A halál mindig váratlan – A váratlanságról
Ha valamire akkor a halálra különösen igaz, hogy az emberek úgy gondolják a legváratlanabb helyzetben és időben történik meg. Még, ha tudják, hogy betegük halálos beteg az erre való felkészülésükre a gondozás során még idejük is van, sem tudják úgy fogadni a halált, mint az élet természetes velejáróját. A halál mindig meglepetésszerű, azoknak, akik szerettük elvesztésében megélik. Ha van valami, amire semmiképpen nem lehet felkészülni az ez. Márta is ezt mondta Jézusnak: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” (Jn11,21) Ez sajnos azonban nem mindig igaz. Épp a halállal kapcsolatban próbálja az ember a végtelenségig kitolni a kitolhatatlant, magyarázatot keresni a megmagyarázhatatlanra. Amely éppen pont, hogy nagyon is megmagyarázható földi életünkkel, de megmagyarázhatatlan szeretetünknek. Szeretnénk elkerülni, ami elkerülhetetlen, Isten azon akaratát, ami a bűneset következtében minden embert utolér, még azokat is, akiket mi a legjobban szeretünk.
Régi embereknél volt egy szokás, hogy a kegyes halálért imádkozzanak. Jól emlékszem nagymamámra, aki 85 évesen, de teljes jó egészségi állapotában mindig azt mondogatta nekem, hogy csak egyet kér az Istentől, hirtelen menjen el e földi világból, senki terhére ne legyen. Az ő kérése Isten felé azért is volt reális, mert 20 évig egyedül gondozta rokkant járóképtelen édesanyját, és több évig gyomorrákkal küzdő édesapját. Miután szüleit 40 éves korában eltemette, utána nyílt neki lehetősége az életet egyáltalán elkezdenie. Isten a következő 45 évben gazdagon megáldotta még családdal, unokákkal és éppen kevés választotta el, hogy dédunokáját is meglássa. Ő az élettel betelve, őszinte szívvel és hálával kérte, hogy senki terhére ne legyen öregségével. Tudta mit jelent embereket gondozni. Élettanítása az volt, „úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”. Később halála után ahányszor ez a bibliai Ige elém jött, annyiszor sírtam el magamat. Nagymamám valóban szerette családját, és Isten megadta neki a kegyes halált is. Sütés közben, ahogy nekünk készítette kedvenc süteményeinket, esett össze és halt meg hirtelen. Annyi ideje még volt, hogy szép rendben letegye a kést. Méltón jelképezte halála, azt ahogy élte az életét, családjának élt szolgálatban.
Később számomra az emberek felé való szolgálatomban újra és újra olyan súlyos betegeket kaptam, akiket földi életük utolsó percéig vezethettem. Mélységesen mély megtiszteltetés, ha az ember egy családdal olyan közelségbe kerülhet, hogy a beteg ember utolsó szavait, gondolatait hallhatja. Természetesen eszembe jutott mindannyiszor, hogy létezik a kegyes halál, mint a nagymamámé, de sajnos létezik az is, hogy a halálos ágy mellett hónapokig, hetekig, napokig végig kell ülnöm, a beteg ember kezét fogva, segítve amennyire lehet. És ha bár én, mint lelkigondozó, esetleg csak az utolsó hónapokban ismerhettem meg betegemet, mégis olyanná leszünk egymásnak e bensőséges találkozással, mint régről ismert szerettünk. A halálos ágyon közösen megélt pillanatok hiszem, hogy nemcsak nekem voltak életem legnehezebb és egyben legmeghittebb örömteli pillanatai, de betegeimnek is. A legnagyobb megnyugvással haltak meg, és valóban örömben. Ilyenkor az Úrnak engem is kellett gondozni, de leírhatatlan az a mennyei érzés, amit semmi földi emberi érzéshez nem lehet hasonlítani, amikor a beteg embertől elbúcsúzom. Itt marad nekem az elment betegem családja, akit bizonyos tekintetben rám bízott a haldokló. Nem felejtem el, sem a beteg ember megnyugvó utolsó búcsú tekintetét, sem a kétségbeesett családtagok síró szemeit, ahogy vállamra borulnak. Úgy szerettek engem, mint édes lányukat, aki helyettük teszi meg, amire ők már képtelenek. Ahogy kiléptem a beteg ember mellől, akit épp elbocsájtottam mennyei Urunkhoz visszaléptem a földi világba, és ott várt a síró néma tekintet. Szólnom kellett az itt maradottakhoz is. Szólnom, ölelnem és vigasztalnom, miközben lelkemet átjárta az az isteni megtapasztalás, amit földi szavakkal el nem mondhatok. Várták, hogy szóljak. Szívemben mély békesség volt. A biblikus lelkigondozást maga a Lélek végzi , annyiszor megtapasztaltam ezt. Az ember képtelen lenne bármit is tenni embertársáért, ha nem lenne ott maga Isten. De magának Istennek és világának ilyen szellemi látása ebben a helyzetekben öli ki az emberből a büszkeség és gőg utolsó morzsáit. Az alázatot is Istentől kapjuk. Ami a mi részünk lehet ebben, hogy belépjünk abba az aurába, megtegyük az első lépést felé, amit Isten épp előttünk feltár, akár egy éppen haldokló ember mellett. Ez az igazi alázat, az elénk tárt helyzetek felé lépni egyet, miközben testünk minden sejtje ellenkezik ellene, érezzük alkalmatlanságunk, gyengeségünk, félelmeink. Hiszen nem véletlenül hozta elénk azt a történést Isten. Abban a pillanatban, amikor engedelmeskedünk, és akár félelemmel telin vagy bátortalanul lépünk efelé a meghívás felé Isten egész mennyei seregével jön elénk, és segítségünkre, hogy megtehessük, emberi kicsiny dolgunkat.
„Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment” Mártáról annyi „rosszat” vagyunk alkamasint mondani, hogy mennyire csak a külsős házimunkával foglalatoskodik, nem úgy, mint Mária, aki később meg is mosta Úr Jézusunk lábát, akit lábainál hallgatott. "Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre." Nem-e ebben Márta, hogy az Úr elébe ment, kifejezi: vége, hogy már csak a házimunkával foglalatoskodjon? Történt valami, amire cselekvéssel válaszol. Micsoda végtelen nagy fájdalom járhatta át Mártát, hogy mindaz a munka, amit szeretett testvérért, családjáért végzett, most hirtelen semmissé válik testvére halálával. Kiért fog ezentúl munkálkodni? Egy világ törhetett össze Mártában. E kétségbeesésében futhatott Jézus elé. Talán eszébe jutott, amit Jézus mondott, PEDIG VALÓJÁBAN CSAK EGYRE VAN SZÜKSÉG . Zenghetett benne, mint kapaszkodó, ahogy a világa most hirtelen összeomlott, csak egyre van szükség. De mi az az egy?
Tehát mindig kell a családot is lelki gondozni. Nemcsak a haldoklóról van szó ilyen helyzetekben, hanem már közben a családról és utóbb a családtagokról is. Még ha az az egész „munkához” képest a végén már csak elenyésző. Volt egy betegem, aki nyaktól lefelé béna volt, mivel én az otthonápolás híve vagyok, otthonában ápoltam a beteget, a családját és készítettem fel az otthoni búcsúzásra. Illetve csak a feleséget, a két serdülő gyermek közül a lány látni se akart engem. Egy alkalommal, amikor az utcán szembejött velem, áttért az út másik oldalára. Elmondta anyukájának, hogy nem tudja apukája haldoklását feldolgozni, és ha engem meglát mindig ezzel szembesül. Tudtam miről van szó, én testesítettem meg számára a kérlelhetetlen elkerülhetetlen valóságot, nem haragudtam rá, hanem imádkoztam érte is. Apukája halála után néhány hónappal, egy alkalommal véletlenül találkoztam az édesanyával az utcán, aki örömmel mondta el, hogy lánya az én munkám hatására úgy döntött, hogy érettségi után ő is szociális területre fog menni dolgozni, gyermekeket fog segíteni. Bár egyszer sem találkoztam vele személyesen, mert menekült előlem, mégis munkám láttán döntött arról, hogy milyen életpályát válasszon. Később leveleztünk is, itt osztotta meg velem az apukája haláltusája során átélt mély érzelmeit. Szeretettel, örömmel, békével írta levelét, amiben már nyoma sem volt a felém érzett feszülésnek, tudtam ez Isten munkája. Tehát én már akkorra régen kiléptem a családból, de Isten tovább vitte munkáját. Dicsőség legyen Neki. Ha az elvégzett munka után öröm, hála és béke tölti el az embert, Istent dicsőíti mindenki, akkor az a munka teljességgel Isten által volt vezetett. A jó magok felnőnek. A jó gyümölcsök mutatják meg, igazolták vissza nekem is, hogy feladatomat céljaimnak megfelelően egészen Isten kezébe tudtam letenni. Emberi természetemnek kellett a visszaigazolás, hogy ezekben az élet legnagyobb horderejű dolgaiban valóban – szándékomnak megfelelően - Isten szerint tettem mindig mindent. A béke adott választ erre a kérdésemre. Később sokan és egyre többen a szakmában is hallottak rólam, mert a hírt vitték tovább az emberek. Pedig hát tudjuk nem is én, hanem maga az Úr volt az.
