"A XII. Piusz pápasága utáni időkben, amikor láttam kiürülni a szemináriumokat, és megfogyatkozni a novíciusokat, a szó szoros értelmében félelem fogott el. Jézus imádságra buzdít ilyen helyzetekben. Ezt tettem. Lassan egyre világosabban kezdtem megérteni, hogy egy ennyire általánossá váló jelenség mögött lehet valami, amire Isten akarja felhívni egyháza figyelmét. Nem csak egyik vagy másik szemináriumról, egy-egy területről volt szó. Az összes szemináriumot, szinte az egész egyházat ugyanaz a probléma kötötte le. Emlékszem az érsekemre, aki egyházközségét kiszipolyozva tíz éven át munkálkodott - mennyi fáradság árán! - hogy létrehozzon egy új szemináriumot, ami végül inkább egy üdülőhelyre hasonlított. Amikor befejeződtek a munkálatok, és a szeminárium teljesen üresen állt, a belőlem kiirthatatlan egyszerűséggel azt mondtam magamban: "Isten vagy viccel velünk, vagy egy életre meg akar leckéztetni, hogy soha többé ne felejtsünk." Mit is mondhattam, amikor láttam az újonnan épült, üresen álló szemináriumokat Rovigóban, Bolognában, Santo Lussurgiuban, Assisiben, Fermóban, Bersciában, Torinóban, Veronában, Vicenzában és sok más helyen?
Nem gondolnám, hogy az Úr viccelni akar egyházával. Inkább csak számunkra drasztikus módon figyelmeztetni akar minket, hogy a hivatások stratégiáján változtatnunk kell. Az elképzelhetetlen, hogy Isten papok nélkül akarja hagyni egyházát. Ezt gondolni súlyos hitetlenség lenne.
Ne felejtsük el, hogy az Eukarisztia titkához kapcsolódik a pap, és Eukarisztia nélkül nem maradhatunk. Akkor hát? Megértettem, hogy a "valamikori" szemináriumok bezárása csupán a Lélek kifürkészhetetlen terveiben rejlő "szervezési" kérdés volt. Istennek már akkor megvolt az elképzelése az új szemináriumokról..., vagyis a maiakról. Melyek ezek?
Egy kicsit ismerem őket. Velük éltem, láttam megszületni és szerencsésen növekedni őket, de sohasem gondoltam volna, hogy ennyire fontosak lesznek egyszer. Most már tudom. A mai szemináriumok az egyházon belül születő lelkiségi mozgalmak. Ahogyan Ferenc megalapította a ferences rendet, úgy alapítja meg Chiara Lubich a Fokolárét. Ahogy Szent Domonkos megalapította a domonkosokat, úgy hozta létre Kiko Arguello a neokatekumenális közösségeket; ahogyan Ignác..., úgy Giussani... a Communione e Liberazione közösségeket.
Nézzétek meg, és ti is meggyőződtök róla! Menjetek el egy Máriapoliba vagy az önkéntesek közösségeinek összejöveteleire! Vegyetek részt az Actio Catholica csoportjainak rendezvényein! Pillantsatok be az Opus Dei titkaiba, vagy ismerjétek meg a Szentlélekben való megújulás kisközösségeinek imádságait! Informálódjatok!
Próbáljátok csak megkérdezni ezekben a közösségekben, hogy ki szeretne közületek pap lenni, a közösségben papként dolgozni, a papi élet kötelezettségeit és fáradalmait vállalni! Kezek erdeje emelkedne a magasba. Orvosok, tanárok, hivatalnokok, munkások, mérnökök, művészek... Mennyi, de mennyi ember, aki a mai egyházban él, és megérlelte szívében a pap, a szolga, a pásztor karizmáját... A kezüket magasba emelők közül senkinek sem jutna eszébe azért ajánlkozni, mert karriert akar csinálni, ellenszolgáltatást vár, vagy igényt tart mások szolgálatára. Ez biztos.
Ezt nyugodt szívvel állíthatom, megtapasztaltam, sok emberrel beszéltem, sok mindent megtudtam. Az egyházban nincs paphiány. Ne ismételgessétek ti is a nagy hazugságot: "nincsenek papok" - ez nem igaz! Kevesen élnek cölibátusban, de paphiányról nem beszélhetünk! Bűn az, ha valaki nem cölibátusban él? Az emberi természet hibája? A papi hivatás szolgálat, és a nőtlenségben élők is ugyanúgy gyakorolhatják, mint a házasok.
A választás joga a püspöké. Nem jobb, ha nagyobb számú jelölt közül választhat? Nem jelent előnyt? Fontos, hogy ne a jövedelemre törekvők, a munkanélküliek közül kelljen választania, akik nem tudják, mihez kezdjenek, hanem a közösséget önként szolgálni akarók közül, akik megtanultak adni. Ha pedig az üresen álló, óriási szemináriumokkal, amiket felépítettetek, nem tudtok mit kezdeni, hallgassatok rám! Először is ne adjátok el őket, szükség lesz még rájuk, de másképp...
