Kórházi történet, Teréz anyával

A történet ideje: 2008 nyara.



Kórházi történet, Teréz anyával

Az egész úgy kezdődött, hogy ezen az éjszakán furcsa álmom volt. Álmomban orvosok és ápolók között voltam. Akik úgy beszéltek velem mintha én magam is az lennék. Hiába mondtam nekik, hogy én nem vagyok, és én nem is akarom, erre oda se figyelve azt érzékeltették velem, hogy szükségük van rám.

Rossz hangulatban keltem fel, zaklatott voltam, hogy nem, én nem akarok betegekkel foglalkozni. Ezt én nem tudom csinálni.

Mikor bementem dolgozni, a sofőr Vácra indult egy értelmi sérült gyerekért. Hirtelen támadt ötlettel, arra gondoltam vele tartok meglátogatni az SM betegségben szenvedő gondozottamat, akit tegnap átszállítottak a kerepesi kórházból a Máltai Szeretetkórházba, Vácra.
Az utolsó hírek szerint állapota javult. Bár az orvos nem biztat.

A kórházban először a nővérekkel beszéltem. Tájékoztattak a gondozottam rossz állapotáról.
Azután egyedül bementem hozzá...
és itt kezdődik az én történetem.
A látvány sokkolt. Úgy tűnt nincs magánál. A szeme meredten előre nézett.
Nem akarom részletesebben leírni.
Megkerültem az ágyát, belenéztem a szemébe, de mintha nem lett volna magánál.
Egy pici tétovaság. Mit tegyek?
Leültem az ágya mellé a székre. Ráhajoltam az ágyra és imádkoztam.
A Miatyánkot. Olyan volt, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna.
Mintha nem lett volna idő. Mintha már legalább félórája imádkoztam volna, pedig csak három sort mondtam el. Kinyitottam a szemem. Még csak itt tartok?
Folytattam tovább. Mintha nem én beszéltem volna... és mintha megannyi angyal lett volna a szobában. Végül még azt kértem az Úrtól, legyen meg az akarata.
Akkor felkeltem. Zavart voltam. Megsimogattam a fejét. Az arcát. És azt mondtam neki: „Anyukád, Apukád vár téged. Fogunk találkozni. Isten szeret Téged.”
Akkor láttam, hogy elsírja magát. Megdöbbentem, ezek szerint érti, amit mondok?
A könnyeit nem tudtam letörölni, a csövek miatt. Tehetetlennek éreztem magam.
Annyi mindent kellene még mondanom. Végül ezt mondtam:
”Ne félj!”
Láttam, hogy megnyugszik. Ajkába harap. Éreztem, tudtam mire gondol. Nem így akarta.
Az egész élete eltűnt...
Meg akartam nyugtatni, hogy ne izgassa fel magát. Szemei viszont ugyanúgy a semmibe révedtek.
Csak az ajka mozgott a szeme könnyezett.
Megint mondtam: „Ne félj!” Végül elbúcsúztam: „szia, és vigyázz magadra.”
Furcsa? Miért így? Nem tudom...
Ahogy a folyosóra kiléptem Teréz anya fotóját pillantottam meg a falon. Úgy megdöbbentem a látványától mintha ő maga lett volna ott. Hirtelen megálltam előtte, és ezt mondtam:

"Oh Teréz Anya Te milyen erős nő voltál!"  „Oh Anyám, hogy csináltad?”

A kórház előtt várt rám a sofőr. Mikor megláttam elbőgtem magam. Elcsuklott a hangom:
"Vége. Borzasztó állapotban van."
Az autóban könnyeimmel küszködtem. Tíz perc múlva telefonom csöngött: Meghalt.
Én láttam utoljára élve.
Most már tudom, azt hiszem, engem várt...

Az irodába érve, egy sarkot kerestem magamnak... Enni próbáltam, de minduntalan elbőgtem magam. Elővettem Teréz anya breviáriumát... azt olvastam benne könnyeim közt:
Ne félj...
ne félj...
ne félj...

Kolléganőm jött rémülten. Kértem hagyjon, most nem tudok beszélni. Kimentem a templomba.
Mikor visszajöttem, akkor tudtam csak bőgve, sírva, fájdalmasan elmondani:
”Engem várt. Én voltam az utolsó.
És Isten kegyelmes volt hozzám, mert megvárta, míg elmegyek... hogy ne lássam meghalni.
Isten nyugosztolja őt, és legyen vele örökkön örökké.”

Mikor haza értem, eszembejutott a reggeli álmom és akkor megértettem. Ez az utam, a haldoklókkal, betegekkel lenni. És Teréz Anya segít nekem.


Szuhányi Boglárka
Máltai Szeretetszolgálat, Gondviselés Háza, Monor



A fenti cikkemet, annak idején a Zarandok.hu honlapra küldtem be, mert még nem volt blogom.
Az utókor hű tájékoztatása miatt írom le, hogy a Máltánál dolgoztam: 2008-2012-ig.