Miközben Mártából ömlene a szó Jézus felé, Jézus olyan szűkszavúan válaszolt, szinte már bántó. Mártának mindenképp érthetetlen. Most igazítja meg magát, most ismeri fel, hogy kicsoda Jézus, aki szinte csak ilyen leforrázóan szól vissza hozzá: "Feltámad a testvéred!" Márta, talán egy primitív, csökevényes lelkigondozói vigaszt láthat ebben, Jézus talán elfoglalt és fáradt, hogy normálisan megvigasztalja őt, ezért kezdi Jézust korrigálni: persze, persze "Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon." Tudom az általános emberi vigaszt – gondolhatta Márta: nyugodjunk meg ebben és pont. Jézus se lehet mindig tökéletes a lelkigondozóként, hogy most ennyire bagatell vigaszdolgot mondott csupán. Márta tisztelni akarta Jézust, ezért válaszolta ezt, de ebben a tiszteletben mivel nem a valóságos Jézusra fókuszált, aki mindent megtehet szükség volt az erős moderáló korrekcióra: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?" Jézus a Minden. Hiszed-e ezt? Márta itt és most még nem hitte.
Márta még mindig azt hiszi az ő gyenge vigasztalása folyik. Már régen nem a halállal, és a szomorúsággal foglalkozik, hanem Jézussal, de még mindig nem jól. Jézust még mindig nem érti jól. Amit Jézus mond annyira szokatlan és mivel szokatlan nem odavaló, ezért annyira bagatell, amit a szomszéd síró néni is mondhatna. Márta spekulálni kezdhetett belül, vajh Jézust ennyire érzékenyen kibillentette szerepéből e halál? Érhetetlen, miért mondaná az Isten Fia Jézus ezt, pont most, pont Mártának. Márta most úgy tekint Jézusra, mint egy megbotlott lelkimunkásra. "Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba." Felmondta a leckét, a beszélgetés értelmezés nélkül marad benne. Tudja, de nem hittel tudja, hogy Jézus a Messiás.
Mártában meg sem fordul az a gondolat, hogy Jézust ne az összetört férfi szerepében lássa. Aki egyébként a Messiás. De ki a Messiás? A Messiás, akinek el kell jönnie a világba. Ennyit tud Márta. Márta nem Jézus lábainál Őt hallgatta, hanem fizikailag szolgálta a családot. Tudja, hogy Jézus a Messiás, DE NEM TUDJA KI A MESSIÁS. Mi végre jött a világba?
Ezért jut Márta most tévgondolatokra Jézussal kapcsolatban. Ezért válaszol tévesen, ezért nem hisz. Mert információhiánya van.
Van valaki, aki jobban érti Jézus szavait, Mária, ezért Márta megkeresi őt, hogy segítségére legyen a megrekedt értelmezésében: "A Mester itt van, és hív téged." Mártában a szégyenérzet lehetett, amiért nem érti jól Jézust. Testvéréhez megy segítségért, de nem azt mondja, gyere testvérem segíts nekem. Hanem, hogy hív téged.
Érdekes, hogy Márta nem tudja, hogy Jézus is megmagyarázhatná mit hogyan értett. A tanítványok annyiszor megkérdezték Jézust, hogyan érted ezt a dolgot. Márta nem kérdezi meg. Valószínű szégyent érezhetett, hogy valami olyat nem tud, amiről talán tudnia kellette volna. Ez okozza, hogy testvéréhez megy. Mivel vezető helyzetben volt a családban, neki kell szolgálnia, tanítania testvéreit, ezért Máriához sem direktben teszi fel a kérdést, szívében még nem született meg a kérés alázata.
Mária „pedig, amint ezt meghallotta, gyorsan felkelt, és odament hozzá.” Van az a testvéri szeretet, amely felugrik a testvér szavára. Mártán is segíteni akart ő ezzel, de bizonnyal jobban megörült, hogy itt van Jézus. Jézus minden megoldás. Jézus, aki a családot egybeszerkeszti. Jézus, aki szeret, aki gyógyít, aki megváltja a világot bűneiből. Mária pontosan tudta mit jelent az, hogy Jézus a Messiás. Ő nem szenvedett információhiányban. "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem." Hittel tudja, hogy Jézus meg tudta volna GYÓGYÍTANI, mert Ő Isten Fia.
Miben különbözik a két kijelentés? Mária és Mártáé? Hiszen szó szerint ugyanaz. "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem." Márta azonban ehhez hozzáteszi: „De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten.” Ebből kitűnik, hogy látja Jézust és hogyan látja magát Istennel való kapcsolatában: elhagyatottnak érzi magát Istentől, noha ez nem a valóság. Jézust pedig magától távol látja, akivel kivételesen bánik az Isten. Jézusban ’csak’ azt a szent embert látja meg, aki majd, ha kéri az Istent letekinthet. Mária azonban tényként közli, hogy Jézus magától is megteheti, amit szeretne, mert Ő az Isten Fia. Ugyanaz a mondat, két különböző forrásból, ezért két külön értelemmel. Egy mondat értelmezésénél fontos megvizsgálni az előtte lévő mondatokat, és akár az egész élettörténetbe elhelyezni, így jutunk helyes értelmezéshez. Egy-egy kiragadott mondatból nem lehet helyes pszichológiai jellemrajzot levonni. Ismerni kell a teljes embert.
Jézus a falu szélén várta meg Máriát. Ebben is van tanítás. Mária, aki ismeri a Messiás cselekedeteit hisz benne, most elengedte a témát. Azonban felkel a sírásból, aktivizálja magát, azért, hogy odamenjen Jézushoz, akkor, amikor már úgy gondolja, itt már a Messiás szerepe is véget ért ebben a földi történetben. Jézus meg akarja tanítani Máriának, hogy NEM, ITT MÉG NEM ÉRT VÉGET A MESSIÁS SZEREPE. Épp pont most fog kiteljesedni. De Jézus megrendült szívében, mert látta, hogy Mária, aki hisz Benne: SÍR. Jézus látta, hogy Mária sír. A halál minden földi halandó sorsa, ez a földi szeretet vége, ez, amikor már csak emlékké válik a szeretett személy, aki hiányzik, hiánya fojtogató, hiánya fáj, megszomorít, beszűkít. A földi emberek örökös hiányban szenvednek. És ha bár az információhiányt még lehet kezelni, ahogy ő Mártánál, de a szív hiányát lehet-e kezelni egy földi embernek? Jézus átélte itt most e földi emberi érzést. Velejéig megértette Máriát, hogy sírva látta, hogy az ember, ha hisz is a Messiásban, mélységes fájdalmat érezhet szívében, mert hiányzik neki, akit szeretett. Amikor pedig majd anyját is ’kés’ járja át , ahogy Simeon megprófétálta neki. Jézus itt egyesülhetett anyja majdankori fájdalmával, amit a keresztje alatt átél. Jézus megrendült lelkében és háborgott.
Itt jön el a cselekvés ideje. Kétségtelenül itt az idő, hogy azonnal és véglegesen megmutassa, mit jelent az, hogy Ő a Messiás. Egyetlen hívét se, akiket az élet viharai letaszítanak a hit diadalútjáról sem hagyja elveszni.
Ekkor ér csúcspontjára a történet. Jézus az Isten, Jézus az ember. Menny és Föld között áll. Hasonlatos, amikor a tenger vízén járt. Plasztikusan bemutatva, hogy uralkodik. A szentháromság Istenben a Lélek lebegett a vizek felett a teremtéskor. Jézus járt a vízen a Fiú idejében. Jézus, aki ebben a pillanatban megérti, hogy földi emberek veszik körül. Gyermekek és kicsinyek. Akik hisznek és bíznak benne, de van valami, ami végleges, amit egyetlen egy földi ember sem tud legyőzni. A halál. Pont az amiért Ő lejött e Földre, mint Isten. Az Ő munkája, hogy megtegye, hogy megszabadítsa ezeket az embereket. Nem hatalommal, nem erővel, nem földi vagy mennyei seregekkel, nem a gyógyítás karizmájával, nem ételt adva, nem vizet fakasztva, nem csodákkal, hanem a halál feletti győzelmével. Jézus az, aki győz a halál felett. Ez a legnagyobb diadal. És Jézusban ebben a pillanatban összeér a Föld és az Ég. Amit tanít, amiről bizonyságot tesz, azt teszi. Ez a lelkimunkás kilépése gondozottjai felé. Amikor már nemcsak tanítom, hanem bebizonyítom és teszem: ne félj, te kicsiny hitű. Higgy Istenben. Higgy Énbennem. Nem a vakvilágba beszéltem, nem csak elfuseráltan vigasztalgatni akartalak, hanem ÉN VAGYOK. Azért jöttem, hogy életetek legyen. Én vagyok a világ megváltója. Ennek a katartikusságában Jézus sírni kezd. És vele együtt mi is mindannyian sírunk. Csak az ember, s csak az Isten Fia képes érteni, átélni a halál általi elvesztés hatalmas fájdalmát. Jézus színre lép. Ez a bűn feletti diadala, ami a keresztben beteljesül. Az elveszett ember megmentése.
Ezért utasította el hidegen Márta azon szavait: „De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten.” Mert nem arról van szó, hogy csodát tesz majd, mint Istennek egy kedvelt prófétája a sok közül, hanem az Isten Fia örök nagy diadalát mutatja majd meg.
A kívülállók mit sem értenek. "Íme, mennyire szerette!" "Ő, aki a vak szemét megnyitotta, nem tudta volna megtenni, hogy ez ne haljon meg?" Csak tapogatóznak a homályban. Részinformációkból próbáljak megérteni a történést. Egy dologgal nem számolnak, amivel általában nem is szoktak az emberek számolni, hogy Isten és az Ő Lelke felette áll a földi dolgoknak. A Lélek lebegett a vizek felett, Jézus járt a tengeren.
„Jézus - még mindig mélyen megindulva - a sírhoz ment: ez egy barlang volt, és kő feküdt rajta.”
Márta még mindig előző állapotában van ragadva. Ő alig tud valamit a Messiásról. Noha közvetlenül neki mondta Jézus: "Feltámad a testvéred!" Márta úgy érzékelte, csak őt lelkigondozza Jézus e vigasztaló szavakkal, és ő már el is játssza, hogy megvigasztalódott azok által, bármilyen gyengécskék is azok számára, most e jelen tragédiájában. Márta már letudott dolognak tartotta Jézus lelkigondozói munkáját. Befejezettnek tekinti. Hiszen Lázár halott. Már négy napja a sírban van. Márta lenyugodott, már hiszi és tudja, hogy Jézussal majd feltámadnak az utolsó napon, de tovább nem tudná gondolni, hogy ez a feltámadás mostanra szól. Hogyan is gondolhatná? Miért is történne meg? Ő még ilyet nem látott. Saját tapasztalataiból indul ki. Jézus pedig hidegen visszautasította akkor, amikor azt mondta neki: „De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten.” Mire is várhatott volna még? Ígéretet se kapott Jézustól, hogy csodát fog tenni a halottal. Miért akarja kinyitni Jézus a sírt?
Gondolom Márta eléggé megszeppenhetett, amikor Jézus ezt mondta neki, ami még mindig olyan durvának hat: "Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?" Hát milyen hit kellene még? Milyen Isten dicsőségét?
Hogyan hihetné Márta, hogy Jézus fel akarja támasztani Lázárt? Miért hinné? Jézus kemény vele. Jézus itt Mártában hitet akar fakasztani, még mielőtt cselekedne. Úgy elaludt Márta lelkében, mint Lázár a halottaiban. Mártában nincs hit Jézusban, hogy Ő Messiás az az Isten Fia, aki azért jött, hogy elvegye a halál halálos fullánkját és örök életet adjon az embereknek. A hit a nem látott dolgokról való meggyőződés. Márta nem hisz. Mártának előbb látnia kell. Ám a hit szemével kell megtanulnia látnia, nem pusztán a hallott tudására és eddigi tapasztalatára. Ezért dorgálja meg az ÚR jó előre, hogy „ne légy hitetlen, hanem légy hívő” – ahogy az Ige mondja. A hit a nem látott dolgokról való meggyőződés. Nem a prófétában kell hinni, hanem Jézusban, az Isten Fiában, aki véglegesen legyőzte a halált. Nem egy halott feltámasztásáról van szó itt már, ’nemcsak’ egy csodáról a sok közül, hanem a legnagyobbról, az egyetlenről, Isten dicsőségéről! Isten Fia ura a halálnak is. Ezért jött a világba.
Ez egy nagyon gyors kiképzés hitből Mártának. Jézusnak alig volt földi szolgáló ideje, hogy hosszúra nyújtsa a tanítást. A hatásos tanításhoz és lelkigondozáshoz a drasztikus eszközök is megengedettek, ha nincs mód újabb és újabb ismétlésre. Mártába az Úr Jézus szó szerint belevéste a hitet.
Jézus azt mondja az Atyának: „csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.” Jézus tudta, hogy mindent megtehet. Ám Márta ezt nem tudta. Ezért volt szükség arra, hogy Jézus mielőtt cselekszik hosszan beszéljen. Az Atya is sokszor az ember lelkére beszélt, de senki nem tudta ebben a helyzetben olyan jól megérteni az emberi lelket, mint maga Jézus. Az emberek is éppen azt várták el Tőle, hogy megértse őket. A kezdeti durvának tűnő határozott kijelentései mintha nem a megértésére mutattak volna, ám őszinte sírásra fakadása egyértelművé tette a körülötte álló emberek előtt is mély emberi érzéseit.
Minden Istentől jövő cselekedet azért történik, hogy az emberek higgyenek Jézusban, hogy Ő az Isten Fia. Ez a történet is így zárul miután Lázár kijött a sírból: „Ekkor sokan hittek benne azok közül a zsidók közül, akik elmentek Máriához és látták, amit Jézus tett.” Valószínűleg Márta is így és itt jutott teljes hitre.
Hitelesség
Ebben a történetben mindenki hiteles volt. Jézus és Márta is. Ezért tudott működni a lelkigondozás. Ami hatásos és erőteljes volt Márta esetében. Jó lehet nem tudjuk további sorsát, de talán ott lehetett ő is Jézus keresztje alatt, anyját Máriát vigasztalva, akinek a szívét épp „kés” járja át, fia halálát látva. Márta bizonnyal élete további részében továbbadta a vigasztalás lelkiajándékát.
Jézus a történet elején azt mondta Lázárral kapcsolatban: "Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia." Ebben a történetben tehát aminek Márta is részese volt sok hozzá hasonló névtelen emberrel együtt, az Isten Fia dicsőült meg. János apostol a hét jelben, amit evangéliumában közöl erre akarta a hangsúlyt fektetni. Számtalan csodát írhatott volna még, de amiket kiválasztott arról szóltak, hogy meglássuk és higgyük, hogy Jézus az Isten Fia. A mi életünkben is arra kell törekednünk, hogy a történésekben meglássuk minden mögött Istent. A legnagyobb családi drámáktól kezdve az örömeinkig. Másokat is ehhez a forráshoz kell vezetnünk, hogy Isten nem hagyott el minket, velünk van, tud rólunk, csak mi nem látjuk még Őt a hit szemeinkkel, annak, ami Ő valójában, és ott, ahol van, közel a mi szívünkhöz, a Messiás, aki legyőzte a halált.
Jézus további története innentől felgyorsul és hamarosan végére ér küldetésének. Mártával való találkozása és Lázár feltámasztása volt az a spirituálisan katartikus kezdő kapu, amin keresztül belépett a halállal szembeni végső győzelmébe. Jézus itt értette meg teljes valójában, azt az emberi érzést, amely a halál következményéből ered, hogy Ő miért jött a Földre, hogy „megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” (Zsid2,15) Majd a Getsemáné kertben erre a küldetésre vért verejtékezve igent mondjon. Az Ő földi életének értelme az volt, hogy életét adja szeretteiért. A mi életünk értelme, hogy ezt a jó hírt továbbadjuk az emberiségnek.
