Nem furcsa? Ezek szerint XXIII. János pápa nem volt elég alázatos, mert ő pap akart lenni? Hiányzott az alázat a kicsiny, botladozó Ars-i plébánosból, mert mindenáron pap akart lenni? Nem hinném, nem győz meg ez a magyarázat. Az igazi alázat a legnagyobb dolog. Nem hinném, hogy az alázat hiányáról van szó akkor, amikor valakinek a bensejéből fakad a vágy, hogy apaként szolgálja testvéreit... Ellenkezőleg!
Hát akkor mi a helyzet? Megérlelődött bennem egy válasz. Ez sokat segített, és nagyon hálás vagyok érte a nagy umbriai szentnek. Ferenc azért nem akart pap lenni, mert az egyházban a misztikának minden idők egyik legnagyobb gondolatát kellett Isten kegyelméből felélesztenie. Ez a gondolat, csodálatos szépsége miatt állandóan annak a veszélynek van kitéve, hogy félresöprik vagy elfelejtik: minden megkeresztelt ember a papi rend tagja, teológiai zsargonban mondva: "a hívek papi rendje". Ferenc, szerzetesrendek ihletőjeként és alapítóként minden esetben ahhoz a központi gondolathoz ragaszkodott, ami kezdetben megérintette. Nem gyűjtött maga köré papokat, bár néhány pap is követőjévé vált. Nem alapított olyan rendet, amelyben a papok voltak túlsúlyban és határozták meg az alaphangot. Egyáltalán nem. Követőinek többsége testvérnek szólította a másikat, egyszerű világi hívek voltak, akik Istennek szentelt életre vágytak és megmaradtak parasztnak, kézművesnek, hivatalnoknak, munkásnak, mint amelyek korábban voltak.
A nyugati kereszténység egyébként, amelynek sugalmazója Szent Benedek, évszázadok óta ugyanezen az úton jár. A bencés monostorokban a szerzetesek voltak többségben és nem a papok. A liturgikus szolgálatot az apát és munkatársai látták el, de a szerzetesek többségét nem szentelték pappá. A mezőn végzett munka, a kenyérsütés, a gyapjúszövés, a kőműves munka, a mocsarak lecsapolása, az apátság munkájának megszervezése volt az ő karizmájuk.
A nyugati szerzetesség Ferencnek köszönheti a szegénység leghatározottabb, társadalmilag legnyilvánvalóbb formáját, de még ez sem változtatta meg a kor szerzetességének szerkezetét, ami jól elhatárolódott a papságtól és a lelkipásztori, egyházmegyei, plébániai jogköröktől. Csak később és nem kis ellenállás útján váltak a szerzetesek és maguk a "kistestvérek" is papokká. Plébániákat kaptak, a szerzetesek közül egyesek plébánosok lettek, de elvesztették a szerzetes karizmát, amely egyre gyengült, eltűnt a kezdeti ereje. Mindenesetre ennek a ténynek köszönhetően, a történelem későbbi alakulásától függetlenül, Szent Ferenc, úgy érzem, ezt üzeni nekünk: nem vagyok pap, de amikor felajánlom magamat és az összes engem körülvevő teremtményt a magasságos Úristennek, a legnagyobb mértékben papnak érzem magam.
Tégy te is így, és add tovább a rizsföldeken, a műhelyekben dolgozóknak, az aggodalmakkal teli, több gyermekes családokban élőknek! Ne felejtsük el: a keresztséggel mindannyian papokká válunk, és közülünk, igazi papok közül, a püspök egyes embereket Krisztus nevében az Egyház szolgálatára áldozópappá szentel! Milyen könnyű lenne megmagyarázni ezt, ha lennének világos kifejezéseink. Mindig elcsodálkozom azon, hogy még nem alkottuk meg őket. Elég lenne azt mondani: 1. Isten egész népe papi nép; 2. minden megkeresztelt ember pap; 3. a közösségnek szüksége van vezetőkre, lelkipásztorokra, felelősökre, olyanokra, akik miséznek. Őket hívjuk "presbitereknek", a püspök választja ki és szenteli fel őket az egész papi nép szolgálatára.
Mennyire szeretném, hogy a "pap" elnevezés helyett, amely annyira kiüresedett, meggyökeresednék a mélyebb jelentéssel bíró "presbiter" szó, ami jobban jelzi a valóságot. De...
*
Hadd magyarázzam meg jobban! Én például gyerekkoromban léptem be az egyházba. Természetemből fakadóan ugyan nem voltam jó keresztény, de mindig figyeltem arra, amit az egyház gondolt és mondott. Könnyen magamba szívtam a templomokban megtapasztalható kultúrát, életérzéseket, a legnyilvánvalóbb hagyományokat, a meghatározó kihívásokat. Mégis elmondhatom, soha nem találkoztam pontos tanítással a papi hivatásról. Gyermekfejjel, fiatalként, majd közösségi tagként úgy gondoltam, hogy a papi hivatás az áldozópapi tevékenységben nyer értelmet.
Sokáig meg voltam győződve arról, hogy csak a "papok papsága" létezik, és a papi feladatok elvégzésére - mint régen is -, Lévi törzse lett kiválasztva. Azaz az ószövetségben Izrael tizenkét törzse megbízta a kiválasztott törzset a papi szolgálattal, ugyanúgy az újszövetségben... Annyira meggyökeresedett bennem ez a nézet, hogy komoly nehézséget jelentett megértenem mindazt, amit Rosmini írt Az egyház öt sebe című könyvében. Végül is megértettem, és nagyon felkavart. Hogyan lehetséges, hogy eddig elhallgatták Isten egész népének papi természetét? Milyen veszélyt jelenthet Krisztus egyházára, ha határozottan kijelenti, hogy minden megkeresztelt ember, férfi és nő, fiatalok és öregek, bölcsek vagy tudatlanok, mindannyian teljes jogú papok?
Mindannyian! A bűnösök is! Nem saját érdemeik szerint, hanem azért, mert a keresztség által be lettek oltva Krisztusba, szentté, prófétává, pappá váltak őbenne. Ezt olvashatjuk: "Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok..." (1Pt 2,9). Igaz, vagy nem igaz? Kegyes és jámbor érzelgősségről vagy teológiai igazságról van szó? Miért hirdetjük makacs ragaszkodással kizárólag azok számára ezt a nagyságot, akiket a püspök pappá fog szentelni?
Miért teszünk úgy - és nemcsak tettetésről van szó -, hogy a hívek csak páriák az egyházban, és semmit sem számítanak? Rosmini azt mondta, hogy az egyház sebeinek egyike a papi nép két csoportra való szétválasztása a korlátokkal: a hivatalos papság elválasztása a hívektől, egy másik egyházat építve az egyházban. Mi lett az eredmény? A világi hívek élő ereje lassan felesleges teherré, a hívek pedig névtelen tömeggé váltak, és képtelenné arra, hogy az egyházban bármilyen értelmes felelősséget vállaljanak. A hívekhez nem jutott el az őket megillető méltóság lelkesítő híre, így nem táplálkozhattak az Isten szavában rejlő szentségre és prófétai életre szóló meghívásból.
Vegyetek részt egy hivatásokról szóló találkozón, és meg fogjátok érteni, mi lett a makacs ragaszkodásból! Egyértelmű, hogy az egyháznak csak az álodzópapság számít, és minden energiáját, törekvését ennek szenteli. És a többiek? Töltelék, névtelen tömeg. Szükség esetén fejni való tehén. Fejek erdeje, akiket szidalmakkal vagy okos tanácsokkal lehet ellátni.
Ferenc, a te nem papi létednek köszönhetem, hogy megérthettem: hozzád hasonlóan én is pap lehetek, bár nem vagyok pap. Átéltem ennek a problémának mély ellentmondását, és nem akartam pap lenni. Meg kell mondanom, más okok miatt, az idők jeleiből következő okok miatt sem. Egyáltalán nem alázatosságból. Az apostolkodás vonzott. XII. Pius pápasága alatt nőttem fel, amikor az Actio Catholica hatására a hívek lassan méltóságuk tudatára ébredtek az egyház szolgálatában. Pacelli pápa, aki különösen érzékeny volt a világi hívek méltósága és az apostoli munkában való elköteleződése iránt, megértette az idők szavát. Mintha egy hősköltemény szavait hallottuk volna. Úgy éreztük, a pápa megért és támogat minket.
Ekkoriban történt, hogy az Actio Catholica tagjaként elhatároztam, lemondok a papi hivatásról, és laikusként kiáltom a tanulatlan és öntudatlan híveknek, hogy az egyház mindenkié, nem csak a papoké, ahogy ezt az akkori plébániák élete sugallta. Az egyház mi voltunk, mindannyian sajátunkénak éreztük, és célunknak az Isten országának hirdetését tartottuk a mindennapi munkánkban. Ez volt a hiteles, személyes hivatás számunkra. Csodálatos idők voltak! Hálát adok Istennek, hogy mindazt átélhettem. Meg kell mondanom azonban, nem érkeztünk el a teljességhez; még csak az út felénél jártunk.
A teljesség a II. Vatikáni Zsinattal következett be. A Zsinat által hozott nagy változás az egyházról szóló teológiában valódi fényességet jelentett számunkra, és néhány dolog újragondolására késztetett minket. XXIII. János pápa szavait és VI. Pál pápa világos megfogalmazását követtük. Az egyházat már nem a klerikusokból álló piramisként kell felfogni, hanem Isten sivatagban vándorló népeként, hit- és imaközösségként, amiben mindenkinek helye van; a történelemben élő Krisztus misztériumaként, Krisztus népeként; akit Krisztus kiontott vére, a Kálvárián ejtett könnyei által megszerzett, és szentséggel, prófétasággal, papsággal betöltött. Új idők egyháza volt ez.
*
Eljött az idő, a mi időnk. Talán az új idők kezdete volt ez, amiről Joel próféta így jövendölt: "Azután pedig kiárasztom lelkemet minden emberre, és prófétálni fognak fiaitok és leányaitok; álmokat álmodnak véneitek és látomásokat látnak ifjaitok, sőt szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom azokban a napokban lelkemet" (Joel 3,1-2). Jeremiás próféta ezt még teljesebben fejezi ki: "Íme, jönnek napok - mondja az Úr - amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor megfogtam kezüket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéről; azt a szövetségemet ők bontották fel, pedig én voltam Uruk - mondja az Úr. - Hanem ez lesz az a szövetség, amelyet Izrael házával kötök azok a napok után - mondja az Úr: - törvényemet a belsejükbe adom, és a szívükre írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Nem fogja többé így tanítani egyik a másikat, senki a testvérét: "Ismerjétek meg az Urat!" Mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig..." (Jer 31,31-34)
Az új idő Krisztus ideje. Ő az egyetlen, örök pap. Eltörölte a régi papságot, az újszövetség szerint ő az egyetlen, örök pap. Irgalmában társává fogadta népét, szerzett népét, az egyházat. Az egyház nem más, mint az Úr teste, s mint ilyen, megkülönböztetés nélkül részt vesz az életében. Ha ő szent, mi is szentek vagyunk. Ha ő próféta, mi is próféták vagyunk. Ha ő pap, mi is papok vagyunk. Az ő népe vagyunk, szentek, próféták, papok népe. A nagy szentség a keresztség, amely örökre beolt minket Krisztusba. Ővele halunk meg, ővele támadunk fel. Nagyságunk az ő életének törzséből belénk áramló erő. Nem tudunk már elszakadni tőle. Az apostol azt mondja: "Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongatás? Éhség, mezítelenség, veszedelem, üldözés, vagy kard?... Semmi sem szakíthat el minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van" (Róm 8,35-39). Minden más ennek a rendkívüli valóságnak a függvénye. Krisztus a lelkem. Krisztus az erőm. Krisztus a szentségem. Krisztus a próféciám. Krisztus a papságom.
Ő tesz képessé minket arra, ami ember számára lehetetlen: saját magát felajánlani az Atyának szent ajándékként. Ez mindennek a foglalata, az összegzése: az Atyának való önátadás képessége. Ez a papi lelkület. Az Atyának való önátadás képessége szeretetből fakadó cselekedet. Csak a Szentlélek közvetítheti ezt a képességet az ember számára, s emiatt vagyunk mindannyian papok. Csak ezután következik minden más, az egyházi szertartás, az álodozópapság, a felszentelés a közösség szolgálatára stb.
Mindennek az összegzése, mindennek az egyesítő ereje az Atyának való önátadás képességében van, amit csak a Lélek adhat át a megkeresztelt embereknek Jézus halálában, Jézushoz hasonlóan. Ó, ha az anyám mindezt tudta volna, milyen boldog lett volna! De nem tudta, mert az akkori katekizmus nem tanította meg neki. Otthon állandóan csak azt hajtogatta: milyen boldog lennék, ha fiaim közül valamelyik papnak menne. Nem tudta, mi az, ami valóban számít saját és gyermekei életében: a Krisztusban való papság. - Drága mama, te is az voltál!
*
Bocsássatok meg testvérek, ha túlságosan elragadtattam magam! Meg kell mondanom, ez a felfedezés az egyházról nagy hatással volt rám, és gyakran szidtam korunk rossz és hiányos katekizmusát. Mára megbékéltem, és igazán sokat segített ebben a Zsinatnak az egyházról, mint Isten népéről szóló megfogalmazása. Megnyugtat a legutóbb kiadott Új Katekizmus is. Micsoda érettség! Milyen öröm ezt olvasni!"
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése