Papokról

   A papokról akarok írni neked. Ahogyan a Biblia beszél róluk. Az ószövetségi papok, Isten szolgálatára rendeltettek, akik áldozatokat mutattak be, ajánlottak fel Istennek, Isten előtt. Közbenjártak, imádkoztak az emberekért.

Mózes törvényeiben főpapot is rendelt az Isten, aki évente egyszer az egész nép bűnéért is áldozatot mutatott be.

Tehát a pap, és a főpap, aki áldozatot mutat be Istennek.

 Mert minden főpap, akit emberek közül választanak, az emberekért rendeltetett Isten szolgálatára, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért.
(Zsidókhoz írt levél 5,1)

A zsidókhoz írt újszövetségi levél, nagyon szépen magyarázza, és beszél a mi főpapunkról, Jézus Krisztusról. Aki önmaga a főpap, Istentől rendelt, és önmaga az áldozati bárány, amelyet a bűnökért bemutat. – egyébként érdekességként írom, hogy maguk a mózesi papok "áldozzák" fel Jézus Krisztust, a rómaiak által. 



De nem erről akartam írni. Hanem a mi papi részünkről.

János apostol, így kezdi a nekünk szóló levelét a Jelenések könyvében:

János, az Ázsiában levő hét gyülekezetnek: Kegyelem néktek és békesség attól, aki van, és aki volt, és aki eljövendő, és a hét lélektől, akik trónusa előtt vannak; és Jézus Krisztustól, a hű tanútól, aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme; aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, aki országa népévé tett minket, papokká az Isten, az ő Atyja előtt: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen. 

(Jelenések könyve 1,4-6)

Majd hogy lásd, hogy nem csak szép megszólítás ez az ő részéről, magában a mennyei jelenésben ezt látta, és ezt hallotta:



A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből; és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt - mindegyiknél hárfa volt és aranycsésze, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek -, és új éneket énekeltek ekképpen: "Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből; és királysággá és papokká tetted őket a mi Istenünknek, és uralkodni fognak a földön." 
(Jelenések könyve 5,7-10)

De hogy mindezekről, a mi papi elhívásunkról, Pál apostol is tudott, bizonyos, hiszen így ír önmagáról:

 … a pogányokért legyek Krisztus Jézusnak szolgája, és végezzem az Isten evangéliumának papi szolgálatát, hogy a pogányok áldozata a Szentlélek által megszentelt és kedves legyen. 
(Rómaiakhoz írt levél 15,16)

És hogy mindezek nem csak az apostoloknak szóló elhívás, Péter apostol így erősíti meg:

Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. 
(1 Péter levele 2,5)

És hogy nem a levegőbe beszélt még egyszer ekképpen megerősíti:

Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket. 
(1 Péter levele 2,9)

Papok vagyunk mi mindannyian, akiket Ő elhívott, és megigazított. Hogy pedig áldozatokat mutassunk be, az tehát kötelességünk.
Hogy pedig mi az áldozat? Hogy szüntelenül imádkozzunk, és a nekünk adott emberekért felelősséget vállaljunk, őket Lélekben Isten elé vigyük. A jót cselekedni, szeretni és imádkozni. Az Egyetlen egy örök Áldozat lábainál.

Sok embert adott nekem az Isten, sok embert viszek Isten elé. Szolgálat ez, ahol én méltatlan szolga vagyok. Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen szép hivatást adott nekem. Áldott legyen az Ő neve!

Ámen. De még egy valami. Mindezekről az Úrvacsorában is megemlékezem, amikor valóságosan magamhoz veszem Krisztus Testét és Vérét, amelyben Jézus Krisztus megállapította az új szövetséget, köztem az ember, és Isten az Ő Atyja között.

Mert kezdetben, Noéval, aztán Ábrahámmal, és Jézusban, velem is szövetséget kötött az Isten.

Mert ugyan én ajánlottam fel áldozatomat, a kenyeret és a bort, az Istennek, hogy mintegy fogadja jó illatú áldozatomként, de Ő az, aki megszenteli, és számomra áldottá teszi, hogy az számomra legyen Krisztus Teste és Vére.

Ha Ő engem nem tesz pappá, hiába minden igyekezetem. Ha Ő nem áldja meg adományomat, hiába minden imám. Mert minden jó onnan felülről való. Azt hiszem mindehhez a felülről való szentséghez, a mi emberi rendeléseinknek semmi köze. Önmagát adta értünk az Isten, hogy mi mindannyian papok lehessünk. Áldott legyen ezért az Ő neve!

bogi

Pál apostol tanítása a testvéri szeretetről

Meg vagyok győződve, atyámfiai, magam is, hogy telve vagytok jóindulattal, telve vagytok ismerettel, úgy annyira, hogy egymást inteni is tudjátok. (Római levél 15:14)

Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyengédek, tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek.
A jó igyekezetben ne legyetek restek; Lélekben buzgók legyetek, mert az Úr az, akinek szolgáltok.
A reménységben örvendezők, a háborúságban béketűrők, az imádkozásban állhatatosak legyetek. ...
Áldjátok, akik üldöznek titeket, áldjátok, és ne átkozzátok.
Örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal.
Egymással egyetértésben éljetek. Ne legyetek fönnhéjázók, járjatok az alázatosokkal. ...
Senkinek rosszal rosszért ne fizessetek. ...
Ha lehetséges, s amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek.
Magatokért bosszút ne álljatok, szeretteim, bízzátok ezt az Isten haragjára. ...
Ha tehát éhezik a te ellenséged, adj ennie; ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt cselekszed, eleven szenet gyűjtesz a fejére.
Ne engedd, hogy a gonosz legyőzzön, hanem te győzd le a gonoszt JÓVAL.
(Római levél 12: 10 től, Ravasz László fordítása szerint)

2010. május 05.
azért írom le ezt a dátumot, mert nem tudom hanyadika van. Szoktatom magam a gondolathoz.
2010. május 05. szerda.
Egy nap olyan sok minden történik velem, hogy akár lehetne ez a május 05-e a 06-a, a 07-e, és a 08-a egyben.
Valójában azonban úgy gondolom, hogy nem is sok minden történik velem, hanem a gondolatvilágom sok rétegét megérinti egy nap történése. Csak néhány emberrel találkozom, de ők lelkivilágukba avatnak, és ezért mélységeket, és magasságokat élek meg, repülés és zuhanás, egy-egy emberre való tekintés, beszélgetés, egy-egy perc, egy-egy óra. Az emberek általában véve nem a valóságban élnek. A valóságot nem élik meg valóságként.
Egy dolgon lehet ezt látni leginkább, legerősebben, ha haldokolnak, kifogásokat keresnek és nem tudnak elmenni. Nem tudják és nem akarják felfogni, hogy múlandóak.
Mivel minden napban valamilyen oknál fogva a múlandóság létezését érzékelem, ellentétként hat bennem, hogy az emberek öröknek hiszik földi létüket. Ha úgy gondolják, hogy múlandóak azt nem egészséges érzetből, hanem depresszióból és keserűségből élik meg. Dühből, hogy miért nem végtelen, és boldog az itt létük a Földön.
Lehet erre mondani, hogy én könnyen beszélek, hiszen egészséges vagyok, azt csinálok amit akarok, és boldog lehetek.
Igen. De én is múlandó vagyok. És ennek tudatában is vagyok. Nem keresek kifogásokat, nem lázadok ellene, nem beletörödök, hanem megélem a múlandoságom. Van egy kis rövid időm, hogy itt éljek a Földön. Megpróbálom jól leélni. Mások örömére, hasznára. Úgy hogy közben én is boldog legyek. De mindenképpen első cél számomra, hogy amilyen mélyen lehet megismernem és együttélnem Istennel, azt már most elkezdjem és megéljem. Mert a Vele való kapcsolatom az egyetlen ami Örök. Minden más elmúlik.
Akár élek most, akár meghalok mindenképpen Vele vagyok. Az Öröklétem nem hasonlítható össze az én ideig óráig itt töltött földi létemmel. Ezek elmúlnak. A Vele való kapcsolatom Örökkévaló.
Mi bánt?
Nem akarom kimondani, de most leírom, rossz néznem ahogy az emberek ide - a földi dolgokra - kötik életüket.
Felteszem a kérdést mit tegyek? Mások válasza: én mindent megtettem, ennél többet nem tehettem másokért.
Bennem mégis csalódás van. Hasztalan volt földi létem azokért akikkel együttéltem. Akikért dolgoztam, mert nem értették meg.
Nem értették meg, hogy szeretem őket. Sem azt, hogy Isten létezik, Van, örökké való, szeret minket.
Hiába éltem, mert nem értették meg jobban. Kérdés bennem: hibás vagyok?
Ha akarsz építeni valamit, ha az életedben kitűzöl egy célt, mint én most itt, hogy munkám által az emberek picit megértik Isten szeretetét, és ez a cél nem sikerül, akkor érezhetek csalódást ? Persze honnan lehet tudni, hogy nem sikerült.
És való igaz, még sikerülhet. ... Oh nem. Nem sikerülhet, mert rájöttem ez tőlem független.
Hogy valaki megértse az örökkévaló szeretetet, ahhoz én kevés vagyok. Kevés az összes szeretetem, az összes imám. Kell Isten kegyelme, Isten Lelke, és annak az embernek az Isten keresése, Istenre vágyódása, és Istenre hagyatkozása.
Valójában egészen független tőlem az, hogy valaki személyes kapcsolatot építsen ki Istennel.
A földi életet úgy fogom fel, hogy egy nagy harc Istenért, Istennel. Ha valaki még se éri el Őt, a földi életében, az nem az Isten hibája.
Ő mindenki számára ott van. Mindenkit szeret, mindenkivel kapcsolatban akar lenni.
Hiszen Ő pontosan ismeri és tudja a valóságot, amit mi emberek nem akarunk tudomásul venni, még pedig azt, hogy múlandóak vagyunk. Akár tetszik, akár nem, meg fogunk halni. És hogy feltámadhassunk, és egy új testet kaphassunk,
és örök életünk legyen, ahhoz nekünk Isten kezében kell lennünk, már a földi életünkben. Jobb hamarabb tudatosítani ezt, és kérni Őt, hogy segítsen az Ő megismerésében, minthogy egyáltalán már késő legyen.bogi

A Kistó Monoron

Testvéremnek, szeretettel.

Teréz Anya és munkatársainak napi imája

Assisi Szent Ferenc

Uram, tégy engem...

Uram, tégy engem a te békéd eszközévé,
Ahol gyűlölet lakik oda szeretetet vigyek;
Ahol sértés, oda megbocsájtást,
Ahol széthúzás, oda egyetértést.
Ahol tévedés, oda igazságot;
Ahol kétely, oda hitet;
Ahol kétségbeesés, oda reményt;
Ahol szomorúság, oda örömet.

Uram, add,
Hogy inkább én igyekezzek vigasztalni,
Mint hogy vigaszt várjak.
Inkább én törekedjek másokat megérteni,
Mint hogy megértést óhajtsak.
Inkább szeressek,
Mint hogy szeretetet igényeljek.
Mert önmagunkat elfelejtve
találjuk meg magunkat.
Ha megbocsájtunk,
Akkor nyerünk bocsánatot.
Ha meghalunk,
Akkor ébredünk az örök életre.
Ámen

Az el nem avuló erszény

Kedves Testvérem, és mivel az örökéletbe gyűjtésről olyan sokat tudnék írni, külön cimkét nyitottam és folytatom.
Jézus olyan szépen mondja, hogyan lehet Isten szerint gazdagnak lenni.

"Adjátok el vagyonotokat, és adjátok alamizsnául, szerezzetek magatoknak el nem avuló erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol a tolvaj nem férkőzhet hozzá, a moly sem emészti meg.
Mert ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is."  Lk. 12:33,34

Jézus itt azt mondja nekünk, hogy kifogyhatatlan kincsek vannak a Mennyben számunkra eltéve.
Régebben, arra gondoltam, minek nekem arany és ezüst a Mennyben? Egyáltalán nem szeretnék ilyet magamnak, nem vonzó így számomra, hogy a Mennybe menjek. Sőt, még a földi életben sem kell számomra kincs. Persze azóta sok mindent megértettem. A kincsek birtoklása, nem azt jelenti, hogy Dagobert bácsi ül a kincsesházában az aranypénzei között, és abban boldogan úszik. A gazdagság más megértése szükségeltetik.
Az Istentől származó gazdagság, szorosan összefügg, vagy feltételezi, minden erények birtoklását. A jóságot, hűséget, szeretetet, igazságot, felelősséget, türelmet. A mi Istenünk nem aranyban gazdag, hanem ezekben. Végtelenül.
Amikor Istenünk azt mondja, szentek legyetek, amint Én szent vagyok, az isteni erényekre való törekvést kéri tőlünk, nem kizárólag azt hogy bűntelenek legyünk, ahogy ma sajnos a keresztény egyházak tanításaiból, és a keresztény emberek gondolkodásából ez jön le erőteljesebben.

Ugye hogy sokat lehet erről írni, most se fejeztem be. :)

bogi

Az örökkévalóságba gyűjteni

Kedves Testvérem, azon gondolkoztam, mi végre a sok jóság? Egy képet láttam magam előtt. Nem látomás volt, csak egy egyszerű kép. Egy csodálatos fát láttam magam előtt, melynek gyümölcsei voltak, valamelyik kisebb volt, valamelyik már egész nagy és illatozott. Még sok sok rügy is volt rajta. Azt gondoltam, hát bizonyosan ez a fa a Mennyben van, és az örökéletre virágoznak és érnek ezek a gyümölcsök. A földi élet csak átmenet, jótetteink eredménye nem erre a földi életre szólnak. Most van lehetőségünk az örökkévalóságba vetnünk. Hogy majd ha már itt a földi létünk befejeződött és többé már nem vethetünk, odaát arathassunk. Együtt Jézussal! Mert Vele együtt éljük le az életünket, és Vele együtt fogunk örülni.

Persze van más tanítás is erről. Például, azoknak, aki abban az áldásban hisznek, hogy az Úr Jézus már a Földön megáldjak azokat, akik Neki gyűjtenek. Ez így is van. Hiszen nem hagy minket árván, de összehasonlíthatatlan az az áldás, amelyet majd a Mennyben kapunk. Ez nem is a hit kérdése, hanem a bizalomé. Bízni Őbenne. Mintegy gyermek, aki ráhagyatkozik édesapjára, mindenben. Még abban is, hogy ha eljön az ár, Ő a nyakába veszi és kiviszi belőle. És ugye te is látod, hogy ez a gyermek mennyire szereti édesapját? Akkor látod, hogy a bizalom és a hit, mennyire szorosan együtt foglaltatik a kölcsönös szeretetben.

bogi

Csöndben vagy

csöndben vagy.
nem szólsz.
tétova vagy.
jössz hozzám, de érzed…
összetört virágszál.
tétován megállsz, hogy érints?
életre kel-e még,
levelei összetörten erőtlen hevernek…
csak fejét emeli, talán szemedbe néz.
Ha hozzálépsz, még erőtlenebb lesz…
vajon van e még feltámadás?
- kérdezi a kisvirág is.
„Vihar! Van feltámadás?”
Kiált a mezők felé.
A szürke ég, hidegen néz le rá.
Nem dörrent rá, nem villant szemeivel.
A szél is csendben vár.

Kopp, kopp
koppan a vízcsepp
Halkan dúdoli.
Visszhangozza
a múlt fájdalmait.

Kisvirág? A te fájdalmad vagy az enyim?
Vajon egészen összetörik?
Miért esik? Hogy tétován megállj? Hogy érints?
Oh nem.
Csak tartsd felette kezed.
Áldón, ahogy a nagyok teszik.

Oh mily törékeny vagy te is.
Bőrig ázol mellettem, s rettent az Ég is.
Félek én is.
Csak remegve hiszem, s kérem, ne essen többet.
Remegve hiszem, s kérem,
ne essen többet.

Oh drága Istenem!
 
2010. május 25.

Kedves Testvérem,

tudod, hogy rossz hírt kaptam ma. Nem is tudok mit írni. Megakadt a szó.
Olyan sok mindent átgondoltam most hirtelen. A gondozattaimat, a haldoklókat, a betegeket.
A munkámat, az érzéseimet, lázadozásaimat, elfáradásaimat.
Te tudod, néha milyen kevésnek érzem magam. A munkámhoz.
De a munkám maga a való élet. Vigasztalnom, szeretnem kell.
És most rohannék barátnőmhöz, sóhajjal vagyok itthon.
Nap nap után vigasztalok "idegeneket", erőt adok betegségekben, halálmezsgyéjén,
és most villámként csapott meg barátnőmtől a szomorú hír.
Elgondolkodom. Közel van hozzám mások szenvedése.
Nagyon közel van. És még sem menekülök előle, vagy keseredem meg.
Hálaadással ülök le Istenem elé. Mert tudom, és érzem:
egészen közel van Ő hozzám, és mindenkihez.

Szeret az Isten.

Mások szenvedése egészen az enyém. És ha az enyém, mennyivel inkább Istenné?

Titkokról beszélgetünk. :) S én alig várom, hogy újrakezdjük. Milyen szép is, a szépről, a jóról beszélgetni, mely a szent-titokba van rejtve. Sokan kívánják látni. De csak kevesen láthatják meg. Pedig, igazán még szentnek se kell lenni, hozzá, csak finoman ráhajtani füledet, Istennek keblére.
Hát hogyan lehet, ráhajtani fejünket keblére és hallgatni az Istent? Ez a Titok. Ha figyelsz mindenre megtanít az Isten, de senki sem taníthat téged, és te sem taníthatsz erre senkit sem.
Csak figyelj és hallgasd Őt.

Ez az Ige az eljövendő Isten Országáról szól, de nekünk is, akik Jézus által már most az Isten Országában vagyunk:
"Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az URat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok - így szól az ÚR -, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre." Jeremiás 31,34

hello :)

Nem jó a háborúban...

Felsőzsolca árvíz után
Nem jó a háborúban…

2010. július 05. napján érkeztünk munkatársaimmal Felsőzsolcára. Mi mind a hárman a Máltai Szeretetszolgálat, Gondviselés Házában dolgozunk, Monoron, de most önkéntesként jöttünk segíteni.
Öt nap ott létünk után, szeretném megosztani tapasztalataimat.

Most reggel félnyolc van. Itthon vagyok. Mint egy rémálom az elmúlt öt nap. Ott ilyenkor már a reggelinkhez kellett készülnünk, mert kilenc órakor eligazítás lesz, ahol harminc önkéntes fogja várni, hová küldik ki őket aznap.

Mióta hazaértem sírhatnékom van. Ami Felsőzsolcán van, az engem, a több éves tapasztalatokkal bíró szociális munkást is sokkolja. Hát még a fiatal önkénteseket. Magamon érzem, többé már nem leszek az az ember, aki voltam. Pánik van rajtam. Hazajöttem, van házam, fürdőszobám, konyhám, berendezésem. Akármilyen is, de van. Azoknak az embereknek, akik ott élnek Felsőzsolcán, egy egész városnak, hirtelen mindenük elveszett, szó szerint földönfutók lettek. Most kávét fogok inni. A hűtőből tejet veszek ki. De ezek az emberek nem tudnak kávét főzni és nem tudják kivenni a tejet a hűtőből, mert a tűzhelyük és a hűtőjük is odalett. Azok, akiknek teljesen ledőlt a házuk, vagy lakhatatlanná vált, borospincékben, rokonoknál, szomszédoknál húzták meg magukat.

Az első becslés szerint százhetven ház omlott le. Azóta bizonyos, hogy összedőlt még néhány és azok is összedőlnek majd, amik életveszélyesekké váltak. Olyan házak, amelyekben most kényszerűség miatt laknak az emberek, de omlásveszélyesek. Hankó Mariannra a magabiztos önkéntes fiatal roma asszonyra csütörtökön éjjel omlott rá az a ház, amelybe családjával együtt meghúzta magát.

A Máltai Szeretetszolgálat Felsőzsolcán kihelyezett szolgálatának állandó helyi önkéntesei mind igen fiatalok, tizenhárom-, tizenöt-, tizenhat-, tizenhét-, húszevesek. Ők egyszerűen hősök. A segítségnyújtás ilyen tragédiánál egyébként is nagyon megviseli az embert, de ők nem csak fiatalok, és segítségnyújtás terén tapasztalatok nélkül valók, hanem át is élték az árvizet, rendíthetetlenül homokzsákoltak, védekeztek, majd menekültek. Többeknek odaveszett a házuk, átélik a családjukat érintő hihetetlen reménytelenséget. Hogy miért nem omlottak össze lelkileg? Azt hiszem csoda. A szememben ők hősök! Mindennap keményen dolgoznak, reggel kilenctől este hétig. Nincsen szabad hétvégéjük, nincs buli, nincs mozi, nincsen kikapcsolódás. Gondolataikban mindig ott kering a víz. A város feszültsége. A kimerültséget látni rajtuk, de az elkeseredést nem. Együtt lélegeznek a helyi lakossággal, miközben nap nap után ezektől a helyiektől, akiket segítenek, kapják a legtöbb bántást is. A városban mindenki ideges, mindenki feszült. A kormányzat és az önkormányzat egy hónapja nem tesz semmit. Nem láttam sem a katonaságot, sem a katasztrófavédelmet. Egyedül a Málta osztja az ivóvizet, az élelmiszert, a fal-szárítógépeket, méri fel az igényeket. A Máltai Szeretetszolgálat elsők között ment Felsőzsolcára és hatalmas munkát végez. Mint mindig lehetetlen körülmények között, kevés tárgyi feltétellel, kevés emberrel, kevés szakemberrel, sok önkéntessel, de annál nagyobb tenni akarással és szeretettel. Ezt érzi a helyi lakosság is. A Máltáról a helyi lakosoktól csak jót hallottam.

A Málta itt is Málta, a feladat túlnő rajtunk. Beborít, mint egy hullám, a jó vezetők, szakemberek hirtelen túlterheltek lesznek. A folyamatos több hetes készültségi állapotban elfáradnak. Ők is szembesülnek a kormányzat tehetetlenségével. Külső, hathatós, szervezett segítés hiányát, a Málta is megérzi. Már pedig, szerény személyes véleményem szerint itt a kormányzatnak valóban lépnie kellett volna már rég. Legalább ezer katonát a helyszínre küldenie, katonai sátrakat felállítania, segítenie a családokat, az öreg embereket, az egyedül lévőket a romok eltakarításában, később az építésben. Sajnos egy harminc fős önkéntesekből álló civil szervezet nem fogja, mert nem tudja megtenni az állam helyett az egész várost helyreállító hatalmas munkát.

Ottlétemkor a lakosság még mindig segítség és információ nélkül állt a romok mellett. Egy hónapja senki nem mondta nekik hivatalosan, hogy hogyan lesz tovább. Nyár közepén járunk, de hamarosan jön az ősz, az embereknek fedél kell a fejük fölé.

Nem is tudom mit kérjek azoktól, akik most engem olvasnak. Képzeljék el, hogy összedőlt a házuk, vagy azt, hogy még áll, de teljesen üres, mert minden elázott, a falak száradnak, és lehet, hogy tavaszra összedől.

Ha valaki tud, menjen el segítsen önkéntesként, vagy adakozzon pénzadománnyal, és imádkozzon az emberekért, családokért, gyerekekért, öregekért, akik ott élnek és az egész életük munkája elveszett.
Imádkozzunk, hogy a templomok újra harangozzanak, és remény gyulladjon a romok között. Nagy szükségük van az embereknek minden segítségre.

Köszönet a Máltai Szeretetszolgálat munkatársainak, Adányi László és Lajkó Zsuzsanna, koordinátoroknak. És akik 2010. július 05. napjától július 09. napjáig a Máltai Szeretetszolgálatnál Felsőzsolcán önkénteskedtek: Pente Zsófia (Felsőzsolca), Nagy Marci (Felsőzsolca), Kozma Nóra (Szentendre) Tolvaj Krisztina (Érd), Hegedűs Barbara (Budapest), Hankó Annamária (Felsőzsolca), Lengyel Alex (Felsőzsolca), Auguszt Gabriella (Johannitáktól), Ballók Gellért (Felsőzsolca), Gefu (Felsőzsolca), Lilla (Felsőzsolca), Imi (Felsőzsolca), Komlós Dani (Szentendre), Anna, András, a 4 fős pszichológus csapat: Anita, Lilla, Ádám, Dénes, és még jó néhányan, akiknek sajnos nem tudom a nevét, végül mi, a Máltai Szeretetszolgálat monori Gondviselés Házától: Kangli Lajos, Kristóf Kornélia, és Szuhányi Boglárka.

Információk az árvízkárosultak megsegítéséhez:
http://www.maltai.hu/index.php?node=920
http://www.maltai.hu/index.php?node=918#miben
http://www.maltai.hu/index.php?node=902


Képek: https://goo.gl/photos/cD51cXGAZJtZH9oM7

Monor, 2010. július 10.

Betegápolás Teréz anya segítségével

Betegápolás Teréz anya segítségével

Teréz Anya. A legutóbbi történetem óta, ismét volt egy találkozásom Teréz anyával. Egy súlyosan beteg, teljesen béna embert kaptam gondozottamnak, akit otthonában kellett ellátnom. 

Nagyon jó kapcsolatom alakult ki a bácsival.
Sok meghitt pillanat, amit csak akkor élhet át az ember ha beteggel, haldoklóval foglalkozik. Lassan megérti az ember, hogy mi a halál, egy röpke pillanat, amely által Istenhez  léphetünk.  Közösen készültünk a halálra. Mindketten tudtuk, hogy hamarosan meg fog halni. De hogy mikor és hogyan azt senki se tudta. A legtöbbet akartam adni magamból, hogy a legteljesebben szeressem ezt az embert, az utolsó pillanatáig. És Isten általam a legteljesebben szerethesse őt, vonzhassa magához.

Egy nap mégis kétségek fogtak el, vajon tudok-e úgy szeretni, és úgy gondozni, ahogyan kellene és szükséges. Este lefekvéskor Teréz anyára gondoltam, és megkértem segítsen, imádkozzon értem.

Másnap reggel, Budapestre a Klinikákra kellett mennem, egy gondozottam ügyében, orvosi konzultációra. Mikor a parkolási lehetőséget kerestük, az autóból megpillantottam Teréz anya leányait. Örömömben felkiáltottam. Oh mily boldogság! De mire kiszálltunk a kocsiból, már nyomukat se láttam. Mégis volt bennem egy titkos remény, hátha mégis úgy hozza az Isten, hogy találkozhassam velük. Olyan nagy szükségem volt egy néma bátorításra.

Miután végeztünk az orvosnál, befordultunk a Tömő utcába, és örömmel láttam, hogy Teréz anya leányai, pont akkor keresték a kulcsot a kapujukhoz, odafutottam hozzájuk. Legszívesebben a nyakukba ugrottam volna, de visszafogtam magam. Bemutatkoztam. Ők megkérdezték honnan jövök és hová megyek. Oh jaj, milyen szépen is tudtam volna én erre válaszolni. De sietnem kellett tovább, és csak egy percre akartam megfogni lelki testvéreim kezét. Akkor az egyik nővér benyúlt a táskába, és kihúzott Teréz anyáról egy képet. Hogy én mennyire örültem neki. Örömömben adtam rá egy puszit, és azt mondtam: nagyon szeretem őt. Mert ez így is van. Lám Teréz anya, hallotta tegnap esti imám és egy ilyen kedves meglepetést adott nekem. Nem is akárhogyan bátorított engem tovább, a munkámban.

Mikor visszaértünk az irodába, helyet kerestem, hogy majd kitehessem a falra a kis képet. Azóta is ott log a falon az én Teréz anyám, emlékeztetve engem, hogy mellettünk áll.

A gondozásomban nagy lökést adott ez a találkozás. Bátorított, vigasztalt. Erőt adott. A bácsi és köztem az utolsó gondozási napomon a következő beszélgetés folyt le.

- Bogika, mérjük meg a lázam.

- Jaj! Csak nem lázas? Nem éreztem.

- Nem. Csak tegyük be a lázmérőt, akarom, hogy megérintsen és fogjon azokkal a mágnes kezeivel. -

Felálltam, megkerestem a lázmérőt, visszaültem az ágyszélére, mosolyogtam, megfogtam a karját.

- Mágnes kezeim? Miért mondja ezt? - már alig bírt beszélni, alig lehetett érteni a szavait.

- Mikor maga hozzám ér, olyan békességem lesz.

Félévig jártam ki hozzá, majd mindennap. Mindennap éreztem, hogy mikor hozzáérek, mennyei világ nyílik ki nekem, a kezeim olyan „sárgán” bizseregtek és áradt belőle valami csodálatos érzés. Hát akkor nem csak én éreztem? A „láza” 35,4 volt. Nem is mertem megmondani. Már hetek óta haldoklott. Még aznap felhívatott, hogy menjek ki hozzá, mert nem kap levegőt. Mikor kiértem békésen mosolyogva aludt. Így láttam őt utoljára. Két nap múlva meghalt.

Miután megtudtam ezt, és haza jöttem, odamentem a szobámban lévő feszület elé, és hálát adtam Istenemnek.

- Köszönöm, köszönöm Uram, hogy oly sokszor imádkozhattam érte, hogy oly sokszor felajánlhattam szenvedéseit a misén, hogy odatehettem a kezedbe, én Istenem. Köszönöm, ezt a hálát, békességet, örömet, ami most a szívemben érzek.

Igen, úgy érzem magam, mint mikor tudja az ember, száz százalékon teljesített, jól csinált mindent, és Isten is vele volt és megáldotta munkáját.

Más számára idegen, hiszen egy halál rideg: de nekem ez a „siker”, itt voltam, amíg kellett itt voltam, emellett az ember mellett.

A legnagyobb megtiszteltetés számomra, ha egy beteg ember befogad, magához enged, hogy élete egyik legnagyobb, legnehezebb időszakában, amikor búcsúzik a földi életétől, vele legyek, szeressem, és imádkozzam érte.

Szuhányi Boglárka

Máltai Szeretetszolgálat, Gondviselés Háza, Monor

A fenti cikkemet, annak idején a Zarandok.hu honlapra küldtem be, mert még nem volt blogom.
Az utókor hű tájékoztatása miatt írom le, hogy a Máltánál dolgoztam: 2008-2012-ig.

Kórházi történet, Teréz anyával

A történet ideje: 2008 nyara.



Kórházi történet, Teréz anyával

Az egész úgy kezdődött, hogy ezen az éjszakán furcsa álmom volt. Álmomban orvosok és ápolók között voltam. Akik úgy beszéltek velem mintha én magam is az lennék. Hiába mondtam nekik, hogy én nem vagyok, és én nem is akarom, erre oda se figyelve azt érzékeltették velem, hogy szükségük van rám.

Rossz hangulatban keltem fel, zaklatott voltam, hogy nem, én nem akarok betegekkel foglalkozni. Ezt én nem tudom csinálni.

Mikor bementem dolgozni, a sofőr Vácra indult egy értelmi sérült gyerekért. Hirtelen támadt ötlettel, arra gondoltam vele tartok meglátogatni az SM betegségben szenvedő gondozottamat, akit tegnap átszállítottak a kerepesi kórházból a Máltai Szeretetkórházba, Vácra.
Az utolsó hírek szerint állapota javult. Bár az orvos nem biztat.

A kórházban először a nővérekkel beszéltem. Tájékoztattak a gondozottam rossz állapotáról.
Azután egyedül bementem hozzá...
és itt kezdődik az én történetem.
A látvány sokkolt. Úgy tűnt nincs magánál. A szeme meredten előre nézett.
Nem akarom részletesebben leírni.
Megkerültem az ágyát, belenéztem a szemébe, de mintha nem lett volna magánál.
Egy pici tétovaság. Mit tegyek?
Leültem az ágya mellé a székre. Ráhajoltam az ágyra és imádkoztam.
A Miatyánkot. Olyan volt, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna.
Mintha nem lett volna idő. Mintha már legalább félórája imádkoztam volna, pedig csak három sort mondtam el. Kinyitottam a szemem. Még csak itt tartok?
Folytattam tovább. Mintha nem én beszéltem volna... és mintha megannyi angyal lett volna a szobában. Végül még azt kértem az Úrtól, legyen meg az akarata.
Akkor felkeltem. Zavart voltam. Megsimogattam a fejét. Az arcát. És azt mondtam neki: „Anyukád, Apukád vár téged. Fogunk találkozni. Isten szeret Téged.”
Akkor láttam, hogy elsírja magát. Megdöbbentem, ezek szerint érti, amit mondok?
A könnyeit nem tudtam letörölni, a csövek miatt. Tehetetlennek éreztem magam.
Annyi mindent kellene még mondanom. Végül ezt mondtam:
”Ne félj!”
Láttam, hogy megnyugszik. Ajkába harap. Éreztem, tudtam mire gondol. Nem így akarta.
Az egész élete eltűnt...
Meg akartam nyugtatni, hogy ne izgassa fel magát. Szemei viszont ugyanúgy a semmibe révedtek.
Csak az ajka mozgott a szeme könnyezett.
Megint mondtam: „Ne félj!” Végül elbúcsúztam: „szia, és vigyázz magadra.”
Furcsa? Miért így? Nem tudom...
Ahogy a folyosóra kiléptem Teréz anya fotóját pillantottam meg a falon. Úgy megdöbbentem a látványától mintha ő maga lett volna ott. Hirtelen megálltam előtte, és ezt mondtam:

"Oh Teréz Anya Te milyen erős nő voltál!"  „Oh Anyám, hogy csináltad?”

A kórház előtt várt rám a sofőr. Mikor megláttam elbőgtem magam. Elcsuklott a hangom:
"Vége. Borzasztó állapotban van."
Az autóban könnyeimmel küszködtem. Tíz perc múlva telefonom csöngött: Meghalt.
Én láttam utoljára élve.
Most már tudom, azt hiszem, engem várt...

Az irodába érve, egy sarkot kerestem magamnak... Enni próbáltam, de minduntalan elbőgtem magam. Elővettem Teréz anya breviáriumát... azt olvastam benne könnyeim közt:
Ne félj...
ne félj...
ne félj...

Kolléganőm jött rémülten. Kértem hagyjon, most nem tudok beszélni. Kimentem a templomba.
Mikor visszajöttem, akkor tudtam csak bőgve, sírva, fájdalmasan elmondani:
”Engem várt. Én voltam az utolsó.
És Isten kegyelmes volt hozzám, mert megvárta, míg elmegyek... hogy ne lássam meghalni.
Isten nyugosztolja őt, és legyen vele örökkön örökké.”

Mikor haza értem, eszembejutott a reggeli álmom és akkor megértettem. Ez az utam, a haldoklókkal, betegekkel lenni. És Teréz Anya segít nekem.


Szuhányi Boglárka
Máltai Szeretetszolgálat, Gondviselés Háza, Monor



A fenti cikkemet, annak idején a Zarandok.hu honlapra küldtem be, mert még nem volt blogom.
Az utókor hű tájékoztatása miatt írom le, hogy a Máltánál dolgoztam: 2008-2012-ig.