokat, hanem a "mai szemináriumokban", az olyan mozgalmakban, mint a Neokatekumenális közösségek, az Acito Catholica, a Fokoláré, a Communione e Liberazione csoportjai, a Cursillos, vagyis mindazokban az egyházi közösségekben, amelyek a hit útját komolyan veszik, és nem tesznek különbséget az emberek között egy ennyire bensőséges dolog miatt, mint a cölibátus, amiről diszkrét embereknek nem is illene beszélni.
   Egy kisebb szemináriumok újraindítása helyett - amelyek a nevelés valódi csődjét jelentették, és az egyház utolsó kísérletét, hogy hatást gyakoroljon a csak Istentől kapható karizmák igazi szabadságát nem ismerő fiatalokra -, a fiatalokat hagyni kellene a plébániai élethez tartozó csoportokban, de főleg a hit- és imaközösségekben formálódni. A fiatal egy ilyen környezetben, ami "nem ebből a világból való, de ebben a világban van" (vö: Jn 17,11.14) megtalálja az életét, felfedezi karizmáját, hitben és szeretetben él testvéreivel, elkötelezetten szolgálja a közösséget, megházasodik vagy nem házasodik meg hivatása szerint. És amikor a közösségben újabb papra van szükség, akkor a püspök a cölibátusban élők szűk csoportjánál jóval szélesebb tartományból választhatna. Az evangéliumban valami ellentmond ennek a megoldásnak? Annyira furcsa azt elképzelni, hogy édesapátoktól vehetitek az Eukarisztiát?

                                                                                        *

   Szeretnék beszélni néhány nehézségről, amit a múlt hívei szoktak felvetni. Az első probléma, ha a hívek "mindenesnek" nézik a papot. Sokan kérdezik: "ha a püspök nős embert szentel pappá, hogyan tud az a cölibátusban élők szabadságával foglalkozni a közös javakkal; hogyan tudja a hittanórákat, a szertartásokat megtartani, az egész plébániához kötődő bonyolult és összetett tevékenységet kézben tartani, amikor a hivatásából és a családi állapotából adódóan is sok feladat köti le?" Ez igaz. Ha a közösség holtak közössége, és mindent a paptól vár, minden terhet a papra helyez, akkor nem érdemes változásról álmodozni. Ez halálos lenne. Ha viszont élő közösségről van szó, ahol a hittant anyukák és apukák tartják, és mindenki részt vesz az apostoli feladatokban, mi marad a papra? Nem más, mint amit az egyház mond a kezdetek, az első diakónusok beiktatása óta: "Mi meg majd az imádsággal és az Ige szolgálatával foglalkozunk" (ApCsel 6,4)
   Van egy másik, nagyobb, és talán ez az igazi nehézség: a plébánia vagyona, amely az egyházat arra késztette, hogy kizárólag nőtlenségben élőknek szolgáltassa ki a tekintélyt. Igen, a plébánia vagyona. Furcsának, enyhén szólva haszonelvű érvnek tűnhet, és mégis... Már most sem könnyű eltartani a papot, mi lenne, ha el kellene tartanunk a csládját is..., beleértve az unokákat? - mondják egyes hívek. Ez a végső tőrdöfés; és a középkorban minden szinten, a legmagasabb körökben is uralkodóvá vált neopotizmusnak csak az emléke is elfojtja az újító hangokat. Nem, maradjunk a kisebb rossznál, és elégedjünk meg a cölibátusban élőkkel, akkor is, ha gyengék és esetlenek...

                                                                                        *

   A kérdést másképp kell nézni. Az igazi probléma nem a hivatások hiánya, hanem a közösség életfelfogása. Ha közösségetek olyan keresztényekből áll, akik semmit sem csinálnak, mindent a paptól várnak, akkor csak fizessenek, és maradjanak a holt egyházak részei, vagy menjenek el továbbra is csak a vasárnapi szertartásra, és nyugodtan áltassák magukat azzal, hogy így nem fognak a pokolra jutni. Ha közösségetek ezzel szemben életteli, és mindenki úgy próbál élni benne, mintha pap lenne a keresztségben elkötelezett módon, akkor nincs is szükség plébániai vagyonra, jobban mondva a plébániai vagyont a szegények javára lehet fordítani és nem a papra. A pap pedig, úgy ahogy minden más ember, saját munkájából élhetne meg.
   Ha én püspök lennék, csak anyagilag független embereket szentelnék pappá. Ez óriási előrelépés lenne; mert ha a pap majd nem kér a közösségtől..., Pálhoz hasonlóan, akkor a hangulat teljesen meg fog változni, és az evangélium hirdetése nem a fizetéstől vagy a borítékok vastagságától függ majd, hanem a Szentlélek sugallatának követésétől.
   Talán fizetség fejében dolgoznak, szervezik találkozóikat és töltenek éjszakákat a sokszorosító gép mellett az Actio Catholica tagjai, a Fokoláré tagjai, a Neokatekumenális közösségek, a Comunione e Lierazione vezetői, a Megújulási mozgalom fáradhatatlan misszionáriusai, az önkéntesek közösségének tagjai? Ha az egyszerű hívek esetében elfogadhatónak tartjuk, hogy kenyérkeresetet jelentő munkájuk mellett szabad óráikat a plébánia munkájával töltsék, miért nem lehetséges ez a lelkipásztorok esetében?
   Jól jegyezzük meg: ha valaki túlságosan elfoglalt, és nincs ideje megkeresni a saját eltartására szükséges pénzt, annak valódi oka szinte mindig a túlzás, vagy ami még rosszabb és veszélyesebb: a bezárkózás. Vannak persze kivételek, akiknek eltartásáért felelősséget kell vállaljon a közösség, de fontos, hogy számuk ne szaporodjon meg túlságosan; ilyenek például a bibliakutatók, a teológusok, a püspökök, a vezetők, a misszionáriusok. Pál az egyházi szolgálatot ugyan minden körülmények között védelmezte, maga mégis dolgozott, példát adva másoknak. Hozzá hasonlóan mindannyiunknak azzal kellene dicsekedni, hogy nem jelentünk terhet egyházunk számára. Amikor pedig azt kérte, mert előfordult ilyen is, hogy egy-egy elszegényedett, éhínség sújtotta egyház javára gyűjtsenek pénzt, akkor rendkívüli esetről volt szó, és nem vagyon létrehozásáról. Igen, mondjuk ki egyértelműen, a gazdagság, a vagyon jelenti az igazi veszélyt az egyház számára, a valódi pofont a krisztusi szegénységnek, a valós csapdát a keresztényeknek. A vagyon féltékenységet szül, akadályozza az evangélium eredeti lendületét, és ennél is rosszabb, hogy csak a világ eszközeivel védhető meg, kompromisszum, kapitalizmus, uzsora és még ellenszenvesebb dolgok árán."

Aláhúzások tőlem

Gondolataim a könyvről

Kedves Testvérem!

Lassan végére érek a Carlo Carretto könyvnek. Nem mondhatom, hogy unalmas volt. Most csak azt nem tudom, melyik gondolatával kezdjem, a számomra már-már megbotránkoztatóval, vagy amelyekkel teljesen egyetértettem, de mások számára lesz megbotránkoztató.
Nem tudom mi bajod van egy könyvvel. Carlo Carretto a kedvenc íród, kényes témákat feszegetett. Nem csak a sivatagban volt és ismert rá az Istenre, hanem katolikus szerzetes is. Ebből a helyzetéből fogva előre meghatározott volt a gondolkodása. Ha katolikus szerzetes akart maradni, nem léphetett ki a maga számára is elfogadott határokból, csak feszegethette. Nagyszerű dolog volt olvasni tőle, hogy nem biztos, hogy a cölibátus jó dolog. Sőt. Tovább megy, házas férfiakra is bízná a szentségek kiosztását. Mert rájön, hogy sok házas ember szentebb, mint a szerzetesek. Rájön hogy a házasság nem alacsonyabb szintű szentség típus, a cölibátussal szemben. Hosszasan taglalja ezt. Miközben egyszer sem érinti azt a téves katolikus tantételt, hogy az egyház az apostoli felkenetést folytatólagosan, kézrátétellel adja tovább, amely annyiban téves, hogy ez a kenet a katolikus egyház szerint, csak a katolikus egyház berkein belül maradhat meg.
Ha tudta volna, hogy nem csak katolikus házas férfiak lehetnek szentek, hanem millió számra vannak szent protestáns emberek is, házasok és egyedülállók. De idáig nem vitte el az Isten. Elég volt neki ezzel a dologgal szembesülnie, és valahogy felmentenie, de mégis kérlelnie a katolikus vezetést, hogy gondolja át a cölibátus kérdését. Az ő részéről már ez is nagy dolog volt.
Ő a katolikus egyházhoz küldetett próféta volt. Katolikus, katolikusokhoz. Nem láthatta és nem érthette, mert nem volt rá szükség, hogy megértse, az Eukarisztia nem csak a katolikusoké.

Amely gondolata engem megbotránkoztatott, Bárcsak a húgom lennél! című fejezet. Nem is megbotránkoztatott, hanem furcsának találtam. Ez a fejezet A férfi vonzódása a nőhöz, címet kapná az én részemről. Plátói kapcsolatait írja le a nőkkel, amelyből nem derül ki, volt-e a kölcsönös vonzódáson, szerelmen kívül más is közöttük. Persze ez nem is fontos, nem akarok kutakodó lenni, mindenesetre a fejezet közepén eljut oda, hogy az Isten nőneműként szólítja meg az embert. Itt nekem sántítani kezdett a dolog. Sőt! Többször leírja, hogy ő maga is mint lányka bújik Istenhez. Itt muszáj volt megállnom. Egy férfitól furcsa volt ezt olvasnom, tekintettel arra, hogy sok hívő férfit ismerek, akiktől sosem hallottam ilyen bizarr kifejezést, összehasonlítást. Kíváncsi lettem, egy férfi valóban kislányként bújik Istenhez? Hiszen én nő vagyok, nálam ez evidens. Mindenesetre Caretto ezt az érzés világát megmagyarázza azzal, hogy Isten Izraelt is és Isten népét is nőként szólítja meg. Menyasszonyának nevezi. A kétely szikrája sem merül fel benne, hogy a hit nem nőnemű. A nőhöz való kapcsolatát próbálja meghatározni. Látszik, hogy nehéz feladat számára. Látszik, hogy a kísértéseken emberileg próbált úrrá lenni, eszméket gyártott magának, kapaszkodóul. Eljut odáig, hogy a nő a testvére, és mint az énekek énekében kimondja, sőt megtehetőnek érzi szeretetének jelét a csókot is: "Bárcsak húgom lennél, ... megcsókolnának, és senki sem vetne meg érte engem" (Én 8,1)
Idézek tőle:

"Most megértettem, és próbáltam megélni. Az asszony, minden asszony a nővérem. Nem ijedek meg többé a testüktől, s derűs maradok nőiességük láttán. Nem zavar össze és nem gyengít meg barátságuk. Meg is csókolhatom őket, ha a csók testvéri csók, ahogy az Írás mondja. Igen, van olyan csók, ami megbotránkoztat, és van olyan, amelyik nem botránkoztat meg. Nővéred csókja nem okoz botrányt, sőt segít neked élni."

Tehát ennél a résznél jutottam el odáig, hogy a férjem segítségét kellett kérnem. Magyarázza meg nekem, ő mint férfi, vajon kislányként bújik oda Istenhez és megengedhetőnek érzi-e, hogy keresztény nőtestvéreit megcsókolja?
Elmondta, ő egész életébe, mint kisfiú, ment az Atyához. Még egyszer sem gondolt arra, hogy kislányként fusson elé. Szerinte egy férfitól ez a gondolkodás, beteges. A testvéri csókot pedig csak annyiban tartja elfogadhatónak, ha nincs benne szexualitás. Kérdés, tud-e egy férfi úgy csókolni, hogy ne váljon a csókja azzá?
Itt most tehát mindenki válaszolja meg a kérdést, ha kíváncsi bármilyen válaszra.

Nem bántom Carlettot, mindenkinek vannak nehéz kérdések az életében. A szexualitás, éppen a legnehezebbek közé tartozik, és ő mégis csak megtartotta magát, és a cölibátust örömmel viselte, de felhívja a katolikus vezetés figyelmét, hogy nem biztos, hogy minden cölibátust fogadott pap, meg tudja tartani a cölibátusát.

Ebben a fejezetben Carletto a nőnemű hittől kezdte el, amelyből eljutott a nőtestvért megcsókolni gondolathoz, és mindezeket megmagyarázta a nő magasztalásával.
A záró bekezdés számomra, mint nőnek, nagyon imponáló volt. Na ez volt az a rész amelyet erősen ironikusan adtam elő neked, de még te is félreértetted. Carletto így ír:

"Azt látom, hogy a nők jobbak nálam. Az Isten felé vezető úton, a számomra egyetlen olyan dologban, ami számít, mindig úgy érzem, egy kis lépéssel előttem járnak. Alázatosabb alázatukkal, erősebb türelmükkel, igazabb szeretetükkel. Nem vagyok féltékeny természetű, de könnyű belátnom, hogy Isten megkülönböztetett szeretettel tekint a nőre, és szinte mindig azt mondja nekem: nézd és tanulj tőle. Nem szeretném, ha azt gondolnátok, hogy most bókokat mondok a nőknek, vagy ami még rosszabb: érzelgősködöm... Hiszem, hogy az igazságról teszek tanúságot, s ezen túl minden asszony tulajdon személyes erényéről. Az Isten felé vezető úton az asszony előnyben van. Nem véletlenül a nők a legérzékenyebbek a vallás problémájára. És nem a gyengeségük miatt, hanem mert ők jobbak. Isten, amikor a teremtésre gondolt, nőnemben képzelte el."

Ezek csodásan szép szavak a nőkre, de sajnos mint nő, vissza kell utasítanom. Ha elfogadnám, bálványoztatnám magamat, és a női nemet. Sajnos ezek a dolgok távolról sem igazak. A nőnek is ugyanúgy meg kell harcolnia a hit nemes harcát, mint a férfinak, és cm-rel sincs előnyben ezzel a harcával. Ha ugyan lehet harcnak nevezni, azt a csodálatos életet, amit Istennel együtt élünk meg. Nincs alázatosabb alázatunk, nincs erősebb türelmünk, nincs igazabb szeretetünk. Az Isten felé való hitünk is, ugyanaz mint a férfiaké, hiszen Krisztusban nincs férfi és nincs nő - ahogy Pál apostol mondja.
Carletto kacifántos érvelése ebben a fejezetben pusztán emberi spekuláció, a nőről. Nem látta, nem érezte, nem ismerte meg a nőt. Vagy azt a példabeszédek igét, hogy aki az által felvázolt nőt megtalálta, megnyerte a jó Isten kegyelmét. Az ilyen nő birtoklásához, Isten különös kegyelmét kell elnyerni. Nem terem minden bokorban. Mint ahogy Máriából is csak egyetlen egy volt, valóban példaképünk is, de nem csinálhatunk belőle bálványképet. Isten kegyelmi ajándéka ő. Ahogyan kegyelmi ajándék minden erények, amelyekkel Isten megáld minket, akik Fiában, Jézus Krisztusban hiszünk, legyen az nő, férfi, vagy gyermek.

Szeretnék majd még idézni Carlettotól, tehát fogok tőle idézeteket írni. Fontos, hogy körüljárjuk, megértsük mások gondolatait. Mert te a katolikus egyházban vagy, fontos, hogy értsed katolikus testvéreid hitét, még ha mindennel nem is értesz egyet.

sok szeretettel,
bogi

"Véletlenül éppen Alessandriában születtem. Nincs ebben a városban semmi különös, csupán családom mély gyökerei a Langa dombjain, ahol apám és anyám földművesek volta, és vérükben hordozták az erőt, az édességet, ennek a csodálatos földnek a vallásosságát. Szüleim átmeneti kikötője volt Alessandria, az akkor fiatal házasoknak, akik saját földjüket munkalehetőség miatt hagyták ott, hátuk mögött hagyva azt a paraszti civilizációt, amelyet generációkon át élveztek, és hordoznak még magukkal azzal a kevéske örökölt ingósággal, amely szüleiktől maradt lent, a régi házban. Ezek úgy oltódtak ki szelíden, miként a fény az őszi naplementében. E fiatal család kivándorlásában szeretném megragadni azt, ami sokszor az eszembe jut, amikor arra a számtalan emigránsra gondolok, akik a munkanélküliség, a rászorultság és sokszor a felhőszakadások vagy földrengések elemi csapásai miatt kényszerülnek otthonukat elhagyni. Apám mesélte, hogy egy valóban "szűk" esztendőben jégzuhatag hullott a vidékre, és hallatlan erővel pusztított el mindent. A tetejében a katasztrófa nem augusztusban történt, amikor eléggé megszokott volt az ilyesmi Langa földjén a szőlőhegyeket sújtva, hanem júniusban, amikor nemcsak a tőke volt veszélyben, de még az aratnivaló is a mezőn állt. Ebben az évben mindenesetre a jégeső mindent elpusztított: búzát, szőlőt, kukoricát és kerti veteményt. Semmi sem maradt. Apám azt mesélte, hogy e borzalmak idején a vidék fiataljai összefogtak és elhatározták, lemennek a síkságra munkát keresni. Tudták, hogy a gabonavágás sok kézi munkát igényel, s rögtön találnának munkát. Azt mondta - s még emlékszem a hangjára is: - "Este indultunk el, és egész éjjel gyalog mentünk. Hatvan kilométert tettünk meg a síkságig, ahol nagy gazdaságok voltak, s ahol bővében volt munka." Beivódott az emlékezetembe a fiataloknak ez a trappolása, amely viszontagságok ellenére, reménységben vezette őket a fáradságos és kemény holnap felé.
   Még arra is emlékszem, mintha ma lenne, apám határozottan kiegészítette: "Képzeld el, Károly, miután egész éjjel meneteltünk, reggel úgy kezdtük el vágni a búzát a földeken, mintha nyugodtan aludtunk volna az ágyunkban." Micsoda kemény emberek voltak! Csodálattal néztem apámra, akit mindig közel éreztem magamhoz, és nagynak ismertem, mint atyát, amikor kemény múltjáról mesélt, s valami igen fontos dolgot adott át nekem: a bátorság és a reménység érzését. Nem kérdezte apám, hogy létezik-e egy olyan Isten, aki hallgat, amikor az emberiség szenved, vagy eltávolodott és érzéketlen, amikor megengedi a katasztrófákat és vizeket áradni a szegények feje fölött. Nem, soha nem kérdezte. Számára és édesanyám számára Isten a létező Isten volt, a remény Istene, az az Isten, aki arra kötelez, hogy a földrengés romjai, vagy az árvíz csapásai alól kiemelkedjünk, arra késztet, hogy minden további nélkül kezdjük újra;

találjunk magunkban elegendő erőt ahhoz, hogy folytassuk utunkat, s ne másoktól várjunk mindent, mintha ez lenne a kötelességük, hanem elsősorban a saját keserűségünktől szabaduljunk meg, amely az igazságtalanság és az elnyomás víziója, mintha nem lenne segítség.

   Apám Istene az élet Istene volt, aki mindig jelen van, élő és bennünk működő. Ő az, aki nem hatalmaz fel soha, hogy kétségbeesésedben a földre vesd magad, ő az, aki nem engedi meg, hogy kimondjad: "Mindennek vége". Nem igaz, hogy mindennek vége: minden változik... Neked kell alkalmassá tenned magadat a változásra, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha érthetetlen. Ki tudja, ez a változás, ez az újdonság nem hoz-e neked valami jót! Tényleg...

                                                                                    *

   A szörnyűségek között jön elő az új, az előre láthatatlan. Biztos, hogy ezek a dolgok nem voltak közömbösek családomnak. Apám azzal zárta elbeszélését, hogy az említett természeti katasztrófa úgy megrendített, hogy megérett benne az elképzelés: itt hagyja a szülőföldjét és másutt keres munkát. Elmondta anyámnak, aki beleegyezett. Részt vett egy, az Államvasutak által kiírt pályázaton, mely során Alessandriába került, ahol megszülettem, majd két év múlva a testvérem. Ezután indultunk Torino felé, ahol rendezettebb körülmények vártak, alkalmasabbak arra, hogy szegénységünkben érettebbek legyünk. Egy periférikus, de élettől duzzadó környéken laktunk, ahol mindaz megvolt, amire szükségünk volt. Tény, hogy az árvíz nagy baj volt, ám ez adott alkalmat arra, hogy pont ebbe a környezetbe kerüljünk, ahol szerencsére annyi fiatal barátunk lett, szinte olyan volt, mint egy Don Bosco oratórium. Mit nem adott nekünk ez a kis szentély? Édesanyámnak ez a kis kápolna a Piazzi úton, ahová imádkozni járt - erőforrást nyújtott! Itt van üdvösségünk történelmének titka; a mi folytonos kivonulásainké, meneteléseinké egy hívásra, amelyről azt tudjuk, hogy egy erő; célnak is hívjuk, de amelyet végül öntudattal Isten akaratának nevezünk.
   Kérdés, elhisszük-e, hogy minden egy terv része, egy isteni közbelépésé a mi dolgainkban?

Én hiszek abban, és meg meg vagyok róla győződve, hogy Isten szeretete át tudja alakítani egy katasztrófa, vagy egy értelmetlen történés, mint például egy földrengés homályát úgy, hogy az befolyásolja, egyenesen megváltoztassa az életünket.

Biztos, hogy a mi életünkben ez így volt és jól volt... Ezen a számunkra kedvező helyen fejlődésünk során hitünk is beérett, olyan gazdag találkozások nyomán, amelyeken keresztül emigráns családunk segítséget kapott, hogy szociálisan is felnőjön, és nyitottabb legyen a jóra. Éppen itt született meg testvérem misszionárius hivatása, később pedig leánytestvéreim vallási beállítottsága, amely mindkettőt a teljes Istennek szentelt életre vezette. Amikor évek múlva filozófiai tanulmányaim során találkoztam Szent Ágoston mondatával: tapasztalataim mélyén visszatért apámmal folytatott beszélgetésem. Ágoston mondása még igazabbnak tűnt nekem."

"Isten nem engedheti meg a rosszat másként, csak mint annak lehetőségét, hogy azt ő jóvá változtassa"

tapasztalataim mélyén visszatért apámmal folytatott beszélgetésem. Ágoston mondása még igazabbnak tűnt nekem."

Carlo Carretto: Kerestem és megtaláltam című könyvből 25-30 oldalig

Carlo Caretto

Carlo Carretto az utóbbi idők legkedveltebb olasz lelki írója, az Actio Catholica és sok-sok fiatal példaadó tekintélye, aki Charles de Focauld nyomán vezet a pusztaságba, az imádság iskolájába. Korunk egyik "prófétáját" egyszerűen csak kicsinykének, testvérkének hívták (Jézus kistestvére), mert egyszerre tudott szólni a világi hívőkhöz, klerikusokhoz, tanulatlanokhoz és képzettekhez. Végigkísérte az 1900-as évek triumfalista egyházképéből kilépő, a Zsinatban megújult Egyházat, érte égő, olthatatlan szeretetével. 1910. április 2-án született Alessandriában egy olyan "szuperkatolikus" családba, amelyben nyolc testvére közül kettő apáca egy misszionárius, majd püspök lett. Torinóban tanár lesz, filozófiából és pedagógiából doktorál. A csönd, a szemlélődés, az imádság, az Istenre hagyatkozás az evangelizálás, a kommunikáció embere, akinek írásait kézről kézre adták, fordították. A Levél a pusztából című harminc kiadást ért meg, négyszázezer példányban, tíz nyelvre fordítva. Betlehemben felfedezi a kicsinység, az Eukarisztiából táplálkozó mindenség élményét, majd Assisi Szent Ferenc nyomán a szegények szolgálatát. Boldog XXIII. János és Isten szolgálja VI. Pál pápában a Szentlélek hatékony eszközeit ismeri fel. Részt vesz a politikai életben is, 1946-ban XII. Pius pápa a GIAC (Actio Catholica Ifjúsági Szervezete) nemzeti elnökévé nevezi ki. 1948-ban harcol a keresztény demokráciáért. 1974-ben a népszavazás idején hatékonyan emel szót a válás ellen, a házasság intézménye mellett. Olyan egyházért küzd, amely az Evangélium, a reménység és a szeretet egyháza. Ezért hagyja ott a közéletet és vonul a Szaharába 1954-től. Halálos ágyán utolsó testamentuma: "Amennyiben vitatható vagy, Egyházam, annyiban szeretlek téged... (ha perlekedem veled, azt szereteted miatt teszem)..., hányszor imádkoztam azért, hogy biztos kezeid között haljak meg!" Ez 1988. október 4-én, Szent Ferenc napján következett be.
   Olyan világi keresztény volt, akiről a II. Vatikáni Zsinat álmodott. Ez után az írása után, amelynek műfaja confesszió, vallomás, s amelyet befejezésnek szánt, még öt évet élt. Nem érhette azonban meg látomásai valóra váltását, álmainak idelent történő beteljesedését, például az egyetemes egyház nagy bocsánatkérését éppen 2000. nagyböjt első vasárnapján, a nagy jubileum egyik kimagasló fénypontjaként. Némely képe bizonyosan túlzó vízió (például Walesa pappá szenteléséről), mégis érezzük, mennyire valós problémák feszítik fejtegetéseit. Lenyűgöző Carretto pápatisztelete. Minden egyházi kritikája mellett átfénylik sorain a forró ragaszkodás a jóságos János, a bölcs Pál és a rendíthetetlen János-Pál pápánkhoz...
   A magyar fordítás nem jöhetett volna létre, ha egy idős, nagyon vallásos hölgy, az egyik budapesti katolikus szeretetotthon lakója nem szorgalmazta volna: "Atya - mondta gyakran - miért nem adják már ki azt a legutolsó Carretto könyvet?" Pedig, mivel nem tud olaszul, sohasem olvasta. Hát íme, most szeretettel adjuk az ő kezébe először, azután a katolikus értelmiségébe, köztük elsősorban az egyetemisták és főiskolások kezébe. De biztos, hogy klerikusok, szerzetesek és papok, vagy papságra készülők is haszonnal forgatják. Lehet akár egy magán lelkigyakorlat  kézikönyve!
   Carlo Carretto művei közül több már eddig is megjelent magyarul. E könyvecskével gazdagodik a paletta!

(Dr. Pákozdi István, a fordító utószava Carlo Carretto: Kerestem és megtaláltam című könyvhöz)

Példabeszéd 19,17

"Aki könyörül a nincstelenen, az ÚRnak ad kölcsön, mert ő megtéríti jótéteményét."

Betlehem...

szegény volt. Az emberek egyszerűek, hangosak, és szegények. A jászol is, ahol Jézus megszületett. Mária, egyszerű volt. Körülötte hangoskodók. Mit is mondhatott volna? Hogyan fejezze ki, hogy Isten angyala jelent meg neki? Melyik szegénynek, és milyen szavakkal? Ki hallgatta volna meg?
Szívünkben hordozzuk a Királyt. Tudjuk, mint Mária.
Szegény vagyok, Testvérem. Miért szépítsem? Szegénységem szégyellem. Könnycseppem, szívemből fakadt. Mert gazdagsággal fogadtalak volna téged, de szegénységembe kellett. Látod mellettem és körülöttem? Csak bántó körülményeket. Pedig én a legjobbat adnám neked. Sehol nem volt hely hol nyugodtan és gazdagságban elmondhattam volna, amit szívemben érzek. Mint Mária, mondta Betlehemben: csak ez a hely jutott, az Isten gyermekének?

Ahol Jézus élt, Názáret, szegény volt. Az emberek egyszerűek, hangosak, és szegények. Ismét szegénység. Hogy is mondhatta volna el Jézus, és kinek, hogy Ő Isten fia?
A szegénység, nem jó hely. Nem marad hely, ahol lehajthatnád a fejed. A forgatagtól szédülsz. Nincs hely. Nincs nyugalom. Asztalt sem teríthetsz, ünnepi díszbe öltözve, hogy fogadd az isteni vendéget. Az Isten fiának nincs hely. Gazdagságban kellett volna fogadnunk, mint az érseki palotákban vagy a vatikánban. De nézd, csak bolondok, rokkantak, és szegény emberek jutottak neki. És sok-sok hangoskodó gyermek, akik azt kiáltják neki: Hozsánna a Dávid fiának!
Hol hajthatta volna le a fejét? Hiszen a rókáknak van barlangja, de az ember fiának?

Hideg van. Szegénység ez is. Hogy fagyoskodnod kellett, én sajnálom a legjobban. Mint mindent a mai estében. Látod, csak sóhajom van. Gazdaságot adnék neked. Lábod elől a port is elfújnám.
De fagyoskodva mentél az utcán, és bizonyosan a szegénységről gondolkodtál. A paradoxonról, hogyan lehet gazdag valaki és mégis szegény? Csak reméltem vigasztalásul eszedbe jutott Betlehem és Názáret. Az Úr Jézus, ahogy csendesen elrejtve élt, és a szegénység, amelyet élete végéig viselt. Majd harminc éves kora után ezrek zaklatták naponta, hogy végül szegényen haljon meg.

Nincs semmim. Csak a PR nagyon jó. Lehet ezt mondani Jézusról is. Semmije se volt, semmit se adott az ember tömegeknek, mégis követték. Nem csinált reformokat, nem adott gazdagságot. A hangoskodók, hangoskodók maradtak. A szegények, szegények. Nem épített nagy városokat. Minden maradt a régiben... Betlehem, Betlehem maradt.

Csak egyetlen egy kérdést hagyott maga után, amelyet neki tettek fel: Te vagy az Isten fia?
És Ő így válaszolt:
 Te tudod.

bogi

Egy lépést teszek

Szia, kedves Testvérem,

éppen Mike Duo-t hallgattam. :)

http://www.youtube.com/watch?v=IzIGRfXjfto

honlapjuk:
http://www.baptista.hu/mikeduo/albumok_m.html

Aztán véletlenül találtam egy másik éneket, amit eddig nem ismertem. Gondoltam megosztom veled is. Most így, hogy hazafelé tartasz:

http://www.youtube.com/watch?v=Vusw4qXHur8&feature=related

Jó éjt, vígyázz magadra, és az Úr áldjon meg kedves Testvérem
sok sok szeretettel
bogi

UI: jé ma még nem ettem... erzsike kezéből vettem ki néhány kekszet. :) megyek vacsizni

néha sírni, sírni kell

elmondani hangtalan

az elmondhatatlant.

Könnycsepp az, mi didereg szívemen.

Ajándék.

melyben szivárványként játszik a fény.

Oh jaj, ha érteném?

Miért futok mindig eléd?

Hogy végül már ne is legyek magam,

csak egy könnycseppben, a fény.

Monor, 2010. 01. 18.

A csöndben

szívemet körülfonja
melengeti
átkarolja.
ugye te is csendben vagy?
hogy itt vagy
magam hallgatom magamat.
s Te bennem vagy.
oly halkan
hogy nem tudom,
létezem avagy már meghaltam.
S ím hogy sóhajtok, áramlik
újra illatod,
érzem, itt vagy.
sóhajtom, sóhajtom, sóhajtom:
egészen akarlak.
s ha más nem, hát illatod bennem maradt,
szívemet körülfonja
melengeti
átkarolja.

Monor, 2009. január 30.