"Mi az élet?"

Naplóm!

Túl sok minden történik velem.

Az utcánkban elkezdtek meghalni az emberek.
Még gyermekkoromban észrevettem, hogy ha a kaszás egy utcában jár, végigsorjázza a házakat.

Temetés.
Megemlékezés.
Számomra múlt-lezárások.
Gyermekkorom emlékei újra felidéződnek.
Akikkel együtt nőttem fel, azoknak szüleik.
A közös boldog pillanataink, dolgaink.
A sok rosszaságom.
A felnőttek jósága.
Jó emberek. Rossz emberek.
De többnyire jók.

Leesésem a padlásról.
Már régen eltemetett nagyszüleim emléke.
Minden huncutság, minden nevetés, minden futás.
Szánkózás, csúszdázás, fürdés.
Meleg, hideg, tél, nyár.
Vetés, aratás.
Pinpong, tollas, autószerelés.
Szerelem, házasság, szülés.
Betegség, gyógyulás, és végül halál.

Mi lehet?
Hirtelen a figyelmem ráterelődött azokra, akik itt maradtak velem.
Együtt megbeszéljük a gyász fájdalmát.
A felelevenítődött eltemetett öregeket, és emlékeket.
Még mindig nevetünk, amin nevetni kell.

A közös emlékezésben nincs negatív rezgés.
Néha el- elpityergés.
Gyorsan siet a másik, "Ne sírj, jó helyen van!"
Hol én, hol ő sír, hol én, hol ő vigasztal.
Megjelenik az élő hit.
Az ölelés. A felfele mutatás: "Én is odamegyek!"
"Mi is odamegyünk!" "Találkozunk!"

Olyan jó, ahogy megöleljük egymást.
Mert a másikat, aki elment, már nem ölelhetjük.
Nem halljuk hangját, többet.
Hiányzik, és most őt ölelnénk, benned, bennem őt öleljük,
és mégis egymást.

Közösség.
Kerestem.
Benne élek. Itt a Mező utcán.
Nem akarom elveszíteni.
Ezt a közösséget.
Olyan jó együtt lenni.
Talán keveset foglalkoztunk eddig egymással.
Mert most hirtelen megkérdezzük: Mi az élet?
"Bogi, komolyan elgondolkoztam azon, mi az élet?
Egész életünkben güriztünk, dolgoztunk, és most nézd meg!"
Együtt sírunk.
"Én is elgondolkoztam" - mondom.

"Mi az élet?"
Kérdeztem tőled, ahogy mentünk a Mező utcán.
Emlékszel?
Elmegyünk.
Elmegyünk mindnyájan.
Sokan elmentek külföldre.
Akik itt maradtak, azok közül még messzebbre, a túlvilágra mentek.
Itt hagytak minket, és mindent, emlékeket, hiányt.

Olyan szépen beszélt a pap.
Azt mondta, Isten egyik kezéből áttette a másikba.
Néha ő is elsírta volna magát, azt mondta:
"Nem érthetjük miért, ilyen fiatalon, olyan jó ember volt."

Csak egy sóhaj fakadt fel belőlem.
Ebből a jóból én is kaptam.

Remélem én is jó vagyok.
Remélem még adhatok.

"Bogika, ha újra kezdeném, azt csinálnám, amit maga!"
mondta Pali bácsi nekem, halála előtt.
Ez jár a fejemben, ahogy keresem a választ: hogyan tovább?
Pali bácsi mondta.
Pali bácsi ezt tenné.

És én? Mit tennék?

Erre azt álmodom, hogy Teréz anya rám néz.
És nagyon komolyan azt mondja nekem: "Folytasd!"
De mit?

Csak szeretnék, csak imádkoznék, és csak segítenék.
Csak úgy élnék, ahogy Krisztus mondta.

Lassan elérkezem a határvonalhoz.
Lassan itt a vége. ---> aztán egy fényrobbanás

Csak szeretek?
Csak imádkozom?
Csak segítek, ahogy tudok?
Nem aggódom?

Még van 5%.
Ennyi maradt, hogy végleg döntést  hozzak.
Legbelül magamban.

A kérdéseim lassan elenyésznek.
Mert magam is megszűntem.
Már csak 5 %-ban létezem.
És minden egyes nappal, egyre kevesebb vagyok.

Ha a Föld a Napba zuhant.
A Föld megszűnik, és Csillag lesz.
Lehetséges?
Az újjászületés?

És íme minden újjá lett!

Ha a Csillag fog szeretni, imádkozni,
több lesz az, mint amikor még csak Földként létezett.

Megértettem.

Én élek, és mégis, újjászületek.
Itt, a Földön állva.
Csillag leszek.

Íme minden: újjá lesz!