Esetmenedzserek maguk között, 17 óra előtt néhány perccel.
Mondja kolléganőm: Undorító.
Mármint a Gyh.
Jut eszembe - mondom én - tegnap este hallgattam egy zeneszámot. Épp az volt, beállítom csöngőhangnak a telefonomra és majd jaj véletlenül elindul a lejátszása a Gyh-n egy tárgyalás közben. Röhögtek.
Mert ez a véleményünk.
Leírhatatlan, amit gondolunk. Nem azért, mert vállalhatatlan. Az is. Hanem mert annyira mély. Szavakba foglalhatatlan. A Hatóság. Mert, hogy a családokat úgy kell felkészítenünk a tárgyalásokra... gyermekvédelem, érted, gyerekekről van szó!
Ez a szép a szakmámban, mindahányan vagyunk, ugyanazt gondoljuk, nem kell beszélnünk. Félszavakból értjük egymást.
Ez egy leírhatatlan háború, a Hatósággal. Aki nincs benne fel se fogja. A családok, akikkel együtt küzdünk, na azok igen. Valamit elkezdenek kapisgálni. Nem győzünk úgy manőverezni, a felnőttek idióta világában, sokszor a hatósággal is hadakozva, hogy végül mégis a gyerek java és érdeke érvényesüljön.
--
Tegnap, amikor elindultam odavetettem az esetmenedzsereknek. Holnap alapra teszem. Hangosan, mondom, hangosan egyszerre felröhögtek. Röhögött az egész iroda. Senki nem hitte. Ma, amikor bementem a tárgyalás után az irodába, odamentem az intézményvezető-helyetteshez, majd aztán az intézményvezetőhöz: Megcsináltam. Fizetésemelésre és jutalomra terjesztem fel magam.
Központunk egyik dicsősége lett az ügy. Mégis élveztem, komolyan, úsztam az élvezetben, hogy hangosan kiröhögtek. Annyira jól esett. Ez volt az egyetlen mérőeszköze annak, hogy mennyire jól csinálom! - Minden más műhelytitok! Élvezem. Az egészet. A lenézést, a dicsőséget. Az adrenalint, a hülyébe nézést, - a bosszút - és hogy végül én, én verem át őket, hogy a gyerekeket hozzam ki győztesnek. Soha, soha nem fognak elkapni. Mert ezerszer okosabb vagyok, mint ők. A Hatóóóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése