Láttam, Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet,
De apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész az ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szívükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha
esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyu-
galomban
Ott állsz az útjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.
1925 ősze
1 megjegyzés:
Mennyire szeretem ezt a verset, mintha szívemből szólna...
Megjegyzés küldése