Elhatároztam, hogy megírom ezt a könyvet, és mint mindig, most is úgy döntöttem, hogy egy nyugodt békés helyet keresek, ahol csöndben lehet imádkozni és dolgozni. A liguriai tengerparton, Taggiában találtam egy régi domonkos rendi kolostort, egy gyönyörű, hatalmas házat, ami több száz szerzetes befogadására alkalmas, akik igencsak megfogyatkoztak. Annak a néhány szerzetesnek, egy élő és intelligens, kis közösségnek az érdeme, hogy nem számolták fel az épületet, hanem megtöltötték élettel. Az egész part használja. Egymást követik az imaszemináriumok, a közösségi életről szóló találkozók, a lelkigyakorlatok. A Cursillos székhelye lett leginkább. Ők ezen az elbűvölő helyen tartják találkozóikat és imádságaikat. Csodálatos! Ha valaha ötven domonkos lakta a kolostort, akkor ma több száz laikusnak öltözött "domonkos" él itt, akik Krisztus misztériumát őrzik saját házaikban. A régi kolostor élete kitágult, megújult és megfiatalodott, friss és élő, mint valamikor régen.
*
Még egy utolsó és talán a legfontosabb dolog. Legalább is ez az, ami arra indított, hogy a problémáról írjak. Senkit sem akarok megbántani, és főleg nem akarok összevissza beszélni. A cölibátus kérdés. Ez nagy fájdalom számomra. Nem telik el nap, hogy ne hallanám szerzetesi cellámban papok fájdalmas agonizálását, akik egy rosszul értelmezett, megélt és viselt cölibátus ellentmondásairól panaszkodnak nekem.
A mai papok többsége nem ismeri a misztikus szüzesség papi hivatását. "Minisztériális" (azaz szolgálati kötelezettségből vállalt) cölibátusban élnek, hiszen a plébánia zavaros élete teljesen elragadja őket, állandó közeli kapcsolatban vannak nőkkel, alig imádkoznak, gyakran gazdagok és jómódúak. Az egyházmegyékben manapság a papi hivatás megélésének szokásos körülményei között kivételnek számít az igazi misztikus, örömteli, felemelő, kreatív cölibátus. Hogy lehet, hogy az egyház nem látja be ezt a nehézséget? A püspökök hogyan nyugodhatnak bele ezekbe a kétértelmű helyzetekbe és a kizárólag jogi cölibátus súlya alatt roskadozó emberek szörnyű sorsába? Kérdések, mégis minden megy tovább változatlanul.
Másról sem lehet hallani, csak a hivatások olyan módon való toborzásáról, amely eddig is sok keserű tapasztalatot hozott. Az egyházmegyék miután hatalmas fáradság és pazarlás árán felépítették az aránytalanul nagy szemináriumokat, amelyek, leszámítva a jelöltek jelentéktelen, alig látható kis csoportját, szinte üresen állnak, ahelyett, hogy feltették volna maguknak a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy az Úr ennyire kevéssé díjazta erőfeszítéseiket, és megpróbáltak volna irányt váltani, azon kezdtek el vitatkozni, megnyissák-e újra a kis szemináriumokat (gimnazista korúaknak). Emberi ostobaság? Az egyházmegyék érzéketlensége a próféciák iránt?
És mit lehet mondani azokról, akik minden energiájukkal munkanélküli fiatalokat, és az életbe való beilleszkedési zavarokkal küszködőket céloznak meg, és belőlük akarnak összehozni egy-egy csoportot; belőlük, akik bizonytalanok, nem tudják, mihez kezdjenek, és a szemináriumban elsősorban tanulási vagy megélhetési lehetőséget látnak? "Néhányan csak megmaradnak" - gondolják - és észre sem veszik, hogy a szegénységet használják ki, amikor különböző eszközöket igénybe véve nagy nehezen találnak néhány embert a szemináriumi életre. Nem akarják bevallani egy rendszer végét.
Ami engem illet, mivel tisztán akartam látni ebben a kérdésben, egy rövid időre beköltöztem a jövendőbeli papok, azaz a negyed- és ötödéves teológus növendékek közé, akik az egyház nagy reménységei. Nekik kellene megoldani a hivatások válságát... Nos, pontosan ekkor, közöttük élve döntöttem el, hogy megírom ezeket a gondolatokat. Az a néhány ember győzött meg, hogy rossz az az út, amelyen most járunk. Válságban vannak, és bevallják, hogy kényszerűség vezeti őket. Nem a papi hivatás elfogadását érzik súlyos tehernek, hanem a cölibátusét. Szomorúak, olykor zavarodottak.
Látva, hogyan működik a kereszténység ma, hogyan imádkoznak a rendházakban, mennyire kényelmes a keresztények élete, a misztikus cölibátus csak egy rendkívül ritka hipotézis, és bizonyára jóval kevesebb, mint amennyi papra szükség lenne az egyházban. Meg vagyok győződve arról, hogy maga Isten ürítette ki a szemináriumokat, mert valami mást akar, és ezt a mást a szív egyszerűségével és a lélek szabadságával kell keresnünk.
Abban pedig egyenesen biztos vagyok, hogy Isten nem akarja, hogy valaki kényszerűségből válassza a cölibátust.
Túlságosan hiszek a cölibátusban, és nem bírom nézni, mi lett belőle. Csak egy módon lehet megmenteni: meg kell hagyni a szabad választás lehetőségét, alázatosan felülről kell kérni, mint olyan karizmát, amit csak Isten tud megadni, akinek semmi sem lehetetlen. Ha majd a kegyelem annyira bőséges lesz, hogy az egyházban annyi cölibátust ihlet, amennyi papra van szükség, akkor majd nyugodtan elénekelhetjük a Magnificatot, de soha nem szabad visszatérni oda, hogy elhitessük, a házassággal középszerű kereszténnyé válik az ember. Ez a házasság lelkisége miatt is döntően fontos."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése