"Mert minden ember, akit megsértettünk és megbántottunk, egy azok közül, akiket Jézus testvéreinek nevezett. Amit pedig ellene követtünk el, azt Isten ellen követtük el. Minden ember a Krisztus testvére."

2010. december 23., csütörtök

Carlo Caretto: Egy törlendő tabu című fejezet 1. része a könyvből

"Felidézem sok év távlatából azt a távoli, Afrika földjén lezajlott keresztelőt, amely oly gazdag volt a hitben és az emberi érettségben, de mégis szegényes, mert hiányzott az Eukarisztia. Most még nagyobb erővel tör fel bennem a kérdés: miért? Éppen ma, amikor olyan pápánk van, mint Karol Wojtyla, aki annyira lelkesítő módon szól a házasokhoz, és a házastársi szeretetben Isten szeretetének megnyilatkozását látja, éppen az ő egyházának, kell az annyira túlhaladott múlthoz ragaszkodnia, amikor egyetemes, radikális és magával ragadó?
   Kérdezem én: Wojtyla pápa félne pappá szentelni a szakszervezeti vezetőt, Walesát, aki jó barátja, hogy szentmisét mutasson be a munkásai között? Már hallom is a választ: Lengyelországban sok cölibátusban élő pap van, nincs szükség arra, hogy házasokat szenteljenek pappá. Ez igaz, de el lehet-e ugyanezt mondani Brazíliáról vagy az afrikai országokról? Láttam olyan közösségeket, akik hónapokat vártak az Eukarisztiára. Helyes-e ez? Előbb-utóbb úgyis felhangzik a fájdalmas, egy embercsoportot érintő kérés.
   Ha félünk pappá szentelni házasokat, az végül azt jelenti, hogy nem bízunk a házas állapotban, és elhitetjük, hogy a cölibátus az egyházban az egyetlen igaz, tökéletes állapot. És ez nem igaz. Ez a tabu.

                                                                                        *

   Tudom, hogy kényes témát érintek. Tudom, hogy lesznek olyanok, akik megbotránkoznak. Elnézést kérek, de nem hallgathatok! S mi több, cölibátusban élőként szólok, azaz nem hazabeszélek, és ezt külön hangsúlyozni szeretném. Mondtam már, és újra elismétlem: az Úr adta nekem a szüzesség karizmáját, és örömömben könnyek között adok hálát ezért az ajándékért. Boldog vagyok cellám magányában. Ő az én párnám, az én otthonom, az én teljességem, az én jegyesem. Elviselhetetlen azonban számomra az az egyházba beszivárgott felfogás, amely szerint az én állapotom "rendkívüli", a tökéletesség egyik fajtája.
   Nem, a tökéletesség nem a cölibátusban mutatkozik meg, hanem a szeretetben. Hány olyan házas emberrel találkoztam, akik a szeretetben, az önátadásban, az imádságban, az Istennel való közösségben előttem jártak! A múlt ellenszenves tabuja az embereket családi állapotuk alapján megítélni, és nem arra figyelni, ami valójában számít: az emberek hitére, reménységére, jóságára. Mindez nem a cölibátus függvénye, mint ahogy a házasság sem sebzi meg az embert.
   Gyakran hallani a következő abszurd állítást: "nincsenek papi hivatások", közben a világ, az egyházak tele van papi hivatásokkal. Természetesen nem a "tegnapi szeminárium" -ban kell keressük a hivatásokat, hanem a "mai szemináriumokban", az olyan mozgalmakban, mint a Neokatekumenális közösségek, az Acito Catholica, a Fokoláré, a Communione e Liberazione csoportjai, a Cursillos, vagyis mindazokban az egyházi közösségekben, amelyek a hit útját komolyan veszik, és nem tesznek különbséget az emberek között egy ennyire bensőséges dolog miatt, mint a cölibátus, amiről diszkrét embereknek nem is illene beszélni.
   Egy kisebb szemináriumok újraindítása helyett - amelyek a nevelés valódi csődjét jelentették, és az egyház utolsó kísérletét, hogy hatást gyakoroljon a csak Istentől kapható karizmák igazi szabadságát nem ismerő fiatalokra -, a fiatalokat hagyni kellene a plébániai élethez tartozó csoportokban, de főleg a hit- és imaközösségekben formálódni. A fiatal egy ilyen környezetben, ami "nem ebből a világból való, de ebben a világban van" (vö: Jn 17,11.14) megtalálja az életét, felfedezi karizmáját, hitben és szeretetben él testvéreivel, elkötelezetten szolgálja a közösséget, megházasodik vagy nem házasodik meg hivatása szerint. És amikor a közösségben újabb papra van szükség, akkor a püspök a cölibátusban élők szűk csoportjánál jóval szélesebb tartományból választhatna. Az evangéliumban valami ellentmond ennek a megoldásnak? Annyira furcsa azt elképzelni, hogy édesapátoktól vehetitek az Eukarisztiát?

                                                                                        *

   Szeretnék beszélni néhány nehézségről, amit a múlt hívei szoktak felvetni. Az első probléma, ha a hívek "mindenesnek" nézik a papot. Sokan kérdezik: "ha a püspök nős embert szentel pappá, hogyan tud az a cölibátusban élők szabadságával foglalkozni a közös javakkal; hogyan tudja a hittanórákat, a szertartásokat megtartani, az egész plébániához kötődő bonyolult és összetett tevékenységet kézben tartani, amikor a hivatásából és a családi állapotából adódóan is sok feladat köti le?" Ez igaz. Ha a közösség holtak közössége, és mindent a paptól vár, minden terhet a papra helyez, akkor nem érdemes változásról álmodozni. Ez halálos lenne. Ha viszont élő közösségről van szó, ahol a hittant anyukák és apukák tartják, és mindenki részt vesz az apostoli feladatokban, mi marad a papra? Nem más, mint amit az egyház mond a kezdetek, az első diakónusok beiktatása óta: "Mi meg majd az imádsággal és az Ige szolgálatával foglalkozunk" (ApCsel 6,4)
   Van egy másik, nagyobb, és talán ez az igazi nehézség: a plébánia vagyona, amely az egyházat arra késztette, hogy kizárólag nőtlenségben élőknek szolgáltassa ki a tekintélyt. Igen, a plébánia vagyona. Furcsának, enyhén szólva haszonelvű érvnek tűnhet, és mégis... Már most sem könnyű eltartani a papot, mi lenne, ha el kellene tartanunk a csládját is..., beleértve az unokákat? - mondják egyes hívek. Ez a végső tőrdöfés; és a középkorban minden szinten, a legmagasabb körökben is uralkodóvá vált neopotizmusnak csak az emléke is elfojtja az újító hangokat. Nem, maradjunk a kisebb rossznál, és elégedjünk meg a cölibátusban élőkkel, akkor is, ha gyengék és esetlenek...

                                                                                        *

   A kérdést másképp kell nézni. Az igazi probléma nem a hivatások hiánya, hanem a közösség életfelfogása. Ha közösségetek olyan keresztényekből áll, akik semmit sem csinálnak, mindent a paptól várnak, akkor csak fizessenek, és maradjanak a holt egyházak részei, vagy menjenek el továbbra is csak a vasárnapi szertartásra, és nyugodtan áltassák magukat azzal, hogy így nem fognak a pokolra jutni. Ha közösségetek ezzel szemben életteli, és mindenki úgy próbál élni benne, mintha pap lenne a keresztségben elkötelezett módon, akkor nincs is szükség plébániai vagyonra, jobban mondva a plébániai vagyont a szegények javára lehet fordítani és nem a papra. A pap pedig, úgy ahogy minden más ember, saját munkájából élhetne meg.
   Ha én püspök lennék, csak anyagilag független embereket szentelnék pappá. Ez óriási előrelépés lenne; mert ha a pap majd nem kér a közösségtől..., Pálhoz hasonlóan, akkor a hangulat teljesen meg fog változni, és az evangélium hirdetése nem a fizetéstől vagy a borítékok vastagságától függ majd, hanem a Szentlélek sugallatának követésétől.
   Talán fizetség fejében dolgoznak, szervezik találkozóikat és töltenek éjszakákat a sokszorosító gép mellett az Actio Catholica tagjai, a Fokoláré tagjai, a Neokatekumenális közösségek, a Comunione e Lierazione vezetői, a Megújulási mozgalom fáradhatatlan misszionáriusai, az önkéntesek közösségének tagjai? Ha az egyszerű hívek esetében elfogadhatónak tartjuk, hogy kenyérkeresetet jelentő munkájuk mellett szabad óráikat a plébánia munkájával töltsék, miért nem lehetséges ez a lelkipásztorok esetében?
   Jól jegyezzük meg: ha valaki túlságosan elfoglalt, és nincs ideje megkeresni a saját eltartására szükséges pénzt, annak valódi oka szinte mindig a túlzás, vagy ami még rosszabb és veszélyesebb: a bezárkózás. Vannak persze kivételek, akiknek eltartásáért felelősséget kell vállaljon a közösség, de fontos, hogy számuk ne szaporodjon meg túlságosan; ilyenek például a bibliakutatók, a teológusok, a püspökök, a vezetők, a misszionáriusok. Pál az egyházi szolgálatot ugyan minden körülmények között védelmezte, maga mégis dolgozott, példát adva másoknak. Hozzá hasonlóan mindannyiunknak azzal kellene dicsekedni, hogy nem jelentünk terhet egyházunk számára. Amikor pedig azt kérte, mert előfordult ilyen is, hogy egy-egy elszegényedett, éhínség sújtotta egyház javára gyűjtsenek pénzt, akkor rendkívüli esetről volt szó, és nem vagyon létrehozásáról. Igen, mondjuk ki egyértelműen, a gazdagság, a vagyon jelenti az igazi veszélyt az egyház számára, a valódi pofont a krisztusi szegénységnek, a valós csapdát a keresztényeknek. A vagyon féltékenységet szül, akadályozza az evangélium eredeti lendületét, és ennél is rosszabb, hogy csak a világ eszközeivel védhető meg, kompromisszum, kapitalizmus, uzsora és még ellenszenvesebb dolgok árán."

Aláhúzások tőlem

Nincsenek megjegyzések: