Oh miért e csönd Uram!
Magam már oda is dobnám,
Akár egy véres húscafatot.
Mit bánnám én, ha kutyák ennék
Meg testemet,
Csak érezném végre létem zaját.
De belém ültetted, és ő nevetve jött,
Oh ha tudtam volna, mily kegyetlen,
Dehogy ölelem Szívemre.
De vakmerőn álltam, ki mindent tud,
Hittem létem vele újra jut.
S mikor fel-feleszméltem elandalítottál.
Most ím észhez tértem, s erőtlen zuhantam alá,
„Hát mi végre létem? - szóltam Hozzád.
Csended oly hangtalan volt hozzám.”
2007. március 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése